Translate

2011. november 21., hétfő

Zúzmarás Dobogókő


Nagyobb térképre váltás
Úgy esett, hogy múlt szombatra egy nagy-nagy túrát terveztünk Dórival a Visegrádi-hegységbe. Az ötletünk az volt, hogy Pilisszentkeresztről a Zsivány-sziklákat érintve felmászunk Dobogókőre az odavezető rengeteg turistaút valamelyikén, onnan szintén több alternatíva közül választva le Pilisszentlélekre, ahol megcsodáljuk a pálos kolostor romjait, majd le Klastrompusztára, ahol a Leány- és a Legény-barlangot vesszük szemügyre (ki-ki a sajátját, aztán csere), majd a Pilis (mármint a hegy) lábainál szépen bekocogunk Pilisszántóra. S mindezt kb. reggel 9-től délután 4-ig. Nem is teketóriáztunk sokat, szombat reggel elragadott minket a HÉV és vitt egészen Pomázig, ahol éppen elértük a megfelelő távolsági buszt, és fél 10-kor már majszoltuk is a reggelinket Pilisszentkereszt díszes főterén, ott van ugyanis a legközelebb buszmegálló a kék jelzéshez, amin indulni akartunk. A Főváros langyos büdöséből kiérve frissítően hatott a ködös, de tisztább, vagy inkább amolyan kellemes "falusi" levegő (ugye, hogy van ilyen?), még ha kicsit vacogtunk is. Utóbbin persze hamar úrrá lettünk, hiszen Dobogókőig szinte végig emelkedő vezetett, s ennek ráadásul a ránk külön-külön is jellemző lendületes tempóban kezdtünk neki, így az első kilométer után már könnyítenünk kellett az öltözéken. A kéken újabb másfél km múlva, amikor már szinte egyöntetű bükkösben jártunk, jobb kéz felől hatalmas, talán 10-15 m magas sziklatömböket pillantottunk meg, nem volt nehéz rájönni, hogy ezek a Zsivány-sziklák. Néhány (de legalább egy) túrázó a sziklák közül farkasüvöltést imitált, egész jól csinálta, de azért nem vert át minket.
Zsivány-sziklák alulról
A látványos sziklacsoportot közelről is szemügyre vettük, a jobb oldali tömb bal alsó részén, egy kis fülkében pókokat, elpusztult ízeltlábúakat és ásványokat vizslattunk. A fotón nem látszik, de a sziklafal és az alatta induló lejtő is nagyon meredek, utóbbi talán 45 fokos (azaz 100%-os) lehet. Dolgunk végeztével elgondolkodtunk, végül is hogyan lenne érdemes innen távozni: lefelé, kockáztatva a meglepően laza talajon és a bőséges bükkavaron való lecsúszást, esetleg felfelé, némi kalandot vállalva felmászni a sziklák tetejére valamely szomszédos tömbök közti hasadékban. Hát persze, hogy az utóbbi vonzott jobban. Nem a fülkétől induló repedést választottuk, hanem a következőt (ezt sajnos éppen takarja a fenti fotón a kép előterében lévő fa, de a következőn látszik).
Itt másztunk fel
Alulról teljesen barátságos, kapaszkodásra alkalmas sziklákkal és gyökerekkel kényelmesen ellátott hasadéknak tűnt; nem lesz itt semmi baj - gondoltuk mi. Megkezdtük hát a mászást felfelé, Dóri elöl, én utána. Néhány méter megtétele után jelentkeztek a problémák. Az első az volt, hogy fogódzókból egyáltalán nem volt annyi, mint gondoltuk, ellenben a sziklás aljzat helyett gyakran itt is pontosan ugyanolyan laza talajon kellett haladnunk, mintha lefelé indultunk volna. Csalódásunkat tetézte, hogy az avar nem csupán azért csúszik, mert ez úgy általában a lomberdők száraz, őszi avarjára jellemző, hanem mert félig-meddig meg is van fagyva, kisebb-nagyobb jégdarabok keverednek a levelekkel. Ezt közelről többször is jól láttam, mivel én mentem alul, így a Dóri alatt néha meginduló száraz talaj és avar pontosan rám zúdult. Úgyhogy maradt csak a kapaszkodás a gyökérzetbe és a sziklákba. A hasadék szűkebb részein például terpeszben viszonylag jól meg lehetett kapaszkodni, de az előrejutást mindig meg kellett fontolni. Szép lassan azért feljutottunk a hasadék kb. 3/4-éig, de a neheze csak itt jött, legalább is számomra. Dóri ügyesebben megoldotta a végét egy kicsit avarosabb részen, én viszont egy másik, rövidebbnek tűnő, sziklásabb, de meredekebb utat választottam, mondván, "A kő marad". El is kezdtem keresni a fogásokat, sziklákon, gyökereken, de egyik sem volt olyan stabil, mint hittem. Kezdtem kétségbe esni, és mindennek a tetejébe a szemüvegem is leesett a fejemről, ezért kb. úgy haladtam, hogy azt fél kézzel néha magam elé dobtam 1-1 méterrel, majd utolértem, aztán megint, míg Dóri nem jött segítségemre. Talán egy 50-60 fokos lejtésű részen kapaszkodtam az aljzatra feküdve, és kissé kétségbe esve, mert nem találtam semmi fogást, épp csak egy lábbal és két kézzel tartottam magam, amikor a szikla, amit korábban biztosnak ítéltem, kifordult a lábam alól, nagy robajjal legördült a hasadékba, sok ütközés után, az avarban landolt, majd egy fának csapódva megállt. A szikla sorsát, persze, csak hallottam, ami alapján lett egyfajta sejtésem a túra egy potenciális kimeneteléről. Nagy szerencsémre a másik lábammal még éppen meg tudtam tartani magam valamin, de nem sokáig, mert azt a lábamat teljesen ki kellett nyújtanom, úgy viszont remegésszerűen görcsölni kezdett. Gyorsan tovább kellett tehát másznom kényelmesebb pozícióba. Éppen ekkor megjelent egy férfi a sziklák tetején, mint később kiderült, ő produkálta a farkasordításokat. A fickó fapofával, mint aki minden nap lát 20 ilyet és egyáltalán nem is bánná, bármi történik velem, elkezdett fotózni szerencsétlenségemben. Ezt én egy cinikus "Köszi!!!"-vel honoráltam, mire ő: "Nem téged fotózlak, de ha akarod, rólad is csinálok." De nem akartam, ő pedig kb. ugyanilyen egykedvűséggel továbbállt. Utólag azért megnéztem volna egy fotót magamról, tényleg olyan vészes volt-e a helyzet, mint éreztem. Ott maradtam fotó nélkül, valahogy hason-térden nagy nehezen felmásztam a sziklák tetejére, szerencsére épségben, de kissé stresszesen. Utána a hasadék tetejéről lenézve Vadori "durvállta" (új szó, Google sem ismeri még!) a helyzetet és megállapítottuk, hogy a kelleténél jóval merészebb vállalkozás volt a részünkről ez a mászás, na de miről írnánk most, ha ez nem lett volna?
Ezen másztunk fel, nem látszik sajnos, hogy mennyire meredek, de az igen, hogy kb. a völgy alján lévő bükkök lombkoronájának magasságában járunk.
A napi adrenalin adagot mindenesetre megkaptuk, pontosabban előidéztük. A Zsivány-sziklák és a mögötte lévő Hideg-lyuk környéke amúgy igazán gyönyörű! Egy nagy sziklatömbökkel körülvett töbörről van szó, érdemes útba ejteni, ha arra jártok, de a sziklamászással csak óvatosan. :)
Ő nem a Farkasember, talán Piroska
A Zsivány-szikláknál
A Zsivány-szikláknál
Egyre feljebb és feljebb emelkedve folytattuk az utunkat a kéken. Ahogy emelkedtünk, egyre jobban látszott az éjszakai fagy nyoma: a fákat zúzmara borította. Hamarosan felértünk Dobogókőre, ahol az Eötvös Loránd menedékházban egy gigantikus méretű almás pitével és egy pohár forralt borral töltöttünk új erőt magunkba. A csúcsról szerettük volna élvezni a kilátást, ha lett volna, de köd borította a tájat. Helyette a zúzmarás növényzetben gyönyörködtünk. 
Kilátás Dobogókőről
Zúz Mara a kerítést sem kímélte
Zúzmarás erdő
Zúzmarás erdő
Zúzmarás erdő
Zúzmarás erdő
Szederlevél
Szederlevél
A piroson eljutottunk az Ilona-pihenőig, majd a völgybe leereszkedve az első elágazásban bevettünk egy éles jobb kanyart, s haladtunk tovább a piroson. Pedig nem kellett volna. Már jó ideje csak jöttünk és jöttünk, amikor közelíteni kezdtünk valami településhez. Elővettem a térképet, mert úgy emlékeztem, valahol le kell térnünk a pirosról. Néztük, néztük a térképet, míg arcunkra nem fagyott a mosoly. Kiderült ugyanis, hogy kb. 1 órával korábban balra és nem jobbra kellett volna fordulnunk, és akkor Pilisszentléleken lehetnénk, nem pedig Dömösön... Mit is tegyünk? Az idővel sem álltunk jól, így a végcélt Dömösre módosítottuk. A falu szélén még megnéztük az árpád-kori prépostság romjait, kicsit szétnéztünk a Duna-parton, a faluban jól kiröhögtünk egy közlekedési táblát, majd mentünk is haza a Volán Esztergom-budapesti járatával. Jobban belegondolva talán nem is volt akkora baj ez az eltévedés, különben valószínűleg kb. Klastrompusztán esteledett volna ránk.
A dömösi prépostság romjai
A Duna és kanyara
Engedtünk a kérésnek :)
A tévedés bosszantó tényétől eltekintve remek kis túra volt. A Zsivány-sziklák megmászására biztosan sokáig fogunk emlékezni, a zúzmarás erdő pedig igazán szép látványt nyújtott.

Egy kiegészítés a végére, utólag. A túra közben felmerült kérdésként a zúzmaraképződés mechanizmusa, nem tudtuk a választ. A Wikipédia definíciója szerint fagypont alatt a túlhűlt köd felelős érte, és a fajtái közül mi a "durva zúzmarával" találkoztunk.

2011. november 16., szerda

Aggteleki KÉK - 2. rész

Mivel Túrá Zoltán és Cukimókus bejegyzéseire való várakozásunk gyümölcsözőnek bizonyult, elérkezett az idő, hogy publikáljam aggteleki kalandjaink folytatását. Íme tehát!

3. nap
Ma felvirradott az én barlangászós napom is! Azt elfelejtettem említeni, hogy előző este még megkezdődött a mai nap szervezése. Mára ugyanis egy Baradla-barlangi hosszú túra, és egy Kossuth-barlangászat kínálkozott, valamint természetesen felszíni túra. A Baradla-hosszú „öltönyös barlangászat”, ahogyan Zoli szemléletesen kifejezte. Szóval ezt a nagymama is végig tudja járni száraz ruházatban kiskosztümben rózsaszín esernyővel. Viszont a Kossuth! Vizes barlang a javából!

Szóval előző este gondosan felmértem a lehetőségeket: a felszíni túrások Jósvafőtől Zádorfalváig kékeznek, a barlangosok pedig áttúráznak Aggtelekre, ott pedig a föld alatt vissza Jósvafőre, majd d.u. a jósvafőn lévő Kossuth-barlang bejárása (bemászása, -kúszása, -úszása) következik. Gondos mérlegelés után úgy döntöttem tehát, hogy a kaland kedvéért (Hubertus!) ma a föld alá megyek. A Baradlával nem volt gond, oda nem kellett váltóruha, viszont a Kossuth-ba legalábbis két cipő kellett volna. Szerencsére Zoli pártolta barlangász életpályám fellendülését, így rámáldozta a kábé 46-os túrabakiját; ő gumucsimmában ment, én pedig a bakiban.
Így tehát ezen a napon Petivel az utunk elvált, mert ő most túrázni akart, nem barlangászni. Egyébiránt a felszíni túrázók száma ma csupán 4 fő volt.

A Baradlába jó sokan jöttünk. Az első terv az volt – máig sem értem, miért -, hogy busszal megyünk át Aggtelekre. Néhányan így is tettek, viszont szerencsére valaki felvetette, hogy át is túrázhatunk, és a többséget – köztük nyilván engem is – át is vonzotta erre a tervezetre. Így aztán elindultunk, és ezen a szakaszon, Jósvafő és Aggtelek között éltem át igazán az őszi erdő szépségét. Egy darabon magam mentem, és gyönyörű öröm járt át, hogy itt lehetek, hogy a nap színeiben pompázó elhullott leveleken lépek ebben a csodás erdőben. Azt szerettem volna, hogy a kezeim nyúljanak meg a földig, hogy menet közben is tudjam söpörni velük az avart. Gyönyörű volt az egész!

Egyébként sokat beszélgettünk, nevettünk, és olyan jó idő volt, hogy kimelegedtünk. Láttunk sok mikrokarsztformás (karros) sziklát, borókát, és Sanyi szokása szerint lázasan gyűjtögetett, hol egy követ, hol egy formás gyökeret, vagy épp ágat. Aggtelekhez közeledvén füves fennsíkon keltünk át, majd egyszer csak ott voltunk a Baradla-barlang bejárata fölött a magasban, egy kilátós sziklán. Innen már lépcsők vezettek le a barlang bejáratához, ami – nyilván tudjátok – idegenforgalom számára kiépített, evős-ivós, szuveníros placc. Időre kellett érkeznünk, és megint nagyon ügyesek voltunk. Benyomtuk a kék pecsétet, Zoli – a mai főnök – megvette nekünk a belépőt, majd egy nagy csoport nagyobb hányadát kitéve kezdetét vette a barlangi vezetővel a hosszú túra.

Ez nagyjából 7 km-t jelentett, és a végén Jósvafőnél bukkantunk a felszínre. Kaptunk az elején naaaagy fényű lámpákat, melyek – ahogyan azt Zoli bebizonyította volt – bizony lézerkardként is nagyszerűen funkcionáltak. Hullottak a kövek, a cseppkövek, és folyt a vééér! :-) Szóval a túravezetőnk (nem a hivatalos barlangi vezetőre gondolok!) a barlangban teljesen elvesztette vezetői méltóságát, és a benne élő gyermek kiélte magát :-)
Egyébiránt sok-sok szépséges cseppkövet láttunk, de mellőzöm a reklámszöveget, olvashattok erről bővebben itt: Baradla hosszú túra . Volt egy pihenő közben, ahol padok és asztalok voltak (pont mint az erdei pihenőhelyeken), ott lehetett elemózsiát vételezni. Sajnos én elfelejtettem magammal elhozni az élelmet, és az Aggtelekre való áttúrázásunk során a szervezetem feldolgozta a reggelire elfogyasztott szenyót, így Zolihoz fordultam csoki-utánpótlásért, mivel már tegnap is adott. Kaptam most is két Balcsi szeletet, a pihenőnél meg megint körbejártak jó dolgok, és még kolbászka is került, így tudtam élelmet bejuttatni a bendőmbe.

Szóval szép volt nagyon a Baradla, bár kalandosnak abszolút nem mondanám. Már d.u. volt, amikor Jósvafőn napfényre bukkantunk. Ott aztán volt, aki ebédelt a Tengerszem szállodánál lévő étteremben, mi pedig egy maroknyi emberrel elindultunk vissza a szállásra. Ott kajáltam, és felkészültünk a Kossuth-barlangra.

Az aztán kaland volt a javából! Talán 10-en lehettünk, akik vállalkoztunk rá. Mindenki beöltözött, ahogy tudott: a profibbaknak volt overalljuk gumicsimmával, a kevésbé profiknak kék papírszkafander jutott (ez ilyen gyógyszergyári vegyvédelmi holmi volt, és Nagyszájú Éva a melóhelyéről hozta magának), és az abszolút felkészületlenek csak valami rissz-rossz holmit próbáltak magukra húzni. Én ez utóbbi csoportba tartoztam; felhúztam tehát Zoli bakancsát, és a saját gatyómban mentem, mivel volt váltógatyóm. A rissz-rossz ruhákról csak annyit még, hogy a Lafuma polárpulcsimban mentem, amit sajnáltam, de ez megfért jól azzal, hogy mindenképp menni akartam. (Mellesleg utólag mindenből nyomtalanul kimosta a mosógép a vörös lét.)
Megjött tehát a barlangi vezetőnk is, beöltözött ő is, aztán felöltöttük a sisakot, lámpát, és elkészítettük a kezdő csapatfotót. Már erősen sötétedett, mikor elindultunk a közeli barlanghoz, sőt teljesen sötét volt, mire behatoltunk. A hozzáértők megtárgyalták a sorrendet, a vezető bá’ mondott néhány dolgot a barlangról, aztán megkezdtük kalandos utunkat.

Itt nézhettek térképet a barlangról: Kossuth-barlang térképe

Volt ott szűk résen való átpréselődés, piros iszapban négykézláb mászás, éles köveken egyensúlyozás, a falba vert kapcsokon szűk, patak vájta járat falán való átkelés. Nagyon élveztem az egészet! Ment a poénkodás, és István volt olyan elvetemült, hogy elhozta a fényképezőjét, ezért készültek képek is. Eleinte még kerülni próbáltuk a vizeket, de mikor elkerülhetetlen volt a belemenés, és átázott a bakancs, és megtelt a gumicsimma, nem volt többé értelme a kerülgetésnek, és élvezettel gázoltunk benne. Ment az iszapcsata is, nagyon jól éreztük magunkat :-) Aztán elértünk a Tóhoz. Itt a víz alatt kevéssel kifeszített drótok vannak, amik arra hivatottak, hogy menjünk rajtuk, és a barlang falához szintén ilyen drót van rögzítve kapaszkodó gyanánt. Kicsit olyan, mint a klettersteig, csak föld alatt :-) Ahogy ráléptem a drótra, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy rugózva behintáztassam az egészet, és persze meg is tettem :-) Roppant élvezetes volt! A Tó után az iszapos hegy jött, hát ezen nem volt egyszerű felmászni, úgy csúszott. Ekkor már nyakig iszaposak voltunk, sőt kiderült, hogy az amúgy is halovány lámpám fénye miért még haloványabb :-) Igazgatás közben sikerült lekennem iszappal.

Szóval az iszaphegy úgy keletkezett, hogy a barlang tágítása során kotorták ki, és oda borogatták. Deszkalapok voltak lefektetve, hogy visszafelé majd egyszerűen le lehessen csúszdázni rajtuk.

Ami még nagyon emlékezetes volt, az a Stég. Ez egy fémrács odaerősítve, alóla indulnak a búvárok a sötét mélységben a Reménytelen-szifon zugaiba. Jó kis borzongató sztorit adott elő a vezető bá’: itt már 5-6 búvár halálát lelte, amikor a Reménytelen-szifont derítették fel. Az egyik konkrétan beszorult egy résbe, amiről ő úgy vélte, hogy átfér rajta. Elfogyott a levegője, és megfulladt. Mikor megtalálták, már puffadt is volt. Megkérdezték a szüleit: mi legyen, hozzák-e ki, de akkor darabokban, vagy hagyják ott. És kihozták…

Ez, hogy ott ültem a Stégen, és néztem, ahogy a drótkötél eltűnik a víz sötét mélységében a Reménytelen-szifon irányában, elgondolkodtatott. Eddig amiket kipróbáltam, jól sikerültek, nem féltem tőlük, sőt élveztem. De vajon a barlangi búvárkodást bírnám…? Igazán elvetemült emberek lehetnek a barlangi búvárok! Be az ismeretlen sötétbe, egymásra hagyatkozva, hangok nélkül, egy puha közegben… Hogy szólsz a másiknak, hogy hívod fel magadra a figyelmet, ha valamit közölni akarsz…? Igazán kemény lehet.

No, de mentünk tovább, felmásztunk az agyaghegyen, és ami még emlékezetes volt, az a Kád/Medence. Egy szűk járatban haladtunk, és egy helyen csak úgy tudták a járatot tovább tágítani, hogy egy medencét avagy kádat mélyítettek. De ez is olyan szűk, hogy leülve lábbal előre kell belecsúszni, benne úgy derékig vagy még feljebb ér a víz, és két lépés után úgy kell kimászni, hogy a fej legyen előre. Ez befelé még ment is, de kifelé már akárhogy küzdöttem, csak nem bírtam kikecmeregni, Zoli megsegített hát valahogy hátulról :-)

A barlangnak számomra olyan hirtelen lett vége. Egyszer csak utolértem a többieket, akik ott gubbasztottak különböző helyeken, és mondták, hogy másszak be egy kis lyukba, mert csak úgy tudunk majd megfordulni. Bebújtam, majd még Zoli is bebújt, aztán fordult a csapat, és elindultunk kifelé. Vissza ugyanazon az úton haladtunk, mint befelé. Remek volt a lecsúszdázás az agyaghegy deszkáin, jött a küzdelmem a Kádban, és aztán a Tónál a legjobb rész: mi a végén haladó emberek egy nagy csobbanást hallottunk, és ahogy közelebb nyomultunk, hogy megtudjuk, mi történt, kiderült, hogy úszhatunk is akár ahelyett, hogy a drótokon mennénk! (A túravezető csobbanva beleugrott a Tóba.) Ezt négyen vállaltuk be, és nagy örömmel vetettük bele magunkat a Tóba! Isteni volt!!! Nevettünk, prüszköltünk, vigyorogva óbégattam: „de kurva hideg!”. Nyilván már teljesen eláztunk, rajtam a két polár jó súlyú volt, de mit számított már! Úsztunk, nevettünk, nagyon jól éreztük magunkat! Mikor kikászálódtunk a túlparton, István azt mondja: menjünk vissza, most fotóz majd! Így visszacsobbantunk, ráültünk a drótra, akár a fecskék, fotózkodtunk, majd hátrarántottam a társaságot egy ilyen fotó kedvéért :-) Fantörpikusan kalandos volt, nagyon fel voltam villanyozódva! Már a kivezető út többi részére nem is emlékszem, valószínűleg nem volt túl izgis az átéltekhez képest.

Kiérve dideregve vetettük rá magunkat az előzőleg gondosan odakészített páleszre és jägerre. Miután a butykosok néhányszor körbejártak, elindultunk hazafelé. Az előzetes tervekre rácáfolva mégsem rohanva tettük meg az utat a forró víz vonzásának engedve, hanem sétálva.

Előzőleg megmondta a tulaj bácsi, hogy barlangászat után nem lehet bemenni a házba olyan ramaty állapotba. Mivel a fürdők egy különálló épületben voltak, rögvest berontottunk. A fiúk okosan kitalálták, hogy ne trutyizzunk mindent össze, hanem csak 1 zuhanyzót, így aztán én – mint egyetlen lány, aki úszott a tóban, és így a legratyibb állapotban vala – mentem fürdeni a fiúkhoz. Beálltunk bakancsban, ruhában a forró víz alá, sűrű váltásokkal. Issssteni volt… Az a vörös szenny is megérdemelt volna egypár fényképet, amit hagytunk magunk után :-) István szerencsére időnként felmosta, így nem öntötte el a világot a piros lé. A piszkolásra ítélt zuhanyzó alatt lecsutakoltuk a ruháinkról a nagyja iszapot, aztán fittyet hányva a fiúk marasztaló szavainak, otthagytam őket édes magányukban, hogy tisztuljanak :-) Megfürödtem én is, majd Peti által kihozott tiszta ruhákat magamra öltve megpróbáltam a mosdóban nagyjából kimosni a holmijaimat. Közben vadul raktuk a fákat a kis kályhára, ami a zuhanyzók előtti előteret fűtötte. Minden fellelhető helyet körbeteregettünk, és jutott az udvarra is bőven. Nyilván azoknál nem volt cél a száradás, csak hogy legalább a fűre csöpögjék magukat.

Ez után jöhetett a jóóól megérdemelt vacsora. Aznap csak leves volt; úgy emlékszem, Sanyinak nem volt ideje főzni, és Ági, meg még valaki vállalta át a főzést. Ritkán érzem azt, hogy milyen igazán jó érzés enni, de ez egy ilyen alkalom volt. Remek kalandok után tisztán, melegben, szárazan, remek társaságban éhesen enni egy jó meleg levest… Nem is kell ennél több :-)

Közben nagyjából megtudtuk, hogy alakult a 4 fős felszíni túrás csapat napja. A kitűzött távot már dél körül teljesítették – volna. Kettészakadtak, és Peti és Pali átruccantak Aggtelekről egy közeli szlovák településre, Kecovo (Kecső)-re. Cél persze egy kocsma volt, ami meg is lett, ott pedig cimborális kapcsolatot létesítettek a helyi polgármesterre, aki több körre és későbbi további látogatásokra is meginvitálta őket. Peti egészségtelenül intenzív kapcsolatot kötött a Borovickával, azaz borókapálesszel. Úgyhogy ha hányingert akarunk nála gerjeszteni, ezzel lehet piszkálni :-)

Az az este a társasággal észrevétlenül kellemesen elhúzódott, éjfél körül feküdtem le.

Ekkorra a korábban kezdődött megfázásom már erőteljesebben elővette magát: estére hangom már alig volt, nehezen ment a kommunikáció. Nem mondom, hogy kíméltem magam az egész hétvégén, nemcsak a barlangi úszás miatt, hanem mert a szobában Petivel az ablaknál lett helyünk, és ha nem volt nyitva az ablak, megpusztultunk a melegtől. Így jött rám a hideg éjjel. Az utcsó éjjelre végül megfordultam, hogy ne a fejemre jöjjön.
Szóval ezek valszeg ráerősítettek, hogy egy évek óta nem látott megfázás jöjjön rám, ami még a hangomat is elvitte, és csak vicces kis hangocskák maradtak belőle :-)


4. nap
Na, ez egy különösen bonyolult nap volt. Ekkorra már voltak, akik elmentek haza, de jöttek menet közben újak is (ezt nem említettem). A szervezés itt már olyan bonyolult volt, hogy legtöbben át sem láttuk, és nekem még d.u. sem volt világos, meddig is túrázunk el. De kedvem sem volt rajta rágódni, mert mindenki azt mondta, amit ő gondolt, Pali pedig már idegesebb volt, így nem nagyon faggattuk.

A lényeg, hogy végül így lett: elhagytuk d.e. a Bakancsos Turistaházat, átkocsiztunk Zádorfalvára, ott egy „fehér negyedben” otthagytuk a kocsikat, kivéve kettőt, melyekkel én és Zoli átmentünk Kelemérre, és a kék útvonalán lévő Pálma-forrásnál hagytuk az egyiket. Az enyémmel visszaautóztunk Zádorfalvára, majd a többieket beérve a kocsmában a kék útra lépve megindultunk a mai túrára. Ez tehát Zádorfalvától Putnokig szólt.

Szép réteken mentünk, melyek már fakó aranyszínben pompáztak, és a piros árnyalataiban tarkálló facsoportokkal voltak telehintve. Zsoltit a Gödöllői-dombságra emlékeztették. Volt kis keverc megint, hogy elhagytuk a kéket, de aztán rátaláltunk újra. Hasznos értekezést folytattam Orsival pszichológiai témájú könyvekről, majd hamarosan Gömörszőlősre értünk. Ez egy bűbájos kis falucska, ami népi faragásokkal díszített házakból áll, van nyilvános kiállítása, és „zöld”, már amennyire egy festett térkép alapján megállapíthattuk (biokertészetet mutatott, meg napelemet, meg hasonlókat). Itt ettünk egyet, megetettünk egy végtelenül girnyó vizslát is, majd csapatfotózkodtunk, melybe a csíkos Tigriskutya fotogén módon beállt. Ő valami csíkos harcikutya volt, aki érdeklődve közénk vegyült egy időre.

Gömörszőlősről már közel volt Kelemér, ahol Sanyi várt minket. Ő ugyanis szeret külön utakon járni, mivel időnként szélsőséges gyűjtögetési szenvedélye van, és ma is valamerre másfelé járt, és Keleméren csatlakozott hozzánk. Itt a kékpecsét a Tompa Mihály emlékmúzeum előtt van, és pecsételésünk közben István kitalált egy zseniális kompozíciót, mint fotótémát: elkért sok kékfüzetet, kócosan elrendezte őket egy körben, mellé csapta Zsolti két bakancsát, én pedig, hogy a szimmetriát enyhítsem, odatettem az egyik enyémet is, és kész volt a Kék Kompozíció. Lefotózta tisztán is, majd készült Kék Kompozíció Zsoltival is, majd Dijával is, majd Zolival is.

Kelemér után sokat kell aszfalton menni Putnok felé, melyet csak néha hagy el a kék, részben hogy levágja a kanyarokat, részben pedig a Mohos tavak érintése végett. Itt még azért kalandoztunk egyet mi gyerekek. Először mind felmentünk a Mohos várhoz, melyet akár ki is hagyhattunk volna, ugyanis egy földvár-maradék, melyből csak a képzelet tud kihozni bármit is. Eztán leereszkedtünk a Kis-Mohos-tóhoz, melyet Zoli igen kedvel. Úgy néz ki a tó, hogy belül tőzegmoha, de kívül körben zöld víz van. Zoli persze úgy tervezte, hogy be kell menni a közepébe, és hárman vele tartottunk. Keskeny ágból eszkábáltunk hidat, melyen átegyensúlyozva bent is voltunk a tőzegmohán. Tökállat volt, ahogy süppedezett lépteink alatt! Néhol a víz is feljött valamennyire, és cuppogott. Fokozottan védett területen jártunk, úgyhogy tán le sem szabadna írnom egy nyilvános blogban. De hozzátartozik, hogy Zoli mondta nekünk a mohák fajtáit, és óvatosan mozogtunk, nem tapicskoltunk vandál módon! Mi felelősségteljes kalandorok vagyunk :-) Ezt ki kellett próbálni, na.

Ez után hamarosan kiértünk a Pálma-forráshoz, ahol ott várt Zoli autója. Öten kocsiba ültünk, hogy visszamenjünk Zádorfalvára az otthagyott autókért, a többiek pedig túráztak tovább az aszfalton Putnok felé [most látom, hogy Szörnyű-völgy annak a résznek a neve :-)]. Mire mi autókkal jöttünk vissza, már Putnokon értük be a csapatot. Addigra már sötét volt. Felszedtük őket, és lekocsiztunk a vasútállomásra beszerezni a 4 napos túránk utolsó pecsétjét. Itt még gazdát cserélt néhány emilcím és telefonszám, betértünk a Gesztenyés sörözőbe enni-inni, aztán búcsút vettünk egymástól. Nem volt kellemes, én annyira jól éreztem magam ezzel a társasággal, hogy fájdalmas volt kissé az elszakadás. Viszont tény, hogy haza is szerettem volna már érni, és még rettenet sok km hátra volt addig.

Összegezve: ez a 4 nap csodás volt számomra, igazán kikapcsolt agyilag, felfrissített testileg (a testem már sírt a túrázás, a mozgás után!), csodaszép helyeket láttam, remek kalandokban volt részem, és isteni túratársakkal voltam! Peti szintén kikapcsolt a 4 nap alatt, amire nagyon nagy szüksége volt. Ő is remekül érezte magát, úgyhogy csodajó élményekkel gazdagodva tértünk vissza a hétköznapokba.

2011. november 15., kedd

Őszi kékezés a Pilisben

Az őszi szünet első hétvégéje kiváló időpontnak ígérkezett egy kis őszi kékezésre. Nem akartunk nagyon messzire menni, így választásunk a Pilisre esett, annak is egyik látnivalókban legbővelkedőbb részére, a 15. sz. túrára. Ágival és egyik szaktársammal, Péterrel vágtunk neki a 22 kilométeres kis túrának. A reggel kicsit hűvösen indult, a levegő nagyon nyirkos volt, és nehéz volt eldönteni, hogy lóg az eső lába, vagy idővel feloszlatják a napsugarak az egész környékre telepedő ködöt.

A csapat az Árpád hídnál gyülekezett, lett volna még egy jelentkező Túratársról is, de végül nem jelent meg az 56 éves úr, amit őszintén szólva nem is bántunk (legyünk őszinték, lehet ebben közrejátszott az is, hogy a tervezettnél fél órával később indultunk el). Ügyesen kibékávéztünk a Bécsi útig, és alig fél km megtétele után azonnal be is gyűjtöttük aznapi első pecsétünket a Rozália téglagyár kapujában. Kutya kivételesen nem szegődött mellénk, lehet épp egy másik turistacsoporthoz csatlakozott addigra már, múltkori túránkon jó darabon elkísért és akadályozott bennünket a folyamatos haladásban az elvileg a gyárat őrző jószág. Az Aranyhegyi-patak partját elhagyva egyből jó kis kaptató következett egészen Pilisborosjenőig. Itt kell megjegyeznem, hogy a túra útvonalát horribilis indokolatlan mennyiségű, precízen felfestett kékjelzés követte, Pilisborosjenőn szinte már viccbehajlóan minden egyes villanyoszlopra fel volt pingálva a jelzés, hogy még az se tévedjen el, aki igazán nagyon akar. Itt kicsit szusszantunk, megtekintettük a falu határában szépen felújított kis kálváriát.

Innen már messziről látható volt a Teve-szikla dolomit alkotta impozáns formációja. Az Egri-várhoz sajnos nem tettünk kitérőt, a jelzést követve az erdőbe benyúló igen izzasztó nyílegyenes, de meredek szögben emelkedő hegyoldal következett, ami lényegében fel is vitt a Kevély nyergére. Kis-Kevély, Nagy-Kevély, és már zsebben is a második pecsét :) A pecsételő hely közelében megpillantottuk a világ talán legnagyobb, fára festett kékjelzését, ami kb. az én fejem kétszeres méretű volt, ez az útvonal tényleg a festékpazarlás netovábbja.

Gyors sztárfotó, majd utunkat folytatva hamarosan elértük Csobánkát. A jelzés a falut elkerüli, és sajnos a település fölé tornyosuló függőleges sziklafalakat is, amikről bizonyára csodás kilátás tárult volna elénk. Sőt, Csobánka inkább lehangoló képét mutatta nekünk: sajnos sok helyen találkoztunk már pusztuló turistaházakkal, de ami itt, az egykor szebb napokat élt Ózon Kempingnél fogadott bennünket, az minden eddiginél vérlázítóbb volt.. A helyi vandálok mindent elpusztítottak amit csak elértek, de még jól látszott, hogy bizonyos dolgok még szinte újak, mennyire kulturált volt még pár évvel ezelőtt is a hely. Valószínűleg érdeklődés hiányában csődbe ment, de akkor is fel lehetett volna használni valami másra az éttermet és a körülötte levő néhány házat. Azon is elmélkedtünk, hogy esetleg valamelyik egyetem miért nem vesz meg egy ilyen létesítményt a Pilis szívében, Pesttől nem is messze, milyen kiváló hely lett volna pl. a TTK-s terepgyakorlatoknak, stb. A földön talált szakadt prospektusban még remekül nézett ki a kemping.

Hosszú bosszankodás után folytattuk utunkat a Szent-kút felé. A precízen felfestett turistajelzés ellenére ezen az 1 km-es szakaszon többször is homokszem került a gépezetbe, és két ízben is letértünk az útról, hibánkat azonban mindig gyorsan orvosoltuk. A Pilis ezoterikus nézetek szerint kiemelkedő hely, erről már biztos sokat hallottatok, sok legenda övezi a környék természeti kincseit. Ezek közül az egyik ilyen a Szent-kút, amely vizének gyógyító erőt tulajdonítanak. Én sajnos nem vagyok se vallásos, se babonás, de az tény, hogy ide érkezve egy egészen fura érzés kerítette hatalmába az embert. A helynek valahogy tényleg olyan misztikus, spirituális hangulata van, aki saját lelki békéjét keresi, az itt biztosan megtalálja.

Az erdőből kiérve a Kovács-patak völgyében haladtunk tovább egy végeláthatatlan mezőn keresztül, ami valami olyan növénnyel volt bevetve, amivel korábban nem találkozott egyikünk se. Leginkább cirokra hasonlított, de valahogy mégsem teljesen az, Péter lefényképezte, majd megmutatjuk Attilának és megmondja mi volt az :). Jó kis völgy-séta után megérkeztünk a leginkább várt szakaszhoz, a Szurdok bejáratához. Nem is olyan régen, még júliusban jártunk itt először, a Szurdok 30 teljesítménytúrán egy nagyon jó kis csapattal.

Már akkor konstatáltuk, hogy mivel a kéken haladunk, ide még vissza kell térnünk egyszer. Akkor itt a parkolóban volt felállítva a lekvároskenyér/szörp/gyümölcs-pont :). Remélem jövőre is indulunk, mert egy nagyon szép útvonalú, kiválóan megszervezett túra volt. Most is rengeteg emberrel találkoztunk, fiatalok, családok, nyugdíjascsoportok lepték el az egész völgyet, a parkoló tömve volt autókkal. Nem is csoda, hisz ezen az alig 1 km-es szakasz párját ritkító látványosság kis hazánkban. Szép lassan haladtunk, hogy minél jobban megcsodálhassuk ezt a vidéket, amúgy is még jócskán sötétedés előtt jártunk, már csak alig 5 km várt ránk Dobogókőig. Pilisszentkeresztre érve kis keresgélés következett, nem leltük a kékpecsétet, de aztán az egyik italbolt előtt sörözgető helyi kocsmatöltelékek átirányítottak bennünket a megfelelő helyre, a falu központjában lévő másik vendéglátóipari egységbe :) Korábban már Péter pálinkájából kortyolgattunk, de azért egy kis Hubertus csak lecsúszott a torkunkon, hogy erőt adjon a Dobogókő meghódításához.

Jó kis kaptató következett, meg is kellett közben állnunk, mert nem bírtuk már szusszal. A Zsivány sziklákon kicsit még kiszórakoztuk magunkat, majd az üdülő telepen keresztül már el is értük végcélunkat. Az Eötvös Loránd turistaháznál egész pecsétáradat (4-5 féle), valamint szabadtűzön kondérban rotyogó épp elkészült marhapörkölt, illetve halászlé illata fogadott bennünket. De mi nem engedtünk a csábításnak (már csak pénztárcánk miatt is). Sajnos mivel estére eléggé ködössé vált az idő, nem tudtuk teljesen kiélvezni a csúcsról nyíló amúgy páratlan kilátást. Mivel jócskán hűvösödött is már, a parkolóban vételeztünk egy kis forralt bort, hogy átmelegedjünk a pomázi busz érkezéséig. Nagyon kellemes kis túra volt, Péter állítása szerint még életében nem gyalogolt ennyit egy nap alatt, épp most kezd ráérezni a túrázás ízére, remélem ezentúl több túrán is társul hozzánk. Fényképezőgép sajnos egyikünknél sem volt, így mobillal készült képekkel tudom csak gazdagítani a beszámolót, ami viszont nem adja vissza a gyönyörű őszi táj látványát.

2011. november 14., hétfő

Halloweeni Bükk

Már szeptember óta tervezgettünk egy Eger környéki túrát, mivel Zoli volt szobatársa, Laci nagy tájfutó és Egerben lakik, jól ismervén a vidéket, kézenfekvőnek tűnt, hogy szervez egy túrát a Bükkben. Az időpont sok tologatás után október 31-re fixálódott, így lett halloweeni túra belőle.
Kisebb variációk után, végül 6-an vettünk részt az eseményen: Laci, a túravezető; Zoli, Laci egyik barátja; Túrá Zoltán (a mi Zolink); Eszter, Laci nővére; Peti, Zoli szaktársa; Szidi, Laciék vizslája; és jómagam. A túra, mivel Pesttől igencsak messze van a Bükk, a volánbuszozással kezdődött.
Annak ellenére, hogy csodálatos módon negyedórával a busz indulása előtt már kiértünk a buszpályaudvarra, rejtélyes okokból kifolyólag már hosszan kígyózó embersorok várakoztak az Eger felé tartó busz ajtajánál. Mire feltuszakoltuk magunkat a buszra, már minden hely foglalt volt, így sajnos végig kellett állnunk a sok órás utat. Bánatunkat azért némiképp enyhítette a Zoli termoszában gőzölgő forralt bor, és a táskámban lapuló banános muffin… :) Egerben át kellett szállnunk a bélapátfalvai járatra, ahol ugyan néhányunknak jutott ülőhely, de a többség így is a folyosón nyomorgott. A legrosszabb dolga Szidinek, a túravizslának volt, aki a szorosan egymás mellett álló utasok lábai között szorongott végig, csoda, hogy túlélte szegény a félórás utat.
Már dél felé járhatott, mikor Bélapátfalván végre nekivágtunk a túrának. Legnagyobb örömünkre a kékjelzésen indultunk el, de mivel pecsételni nem szándékoztunk, szerencsére „muszáj” lesz még egyszer meglátogatnunk a Bükk ezen szakaszát. Laci már a legelején rebesgette, hogy nagyon szép útvonalat talált ki nekünk, és valóban ahogy haladtunk, egyre jobban ámuldoztunk az őszi színeken és a Bükk szépségén.
De a legjobban Szidi élvezte a túrát. Kb. tízszer akkora távokat futott be, mint mi, a végén mégis szerintem ő volt a legfrissebb közülünk. Olyan függőleges hegyoldalakon szaladt föl-le és keresztül-kasul, amikről azt hinné az egyszerű ember, hogy nem lehet élve lejutni róluk…
Egy mérsékelten meredek hegyoldalra viszont nekünk is sikerült felkapaszkodnunk, hogy olyan kilátásban részesülhessünk ebéd közben, mint az olümposzi istenek. :) Ez az Őr-kő nevezetű képződmény volt, és a tetejéről gyönyörűséges kilátás tárult elénk. Az őszi lombok színei festményekhez voltak hasonlatosak leginkább. Ilyen körülmények között extra élmény volt a még mindig forró borocskát iszogatni a hegytetőn.
A finom falatok és kortyok után újult erővel vágtunk neki a még előttünk álló pár km-nek. Ugyanott kellett lejönnünk, ahol fél órával előbb feljöttünk az Őr-kőre, és egyértelműen a lefelemenetet sínylette meg jobban a lábunk. De onnantól kezdve viszont már szelíd lankákon vezetett az ösvény egészen Felsőtárkányig. Útközben néhány házikóra is bukkantunk az erdőben, állítólag mindennel felszerelt kis lakások ezek, amiket a kifüggesztett elérhetőségen bárki lefoglalhat. De a (másik) Zoli mesélt egy olyan házikóról is, ami mindig nyitva van, és ingyen be lehet térni akárkinek, az egyetlen kikötés, hogy mindent ugyanúgy kell otthagyni, mint ahogyan találtuk.
Szerintem ez nagyon jópofa dolog, egyszer mindenképp meg kéne szállni egy ilyenben! :)
Az utolsó néhány 100 m-t a kisvasút sínei mellett tettük meg, de a kisvonatot sajnos nem láthattuk, mert késő ősszel már nem közlekedik. Felsőtárkány, ahova végül megérkeztünk, nagyon kedves kis falu, legnagyobb nevezetessége a Tárkányi-tó, aminél a túra utáni csoportképünk is készült. Pár tanösvény is indul innen, amikért érdemes lesz visszajönnünk még ide, és több időt rászánnunk.

A hazafele út szintén nem volt egyszerű, rajtunk kívül mindenki maradt Egerben, úgyhogy Egerben el is búcsúztunk a többiektől. A pesti busznál megint rengetegen ácsorogtak, ezért úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a következőt, ami félóra múlva indul. Addig pedig tartottunk egy gyors városnézést, azon belül is főleg a bazilikát csodáltuk meg. Aztán sietve visszaindultunk a buszpályaudvarra, ahol sajnos ismét felszaporodtak a Pest felé igyekvő emberek. De mivel későre járt már, elhatároztuk, hogy a következő buszra már, ha törik, ha szakad, felverekedjük magunkat. Időben be is állt a sofőr, de legnagyobb döbbenetünkre csak 15 embert volt hajlandó felengedni, mivel csak annyi ülőhely volt állítólag. Kicsit furcsállottuk a dolgot, mert idefele jövet szinte egymást taposták az ácsorgó emberek a buszon, most meg egy embernek se hagyta a sofőr, hogy állva utazzon. Nem tudtunk mit tenni, könyörgésbe fogtunk, hogy valahogy kerítsen még helyet kettőnknek. Az amúgy nagyon lelkiismeretes sofőrnek végül megesett rajtunk a szíve, és elhelyezett bennünket a középső ajtó lépcsőjén, ahol Pestig élvezhettük az utazást. :)