futóverseny a föld alatt

A cím csak részigazságot tartalmaz, ugyanis a BBU nevű szervezet által már többedszerre megrendezett futóversenynek csak egy szakasza halad a földfelszín alatt. Kb. 2,4 km-nyi.

Konkrétan egy pincerendszerben.
Egy 30 x km hosszú, részben elhagyatott pincerendszerben.
A kőbányai sörgyár alatt méghozzá.

Ahová egyébként a halandó egy évben csak néhány alkalommal juthat be.

(forrás: bbu.hu)

Ezen néhány alkalmak egyike a Föld alatti futás, melyre Peti két barátjával, Andival és Petivel mentem el. És bár a 7 km-es távra (1 kör) neveztem, de végül 21 km lett belőle :-) Elmesélem a történetét.

Andi és Peti félmaratonra jöttek. Tudták, mit akarnak: Andi a február havi félmaratonját lefutni, Peti meg eljönni vele és mozogni egy jót. 

Én is tudtam, mit szeretnék: egy távot a 7 és a 21 között. De az nem volt a versenyen. 

És még szerettem volna Andival és Petivel egy közösségi futást.

És szerettem volna körülnézni a föld alatt. 

Így aztán ezek kombinációját terveltük ki a rajt előtt: mivel külön kell rajtolnunk az eltérő nevezett táv miatt, futok egy kört magam, majd megvárom őket, és futok velük még egy kört. 14 km az már kihívás számomra. 

Úgyhogy nekiindultam a bollyal. Elég sokat futottunk a közterületeken: indultunk a Rottenbiller parkban, járdán futottunk utcákon, majd az Óhegy parkban a rektortánon, aztán visszafelé egy darabon az utcán, majd bekanyarodtunk a sörgyár (egyik) területére. Kezdett érdekessé válni a hely: látványosan régi gyárépületek, az udvarban futó sínek, kőkupacok, gépek, egy régi reménytelibb kor elhagyatottabb maradványai. Már vártam az alagutat, de addig még a gyárudvarban össze-vissza futkostunk kicsit, majd egy kapun ki az utcára, hogy aztán a Bánya utcából bekocogjunk a pincerendszerbe. 

(forrás: index.hu)

Itt aztán mintegy kétésfél km-en keresztül kanyarogtunk jobbra-balra. Irtó döbbenet ez a pincerendszer: hatalmas boltíves folyosók, málló és egyenetlen falak, rozsdálló fémobjektumok itt-ott, csöpögő víz egy csomó helyen, réges-régi kábelek, építmények és kitudjamióta porló eszközök, és járatok átláthatatlansága... Bődület! A pálya alaposan ki volt jelölve, és valamiféle világításról is gondoskodtak, kivéve ahol direkt nem: itt vaksötét szakaszokon kellett átkocogni a fény felé. Sejtelmes félhomály uralkodott, melyet részben színes lámpákkal, részben gyertyákkal, részben lézerfénnyel, részben színes ábrák kivetítésével valósították meg. 

És ott voltak a különféle ötletes installációk: a csontváz egy zongoránál (természetesen zongorajáték aláfestéssel), egy fényekből kivetített templomcsarnok (templomi zenével), úszkáló halak, zöldellő mező látványa a "kitört falon" keresztül, vámpírfej - mindez fényekből, ábrákból kivetítve. És számomra a fő attrakció: az egyik tágas átjáróban egy RedBull autó állt, tomboló zene harsogott róla a csarnokban, a falak is biztos beledübörögtek (és még ettől sem dőlt össze!), és mindez lézerfénnyel volt megfűszerezve. Irtó bulihangulata volt :-)

(fotó: T. Peti)

(forrás: bbu.hu)

(forrás: bbu.hu)

(forrás: bbu.hu)

Roppantul élveztem, és nem azért, mert hú de természetes és szép volt, hanem mert izgi és elhagyatott, és Scooby Doo, és rejtélyes, és izgi :-)

Aztán ki a napfényre, majd vissza a rajthely felé. Befutottam a célba, s 42-43 perccel a rajt után átvettem egy érmet meg egy-két enni-innivalót, azokat leadtam a ruhatárban, ettem-ittam picit, majd pozicionáltam magam, hogy lássam, ha Andi és Peti érkeznek.

És érkeztek. És becsatlakoztam. Majd együtt futottunk még egy karikát. Kellemes tempóban haladtunk, jól is éreztem magam, bár már azért éreztem a lábam izmait. 

Andi, Dia és FutiPeti fut (fotó: T. Peti)

Andi és Dia fut (fotó: T. Peti)

A pincerendszerben megint kiélveztem a kedvenc részem, a buliautós csarnokot. Meg nézelődtem körülbelül. Majd aztán kezdtem kitalálni, hogy tulajdonképpen úgy érzem, bírom én ezt még, olyan érzés, akárha bírnám még ezt a futás-dolgot. Szóval akkor miért álljak meg a 14. km után?

Így aztán ittunk egy kicsit a frissítőponton, meg ettünk egy darab banánt, és futottunk tovább. Ezen az utolsó 7 km-en már az összes kis emelkedőt megszenvedtem, és úgy éreztem, hogy ennél gyorsabban bizonyára képtelen lennék haladni. A föld alatt már nem nagyon maradt energiám a nézelődésre, most már inkább a saját kitartásomra koncentráltam. A népek igen megkoptak odalent, sokszor csak mi futottunk 4-en, merthogy eddigre egy FutiPeti nevű futótárs is a mi kis bolyunkoz csapódott. Tudtam, ha végigfutom, azt a folyamatos mérsékelt tempónak köszönhetem. És az mellesleg egy kisebb fajta csoda is lesz :-)

A föld alól kifutni (emelkedőn) igen szenved-élyes volt... Majd egy szervező közölte, hogy már csak 200 m, mire Andi begyorsított... Azt hittem, rosszul látok. Még van hozzá ereje...?? Hát volt. Itt már néhány lépéssel hátrébb maradtam. Jó volt ott nekem. 

És aztán befutottunk. 

És a lábaim nem estek le. 

Sem pedig én össze. 

Bakker, ez összességében 21 km volt!! Jó, nem a maga teljes folyamatosságában, de azért ez nekem mégiscsak egy szenzációs teljesítmény! 

:-)

Hát ilyen volt a föld alatti futás. 

Infók a rendezvényről.

Infók a pincerendszerről.

Cserháti félkör

Ez a bejegyzés elég sokat húzódott, egészen pontosan 1 hónapnál is többet. Mivel az emlékfoszlányok már kezdenek törlődni memóriámból, ez talán az utolsó pillanat, hogy képernyőre vessem, ezzel megóvjam őket a feledés homályától.

Tehát Dórival a Cserhátban túráztunk. Az eredeti cél az volt, hogy Magyarnándorból indulunk, majd Becskét, a Szandavárat, Szandát és Szandaváralját érintve oda is érünk vissza, kb. 25 km-t megtéve. Mindez talán sikerült is volna, ha feszített tempóban egyenletesen haladunk az útvonalon és nem bámészkodunk el holmi természetbúvárkodás ürügyén. De most sem így történt, mert még Magyarnándor községhatárát sem sikerült átlépnünk, és már be is csábultunk egy nagy, elhagyatott majorságba. "Kémeink" jelentették ugyanis, hogy innen esténkét baglyokat lehet hallani, mi pedig éppen szerettünk volna látni. Szóval bebújtunk a hézagos drótkerítésen, és átvizsgáltuk az omladozó istállókat.

Omladozó istálló

Omladozó istálló

A hely egy kuvik tökéletes fészkelőhelyének tűnt, de madarat nem láttunk. Némi keresés után az egyik istálló keresztgerendája alatt nagy adag (sajnos már nem friss) bagolyköpet és meszelés fedte fel egy bagoly egykori nappalozóhelyét. Ez azért felcsigázott minket, hiszen egyértelműen mutatta, hogy nagyon is lehet bagoly a környéken, ezért folytattuk az istállók átnézését.

A nappalozóhely

Meszelés és köpetek

Bagolyköpet

Bagolyköpet

Az egyik istálló mellett egy beton emelvényt találtunk, rajta hatalmas mohapárnákat - ilyet se sokat láttunk még. Vigyázni kellett egyébként az istállók környékén, mert néhol begazosodott árkokat, aknákat találtunk, vagy csak sejtettünk, de létükről nem vágytunk empirikus bizonyítékra. Bagoly viszont nem lett, akármennyire is néztük, de 1 órán keresztül biztosan elbolyongtunk a kihalt majorságban.

Dóri és a mohapárnák

Mohapárnák

Aztán indultunk tovább, abban a hitben, hogy még jól állunk az idővel. Az utunk mezőgazdasági területek, fiatalabb erdők, fasorok, galagonyás cserjések és egy-egy jobbnak ígérkező gyepfolt közt vezetett. Egy idő után elértük a kéket, ez vezetett be Becskére.

Becske felé

A szuper buszmegálló

Becskén pecsételtünk egyet a kocsmában, és ha már ott voltunk,"tankoltunk" is. Itt találtunk egy jópofa buszmegállót (?), jót nevetgéltünk rajta. Becskéről meredek út vezet a kőbányához, ez a szakasz következett. Szinte meg se kottyant, így hamar a bányába értünk. A bánya tele volt hollóval, talán 40-et számoltunk össze. Amúgy azért jöttünk, hogy hajnalmadarat lássunk (ugye, ez az a madár, amit a Bél-kőn és a Pilisben is eszelősen kerestünk, azóta szerencsére amúgy meglett, éppen Pilisszántón), de ezúttal is meglógott az ebadta (sőt, lehet, hogy ott sem volt).

Hollók

Hollók

Kőbánya

Kőbánya

Itt is elmadarászgattunk egy fél órát legalább, vagyis az eredeti terv már egyértelműen megbukott. Sebaj, mentünk tovább a kéken a Szandavárba. Rövid, de meredek út vezet oda a bányától, de fentről a kilátás mindenért kárpótol. Északi irányban a Magas-Tátrát véltük látni, le is fotóztam, hátha nem hiszitek. :) Az idő pedig csodás volt, pont ilyen tájképfotózásra való.

Szandavár

Kilátás a Szandavárból

Magas-Tátra

Kilátás a másik irányban

Uzsonna a csúcson

A csúcson elfogyasztottuk maradék uzsonnánkat, közben beszélgettünk a többváltozós biológiai adatfeltárás szépségeiről, majd kiterveltük, hogy egyetlen módon kerülhetjük el, hogy ránk esteledjen: ha Szandán elérünk egy buszt, ami Magyarnándorba megy. Szaporáztuk tehát a lépteinket lefelé, és bár néhány növénynél megálltunk, a fények már estébe hajlóak voltak.

A Szandavár lentről

Aszat fészek

Seprűzanót

De aztán csodával határos módon 10 percet kellett csak várnunk egy olyan buszra, amely nekünk tökéletesen megfelel - azt hiszem, 4-nél több ilyen busz nem volt aznap.

A busz letett minket Magyarnándoron, de a reggeli eredménytelen bagolykeresés után még visszamentünk egyszer a majorhoz, hátha estefelé egy aktív madarat sikerül elcsípnünk. Volt kb. 1 óránk sötétedésig, addig nézelődtünk, a vége felé inkább már csak hallgatóztunk, de nem lett bagoly, csak egy nagy őrgébics, szerény fotó tanúsítja.

Nagy őrgébics

Este a majorban

Ebben van az éjszakázóhely

Figyelek

"Kísértetkastély"

Innen már tényleg hazafelé vettük az irányt. Jó kis túra volt, hát ha még sikerült volna végigjárni! :)

Havas Pilis

Némi késéssel adom közre a múlt hétvégi túrasorozatunk utolsó, harmadik beszámolóját. Hiába, annyit megyünk, hogy nem tudom tartani a lépést magunkkal... :)

Dóri sárgít

Az elmúlt napon, amikor a Bükkben jártunk, jó adag hó esett országszerte. A hóvihart követő napon viszont szikrázó napsütésre ébredtünk, így a fáradtságunkat leküzdve szálltunk reggel buszra Pilisszántó irányába. 2 durván fagyos nap után azért a fáradtság leküzdése némi erőfeszítésbe került, de ami következett, azért ez kétségtelenül megérte. A háromnegyed óra álmatag buszozás után nagy örömmel léptünk kis a frissítő hidegbe. A tájat mindenfelé hó fedte, kellemesen sütött a nap, a szél sem fújt - igazi téli kiránduló idő várt, ami minden jóérzésű embert jó kedvre derít. Mindenhonnan csillámhó kis hópelyhek vakítottak minket, mintha csillámmal szórták volna be a földet. Kicsit fogdostam a szikrázó havat, majd nekiindultunk. Először a pilisszántói kőbánya, sziklaszínház és a Boldogasszony-kápolna felé indultunk. Itt is, mint a túra során sokfelé szűz havat találtunk, ami a meghódítatlanság érzetét kelti a kalandvágyó túrázóban. Egy dimbes-dombos részen csúszva-kapaszkodva átvergődtük magunkat, és már ott is voltunk a bánya közelében. Nekem ez nagyon tetszett, igazából kis "kutyaösvény"-szerűségként kell ezt elképzelni. Jópofa volt ágakba kapaszkodva kúszni-mászni felfelé a szűkös kis csapáson.

Pilisszántóról a Pilis-hegy felé

Volt kőbánya, mai sziklaszínház és kápolna

Boldogasszony kápolna

Innen már egész jó volt a kilátás. A látvány csak azért nem volt 100%-osan tiszta, mert valami fura, porhószerű csapadék hullt, mintha csillogó port szórnának ránk, de hogy kik, azt nem tudtuk, mert csak valami egész vékony felhőréteg borította az eget. A bánya előterébe mászva díszesen faragott kapu fogadott minket, rajta hazaszeretetre buzdító szavakkal. A kapun belépve már-már önkéntelenül is a sziklafalra ragadt tekintetünk, ahol a tegnap is keresett Hajnit reméltük, ismét sikertelenül, pedig a védett, délies kitettségű katlant még a legfinnyásabb hajnalmadarak igényeit is kielégíthette volna. De hiába figyeltük árgus szemekkel a világító sziklákat, semmi nem moccant. Amikor meguntuk a várakozást, a bánya magasabb szintjére épített kápolnához mentünk, megcsodáltuk szokatlan, engem továbbra is csigára emlékeztető külsejét, majd a sziklafalnak búcsút intve haladtunk tovább a piroson. Közben, persze, madarászgattunk tovább: tengelic, kenderike, egerészölyv és meggyvágó került a távcső elé. Egy kanyart bevettünk az autóúton, majd erdőbe értünk, ahol izzasztó emelkedő kezdődött, szabaddá tettük tehát ruházatunk "gázcsere nyílásait". A bükki napot megúsztuk a bakancsaink beázása nélkül, mivel annyira hideg volt, hogy nem olvadt meg a hó, most azonban erre esély sem volt. Az enyhén olvadozó hó már néhány lépés után elkezdte átitatni lábbelinket, bár egyelőre ezt jól tűrtük. A piros a Magas-hegyen találkozik a zölddel, amelyen folytattuk utunkat Csobánka irányába. Itt jókedvű futókkal is találkoztunk, pedig korábban azon is morfondíroztunk, vajon mi vagyunk-e az egyetlenek, akiket nem riasztott vissza az időjárás előrejelzés. Ekkor még mindig folyamatosan hullott ez a porhó, gyönyörű volt, ahogy csillogott a napsütésben, készült is róla egy fotó.

A Hosszú-hegy tetején visz keresztül a zöld turistaút. Ez a szakasz nem különösebben látványos, mert fenyőültetvények, erdészetileg intenzíven kezelt erdők kísérik. A sziklásabb részek talán kicsit vadregényesebbek, illetve egy helyen ki is tekinthetünk a Piliscsabai-árokra, ezt a turistatérkép is "Szép kilátás!"-sal jelzi. Távcsöveinket itt sem hagytuk porosodni, nagy és középfakopáncsot, fekete harkályt, rövidkarmú fakuszt, őszapót láttunk.

Kilátás a Hosszú-hegyről

Közép fakopáncs

A zöldről aztán kedvencünkre, a kékre váltottunk, amely levitt a hegyről és azonnal Csobánka határában találtuk magunkat. Csobánkáról készítettem is néhány panorámafotót, háttérben az Oszoly-heggyel.

Csobánka

A falu szélén, viszonylag elhagyatott helyen mentünk, amikor - mit ad Isten? - egy mögöttünk osonó terepjáróra lettünk figyelmesek. Nem volt nagy, sokkal inkább kicsi, terepszínű (vagyis fehér jelen esetben). Két férfi ült benne, és meglepően nagy sebességgel száguldott felénk, annyira, hogy éppen csak le tudtunk mászni a csúszós úton az gazosba. Ha nem tesszük, megállni aligha tudtak volna... De szerencsére megúsztuk ezt a veszedelmet és ép bőrrel jutottunk el Kis-Kevély északnyugati oldalában lévő homok- vagy nem tudommilyen bányába. Itt is szinte érintetlen volt a hó, és nagyon szépen festett messziről, Dóri tejszínhez hasonlította.

Itt láttunk egy szép, terebélyes tölgyet is. Fotó alább:

Azért csak "szinte" volt érintetlen a hó, mert a könnyebben megközelíthető részeken fiatal szülők sok gyereküket szánkóztatták. Kb. innentől kezdve egyébként elég sok emberrel találkozni: kutyasétáltatókkal, gyerekszánkóztatókkal, túrázó családokkal. A Kis-Kevély alá érve megint erdőben haladtunk és a kékről áttértünk a sárga útra, amely felvisz a Mackó-barlanghoz. Ez egy elég meredek szakasz, és helyenként havas-jeges úton kell haladni. Az, hogy meredek elég enyhe kifejezés, mert nekem sokszor olyan érzésem volt, mintha épp a Kékestető előtti Gabi-halálán caflatnék felfelé, ami, ahogyan azt a neve is mutatja, egyszer valamilyen rosszabb kondícióban lévő, Gábor nevű túratársunk halálát is okozhatta :D Szóval...havas, lefagyott, égbefutó ösvény...de a barlang egész nagy és jót lehet benne enni-inni :)

Nem mellesleg a Mackó-barlang igazi érdekességeket rejtett egykoron, ahogy azt a közeli tábla hirdette. Lelkes régészeink számos állat lábnyomaira, maradványaira bukkantak itt, úgyhogy megérte kitérni.

Mackó-barlang

A barlang előtti szakasznál már csak a barlang utáni nehezebb, itt ugyanis nem (csak) felfelé kellett kapaszkodni, hanem oldalvást is lejtett az út, végül pedig csak lefelé kellett ereszkedni a helyenként szánkópályának használt úton, így többször is fenyegetett a legurulás veszélye. Azért csak megérkeztünk a Kevély-nyeregbe, ahol a kék, a sárga és a piros turistaút is találkozik, kéktúra pecsételőhely is van itt. Innen indult a napi utolsó, de legnagyobb "csúcstámadásunk", fel a Nagy-Kevélyre (534 m) a piroson. Nagy lendülettel neki is vágtunk, másztunk, másztunk felfelé a sziklás és egyre meredekebb úton. Itt azért már kezdtek lefagyni a végtagjaink, ezért kisebb szenvedést jelentett 15 perc alatt megtenni a csúcsra vezető kb. 1 km-t kb. 100 m szintkülönbséggel. Egyik kedvenc kirándulóhelyem egyébként a Nagy-Kevély, sziklás növényzete, a csúcsról kitáruló csodás panoráma és nem utolsó sorban a fővároshoz való közelsége miatt. A kilátást megint megörökítettem, az egyik fotóba "véletlenül" Dóri is beletévedt. :)

Kilátás a Nagy-Kevélyről

Kilátás Dórival

A Nagy-Kevély csúcsa felé nagy sziklatömbök díszlenek, sajnos hajnalmadarat ezekről sem sikerült levarázsolni. Itt döntenünk kellett, hogy lemegyünk Pilisborosjenőre vagy megyünk tovább a piroson, és akkor megnézzük az Ezüst-hegy kőfejtőjét, hátha ott lesz Hajni.

Az utóbbit választottuk, mert még volt időnk naplementéig. Több turistával is találkoztunk. Jó volt látni, hogy a hideg idő ellenére sokan járnak az erdőben és így kapcsolódnak ki. Szembetalálkoztunk egy kutyás családdal is, akiktől némi eligazítást kértünk "Melyik út megyen itt Budára?" formában, aztán jót kacarásztunk és elváltunk. Csípem az túrás ismeretlenekkel bratyizást :D Nálam ez is a természetjárás része..A túrások általában nyitott, belevaló emberek, én legalábbis ezt tapasztaltam eddig.
Kis ereszkedés után könnyű úton, nagyjából szintben kellett mennünk fél órát a bányáig.  Bejártuk, de madárritkaságra itt sem bukkantunk. Egy tanösvényen ereszkedtünk le a Üröm falu felé. Meredek, kicsit sziklás úton értünk a faluszéli szőlőkbe, ahol két helyi bácsi és kutyájuk fogadott minket. Nagyon kedvesen fogadtak minket, kicsit beszélgettünk, és megtudtuk tőlük, hogy a következő buszt már nem fogjuk elérni, az azutáni pedig másfél óra múlva jön. Tovább beavatást nyertünk a két szomszédvár, Pilisborosjenő és Üröm intergalaktikus ellentétébe. :) A kutyájuk egyébként nagyon jó fej volt, Dórival hamar levették egymást egymás lábairól, igaz, a kutyának könnyebb dolga volt, mert Dórinak csak kettő van. :)

Rövid beszélgetés után lesétáltunk Ürömbe, de itt már teljesen meg voltunk fagyva. A nap ugyanis lement és a hőmérséklet gyorsan zuhant, ezt pedig főleg a végtagjainkon éreztük, pl. nekem a korábban átázott bakancsom eldeformálódott a fagyástól, benne az ujjaimat pedig már nem is éreztem. A faluban a buszmegállót kerestük, és ekkor jött: a Megmentőnk. Egy hölgy jött arra, mit sem sejtve. Ekkor maradék életösztönömet összeszedve megkérdeztem tőle roppant udvariasan, hogy hol van az a bizonyos buszmegálló. Erre Ő azt válaszolta, hogy nem igazán tudja, deeee..., ha mi is úgy gondoljuk, akkor most indul Pestre kocsival... Hát persze, hogy szerettük volna, hogy elvigyen, Ő pedig ezzel megmentette életünket.

Végül kb. 18 km-t tettünk meg és az alábbi útvonalon haladtunk:
Konklúzió: Üröm jó hely, kedvesek az öreg bácsik és a középkorú, fiatal nők :D 
Menjetek hát ti is, mert Ürömben tényleg van öröm.
(Tudom, hogy szánalmasan gyenge vicc, de kihagyhatatlan :D) (Köszi, a poén "eredeti" szerzője én volnék...)
Blöööööö, még jó, hogy nekem eszembe is jutott :D

Pilis nagyobb térképen való megjelenítése