Dorog túl messze van – legalábbis Mogyorósbányától a kéken haladva

Ha egyszer elkap a lendület, nincs megállás… se a túrázásban, se a blog írásban. A múlt heti csodás havas mecseki túrát követően újra mehetnékem támadt, viszont ezúttal Budapest a kiindulási pont és az OKT valamely szakasza a cél.

Úgy alakult, hogy hétvégére egyedül maradtam Budapesten, és egyéb elfoglaltság hiányában újra a túrázás mellett döntöttem. Egyértelmű volt, hogy ismét pecsétszerzés lesz a cél, már csak azt kellett eldönteni, hogy az OKT mely szakaszát válasszam. Mivel a fővárosból kiindulva keleti (bár inkább északi) irányban Visegrádig, nyugati irányban pedig Dorogig minden pecsétet begyűjtöttem már, választanom kellett, hogy merre haladjak tovább. Aztán eszembe jutott, hogy a börzsönyi szakaszra már elígérkeztem, így kizárásos alapon Dorog felé vettem az irányt.

Indulás!

A Mogyorósbánya-Dorog közötti kb. 15 km-es szakaszt néztem ki magamnak, praktikusan Mogyorósbánya felől Dorog felé haladva, mivel utóbbi helyről gyakrabban indulnak járatok a főváros felé.  

No de nem is olyan egyszerű ám eljutni Mogyorósbányára… Indulás 7:35-kor az Árpád-hídtól vonatpótló busszal, Piliscsabán átszállás vonatra, majd Dorogon felkutatva a buszmegállót, 50 perc várakozást követően lehet eldöcögni Mogyorósbányára, hogy pontban 10 órakor megkezdhessem aznapi túrámat.

Szelfi a kékkel

Dorogon előrelátóan kihasználtam a rendelkezésre álló időt, és begyűjtöttem a célállomás pecsétet a vasúti pénztárban. Érdekes módon, most egy harmadik féle pecsétet kaptam. Már volt egy szokásos dátumos-körbélyegzős MÁV-os és egy „Dorog 2511” feliratú pecsétem tavaly májusból, ezek mellé most begyűjtöttem egy szögletes MÁV-os lenyomatot is. Érdeklődtem a pénztáros hölgytől, hogy hogyan jutok el a buszmegállóba, mert nem igazán vagyok ismerős a városban, ő pedig kedvesen útbaigazított. A vasútállomásról aluljárón át lehet kijutni, melynek két kijárata van ellentétes irányba. Az alagút közepén a kék jelzés mindkét irányba mutat, és első ránézésre eléggé zavarba ejtő, hogy merre is induljon az ember. Mivel nekem a pénztáros hölgy mondta, hogy jobbra forduljak, így könnyedén vettem az akadályt. Viszont pont, amikor elfordultam, észrevettem valamit, ami megállásra késztetett. Alaposabban, és egész közelről szemügyre véve a kék jelzéseket, felfedeztem, hogy halványan a jobb oldalra mutató nyíl fölé oda van írva, hogy „Gerecse”, a bal oldali nyíl fölé pedig, hogy „Pilis”. Örömmel nyugtáztam, hogy azért mégsem hagyják kétségek között a túrázókat.

Nem túl profi, de azért megteszi

A buszmegálló nagyjából 5 perces séta után meglett, és további fél óra várakozást követően begördült a várva-várt járat: egy ócska Ikarus, melyen csak ennyi felirat díszelgett: „Mogyorós”. Miután meggyőződtem róla, hogy ez az én buszom, helyet foglaltam a barna műbőr ülések egyikén, közvetlenül egy 4 fős nyugdíjas csoport mögött. Öltözetükből és szavaikból arra következtettem, hogy ők is túrázni fognak. Miközben diszkréten megcsodáltam az egyik bácsi gyönyörű faragott végű túrabotját, akaratlanul is meghallottam, hogy péntek este álarcos farsangi bálban voltak, és mindannyian beöltöztek. Azt sajnos nem tudtam meg, hogy ki milyen maskarát öltött, viszont jót mosolyogtam a véletlen egybeesésen, mivel én is hasonló (nem nyugdíjas, hanem jelmezes) buliban vettem részt pénteken, ami annyira jól sikeredett, hogy a szombati nap pihenéssel telt, így a túrám vasárnapra tolódott. Az álmodozásomból egy hirtelen fékezés és enyhe koccanás riasztott fel: kanyarodás közben lekoccoltunk egy közlekedési táblát. Ez persze az Ikarusnak meg se kottyant, és a tábla is állva maradt, így gond nélkül folytattuk utunkat Mogyorósbányára. Az érkezés pontban 10-kor történt, majd egyből kiszúrtam egy táblát, mely a Kakukk söröző felé irányított, és melyre a biztonság kedvéért az is oda volt írva, hogy kéktúra pecséthely.

A söröző ajtaja mellett egy kis dobozban ott volt a pecsét, mely sajnos nem adott túl szép lenyomatot, de azért sejthető a felirata. Az adminisztratív dolgok letudását követően pedig meg is kezdhettem utamat, mely visszavezetett a buszmegállóhoz, majd mellette egy kis utcán haladva, a temetőt érintve, egy löszös talajba bevágódott útszakaszon hagyja el a falut. Bevallom, nem számítottam hóra, így meglepetésként ért, amikor először csak foltokban előforduló, majd rövidesen összefüggő havas útszakaszon haladhattam szikrázó napsütésben.

Rövidesen elértem a nap első látványosságát, a Kő-hegy (Kőszikla) platóját, mely a maga 297 m-es magasságával a Gerecse északkeleti tagját alkotja, alapkőzete pleisztocén édesvízi mészkő. A hegy anyaga egy korábban működött karsztforrás vizéből vált ki, majd emelkedett jelenlegi szintjére. A Kő-hegy északkeleti szélén álló várfalszerű sziklaszirteket az eróziós erők szabdalták fel, és alakították ki mai formájukat. A hegytetőről csodás kilátás nyílik a környékre: odalenn bal oldalon, a távolban a Duna szalagja kanyarog; mögötte még távolabb, a párás levegőben alig kivehetően látszik Esztergom és a Bazilika; közvetlenül velem szemben a völgyben a Tokodi-pincevölgy húzódik, távolabb maga Tokod; jobb oldalon pedig a Hegyes-kő sziklacsúcsa igyekszik eltakarni a Nagy-Getét.

Ezzel a csodás látvánnyal alig lehetett betelni, ezért úgy döntöttem, hogy a sziklán álló kereszt tövében megpihenve, némi elemózsiát veszek magamhoz, és lábamat a szédítő mélységbe lógatva, tovább gyönyörködöm a kilátásban.

Közben felfedeztem a telefonom egy új csodás funkcióját, a panorámakép készítő módot, így innentől kezdve a nap további része vad panorámázással telt.

Kilátás a Kő-hegyről

A Hegyes-kő és mögötte a Nagy-Gete lekerekített orma

Láblógatás

Szemlélődés közben odalenn felfedeztem a buszról ismerős 4 fős nyugdíjas társaságot, és feltételeztem, hogy hamarosan ők is felmásznak a Kő-hegyre, viszont én ezt már nem vártam meg, lassan szedelőzködtem, és folytattam utamat. Mielőtt végérvényesen elhagytam volna a platót, felfedeztem egy „Szeretem Magyarországot” felirattal ellátott kőhalmot, mely arra buzdítja az arra járókat, hogy újabb kődarabok hozzáadásával növeljék a kis kupacot. A felszólításnak egy aprócska kő hozzáadásával eleget tettem.

Kődomb gyarapítás

A hegyről gyorsan leereszkedve, máris a Tokodi-pincevölgy takaros szőlői és pincéi között találtam magamat. Egyúttal hódolhattam a szakmámnak is: megszemlélhettem egy szép kis kerekes kutat, és megállapítottam, hogy a kútlezárás megfelelő módon történt.

Közvetlenül a kút szomszédságában felfedeztem a következő pecsét pontomat, a Kavics-Lakot. El sem lehetett volna téveszteni, ugyanis egy valóságos kis műalkotás mutatta az irányt. Íme:

 A Kavics-Lak kerítésén egy postaládában felfedeztem az egészen egyedi pecsétet: egy kavicsra felragasztott szokásos MTSZ bélyegzőgumit, mely a „Tokodi-pincék” feliratot nyomta az igazoló füzetembe.

A pincék között haladva azon ábrándoztam, hogy milyen csodás is lenne kellemesen langyos tavaszi vagy őszi időszakban valamelyik házikó teraszán megpihenve elkortyolgatni egy pohár finom helyi bort.

A pincevölgy irányát jelző táblát elhagyva, végleg kiérek a pincék közül, és az országúton átkelve, a Hegyes-kő irányába haladok tovább.

Először a Kis-kő 264 m magas füves fennsíkjára mászok fel, ahonnan visszanézve jól látszik a Kő-hegy, előttem pedig a Hegyes-kő, távolabb a Nagy-Gete emelkedik, melyeket a mai napon még meg kell másznom. A lában alatt a Kis-kő oldalában hatalmas seb tátong: egy felhagyott kőbánya lecsupaszított falai meredeken szakadnak le a mélybe. Egy ilyen tájseb egyrészről az emberi pusztító erő legszembetűnőbb megnyilvánulása, ugyanakkor értéket is hordoz, hiszen ennek köszönhetően belepillanthatunk a „hegy gyomrába”, megismerhetjük az azt felépítő kőzeteket, és nyomokat találhatunk a múltban lejátszódott folyamatokra.

Kőbánya panoráma

A kőbánya annyira elvonta a figyelmemet, hogy a fennsíkon már nem találtam vissza az amúgy is nehezen követhető jelzett útra, mivel a jelzéseket a talajból előbukkanó kődarabokra festették, kőből pedig nem volt hiány a környéken. Keresgélés helyett inkább megcéloztam a Hegyes-kő fehér csúcsát, és ahogy sejtettem, hamarosan a kékkel is újra egymásra találtunk. Picit vacilláltam, hogy felmásszak-e a csúcsra, mivel a kék azt nem érinti, csupán elhalad a lábánál, és odafenn amúgy is egy pár, valamint három kutyájuk élvezte a napsütést, nem akartam megzavarni őket. Mire a közvetlen közelükbe értem, ők már lefelé tartottak, és a három eb egyszerre rohamozott meg simogatást kérve. A kutyafül vakargatást követően végül mégis a mászás mellett döntöttem, és nem bántam meg, mert gyönyörűséges körpanoráma tárult elém. Mivel igen erős szél fújt, nem időztem sokáig, csak felmértem, hogy merre is kell továbbmennem. Tokod irányába a kék a Hegyes-kő déli oldala mentén halad, ahonnan jól látszik annak vastagpados kifejlődésű, oldalirányba kibillent kőzetanyaga, mely a triász korszakban a Tethys-óceánban képződött, ún. dachsteini mészkő névre hallgat. A szomszédságában álló Nagy-Gete kialakulása és felépítése egészen hasonlatos a Hegyes-kőéhez.

A Hegyes-kő déli oldala

Tokodot gyorsan elértem, és ugyanilyen gyorsan el is hagytam, és megkezdhettem aznapi túrám legerőtpróbálóbb részét, a Nagy-Gete megmászását. Bevallom, egyáltalán nem esett jól ott és akkor. Kezdtem fáradni, és valahogy a közérzetem se volt a legjobb, ugyanis egyre nehezebben tudtam levegőt venni. Valahol itt kezdődhetett az a megbetegedés, ami később több napra ágyhoz kötött. Már legalább 30 perce haladtam felfelé, amikor végre úgy tűnt, hogy elértem a csúcsot. Örömöm azonban hamar szertefoszlott, amikor tudatosult bennem, hogy még csak az Öreg-kőre értem fel, a Nagy-Gete csúcsa további 148 m-rel magasabban van (ezt leolvastam térképről).

Az Öreg-kő felé haladván

Nem volt mit tenni, tovább kellett menni, és itt kezdődött a szörnyűség. A Nagy-Gete nyugati gerincén rendkívül meredek, kövekkel tarkított, néhol szinte már nyaktörően kanyargós út visz a csúcs felé. Minden egyes méterért keményen meg kellett küzdenem a csúszós sárral, olvadó hóval és a saját fáradtságommal. Szinte fától-fáig tudtam haladni, mindig csak egy rövidke célt tűzve ki magam elé. Néha percekig csak pihegtem egy-egy fát ölelve. Egy alkalommal a felettem vijjogó ragadozó madár helyére keselyűket képzeltem, akik csak arra várnak, hogy lakmározhassanak üde tetememből.  De egyszer minden szörnyűség véget ér – ha csak ideiglenesen is –, ugyanis további 30 percnyi megpróbáltatást követően végre felértem. Itt megengedtem magamnak egy 20 perces pihenőt, melyet többedmagammal töltöttem a hegy legszebb kilátást nyújtó részéről. Titokban méregettem is az ott tartózkodó, nem kifejezetten túrázónak kinéző embereket, hogy miért nem tűnnek fáradtnak? Én pedig hogyhogy ennyire megszenvedtem a feljutást? Lefelé aztán megkaptam a választ: a keleti oldal rendkívül lankás, melyet egy könnyed vasárnapi séta alkalmával is fáradtság nélkül megmászhat az ember.

A Nagy-Gete csúcsa

A Nagy-Getéről lefelé gyorsan haladtam, szinte nem is érzékeltem a külvilágot, így történhetett, hogy egy helyen elvétettem a kék jelzést, és csakhamar házak között, lakott területen találtam magam. Nagyjából ilyen távolságra tippeltem Dorogot, így örömmel haladtam visszafelé az erdőbe, hogy újra ráleljek a kékre, és azt követve a megfelelő helyen lépjek be újra a lakott területre. Ekkor úgy tippeltem, hogy fél órán belül a vasútállomáson lehetek, és pont elérem a 16:13-kor induló vonatot. Közben ráleltem a kékre, és meggyorsítottam a lépteimet, azonban csak nem jutottam lakott terület közelébe, sőt úgy tűnt, hogy egyre inkább befelé haladok az erdőbe. Kezdett gyanússá válni a dolog, így elővettem a térképemet, és szomorúan vettem tudomásul, hogy az imént még csak Csolnok szélső házait láttam, Dorog még legalább egy órányira van. 

Dorog szélének vélt Csolnok

Itt elkezdődött a szörnyűség második szakasza. Óriási sár, melybe szinte lépésenként bokáig merültem, csúszkálás, szerencsétlenkedés. Az amúgy egy órás utamat ez a körülmény majdnem másfél órányira duzzasztotta. Aztán jöttek a versenymotorosok, akik alaposan felmérgesítettek, mert nem érzem őket az erdőbe valónak. Végül pedig elértem Dorog szélét, ami szintén nem nyújtott túlságosan üdítő látványt az elhagyatott, romos egykori üzemépületekkel.

Nem kéknek való vidék...

Viszont innen már 20 perc alatt a vasútállomáson voltam, ahol megállapítottam, hogy bizony nagyon jól tettem, hogy reggel kértem pecsétet, mivel a pénztár mostanra zárva volt. 10 perc várakozást követően érkezett a vonat, és a reggeli útvonalon, piliscsabai buszos átszállással visszajutottam Budapestre. Útközben egyre erősebben éreztem magamon a megbetegedés jeleit, mire hazaértem, szabályosan vacogtam. Másnap reggelre láz is párosult mellé, így történhetett az, hogy ezt a beszámolót ágyban írom, amihez immár harmadik napja kötve vagyok.

Mit is írhatnék zárszóként?  A túra nagyszerűen indult, de aztán félrecsúszott valami, vélhetően bennem... A későbbiekben szeretnék még egyszer visszajönni erre a szakaszra, és felülírni a most szerzett rossz tapasztalatokat.

Végezetül jöjjön egy vidám, kicsit őszies hangulatú kép, amely az Öreg-kő megmászása közben készült, hogy mégiscsak pozitív hangnemben zárhassam soraimat.

Márciusi emléktúra 24km

Az idei március 15-ét szerettem volna méltóképpen megünnepelni és nem valami kétes értékű szónoklatot hallgatni. Mivel a konkrét napra kiírt túrák helyszínére nem tudtam volna időre eljutni így a másnapi Márciusi Emléktúrára esett választásom, amely ismét a Pilisben volt. (Legalábbis a 24 km-es táv teljesen)

Az előző beszámolók egyikében a Normafára kiírt menet nem igazán nyerte el a tetszéseteket. Ez a túra azonban csak dícséretet érdemel. Remek szervezés, lelkes és nagyon csinos pontőrök, kiváló idő és gondos ellátás. Itt is viszonylag sok volt az induló, azonban szinte sehol sem keletkeztek torlódások. Sőt! Volt, hogy elég sokáig egyedül teljesítettem szakaszokat.

A rajt a Csillaghegy HÉV megállónál volt. Ekkor bizony még fújkáltam a kezeimet, de tudtam, hogy mihelyst megindulunk felfelé már melegem lesz. Így is történt. Az idő csodaszép volt.

A menet folyamán kiemelkedően szép pont volt a Róka-hegy, a Kevélyek, a Holdvilág-árok, a Lajos-forrás és a Kő-hegy. Végig jól követhető jelzéseken kellett menni. Ezekről csak néhány szó:

Róka-hegy: a város oldalában szép kilátással rendelkező hegyoldal sokfajta erdővel rendelkezett. Ahhoz hasonlítanám, mint amikor a festő nem terv alapján fest, hanem a vászonra odadobálja a különböző színű pacákat. A kis fenyvesek jól mutattak véleményem szerint.

Kevélyek: véleményem szerint a feljutást a könnyebbik oldalról közelítettük meg, legalábbis a 3 héttel ezelőttiekhez képest. A vége ugyan meredek lett, de a kilátás teljesen feledtette a küzdelmet. Gyakorlatilag egy félköríves panoráma tárult a szemünk elé és mindenki kedélyes állapotban beszélgetett. A kibúvó sziklákon való haladás még párszor fejedelmi látványban részesített minket.

A vén zászlótartó

Holdvilág-árok: ez a szurdokvölgy igen vadregényes táj. Rendkívüli meredekséggel lehet a lépcsőkön felkapaszkodni és egy kicsit becsapós, mert igen nehezen jön a teteje és az ember elkészülhet az erejével.

Lajos-forrás: ez egy nagyon szépen kiépített forrás, ahová szinte beesik az ember a nagy kaptató utáni lejtőnek köszönhetően . A vízkibúvás közel van a talajszinthez és egy kis tavacskát táplál, amely egy viszonylag magasabb kőfallal van körülkerítve. Mivel egy utca végén fekszik (hogy pontosan melyik utca nem tudom) kedvelt kirándulóhely és sokan az ott lakók közül is kannástól viszik a vizet.

Kő-hegy: itt a leírás szerint egy menedékház van, amit úgy képzeltem el, hogy kis egy szintes egy szobás ház, ami egy kicsit fel van díszítve és fő funkciója az időjárás elleni védelem. Eléggé tévedtem: többfunkciós igazi kis üdülőközpont, körülötte piknikező helyek és csodaszép a kilátás. A háztól nem messze van a Petőfi-pihenő, ami természetesen koszorúkkal volt feldíszítve.

A zászlóval a Petőfi-pihenőnél

Pomázon jól laktam csalamádés és hagymás zsíroskenyérrel. A szervezőcsapat nagyon lelkes és ügyes, ha ők szerveznek arra érdemes bárkinek elmenni.

Nagyon kellemes élményekkel és érzésekkel értem haza.

Sziklai madarászás Budaörsön

A vizsgaidőszak legmélyebb bugyrait megjárva Dóri (sárgával kiegészít) fejéből pattant ki az ötlet, hogy utolsó vizsgája után csapjunk egy hatalmas madarászós túrázást, valahol messze, a város zajától távol. Hogy mennyire vártam én ezt...ez éltetett, mint éhezőt a kenyérmorzsa :D Nekiláttunk az ötletelésnek a célpontot illetően, és a bőség zavarában oda jutottunk, hogy két és fél napba tudtuk belegyömöszölni a programot. Becsületünkre szóljon, hogy meg is valósítottuk, annak ellenére, hogy ezekre a napokra a hazai időjárás előrejelzések farkasordító hideget, hóvihart, kaotikus közlekedést, balesetveszélyt jeleztek - mi azonban élvezettel dacoltunk a valójában nem is olyan szörnyű viszontagságokkal.
A viszontagságokat semmire sem cserélném, néha kell a szenvedés.

A budaörsi Odvas-hegy és a Kő-hegy volt az első célpontunk, a keresett fajok pedig a hajnalmadár és a havasi szürkebegy. Ez csak egy gyors, délutáni séta volt tulajdonképpen. Budapestről érkeztünk a BKV buszjárattal, és az Odvas-hegyet "támadtuk" meg először a nyugati szomszédságában lévő dombokon keresztül, a P+ jelzés felől. Meredek sziklás hegyoldalon kapaszkodunk fel, hogy a gerincen haladjunk végig, s közben vártuk, hogy valahol a keresett madárkák kilibbenjenek a karrmező sziklái közül, vagy egy nagy sziklatömb repedéséből. Közben, még a fagyos február ellenére is érdekes dolgokba botlottunk.  Rengeteg zebracsiga háza bújt meg a meszes sziklák között, kövi rózsák húzódtak meg egy-egy tömb oldalában. A beharangozott hidegfrontból a hó ekkor még nem érkezett meg, a hideg annál inkább, mínusz 7-10 fok körüli lehetett a hőmérséklet. A két magashegységi vendégmadarat csak nem leltük, helyettük egy szikla takarásában levedlett kígyóbőrre (talán épp a haragos siklóéra?) bukkantunk.

Nem sokkal arrébb, egy másik zugban ennél is jobban meglepődtünk, amikor friss, zöldellő növényeket láttunk. Egy délies kitettségű, ezért napsütötte, de széltől védett sziklaüreg volt, ahol valószínűleg az elmúlt hetek enyhülése után szokatlanul korán növekedésnek indult néhány növény.

Az Odvas-hegy 314 méteres csúcsáról szétnéztünk, majd keleti irányban ereszkedtünk le az ösvényen, némiképp csalódottan, mert nem találtuk a remélt madarakat. Sok-sok fekete fenyőt láttunk, eléggé rontotta a táj képét, de távcsővel megbizonyosodtunk róla, hogy egy lelkes helyi gondoskodik a kezelésről. Vagy csak nagyon fázott...Mivel még volt időnk naplementéig, felmásztunk a szomszédos Kő-hegyre is. Az Odvas-hegy fehér dolomitja mellett az alacsonyabb Kő-hegyet vörös színű, valami más kőzet is alkotja (Dóri, kéretik kiegészíteni!!!) Az Odvas-hegy, Kő-hegy, legjobb tudásom szerint sasbérc, azaz több környező törésvonal mentén létrejött, környezetétől magasabb kiemelkedés...kissé pongyola megfogalmazásban. Ezek a törésvonalak lehetővé tették a mélyben található meleg vizek feláramlását. Ezek később töményedésük után ilyen vöröses színű kiválásokat hagytak hátra. Ez logikus, ha belegondolunk, hogy Budapesten, a Gellért-hegy tövében is mennyi meleg vizes forrás van és hogy milyen barlangrendszerek húzódnak meg alatta. Ilyen vizek által formált barlangok itt, az Odvas-hegyen és Kő-hegyen is találhatóak. Az Odvas-hegy épp innen kapta a nevét. Ezek mind a Budai-hegység részét képezik. A hegy nevezetességei a remetebarlang, a kápolna és a kereszt, melyekről bővebb leírást itt találtok. Egy elkerített telken keresztül tudtunk csak bemászni a területre, mert lassan teljesen körbeépül.
Nyugat felől haladtunk, igazából az Odvas-hegyihez hasonló terepen, madár nélkül. Elértünk a kereszthez, ahol az információs táblát kezdtük olvasni. Ez Dórit jobban lekötötte, én inkább a közeli sziklatömbök megmászására vállalkoztam. De alig kezdtem hozzá, a két madarat riasztottam fel, melyek az egyik sziklatömb tetejére menekültek, félig szárnnyal, félig szaporán lábbal kapaszkodva. A havasi szürkebegyek voltak. :) :) Az egyik madár a mellettem lévő sziklatömb tetejére ült ki, kb. 10 méterre tőlem, a másik a kereszthez, valamivel távolabb. Eddig bizalmasnak ismertem ezt a fajt, s ebben most sem csalódtam. Jó 10 percig engedte figyelni és fotózni magát. A bizonyító fotók elkészítése után már olyan extrák is belefértek, hogy megpróbáljam a két madarat, sőt Dórit is egy fotóra ügyeskedni. Mivel a gépem teljesítménye madárfotózásra (finoman szólva) nem ideális, meg amúgy is sötétedett, a fotók nem túl színvonalasak, de azért megmutatom őket:

Itt kell megjegyeznem, hogy nekem ez  a bizalmasság igen meglepő volt. Csekély madaras múltammal nem is gondoltam, hogy lehetséges ilyen közel kerülni egy nem túl gyakori madárhoz...persze a kettő miért zárná ki egymást? Na de akkor is...Attila első jelzésére azt sem tudtam, hogyan lopózzak ki észrevétlenül a tábla mögül, nehogy elriasszam a várva várt szárnyast...de aztán végül óvatosan kikecmeregtem és boldogan vettem szemügyre én is :)

Egy alkalommal aztán túl közel merészkedtem és megriasztottam a madarakat, de nem mentek messzire, csak a barlang elé. Ott folytattuk a fotózkodást, én is próbáltam egy képkockára férkőzni a szürkebegyekkel. A madarak láthatóan nem voltak szívbajosak, 5-6 méterre közel engedtek magukhoz. (Jó pár éve egy magas-tátrai túrán láttam, hogy egy hegy csúcson a pihenő túrázók közt szedegették a havasi szürkebegyek az uzsonna morzsáit.)

A naplemente azonban véget vetett szórakozásunknak. Meglett tehát az egyik célfaj, a hajnalmadarat pedig főleg a következő napon, a Bél-kőn reméltük.
:)