Azt éreztem, hogy jó lenne egy több napos, sátrazós-kintalvós túrát véghezvinni. És ez lehetne a KÉK, hogy azzal is haladjak. Így a négy napos húsvéti hétvégére leporoltam a kéktúra füzetemet, és hárman - Zolival és Zsoltival - hátunkon a házunkkal nyakunkba vettük a Bakonyt és a Balatonfelvidék szélét egy jó, szezonnyitó túra erejéig.
Városlőd-Kislődtől indultunk, ide érkeztünk vonattal. Lelkesen nyomtam be az első pecsétemet a vasúti megállóhelyen. Némi kis aszfaltozás után már a Csollányos-völgy széles "gravel" útján haladtunk. Medvehagyma virított itt-ott, de megbeszéltük, hogy már egész telítve vagyunk a medvehagymával. Volt nálunk is pogácsa képében, amit Zoli sütött meg ügyesen a túrára. A testünknek be kellett melegednie, hozzá kellett szoknia, hogy jelentős púpot hordozunk, és ez a szakasz még a beszoktatás fázisa volt. Pólóra vetkőztünk, most épp egész jó idő volt. A Vörös-sziklánál kellett letérni erről az útról, itt megálltunk egy szusszanatra. Levéve a zsákot szinte elrepültünk megkönnyebbülésünkben. Felleltem a Vörös-sziklát: először jól tövönpisiltem, aztán felmásztam rá. Felfedeztem szép kónya vicsorgókat is, amiknek a neve először "sikolyka"-ként ötlött csak eszembe 😁
Elindultunk egy völgyön felfelé, és a fák közt elfutó rudlit vettünk észre. Igen örültünk nekik!
Úrkúthoz közel szép nagy tölgyekkel hintett erdőn haladtunk. Egy tehenészeti telep mellett bukkantunk ki, integettem a tehénkéknek, akik megbámultak minket.
 |
| úton (fotó: K. Zsolti) |
Úrkút híres az ún. Csárda-hegyi őskarsztjáról. Egy régi, már felhagyott mangánbányát neveznek így, ahol kézi módszerekkel történt a mangánérc bányászata, így aztán nem roncsolták úgy szét az itt fellelhető karsztosodott mészkövet. A hely elég látványos: a mélyére falépcsőn leereszkedve magas, zegzugos sziklatornyokkal határolt térségbe toppanunk, fent a peremén pedig körbe lehet járni és felülről letekinteni belé.
 |
| a Csárda-hegyi őskarszton |
Itt kezdett először esni az eső. Olyannyira, hogy egy idő után behúztam a zsákokat egy fa alá. Aztán felvettük az esőkabátokat és ponchokat, meg a zsákvédő huzatokat, mert olyan kitartóan, bár nem túl intenzíven esett. Elindultunk megkeresni a helyi kékpecsétet, amit egy Kék Túra Vendéglő nevű hely őrzött. Hál'istennek volt egy fedett kinti része, ahol velünk együtt több kéktúrázó is meghúzta magát. Sajnos a hely nem volt nyitva, pedig többen megpróbáltunk betörni egy kávé/kóla/bármi erejéig.
Továbbindulva megtaláltuk a település névadó kútját: egy szép nagy kutat, ami "urkuttya" lehetett, az urak használták rég. Pihenőhelyet alakítottak ki körülötte, amit most húsvéti fanyulakkal és tojásfával tettek aktuálissá. Csini volt.
Továbbhaladva egyszer csak egy nagyon határozott és egyenes töltésre kellett felhágnunk és azon haladtunk. Találgattuk, mi lehetett: régi vasút? Vizes területet elgátoló töltés? (Azóta a magunkkal nem vitt papírtérképen látom, hogy valóban régi vasút haladt itt.) Letértem meglesni egy víznyelőt (Tönkölyös-víznyelő), aztán ráértünk egy erdei aszfaltútra. A következő kitűzött helyünk a Kab-hegy volt, és most úgy tűnt, nem affelé haladunk. Zsolti elmesélte, hogy mikor itt járt, ő megpróbált irányban a Kab-hegy felé menni az út helyett, de kerítéssel körbevett erdészháznál találta magát, ahonnan nehézségek árán tudott kikecmeregni. Úgyhogy most már csak ezért is mindenképp az utat követtük, még ha néha ellenkező irányba is haladt, mint amerre a Kab-hegy volt. Az aszfaltról letértünk egy földútra, ahol megvizsgáltuk a kankalinok rövid- és hosszúbibéjének arányait, itt még viszonylag lelkesen 😊 Aztán újra jött az aszfalt, és olyan hosszú, nyílegyenes és emelkedős volt, hogy testileg-lelkileg megszenvedtük. Rém demotiváló volt a végeláthatatlan egyenességével, és rém fárasztó az emelkedésével... Kb. örökké mentünk 😀 Aztán odaértünk végre-valahára az erdészházhoz, ahol a bélyegző lapult. Benyomtuk, és megállapodtunk, hogy a hegytetőn, a kilátónál szusszanunk és eszünk, odáig még elösztökéljük magunkat. És lőn.
 |
| Kinizsi Pál kilátó a Kab-hegyen (fotó: K. Zsolti) |
Körülnézelődtünk a hűvös időben, és ettünk némi elemózsiát. Aztán megcéloztuk Nagyvázsonyt, az eleje kivételével szintén meglehetősen egyenes, de már legalább nem aszfaltos úton. Vissza-visszatekintettünk a Kab-hegyre, melyet tornyai miatt sem lehetett eltéveszteni (tv és rádió torony). Egyszer csak balra egy vonzó ligetes részt vettünk észre, és kitértünk rá. Elbájoló volt, meg akartunk itt pihenni... Lordunk rögtön le is heveredett, Zsolti egy fára telepedett, és én is megsüttettem kicsit az orcám a Nappal fektemben a fűben... Mert itt most újra sütött a Nap... Cukker Ligetnek kereszteltem el a helyet.
 |
| hessz a Cukker Ligetben |
Már-már elgondolkodtunk rajta, hogy itt kellene lesátraznunk... De mégis azért még tudunk menni, meg eddig mindig arról beszéltünk, hogy még túlmegyünk Nagyvázsonyon. Szóval idővel nagy nehezen továbbálltunk.
Mondjuk, nem jutottunk sokkal messzebbre, mert egy még elbájolóbb helyre leltünk, ahol viszont már hamar jött a Nagy Közös Megegyezés: legyen ez a ma esti sátorhelyünk! Fél 6 körül járt az idő, kb. 23 km-t tettünk a lábainkba, úgy döntöttünk: ma eddig jöttünk! Lelkesen futkostam körbe a kis, kökörcsinekkel ékített rétet, melyet itt-ott bokrok szakítottak meg, állatkák járta enyhe ösvények vezettek különböző irányokba, virágzó kökénybokrok és facsoportok vettek körül... Igazán idilli volt. A Nap a sötét felhők között foglalta helyét, így a tündöklő ragyogás a sötétséggel karöltve vonult fel - ahogyan van ez az Életben is. Összeraktuk a sátrakat, aztán néhány lécet készítettük oda vacsorahely gyanánt. Azonban alighogy nekikezdtünk a közös vacsinak, eleredt az eső, olyannyira, hogy inkább mindenki vackára menekült. Hama' elállt, és ahogy kitekintettem, örömmel visítottam fel: "szivárváááááány!!!" Gyorsan ugrottunk kifelé, Zsoltit úgy kellett ösztökélni, hogy vegye már vissza a bakancsát és induljon meg állati jó képeket lövöldözni a csodálatos szivárványunkról! Borzasztó lelkes öröm járt át ettől a fantasztikus égi ajándéktól, amit irtó sokáig és változatos voltában volt szerencsénk csodálni: először csak a bal oldala jelent meg, majd látszott a teljes ív, utána már csak a jobb oldala, viszont olyan tündöklő fényesen, amilyennek még talán sosem láttam szivárványt... Odáig voltam. Mutassák meg Zsolti pazar fotói az égi színpompát, a Nap, a felhők, az eső játékának összképét, amit kaptunk:
 |
| (fotó: K. Zsolti) |
 |
| (fotó: K. Zsolti) |
 |
| (fotó: K. Zsolti) |
Betelhetetlenül fantasztikusan szép volt, és mindig újabb és még szebb: megjelent a telihold, a felhők már máshogy álltak, a Nap még lejjebb szállt... Zsolti már erőszakkal tette el a fényképezőjét, hogy ne merüljön le még jobban.
 |
| táborhely a Kab-hegy és Nagyvázsony közt |
Bevackoltunk aztán éjszakára.
Hát ez nem semmi egy éjszaka lett... Ugyanis olyan brutális szélvihar alakította ki magát, hogy szerintem egész éjjel azt hallgattam, hogyan csattogtatja a sátorponyvát, s cidrizve gondoltam arra a lehetőségre, hogy nem böktem le jól a cövekeket, és a külső ponyvám már messze jár... Hogy ezt meg nem nézem, az is fix: ebben az orkánban én ki nem megyek! Így is fagyok megfelé... S még az eső is esett hébe meg hóba is. Ez a brutál szél, ez nem volt semmi... Szerintem komolyan semmit nem aludtam az éjjel a fázástól meg az aggodalmaskodástól. Többször összébb kellett húznom magam, mert a sátor oldalát tuszkolta a szél a fejemnek... Lapította rendesen. A többiek időnként horkoltak, úgyhogy szerintem aludtak néha 😌 Kegyetlen egy éjszaka volt...
De a reggel is maradt ilyen, muszáj volt ebben a hideg szélben felkelni és kimenni és összecuccolni... Zsolti konkrétan sárkányt eregetett a sátrával 😀 Igazán nem tudtuk, hogyan fogjuk összecsomagolni a sátrat úgy, hogy ne rendezze át, netán vigye el a szél. De valahogy sikerült. Aztán jól beöltözve elindultunk Nagyvázsony felé.
Nagyvázsonyban cél volt egy pecsét beszerzése, valamint víz vételezése. Egész hamar a várhoz értünk, ahol mindkettőt megtettük. A vár mellett élnek kíváncsi juhocskák, akiket kicsit meg is abajgattunk. Aztán indulás tovább, hogy sorra látogassuk a környékbeli kolostor- és kápolnaromokat: először a Szent Mihályt, aztán a Szent Ilonát, aztán pedig a tálodit.
A Szent Mihály szép nagy. Pálos rendieké volt, s állítólag itt temették el Kinizsi Pált, van is itt két sír-féle, a másik az apósáé elvileg. Kicsit eszegettünk itt.
 |
| pálos (Szent Mihály) kolostorrom (fotó: K. Zsolti) |
Továbbhaladtunk a szép erdei ösvényen keltikékkel körbevéve, és aztán megtekintettük az igen minimalista Szent Ilona kápolnaromot. A tábla olvasata szerint ez a kis kápolna a közeli, már nem létező Tálod falucskáé volt, és a romjait úgy kellett újra felfedezni és kiszakítani az erdő öleléséből.
Szép rétek, önmagukat ölelő fák és elhullott őz teteme mellett eltúrázva értük el a tálodi kolostorromot, és az itt kiépített Kinizsi-forrást, ahol újra szusszantunk egy cseppet. Ebben a kolostorromban az a látványos, hogy egy szem fala mered az ég felé a fák közt.
 |
| egy réten a kéken (fotó: K. Zsolti) |
 |
| egykoron (fotó: K. Zsolti) |
 |
| a tálodi kolostorrom maradéka (fotó: K. Zoli) |
Egy csinos völgyön haladtunk eztán (Viszont-völgy), Napocska sütött át a fák közt, kedves árnyékokat vetve. Aszfaltútra érkeztünk, amin egy kicsit menni kellett, majd ráfordultunk a Csicsói-erdészházhoz vezető rém unalmas és egyenes, kavicsszórásos útra. Na ez megint egy nemszeretem szakasz volt, mert egyenes, rettentő sokáig belátható, széles, izgalmaktól és látványosságoktól mentes szakasz... Zsolti megtanított arra, hogyan éljük túl az ilyet: mindig ki kell tűzni egy belátható célt, hogy most az a feladat, hogy odáig eljussunk. És ha ez megvan, akkor kicsit örülünk neki, majd újabb célt tűzünk ki. Ez a lecke az életre is remekül alkalmazható. Így haladtunk mi, amíg csak végre oda nem értünk az erdészházhoz, mely valójában erdei iskola. Itt megint benyomtunk egy bélyegzőt, és megültünk nagyebédre a fedett pihenőben. Mivel a szél továbbra is fújt, behúzódtunk, és vizet forraltam leveshez, teához és kávéhoz. Itt egy ari kiskutya fogadta szerény érdeklődéssel az érkező turistákat, és kikísérleteztem, hogy szereti a kockasajtot.
A továbbiakban egy darabig még ezen a nem túl kellemes úton haladtunk. A következő célhely Balatonhenye volt, ahol pecsét is rejlett, s ahol Zoli már nagyon áhítozott egy kocsmára. De nagyon.
Itt, Henye előtt esett az első pillantásunk a Balcsira, igaz, csak apró szegletére. Amúgy más emlék vagy fotó nem maradt fenn a Henye előtti szakasztól, valszeg nem lehetett túl látványos 😊
Betoppantunk Henyére, és a buszfordulóban pecsételtünk és lecsüccsentünk. Aztán érkezett két túrázó, s velük a kiskutya, akit a Csicsói erdészháznál láttunk. A srácok tőlünk kérdezték, nem tudjuk-e, kié az eb, mert eljött velük. Mondtam nekik: meggyőződésem volt, hogy az erdei iskolába valósi, de ők végül lepasszolták itt a faluban valakinek.
A faluban ahol kocsma volt régen, ott egy felújított, de nem üzemelő bolt volt, meg mellette egy szinte üres telek, amin egy odavontatott fa lakókocsiféle áll, amiből nívós borokat kínáltak a gourmet turistáknak. Ittunk gyümölcslevet, majd továbbindultunk, hogy aztán a legközelebbi elágazásnál megálljunk és tipródjunk egy kicsit. Ugyanis az általunk nézett három féle térkép kétfelé jelezte a kék jelzést. Végül arra mentünk, amerre a valóságban is kint volt a jel, illetve amerre egy kutyasétáltató helyi ember is ajánlotta nekünk. Zoli mondta, hogy úgy olvasta, jeláthelyezés volt.
Az innentől következő szakaszon Zsolti igen megbokrosodott és hasított rendesen. Mi már lassabban kullogtunk utána. Elkerültünk egy legelőt, aztán felhágtunk egy meredek oldalba, ami igen fárasztó volt. Elértük a Monostori-tavat, tulajdonképpen a Fekete-hegy nevű plató szélét. S nem is mentünk innen tovább: a fák közt voltak olyan kis helyek, amik közül egyet kiválasztottunk táborhelynek. A mai etap kb. 24 km volt.
 |
| 2. éji szállásunk |
Bíztunk benne, hogy ez szélvédettebb lesz, mint előző éjjel. Most a szél csak odább, a fák koronájában süvöltött. Sütött a Nap, de dideregtünk. Zsolti hama' a vackára bújt. Mi Zolival elfogyasztottuk a tegnap megkezdett üveg bort s vacsiztunk valamit, aztán még mindig "fennaNap"-állapotban elbandukoltunk megnézni ezt a Monostori-tavat.
Itt fenn több ilyen kis tavacska is van. Keletkezésüket illetően a táblák szerint nem jutottak konszenzusra, de mindenesetre csapadék táplálja őket, s így elég nagy ingadozást mutat a vízszintjük. A Monostoriba száraz lábbal bekígyóztunk a nádi ösvényeken hosszan. Víz nem volt.
Ezen az éjjelen szerintem megintcsak nem aludtam semmit. Most arra emlékszem, hogy egyszer csak elállt a szél, és megnyugtató csend lett. Meg arra, hogy igen fázom, s egyre jobban. Fordulok jobbra, fordulok balra, s fázik a lábam főleg. Na de mindegy.
Ma kicsit később keltünk, bár a Nap még nálunk is később vetette le magáról a felhőket. A reggelit mellőztük, összebatyuztunk, aztán elsétáltunk a Monostori-tó melletti rétre, és itt eszegettünk kicsit. Szép nagy rét volt itt, és a Nap is egyre normálisabban sütött. A szél sem fújt már, de én azért majd' egész nap magamon tartottam a kesztyűket. Izzadni nem kellett 😊
Gyönyörű szép részen jártunk itt, a Fekete-hegyen. Ligetes rétek érnek egybe, kökörcsinek és héricsek élnek itt, s a sok kis hegyi tavak vagy azok helyei váltják egymást, úgymint Barkás-tó, Bika-tó, Bonta-tó. Irtó szuper a morfológia: dimbes és dombos csodahely... Tanösvény is halad erre. A Bika-tóba bekukkantottunk, ebben volt víz.
.jpg) |
| vándorlás a Fekete-hegyen (fotó: K. Zoli) |
 |
| csodahely a Bika-tó közelében (fotó: K. Zsolti) |
 |
| "kökör-csín" a Bika-tó mellett |
Jujj, de gyönyörűséges rész volt ez... Imádtam. Belépett a kedvenc helyek listámba.
Aztán erdei ösvényre tértünk, és kisvártatva ott találtuk magunkat az Eötvös Károly-kilátónál. Szipi-szupi panoráma volt innen! A Balcsira már jobban ráláttunk, és sok szép tanúhegy kellette magát árgus szemeinknek.
 |
| tanúhegyeink csodája (fotó: K. Zsolti) |
Miután kigyönyörködtük magunkat, leültünk alant egy padasztalhoz és majszoltunk egy kis elemózsiát, aztán tovább indultunk, hogy lecsorogjunk Szentbékkállára. Tök jó kis ösvények voltak, néhol mélyútban ereszkedtünk, és bazaltkövekből rakott régi töltés-féléket is láttunk.
Szentbékkálla egy csoda-cuki falu, szép és csinos. Itt egy vendéglátó egységgel szemközt van a bélyegző, amit benyomtunk, aztán megültünk kicsit fogyasztani kólát, nógrádi ropit, kávét. Utána továbbálltunk a Velétei palotarom, majd a kőtenger irányába. Előbbi egy rom az erdőben, ami nem vallási célzatú épület volt, hanem uradalmi lakóépület. Nem túl nagy, de jól néz ki annak, aki kedveli a romokat. A kőtenger az pedig egy bazaltkő-mező, ahol ingókő is van, és elég látványos. Gyalogösvények szövik át, és mindenféle köveket lehet nézni itt és ott.
Elhagytuk a népeket, és újra magunk túráztunk a kéken. Egy árokban haladtunk, amikor megláttuk a napi adag halott állatunkat, ezúttal talán egy szarvast. Jó nagy volt. Mindig olyan érdekes, amikor ilyen nagy tetemek találhatók elvileg sűrűn járt turistautakon - mikor kerültek oda? Hogy haltak pont oda? ... No aztán tök jó erdei részen haladtunk a Hajagos bánya oldalában, kereszteztünk valami régi, vasúti talpbetonokból álló "feljárót", meg egy egykori sikló útvonalát, amiből az életben semmi nem látszott, csak a térkép alapján tudom. Meg kereszteztük a bányába felvívő széles kavicsos utat, és Zoli meg is pedzette, hogy érdemes lenne megnézni, de nem preferáltuk most ezt. Találtunk egy tök hangulatos erdei házat, amit buddhista-féle szemléletűek használhatnak, illetve hozzá közel egy ölelőfát, amit Zsolti ki is próbált:
 |
| Zsolti ölel (fotó: K. Zoli) |
Kereszteztünk aztán egy aszfalt utat, és elkezdtünk a testi ráhangolódás mellett lelkileg is rákészülni a Csobánc-menetre. Hogy ide bizony most fel kell mászni nagy zsákokkal a hátunkon. És mondogattuk, hogy "mindenki a saját zsírján". Találkoztunk egy kedves kertgazdával, aki szóba elegyedett velünk, és kölcsönösen minden jót kívántunk egymásnak - irtó aranyos volt.
Aztán felhágtunk a Csobánc tetejére, és meglepődtünk, hogy nem is volt nehéz. Sokkal jobban rákészültünk, mint amilyen végül lett. Elégedettek voltunk magunkkal!
No itt aztán volt nép bőven, jó sokan felzarándokoltak ma ide. Gyerektől az öregig, túrázótól a lájtos kirándulóig és kutyákig volt minden. Itt benyomtuk az utolsó kék pecsétünket, majd elégedetten ledültünk egy várfal-darab mellé. A szél meglehetősen fújt, úgyhogy beöltöztem inkább. Ettünk kicsit, nézelődtünk, fényképeztük a tájat, körbejártuk a helyet. Meseszép a kilátás, regéljék el a fotók:
 |
| Csobánc vára - egy ritka embertelen pillanat (fotó: K. Zsolti) |
 |
| Badacsony, Gulács, Tóti-hegy (fotó: K. Zsolti) |
 |
| Szent György-hegy, Szigliget, Kamon-kő, Badacsony, Gulács |
Túránk ezen a pazar helyen ért véget 17 km megtétele után, ahol ugyan aludni nem sikerült, mert a haladás úgy nem adta ki (valszeg jó szeles is lett volna...), de legalább feljöttünk, ez is maga volt a boldogság! Most már csak le kellett haladni, hogy Zoli anyukája autóval elszállítson minket Tapolcára a vasútállomásra. De előbb még...
...szóval leereszkedtünk Gyulakeszi irányába, és pont érkezett Zoli anyukája. Mivel még volt kb. 1 óránk, villámgyorsan előpakolta nekünk az általa hozott piknik-szettet: került a pihenőhely asztalára sonka, főtt tojás, paprika, paradicsom, hagyma, bor, diós és mákos bejgli, sajtos rúd és torma... Elképesztően mennyei lakomát varázsolt nekünk! 3 nap túra után szívet-lelket-testet melengető cselekedet volt ez, ezúton is hála és köszönet érte 💙
Hát így történt ez a 3 nap csodás túra. Nagyon kellett, nagyon jól esett. A lelkem már sírt utána... Kéktúrailag is hiánypótló volt: 9 db pecsétet gyűjtöttem, és ezt a szakaszt is lejártam ezennel. Folyt.köv. 😉 💙
