Translate

2016. április 16., szombat

Tour de Dobogókő

Úgy nézem, "Tour de..." sorozat indul :-)
Ugyanis Peti szenvedélyesen imád kerékpározni. Én pusztán csak szeretek. Szeretek tekerni, gurulni, felszenvedni és lecsorogni, nagyobb távokat bejárni, mint gyalog, hasítani a napsütésben... Eme szerencsés együttállásból kifolyólag aztán rendszeresen töltjük is azzal a szabadidőnket, hogy elmegyünk 1-1 (vagy néha több) napra tekerni valamerre. S ezek eddig minden szempontból csudajók voltak!

Így volt ez április 3-án is, mikoris Dobogókő lett megcélozva. Állítólag a Bp-en élő, kerékpározásért dobogó szívű embertársak körében a Dobogókőre feltekerés kissé már alapsztori. De nem így az én esetemben! Egyrészt nem is jártam még ott túl sokszor (turistaként inkább kerültem, mint túlreklámozott, autós kulturisták által elözönlött, túl civilizált helyet), másrészt biciklizni is még relatív kevés tájon voltam az országban. Így aztán kissé izgatottan vártam, hogy ezt a szintemelkedéssel bíró kihívást két keréken milyen teljesítménnyel tudom majd abszolválni.

Peti két barátjával, Danival és Borival indultunk útnak Budakalászról, miután megámultuk-bámultuk Dani vaciúj, hiperszuper bringáját. Itt már kezdtek halmozódni a kisebbségi komplexusaim (ezek itt évek óta mély szenvedéllyel komolyan űzik a kerékpározást, nem is akármilyen gépekkel, aztán még ott van az én gyengébb fizikumom is...), de ezek az érzések nem hatalmasodtak el rajtam, mivel nem teljesítménytúrázni mentünk. Hamar megálltunk, hogy Bori egy kis boltból feltölthesse szénhidrát készletét, majd Dani az élen olyan tempót nyomott (mármint ő nem, mert ő csak lazán tekert hosszú lábaival), hogy ott kezdtem el félni megint, hogy én leszek a mai nap kolonca. Keményen dolgoztam, hogy tartsam a tempót. Aztán lazult a hajtás.

Dija, Peti, Bori

Átcsalingáztunk Szentendrén (immár egy sokadik verziójú útvonalon). Rájöttem, hogy egészen megkedveltem a szentendrei bringásutat. A Dunaparton megy, aztán opcionálisan át lehet tekerni a belvároson, vagy pedig a csodás Bükkös-patak partján. Mi most a belvároson mentünk, majd kis utcákban váltogatva az irányt ráleltünk a keresett, a Skanzen felé tartó útra. 
Meglepődéssel szemléltünk egy vékony, fehér kaviccsal felszórt útfélét, melyet az autóút mellé készítettek. Félkész? Kész? Bicikliút? Gyalogút? Bori tesztelte. Aztán olvastam róla a neten, hogy gyalogút akar lenni, és a Skanzenhez hivatott a természet adta két lábán elcsalni a népeket. Sajnos szerintem jelenlegi formájában ezt a funkciót nemigen fogja betölteni.

Hamarosan megálltunk Szentendre Szarvashegy nevű részén vizet vételezni egy kékkútból, valamint nekivetkőzni. Az idő igen remek volt, nekem már muszáj volt pólóban nyomnom, és néha a hosszú futónadrágot is kissé terhesnek éreztem.

Aztán toltuk tovább. Majdhogynem egész Dobogókőig emelkedett a terep, úgyhogy innentől kezdve néhány órán át megvolt a fizikai munka, dolgozott a testünk. Volt egy kis üdítő gurulás ott, ahol lefordultunk a Pilisszentlászlóra vezető útról a Dömörkapui-elágazásig, de onnan míg fel nem értünk Dobogókőre, csak felfelé volt a menet. 

úton
Erdei aszfalton haladtunk a Pilis és a Visegrádi-hegység között. Az út itt jó darabig a Bükkös-patakot követi szép erdei környezetben. Nagyjából a Dömörkapuig néppel és autóval teli volt a szakasz, de onnan megkoptak, és csak néhány bringással vagy sétálóval találkoztunk. Kellemesen dolgozós ez a rész, nem olyan meredek, hogy meg kelljen gebedni bele, viszont folyamatosan teljesíteni kell, de ez fenntartható. Én élveztem. 
Pontos útvonalunk menet közben alakult. Néha elágazásnál álltunk meg, s a fiúk - különböző szempontokat véve figyelembe, úgymint idő, étkezési lehetőség, kedv - megtárgyalták, merre tovább. 

Jól megérdemelt gurulás jutott osztályrészül az erdei aszfalt végén, majd rácsatlakoztunk a Dobogókőre vezető, autósok és motorosok által főleg hétvégén nagy tömegben járt útra. Innen jött az igazán kemény rész, amire fejben már rákészültem, és amire igazán kíváncsian vártam, hogyan bírom majd. Hogy fel bírok-e tekerni megállás nélkül. Petivel megbeszéltük, hogy fent találkozunk, a csapat szétszakadozott, ahogyan mindenki egyéni tempójára állt. Én maradtam a végére. Danit egész sokáig még láttam, s később ő is mondta, hogy hátra-hátratekintve mindig látta, hogy szívós kitartással s nem túl nagy tempóban érkezem. Pont így éreztem. Lassan de biztosan haladtam. 
A domborzat igen tréfás tud lenni. Mikor egyszer régebben legurultunk a Két-bükkfa-nyeregtől, pikk-pakk ottvoltunk az elágazásnál. Most viszont, ellenkező irányba (azaz keményen felfelé!) haladva rettentő messze volt az a nyereg...!

Kemény volt, na. A nyereg után voltak lankásabb és meredekebb szakaszok. Örültem ennek a változatosságnak, mert kínált némi pihenési lehetőséget. El kell mondanom, hogy az alfelem - dacára a betétes bringásnadrágnak - érzéketlenre nyomódott. Így aztán néha állva tekertem egy kicsit, hogy a véráramlás újra megindulhasson. Az állva tekerés (mindössze pár hajtás) a combjaimnak is kínált egy kis pihenést amellett, hogy azért némi többletenergiát is kivett. További tünetem volt, hogy a lábujjaimban is leállt a véráramlás a pedál folyamatos taposása miatt, így azokat sem éreztem. Ezen változtatni csak úgy tudok, ha egy darabig nem tekerek, hanem vad ujjmozgatásba és lábfejkörzésbe kezdek - ezt azonban felfelé menetben nem tudtam megtenni, így aztán beletörődtem a helyzetbe. 
Tapostam keményen. Már elhaladtam a "Dobogókő" tábla mellett. Aztán még egy csomót tepertem, míg megláttam a fiúkat, ahogy megállva tanakodnak. Odagördültem, aztán leállva Petire zúdítottam gyorsan, hogyan is érzem magam: "Teljesen érzéketlen a fenekem és a lábujjaim, és ki vagyok purcanva!" S hozzá vigyorogtam :-)

Letelepedtünk a turistaház elé egy üres "padasztalhoz". Míg odatoltam a biciklit, valami haláli lassúsággal közlekedtem. Közben a jobb térdem tompán fájt, érezte a megerőltetést. Szerencsére Petin most nem hatalmasodott el a permanens térdproblémája. Nem voltam éhes, nem kívántam az ételt. Peti sem igazán, így mi beértük egy sütigombóccal és egy kólával. Borinak befigyelt egy gulyás, Daninak pedig egy szarvaspöri krumplival. 

dobogókői életkép
Míg a többiek eszegettek, Petivel elsétáltunk a kilátós helyre, a turistaház mögé. Próbáltunk az emberhadban keresni egy helyet, ahol a korláthoz férünk. Nézelődtünk, s elméláztam első randink emlékén, mikoris itt az este sötétjében a horizonton csapkodó villámok fényét figyeltük... :-)

Az idő haladt, a többieknek dolguk volt még délután. Így összeszedtük magunkat, megtöltöttük a kulacsokat, és felöltöztünk, rákészülve a lefelé száguldás huzatára. Én kesztyűt és sálat is húztam, melyeket később kicsit azért túlzottnak ítéltem. Lefelé most a legdirektebb útvonalon mentünk: Pilisszentkereszt, Kiskovácsi, Pomáz, Budakalász. 
Lefelé is szétszakadtunk. Én valahogy nem bírtam olyan gyorsan gurulni, mint Dani és Bori, akik valósággal elszáguldottak. Peti kitartóan mögöttem maradt, bár gyanítom, hogy ehhez igen vissza kellett magát fognia. Balga reménnyel azt vártam, tényleg már csak és kizárólag gurulás lesz, de nemmmm, nem pont így történt az... Néhol bizony még muszáj volt erőt vennem magamon, és tekerni! Bizony, tekerni... Ki voltam azért ám merülve ám :-)
Megálltunk nekivetkőzni (téptem le magamról a kesztyűt, sálat, hosszú ujjú felsőt, sültem meg...), majd tova. Lassan haladtam Petivel a hátam mögött. Pomázon értük utol Danit és Borit, onnan pedig már lassabban csorogtunk vissza az áruházparkolóban hagyott autókhoz Budakalászra. 

végefőcím [az ott középen Dani vagy Bruce Willis...? :-)]
Megbeszéltük, hogy még elválás előtt beülünk egy kávéra/kapucsínóra/bármire a Mekibe. Amíg Peti pakolta be a bringákat a kocsiba, azt néztem, hová tudnék leülni, olyan fáradt voltam... Én ennyire fáradtnak nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára! Gyalogtúrázáson lehetett, mert én azt tolom szenvedélyesen, viszont mostanában nem mentem annyit, szóval tavaly, tavaly előtt lehetett valami... 
Csodás volt ez a tekerés. Minden fárasztóságával egyetemben. Remek nap volt :-)))

a jólmegérdemelt...