Translate

2012. augusztus 21., kedd

Hegyvidéki kalandok II. - gleccserek, 3000-res csúcs, katonai alagutak

3. nap

Reggel didergető hidegben keltünk, melyben minden bizonnyal busás szerepe volt a mellettünk folyó jéghideg pataknak is. Látszott a lehelet. A szomszédos hegyek csúcsát már melengette a napocska, de hozzánk a völgybe ennek csak a látványa jutott le. A fiúk lefőztek legalább két adag kávét, melyet barna cukorral, tejporral és tejjel dúsítottunk, majd a „lakások” összepakolása után magunkat is bepakoltuk a kocsiba, és elindultunk a felvonóhoz. Mivel előző nap úgy értesültünk, fél 9-kor indul a felvonó, ma sem keltünk túl korán. Talán 8 felé érhettünk a tetthelyre, s csak kissé csodálkoztunk azon, hogy már működik a felvonó, s teli van néppel.
felirat a felvonó épületén
olcsó és fapados felvonók a Marmolada irányába

Csak a fel-útra vettük meg a jegyeket, majd a monitoron látható jelenetek tanulmányozása során abszolváltuk, hogyan kell be- és kiszállni a ketrecekből – azok megállása nélkül! Nem tűnt olyan egyszerűnek, kissé izgultam is, ám a segítő srácok nem hagytak sok időt a habozásra, kiabálásokkal biztatva betereltek minket, s már repültünk is felfelé a hegyre! No, azért a „repülés” kissé erős kifejezés, inkább csónakáztunk felfelé, szép lassan. A fiúk két ketreccel előttünk utaztak, kommunikálni velük nem tudtunk. A kilátásunk igen pazar volt, s egyre pazarabbá vált, ahogy felmagasodtunk. A lenti hatalmas víztározó kéken ragyogva terült el az óriási hegyek ölében. Szemmel követhettük a felvonó alatt kígyózó „szervízutat”, mely minden bizonnyal irdatlanul meredek volt. Hosszas utazás után a Pian dei Fiacconi hütténél kellett kiszállnunk, mely miatt megintcsak kicsit aggódtam, ugyanis kihátrálva kellett kilépni a mozgó ketrecből. A fiúk fotózták, ahogy a segítő srácok szinte kihúztak minket hátrafelé a kocsiból, és így sikerült a partraszállásunk!

dokkolásunk a felvonó felső állomásán (fotó: Csaba)
útjelzőnk

Elindultunk máris a nekünk kijelölt úton, mely ma a 606-os számot viselte. Némileg morénás, köves úton haladtunk, mely egy nagyobb kanyar után emelkedni kezdett, s ez azt idézte elő, hogy én megintcsak fokozatosan leszakadtam a többiekről. Lassabban is haladtam, s meg-megálltam, néhány mp-es pihenőket beiktatva próbáltam a légzésemet egyenletesebbé változtatni, ami általában sikerült is. Ezen az úton is sok-sok nép haladt, magányos túrázásról szó sem volt.

reggelizés... (fotó: Csaba)
... és készülődés a kisgleccser aljában (fotó: Judit)

A kis gleccser szélén értem be a csapattársakat, s itt már éhes voltam, szerettem volna reggelizni. Ezzel a lehetőséggel nem mindenki élt, Csaba pl. nem evett addig, amíg menni kellett. Én nem bírtam volna ki, a testem korgó pocakkal követelt valamit, amiből majd energiát tud kicsikarni ahhoz, hogy a lelkemet feljuttassa a magasba :-)

Ettünk, s felöltöttük a gleccserjáró felszerelést: a hágóvasat a bakira, s kezünkbe a jégcsákányt. Életemben először volt rajtam/nálam ilyen felszerelés, izgis volt tudni, hogy olyan dologra készülünk, amihez ilyen komoly holmikra van szükség! A csákány használatát Csaba már tegnap este elmagyarázta, jóllehet most csupán botként funkcionált. Majd a lejövetelnél a nagy gleccseren, ott többet fog jelenteni!

hágóvas a lábaimon

Elindultunk fel a kis gleccseren. Judit és Csaba elhúzott, én leghátra maradtam, Gergő nem sietett annyira. Mivel folyamatosan felfelé kellett menni, gyorsan fáradtam, s folyton kis pihenőcskéket tartottam. Ez a gleccser nem volt színtiszta jég, teli volt moréna-kavicsokkal, melyeken győzött a hágóvas ropogni.

Maga a ferrata a gleccser végén kezdődött, ott volt a beszállás. Ott értük utol Csabáékat, akik már leszerelkezték a gleccserszerkót, s felszerelkezték a ferrata-szettet, de még a sok embertől indulni nem tudtak. Mi is megszabadultunk a hágóvastól, s a csákányt is felszereltük a zsákunkra, aztán ahogy a sor engedte, nekiindultunk a ferratanak.

Sokáig még együtt haladtunk, így mind abszolváltuk, hogy egy „irodista popsis” csajszi hogy szimpatizált Gergővel. Még azt is felajánlotta nagy mosollyal, hogy lefotózza az elöl haladó Gergőt és Juditot. Ám kedvessége mindaddig tartott, míg Judit Gergő elé nem ment, s túlságosan megközelítette őt. Innentől kezdve átalakult valami undok nősténnyé, aki, úgy tűnt, fúj Juditra. Ezek a nők, szörnyűek…

érkezünk!

Megintcsak gyönyörű helyen haladtunk, ám most panorámánkba több gleccser is vegyült. Győztük csodálni őket, dacára annak, hogy nem hófehérek voltak, hanem inkább piszkosszürkék. Egy helyütt sziklába vájt kis lakot is leltünk, ajtóval, ablakkal.

Ez a ferrata tele van sziklába lépcsőként helyezett vasakkal, melyek sokszor a függőleges falon biztosítanak lépést. De nem az én méretemben: akkorákat kellett magamon lökni, hogy a következő fokra lépjek, hogy a combizmaim totál kikészültek tőle. Hogy úúútáltam már ezeket a lépcsőket egy idő után! Totál elfárasztottak.

jól vagyok! :-) (fotó: Gergő)

A kiszállás után fokozatosan szétszakadozott a csapat, és ki-ki az erejéhez mért tempóban közelítette a csúcsot. A sort én zártam, szokás szerint azonmód vánszorogtam utamon. Pihenőim alatt sem felejtettem el azonban csodálni és fotózni a környezetet. Oly szép volt…

a Marmolada híres déli fala - kihívás az extrém hegymászóknak is


feltűnik a nagy gleccser, s alant a víztározó is
csúcsközelben

Nagy örömmel láttam aztán meg a csúcsbódét és –keresztet. Bódét mondok, és minden joggal. Itt most nem egy szép menház állt, mint a legtöbb helyen, hanem egy amolyan bodega, lemezekből, ám kiülős terasszal. Nem tudom, belül milyen volt, mert nem voltam bent, de kívülről elég lepukkantnak tűnt. Mivel a kereszt, mely a legmagasabb ponton volt (3345 m-en!), még odébb volt, csak elhaladtam a bódé mellett, és a csúcs közelében fotózó Juditot és bámészó Gergőt és Csabát vettem célba. Itt értem hát utol őket, s boldogan csüccsentem le a kőre, s fogadtam el Judit teáját. Micsoda öröm volt! Eléggé elfáradtam.

végre fenn! (fotó: Judit)

A látvány egy álom volt. S a tudat, hogy ilyen magasan még életemben nem jártam…!

panorámák a Marmoladaról

Gergő és Csaba elmentek a bódéba, hogy vegyenek Csaba számára a családi ereklyét képező túrabotjára való plecsnit. Eztán Csaba jelezte, hogy nincs sok időnk, indulnunk kéne lefelé, úgyhogy előtte gyorsan beállította a fényképezőjét, s ellőttünk két csúcs-csapatfotót a Marmolada mintegy 3300 m magas csúcsán!

mink a Marmolada 3345 m magas csúcsán

A lefelé vezető útban kicsit bizonytalanok voltunk, ugyanis némileg ellentétes infókkal rendelkeztünk. Egy gleccser mentén haladtunk – ez is fantasztikus volt, mert a gleccsernek határozott volt a pereme, s mi mellette a csupasz köveken haladtunk, míg tőlünk karnyújtásnyira a gleccseren hágóvasas-összekötözött-csákányos emberek vonultak!

gleccserjárók

Meglehetősen meredek útvonal következett, melyet nem mind vettünk könnyen. Csabának jobban meg kellett küzdenie önmagával, hogy le tudjon jönni – Gergő vissza is ment segíteni neki, s kedves szavakat duruzsolva a fülébe „lebeszélte”. Ahogy véget ért a meredek rész, s következett egy ferrata-szakasz, úgy tűnt, már minden rendben lesz – egészen addig, amíg a ferratanak is vége nem lett, s következett volna a gleccser… Ha nem lett volna a kettő között egy pár méteres szinte függőleges fal, szakadékkal a két oldalán! Őszintén szólva megdöbbentő volt ez a tény, hogy itt bizony semmiféle segítség nincs a leereszkedéshez, korábban pedig indokolatlan helyeken is ott volt a drót.

Bizony itt már jó néhány ember törte a fejét, hogyan kellene leereszkedni. Voltak, akik nekiindultak, de lassan és óvatosan haladtak, így sokat kellett várni. Voltak, akik pedig egymást kötélen eresztették le.

Csapatunkban is felütötte a fejét a töprengés, hogy mi legyen. Csaba kérte Gergőt, hogy ne menjen még le, mert lehet, hogy neki nem fog egyedül menni. Én kérdeztem Juditot, hányadiknak akar menni, de választ nem kaptam – fél szemmel úgy láttam, ő is igencsak küzd magával. Végül Gergő indult elöl, utána Csaba, akit Gergő irányított. Utána nekiveselkedtem én, eléggé önállóan, bár a végső ugrásom amolyan halálugrás lett: nem sokon múlt, hogy nem a szakadékban kötöttem ki. Jött aztán Judit, akit szintén Gergő koordinált. Így jutottunk aztán le a gleccser szélére.

Igazából nekem nem tűnt annyira vészesnek ez a meredély, mondom ezt amellett, hogy a végén az ugrásom kissé veszedelmesre sikerült. Viszont ami most következett, számomra az volt a kemény.

a nagy gleccser, melyen utunk le vezetett
összekötött gleccserjáró csapatunk (fotó: Gergő)

Újra felöltöttük bakancsunkra a hágóvasat, kézbe vettük a csákányt, Csaba kibontotta a 60 m-es kötelet, s szépen felfűzött rá minket az alábbi sorrendben: ő, én, Judit és Gergő. Aztán nekiindultunk a nagy gleccsernek.

Rá kellett kapnom az ízére menet közben, pl. hogy a kötelet viszonylag feszesen tartsam, ne másszak rá Csabára. Gond volt, hogy néha beleléptem a kötélbe, melyet a mögöttem haladó Judit eresztett lazára, időnként pedig a hágóvas a saját cipőfűzőmbe akadt bele (ez igen veszedelmes!). Aztán egy darabig nem tudtam, hogy a sarkam határozott odatoppantásával kell a vasat belevágni a jégbe, s a laza belevágás miatt sokat csetlettem-botlottam. Úgy éreztem, valósággal száguldunk, s én alig bírok megállni a lábamon, így aztán kértem Csabát, hogy menjünk kicsit lassabban, mely kérésnek minden nehézség nélkül eleget is tett. Mikor aztán mondta, hogy jól vágjam bele a vasat a jégbe, már jobban tudtam haladni, de még így is labilisnak éreztem magam, és mindezek miatt ez a gleccseren való leereszkedés számomra igazán kemény volt! Már vártam, hogy leérjünk. Mindemellett gyönyörű volt a gleccser, melyet időnként szédületes nagy szakadékok szabdaltak. Egy helyütt beleláttunk a gleccser gyomrába, láttuk az alul lévő fényes jeget, mely még mélyebbre csepegett.

gleccserhasadék

Az ilyen szakaszokon volt igazából veszélyes az utunk, mert ha egyikünk beszakad, akkor kellett volna a csákányt rendeltetésszerűen használni a mögötte haladónak, azaz azt jól belevágva a hóba megakasztani a leesett ember zuhanását. Erre azonban nem került sor, mivel ilyetén események nélkül érkeztünk el a gleccser aljába, s értünk végére a mai napunk legextrémebb eseményének. Leszerelkeztünk, s megkértünk egy ott lévő német nénit, hogy készítsen rólunk fotót, melynek ő mosolyogva eleget is tett.
akik túlélték a gleccsert :-)

Már csak némi sziklákon való menetelés volt hátra a hüttéig, azaz a felvonó felső állomásán lévő házig, ahol is Judit elkövette élete egyik legritkább tettét: a sikerre való tekintettel sört ivott! Csaba koccintott vele, Gergő és én pedig kóláztunk. Ezt én sem szoktam, de most úgy éreztem, igazán megérdemlem! Az asztalnál üldögélve jegyzeteltem kicsit, és ki megkönnyebbülve, ki alapból jókedvűen nevetgélt, néztük a tájat, és pihegtünk. Azta’, ez az egész nap hatalmas teljesítmény és hatalmas dolog volt! Ezt talán mind éreztük, bár ki-ki más miatt: nekem a gleccser volt igazán kemény, Csabának a leereszkedés a biztosítás nélküli részeken, Juditnak a meredek fal a ferrata és a gleccser között, Gergőnek pedig… hát neki talán semmi! Ő, hála az égnek, mentes mindenféle félelemtől, s fizikailag is ott van. Ideális állapot :-)

Megvettük a levonó jegyeket, majd újra beugrottunk kettesével a ketrecekbe, és levonultunk a hegyről. Lefelé immár szemben tudtunk utazni a völggyel és a tóval, s újabb szép fotók születtek.

levonóztunk

Most Judittal mi érkeztünk le először, így megpróbáltam a fiúk dokkolását fotózni, akik sikerrel teljesítették a landolás. Becuccoltunk „anyám kocsijába”, majd előkerült a térkép. Ugyanis felmerült, hogy a másnapra időzített Giovanni Lipella útvonalat le kellene tán cserélnünk valami könnyebbre, amolyan pihenőnap gyanánt. Volt „B” terv szerencsére bőven, így esett aztán a választás az Innerkofler ferratara. Miután Emesével is megtárgyaltuk az oda vezető utat, nekiindultunk. Elég jó távolságra kellett elautóznunk, s bődület utakon. Olyan meredek szerpentineken mentünk, hogy a „kettesben padlógázzal, és mégis lassulunk…” mondat (from Gergő) mindent elmond róla. Néha úgy tűnt, a pokolba ereszkedünk le, hogy aztán felmásszunk újra a mennybe. Csodák csodája a fülem meglehetősen jól viselte ezeket az eseményeket. A múlt évi Königsjodler után joggal aggódtam a fülem és a magasság viszonyán, bár szerencsére nem kellett volna.

Elértünk aztán egy fizetős kaput, ahol 22 €-t kellett leperkálni ahhoz, hogy továbbmehessünk. Itt aztán már csak felmásztunk egy irdatlan hosszú hajtűkanyarokkal dúsan szabdalt emelkedő szakaszon, s ott is voltunk az Auronzo hütte parkolójában, másnap reggeli kiindulópontunk helyszínén. A parkoló leghátuljába, a lakókocsik mögé vonultunk, s itt végre megpihenhetett az autó. Kidobtuk a sátrat, hátha szárad egy pöttyet (az utóbbi napokban bőven vizesedett), majd megkezdődött az aktuális vacsi összeütése: szalonnás-kolbászos-paprikás tojásrántotta. Ínycsiklandó volt az illata, de megintcsak jól leterheltem vele a gyomrom. Kávé, esti ez-az, majd a vackunkra vonultunk azzal a tervvel, hogy holnap már korábban kelünk. Körékucorodtam egy a polifoamom alatti nagyobb kő okozta dudornak, s benyomtam a szundi-programot.

vacsis

4. nap

A korai kelés sikerült. A hegyeket hajnali köd borította, tökéletes alapot szolgáltatva rejtelmes fotók elkészítésére. A már rendszeressé vált kávézással indítottunk, majd némi rágódás után úgy döntöttünk, kockáztatunk, s a két sátrat otthagyjuk a parkolóban felállítva, hogy száradjanak a nap folyamán. Majd elindultunk.


Bár ez a nap volt hivatott a könnyű, pihenős napnak lenni, én biz elég fáradtnak éreztem magam majdnem végig. Utunk ködös, néptelen úton vezetett, valóságos sztrádán a megszokott kis ösvényekhez képest. Elhaladtunk egy kápolna mellett, majd egy menház mellett is, ahol röpkén megszemléltük az ott dekkoló speciális járgányokat, melyeket minden bizonnyal durva hegyi mehet céljából alkottak meg.

Nem sokkal odább már a Drei Zinnen, avagy Tre Cime látótávolságában jártunk. Bár arról az oldalról még nem látszott, hogy három egymás melletti toronyszerű meredélyről van szó, az azonban menten szemet szúrt, hogy két hegymászó igyekszik felfelé az egyik függőleges oldalon, s hamarosan egy durva áthajláshoz érnek. Én csodálattal figyeltem a dolgot, sejtve, hogy számukra ez egy igazán kemény nap! Csaba szakmaibb szemmel tudta értékelni a teljesítményt, de nagyjából talán hasonló konklúzióra jutott. 
elismerésre méltó hegymászó-teljesítmény

Tovább haladva hirtelen mormotát pillantottunk meg egy magunk előtti sziklán. Az állatka ott kuporgott egy darabig, így sikerrel lőttünk rá néhányszor a fotómasinánkkal. Szuper, hogy láttunk mormotát, e jellegzetes alpesi állatkát!

mormota
Drei Zinnen / Tre Cime

Elértük a Dreizinnenhüttét, ahol csak annyi ideig álltunk meg, hogy felvettük a ferrata-szettet, majd a sejtésünkre hagyatkozva indultunk a ferrata felé. Sejtésünk bevált, mert – a leírásnak megfelelően – hamarosan egy egykori katonai alagút szája ásított felénk. Felkattintva a sisakunkra szerelt fejlámpát, megejtettük a behatolást. Egy darabig még nem volt sötét, mert nyíltabb szakaszok váltakoztak sötétekkel, valamint néhány oldalnyílás is bőven engedett be fényt. De aztán már hosszú sötét szakaszok jöttek – no meg hatalmas lépcsők, melyek megintcsak jól megdolgoztatták a combizmaimat. Megint hamar fáradtam. Érdekes volt a járatokban menni, melyek akár a bányászjáratok, pont olyanok voltak. Közben időnként stratégiai eszmecserék folytak a járatok katonai mivoltát illetően.

kukucs
kijárat a jobb oldalin

Egyszer azonban ennek is vége lett, s egy betonlyukon kibújva egy párkányon leltük magunkat, ahonnan rögtön drót vezetett fel a magasba. Ez volt a ferrata tulajdonképpeni indulópontja, ahol meg is kezdtük utunkat, miután megvártunk két fentről érkező embert.

Szép volt ez az útvonal is. Néhány tó bontakozott ki a magasból. Időnként kitett, időnként feleslegesen drótozott úton haladtunk, míg aztán egy elágazáshoz értünk. Némi töprengés után a térképet és leírást korábban tanulmányozók arra jutottak, hogy itt egy körutat lehet megejteni, azaz felmegyünk, majd ugyanide érünk vissza. Így aztán felmentünk – ám az utunk elfogyott, semerre sem leltünk határozott irányt, mely valahová vezetett volna minket. A sziklák remek fogásokat kínáltak, melyek csábításának Gergő nem bírt ellenállni, és szólt Csabcsinak, hogy ő felmászik most. El is tűnt, s mi sokáig vártunk rá. Csaba többször kiáltozott utána, de válasz nem jött, így csak várakoztunk tovább. Egyszer aztán kibukkant a sisakja, s ekkor Csaba idegei is felengedtek némileg, s ő menten el is indult visszafelé. Gergő is érkezett, s mind ugyanazon az útvonalon indultunk vissza, amelyen jöttünk. Később Gergő elmesélte, hogy csúcsélményre tett szert: sikerrel mászott fel egy kereszttel megjelölt csúcsra, ahová azonban – az ott lelt nagyszülőkből és unokájukból ítélve – valahonnan minden bizonnyal normálabb út is vezetett fel. 

alant a Dreizinnenhütte (fotó: Gergő)
pimpóféle

Az út egy pontján ketté, majd később hárommá szakadt csapatunk. Gergő az alagutakon indult vissza a hüttéhez, mi hárman pedig a törmeléklejtőt választottuk, ott is azonban egy helyütt Csaba másfelé ment, mint mi Judittal. A vége az lett persze, hogy én értem utoljára a hüttéhez :-) A hasam már igen korgott, így a terjengő budiszagtól nem zavartatva, fogyasztottam kolbit-kenyeret. Eztán visszaindultunk, s a parkolóig haladva győztünk csodálkozni a hihetetlen tömegen, ami szembe áramlott velünk. Számomra a legmegdöbbentőbb az volt, hogy többen babakocsival bukdácsolva a köves úton érkeztek, de akadtak csini ruhás városi barbik is. Úgy tűnt, sikerült egy felkapott helyre tévednünk, pedig az ilyeneket szívesebben kerüljük mind.

A parkolót kicsit izgulva közelítettük, hogy vajon megvannak-e még a sátraink. Fellélegeztünk, mikor felfedeztük, hogy hibátlanul és megszáradva feszítenek a helyükön, s örömmel csomagoltuk el őket. Emesét ellátva a megfelelő tanácsokkal, elindultunk Ausztria felé, hogy ott egy Judit által ismert és ajánlott helyen töltsük az éjszakánkat. Bágyadtak voltunk mind, én egy röpkét szenderegtem is az autóban. Linzben megálltunk egy Aldinál (avagy osztrák nevén: Hofer-nél), hogy Gergő fogkefét és hónaljkutyát vegyen, én pedig vele tartottam aziránti nagy reményekkel telve, hogy lelek itt valamiféle szőlőzsírt, melyet töménytelen mennyiségben majd boldogan a számra kenek. Ugyanis már napok óta egyre hihetetlenebb méreteket öltött a szájszárazságom, melyet főként a kevés vízfogyasztás idézett elő, és talán a nap is rásegített. Szörnyű érzés volt, a szám kezdett egy kemény páncélhoz hasonlítani, s az orrom is igen fájt a sok fújástól.

A boltban azonban nem volt szőlőzsír, sem ffi hónaljkutya, s még a kártyát sem fogadta el a terminál – így kétes sikerekkel távoztunk, s folytattuk utunkat egészen Villachig, mely mellett Judit által navigálva egy parkolóban fékeztünk le. Itt volt egy kezdő kletteres sziklacsoport, melyen rendes mászás, és gyerekmászás is adódott. Volt is kocsi bőven a parkolóban, s ember a falon.

Csabát már tűrhetetlenül kínozta a mosakodhatnék, így ők Gergővel és két ballon vízzel elvonultak a közeli rétre, s jól lelocsolták egymást. Megújulva érkeztek vissza, mi pedig Judit aktuális vacsiötletének megvalósításán fáradoztunk: ez pedig vala gyümölcsrizs! Már-már kész volt az eledel, mikor is az ég egyre inkább beborult, s az eső is nekikezdett szelíden. Judit és az én fejemben az első esténk emléke villant be, mikor esőben kellett sátrat állítani, így most én és a fiúk elrohantunk, hogy a réten összeüssük a sátrakat. Esőben kapkodva, de álltak végül a sátrak – s áztak újra, pedig már meg voltak száradva… Judithoz visszaérve a fenyők alá húzódtunk, majd az eső is fokozatosan elállt, a gyümölcsrizs pedig ehető hőmérsékletűre hűlt, így semmi nem gátolta, hogy elfogyasszuk vacsinkat a tűlevelektől puha földön. Elég fincsi volt, el is döntöttem, hogy ilyet itthon is csinálhatnék! Csabának kevés volt az adag, így ő konzervből vett magához pótlást. 

sátrazórét eső után, napfényben (fotó: Judit)

Vacsi után Judittal elvonultunk a helybéli konténerbudiba, mely egyben mosdó is volt, is itt ejtettük meg frissítő cicamosdásunkat. Mily csodás érzés volt utána a bőrömben lenni! Egy szimpla cicamosdás is rengeteget jelent! Az este további része már nem sokmit tartogatott. Összepakoltunk, csoportosan fogat mostunk a kútnál, aztán magunkhoz véve az éjjelre kellő holmikat, elvonultunk sátrainkba. Hamarosan az álom útjait jártuk, mely hol sima, hol göröngyös volt. A göröngyöket ezen az estén főként az éjjel megjelenő társ-sátrazók jelentették, kik megérkezésük és sátorverésük hangjaival boldogítottak minket. A fiúk sátra környékén még valami kisállat is motozott, kapirgált.

(Folyt.köv.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése