Translate

2015. szeptember 1., kedd

A legesősebb kéktúra keresztül Borsodon

Az alábbi bejegyzést Cserhalmi Dániel készítette, s mi örömmel tesszük közzé. Sok praktikus információt tartalmaz a borsodi régiót érintő kéktúráról, s tükrözi a mozgalom igazi szellemiségét az útközben adódó nehézségek ellenére is...

0. nap

Mivel idén szeretném befejezni az országos kéktúrát, ezért nyár végére egy hosszabb szakaszt tűztem ki magam elé, egész pontosan a Putnok-Boldogkőváralja távot, ami olyan 120-130 kilométer, mindezt 4 nap alatt. A túra tervezésekor Máté barátom felhívta a figyelmemet, hogy a Cserehátban azért sok mindenre fel kell készülni, és nem árt, ha viszek túrabotot, és nem egyedül megyek, mert a helyiek nem annyira barátságosak. Az ajánlásokból csak az egyiket tudtam teljesíteni. Ezen kívül sok más is hátráltatta a túrát, de erről később.
Azt mindenképp érdemes leszögezni, hogy a kéktúra ezen szakasza eléggé elhagyatott, borzasztó szegény, épp ezért bolthoz, vízhez jutni elég körülményes. A másik, ami sajnos tényleg reális veszély, hogy sok helyen nincsenek megkötve a kutyák, valóban a lakosság egy része, főként gyerekek megrohanhatják a túrázót, és csokit, pénzt kéregetnek. Ennél sokkal erősebb inzultusokról is olvastam egyébként az OKT fórumon. Egyébként erre sajnos nem hívja fel a figyelmet semmilyen hivatalos útikönyv, pedig fontos.
Mindezt figyelembe véve megpróbáltam társakat toborozni az útra, de végül csak Máté jött el, ő is csak Jósvafőig, ez ugyanis hiányzott neki. Sikerült kiválasztani augusztus legesősebb négy napját, de induláskor még nem tűnt olyan szörnyűnek a helyzet. Már az indulás sem volt egyszerű, hiszen pont aznap omlott össze a vasúti közlekedés, így az IC is egy órás késéssel indult. Ezzel persze buktuk a csatlakozást, s a következő vonatra 3 órát kellett volna várni. Kis szerencsével csak rövid egy órát kellett várnunk, és akadt egy busz Punokra, de így is sötétben értünk oda. Vasárnap este ember nem volt az utcán. Az egyetlen, vasárnap este is nyitva tartó bolt előtt csoportosult a helyi erők zöme. Bár nem tűnt túl bizalom gerjesztőnek, Máté mégis bemerészkedett pecsételni.
Aztán elindultunk Kelemér felé, amerre aznapi szállásunk volt. 30 kilométer után jól esik a fürdés, és a kényelmes alvás.

Kelemér, Tompa Mihály Múzeum

Igen, a kéktúra zömét én is sátorral csináltam meg, és szerintem is úgy az igazi. Viszont sejtettem, hogy az időjárás nem lesz kedvező, ezért is döntöttem a szállás adta luxus mellett.
A Putnokról kivezető út nem tartozott a városka legjobb részei közé. Sok esetben örültem, hogy a lakók inkább odabent vannak, s nem jöttek ki ismerkedni velünk. A településről kiérve jutottunk egy vadászházhoz, ami pár ezer forintért elég kulturált szobát nyújtott.

1. nap: Putnok-Aggtelek

Mikor reggel felébredtünk az eső kellemesen szemerkélt odakint. Kis eső, nem eső, gondoltuk, és reggel hétkor már úton is voltunk a Kelemér felé tartó úton. Aztán egyre hevesebben kezdett esni, ami ránk kényszerítette az esőkabátokat. A cipő közben egyre jobban nyomta a lábamat. Újonnan vett bakancsomról a nyáron, 4-5 túra után végleg kiderült, hogy fél számmal kisebb, mint kéne, s ez a boltban egyáltalán nem tűnt fel, így egy túracipőben vágtam neki a távnak. Ennek, azon kívül, hogy nyomta a lábam még egy baja volt, a vízállósága igen csak alacsony. Az El Caminon azonban megtanultam, hogy ha menni kell, akkor megyünk minden körülmény között, tehát haladtunk bőszen felfelé. Felérve a Mohos tavakhoz jó lett volna kicsit szétnézni, de nem akartunk tovább ázni, így elég hamar elértük Kelemért.
Itt kicsit alábbhagyott az eső, ezért gyorsan bekötöttem a lábam, majd pecsételés után mentünk is tovább Gömörszőlősre. Itt 7-8 éve jártam utoljára, de közben szert tettem egy ismerősre, aki ott lakik, így le is beszéltem előre a találkozót. Az eső újból rákezdett, s most már egyenesen szakadt. Julit persze hiába hívogattam, nem vette fel a telefont, de mivel az anyukája a község polgármestere, így az eső elől behúzódtunk a hivatalba. Mint kiderült, Juli nem gondolta volna, hogy reggel 9re már felérünk hozzájuk. Némi telefonálgatás után a néprajzi gyűjteménynél végül létrejött a találkozó, s Juli némi házi bodzaszörppel járult hozzá a túra sikeréhez.

Gömörszőlős

A cipő tovább nyomta a lábam, így átcseréltem, egy majdnem kidobott, ős öreg, leharcolt darabra, ami az évek alatt tényleg felvette a lábam alakját. Még szedtünk némi almát egy közeli fa alól, majd a szemerkélő esőben haladtunk tovább a gömöri szakasz egyik legszebb része felé. A község feletti dombok valóban gyönyörűek, és a platóra felkapaszkodva a táj gyönyörű. Mindebből nem sok maradt meg, mert a fényképező a táska mélyén lapult, védve az esőtől.
Mire leértünk Zádorfalvára, az eső végleg elállt. A presszóban ülve igazi kulturális élményben volt részünk. Az utóbbi hónapok két legnagyobb slágere szinte egymás után csendült fel a helyiek nagy örömére, így meghallgathattuk a No roxa áj, illetve a Nézését és a járását (már ha ez a címe) dalt is. Ettől aztán menekülőre fogtuk, és elindultunk Aggtelek felé.
Az út kellemesen halad észak felé, az időjárás is kezdett javulni, a nap is kisütött, s akkor még nem tudtam, hogy a következő 3 napban nem is nagyon fogom többet látni. Hamar elértük a határ, és itt kétfelé ágazik az út. A korábbi kéktúra útvonal itt jobbra fordul, és viszonylag sík terepen, a falu érintésével jut el a barlangig. Több helyen az új útvonalat javasolták, így ezen mentünk tovább. Ez végig a határ mentén halad, a jelzések jól követhetőek, viszont jelentős a szintemelkedés. A táj persze valószínűleg szebb volt, mint az alsó úton, mégis úgy gondolom nem érte meg az elterelés.
Aggteleken a kempingben aludtunk meg. A lábam nem volt túl jó állapotban, így némi tű és cérna segítségével kezeltem a vízhólyagokat, amit Máté érdeklődve figyelt, mert csak hallott a módszerről, de sosem látta, hogy valaki tényleg meg is csinálja. Az orvosi beavatkozás után kibicegtünk az épületből, és a Tourinform boltjában beszereztük a pecsétet, illetve én vettem egy szandált is. A büfé soron elfogyasztott ördöglángos nem volt túl sok az árához képest, de végül is meleg kaja.

Aggtelek

A kemping kertjében eközben a Magyarországra importált Fjällräven vándortúra résztvevői gyülekeztek. Emlékeztem, hogy a tavalyi túrán egy ismerősöm, mint szervező vett részt, így odamentünk, és bele is futottam Csuviba. A beszélgetés azonban nem tartott sokáig, mert sötét fellegek gyülekeztek már a horizonton, és nem telt bele fél óra sem, a vihar kíméletlenül csapott le a sátrakra. Mi a parányi szobából néztük a kint tomboló esőt, és nagyon örültem, hogy nem a sátrazást választottam. Ez persze nem boldogította a vándortúrázókat, akiket azért sajnáltunk. Az előrejelzéseket böngészve nem lettünk okosabbak, egyik oldal 6 millimétert, a másik 60-at jósolt. Nem túl kedvező előjelek.


2. nap Aggtelek-Bódvaszilas

A cipőm reggelre kellemesen kiszáradt, így optimistán vágtunk neki a Jósvafőre vezető útnak. Jó lett volna a barlangon keresztül menni…de talán majd máskor. Az út szépen felkaptat a karszt tetejére, majd szinte sík terepen halad végig. Jósvafő előtt figyelni kell, mert a pecsételő hely élesen jobbra, lefelé van a Tengerszem szállónál. Innen még egy rövid séta, míg beérünk a faluba. Itt Máté elindult a vasúthoz, és pedig tovább Derenk felé. Kaptam tőle egy GPS-t. Ez a másik, amit talán még a bevezetőben kellett volna írni, hogy a kéktúra a Cserehátban híresen rosszul van jelölve. Ugyan tavaly frissítették őket, ennek ellenére is jó a túra GPS, amit egyébként most használtam először. Korábban mindig a térkép alapján tájékozódtam, elvégre ezért van, és ettől igazi a túrázás. Megtanulsz tájékozódni, eljutni egyik pontból a másikba, azonosítani a tereptárgyakat, és hasonlók. Most azonban nem bíztam a véletlenre.
Elindultam, egyedül a végtelen úton, (merthogy Bódvaszilasig nincs semmilyen település), és alig fél óra múlva elkezdett szemerkélni az eső. Először úgy tűnt, csak a pára kezd kicsapódni a levegőben, de egyre intenzívebben esett. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, de végül tovább mentem. Ki tudja, mikor áll el, meddig kell várnom, és ezek után mikor érek el a szállásra. Szóval mentem tovább. A kéktúra egyiklegszebb szakasz úgy nézett ki, mint a ködös Albion. Hegyek mindenütt, gomolygó pára és esőfüggöny. Az utak kezdtek átnedvesedni, és a sár csak úgy tapadt a cipőhöz. Magányos alak botorkál felfelé a hegyen, kezében vándorbot, táskáját veri az eső. Nem tudom, mit gondolhatott volna épeszűségemről az, aki esetleg elhaladt volna mellettem egy autóban. Tény, hogy egyáltalán nem volt kellemes az út. A zoknim is kezdett átázni, s lassan mindegy volt, belelépek-e a pocsolyába, vagy kikerülöm.
Derenk felé félúton Szelcepusztán ültem le kicsit pihenni. Behúzódtam a vadászház melletti esőtető alá. A lábam meglepően jó állapotban volt, a cérna több helyen megoldotta a problémát, és a reggel használt szarvas faggyú krém megakadályozta, hogy túlságosan felázzon a bőröm. Ekkor mozgásra lettem figyelmes. A házat takarító néni jött ki, hogy mit is keresek ott. Aztán bebicegtem a házba, amit épp akkor hagytak el a vendégek. A néni egy három az egyben kávéval kínált meg, és a meleg ital nagyon-nagyon jól esett. Az asztalon mindenféle rágcsálni való volt, ropi, mogyoró. Nekiálltam a gazdátlan kaja elfogyasztásának, s bár maradékot enni nem túl jó, mégis vágytam a sós kajára. Az olajos magvak meg különösen jót tesznek a túrán.
Némi melegedés után indultam tovább, és az eső kezdett alábbhagyni. Rajtam, illetve a cipőmön ez már nem sokat segített. Derenken ma már csak az egykori település romjai állnak, illetve fejfa szerű mementók a korábbi épületekről. Nagyon kísérteties, komor hangulatú hely, még a napsütés ellenére is.

Derenk

Innen jó tempóban értem el a Szabó-Pallag-i erdészházat, mely ma már szintén csak egy elhagyatott épületroncs.

Szabó-pallagi erdészház

Innen már nem volt messze Bódvaszilas.
Azt tudni kell, hogy a településen élők miatt a kéktúrát itt elterelték, és javaslom mindenkinek az új útvonal követését. A régi áthaladt az ún. „soron”, ahol a helyiek többször inzultálták a túrázókat, a kéregetés pedig általános volt. Ezt leszámítva a település nem rossz hely, a fölé magasodó karszt látványával tényleg szép hely. Pecsételni viszont a kocsmában érdemes, mert állítólag az állomáson sincs meg a pecsét.
A könyvtár működtet szállást, ami a legolcsóbb, cserébe tiszta, és lehet főzni. Ennél persze drágább helyek is vannak.

Bódvaszilas

Szóval lebicegtem a boltba, mert tudtam, hogy a következő két napban nem sok bolt lesz. Vettem két konzervet, ami a tűzhelyen megmelegítettem, s közben kitettem száradni a ruhákat. Mire elfogyott a kaja, újabb felhők gyülekeztek, és hamarosan ismét leszakadt az ég. Egyedül a cipőm aggasztott, amit végül a sütőbe tettem, így néhány óra múlva szinte száraz volt mindkettő, így sokkal optimistábban vártam a másnapot.




3. nap Bódvaszilas-Felsővadász

Bódvarákóra ismét változott az útvonal. Az új jelzés szerint a régi vasúti töltésen kell haladni, majd valami rossz hídon átkelve a Bódván jut be az ember a faluba. Tekintve, hogy sokan panaszkodtak az új útra, és jelezték, hogy rossz időben nem túl kedvező, ezért én a régin mentem tovább, ami gyakorlatilag néhány kilométeres aszfalt út. Eső nem esett, csak néhány kósza felhő úszott az égen. Bódvarákón is figyelni kell a pecsételőt, egy ház kerítésén van jobbra, de ez nem annyira szemet szúró.
A kéktúra itt ismét új nyomvonalon halad, és érinti a martonyi templomromot. A beszámolók ugyanakkor jelzik, hogy ezzel jelentősen megnő a túra hossza, így aki erre megy, az kalkuláljon bele 7-8 plusz kilométert. Én a régi jelzést követtem, ami az átfestések miatt jól látszódott mindenütt. Az új utat választva közel 40 kilométer lett volna a táv, amit nem tartottam volna egészségesnek. A településről kifelé vezető emelkedő végén így is eléggé kapkodtam a levegő után. A cipőm száraz volt, minden kedvező volt a túrához. Az út a gerinc után szintben halad, majd szép lassan lekanyarog a községbe.
Tornabarakonyban egy teremtett lélekkel sem találkoztam, mint később kiderült, a lakosok száma kb. 40, így nagy életre senki ne számítson az utcákon. A buszmegállóban megreggeliztem, s közben ismét esni kezdett, azonban nem tűnt olyan veszedelmesnek az ég. A következő alig 4 kilométer azonban ennek ellenére sem volt könnyű. Az utak feláztak, s az agyagos talaj több kilós plusz terhet pakolt a cipőmre. Mindez emelkedőn felfelé aggasztó egy kicsit, s ha nem lett volna a túrabotom, nem tudom, hogy kapaszkodok fel. Az eső egyre jobban esett, a szemüvegemen sem láttam ki sokat ablaktörlő hiányában. Az egész egy végtelen, küzdelmes csúszkálás volt, s közben a jelzések is eltűntek.
A GPS tényleg hasznos volt, s a jelzést is megtaláltam, amit csak az eső miatt nem vettem észre. Az égi áldás kicsit alább hagyott, mikor beértem Rakacaszendre, melyről nem sok jót hallottam. A bolt véletlenül nyitva volt, bár gyakorlatilag a kocsma és a nemzeti dohánybolt ugyanazt a célt szolgálja. Kint két férfival kellemesen elbeszélgette a túráról, majd egyikük megjegyezte, hogy szerinte még elkaphat engem az út során valami csúnyaság, és itt az esőre gondolt, nem a helyiekre. A másik egy levágást javasolt, mert hogy az első utcán gyorsabban érem el a falu másik részén futó kéket. Követve a bácsi tanácsát el is indultam. Egy közeli házból olyan hangerővel üvöltött a roma mulatós, hogy majd megrepedtek az ablakok.
Aztán az utolsó házból egy kutya rohant ki ugatva, morogva, s látszott, nem csak a hangja nagy. Áldottam magam a botért, és bár nem akartam kárt tenni benne, mindenre fel voltam készülve. A kutya tényleg nem akart elengedni, jött utána, mérgesen vicsorgott, de a bottal való hadonászás végül jobb belátásra bírta. No, ezért kell a túrabot a Cserehátba. Sajnos ez tényleg egy komoly probléma, lásd még később.
És innentől kezdődött az egész 4 nap legkeményebb része. Az eső szakadt, mintha dézsából öntenék. Mint később megtudtam, ez az eső mosta el egy nappal hamarabb Budapestet. Nos, én testközelből érezhettem meg az egészet. Mindenem ronggyá ázott. Nem kellett foglalkozni a pocsolyákkal, csak menni kellett, és talpon maradni valahogy a csúszós sártengerben. Tudtam, hogy az egyetlen dolog, ami segít rajta mindössze az, hogy minél gyorsabban megyek, így előbb kerülök majd fedél alá. Az időjárás pedig egy cseppet sem volt kegyes.
Irotán behúzódtam egy tető alá. A cipőt több centi vastag sár borította. Néztem át az esőfüggönyön, és nem láttam rá sok esélyt, hogy megéri várni a védett helyen. Szóval csak mentem és mentem tovább, 15-20 percenként a GPS-t lesve, hogy mikor érek már be Felsővadászra.

Irotai megálló

Egy lejtőn aztán képtelen voltam oldalazva lemenni, többször is elcsúsztam, míg végül leértem a völgybe. Bear Grylls sem csinálta volna jobban. Aztán nagy nehezen beértem Felsővadászra, kissé átfázva, éhesen és fáradtan. A bolt előtt sem értették, mit kerestem én egész nap kint az esőben. Azt mondták, reggel fél 7 óta esik náluk. Ekkor 3 óra lehetett. Útbaigazítást kaptam, majd elindultam a szállás felé, amiről többet is kell, hogy írjak.
Gejeta Gellértnénél, Irénke néninél aludtam, és teljesen megérte a kifizetett pénz, amit egyébként a rakacaszendi emberek kicsit sokalltak. Irénke néni egy hosszú, tradicionális parasztházban lakik. A plafonon már repedezik a vakolat, a lámpába csak egy körtét csavar be, azt sem égeti feleslegesen. Külső pottyantós budi van a nagy dolgoknak, bent csak kisebb ügyekre alkalmas. Kis nyugdíja van, abból él. Pedig végigdolgozta az életét, amit el is mesélt nekem egyébként. Érdekes tájszólással beszél, a pálinkát azt pójinkának mondja.
Szóval mikor megérkeztem, a tornácon várt, mert ha ő neki azt mondják, hogy 3 és 4 között érkezik a turista, hát akkor, ő 3-kor kiül, hogy megnézze jön-e. Vettem egy meleg zuhanyt, majd kaptam egy pójinkát. Aztán meleg kaját, ami kb. 4 főre elég lett volna. A boltban kicsit aggódtam, mert mondták, hogy szereti a lecsót (én meg nem), de végül hatalmas tál húsleves és hasonló mennyiségű rántott hús lett belőle. Esély sem volt, hogy megegyem, de rég esett már kaja ilyen jól. Aztán beszélgettünk, mutogatta a családi képeket, elmondta, hogy élnek az emberek ott a környéken, beszélt a roma kérdésről, mely a Cserehátban, s Felsővadászon is viszonylag nagy probléma. És mesélt egy csomó érdekes történetet, hogy ki mindenki szállt meg nála, szóval egy élmény volt hallgatni az egész napos esős túra után is. Aztán ahogy lement a nap, elköszönt, megkérdezte, mikor kelek, majd elment aludni. Előtte még újságpapírral kitömtük a cipőmet, hátha segít rajta.
Megmondom őszintén, nem volt szívem lámpát gyújtani, azzal is felesleges áramot használni. Mi, a város adta kényelmes életünkből el sem tudjuk képzelni, hogy milyen szegénységben él a lakosság jelentős része arra felé. Helyben senki nem dolgozik, sőt, a többség nem is dolgozik, segélyből él. A fiatalok mind elmennek, de ezt mutatja már 1979-ben is a Másfélmillió lépés film is. Szóval feküdtem a sötétben, aztán vártam a naposabb holnapot.


4. nap Felsővadász-Boldogkőváralja

Reggel korán akartam indulni, hogy a korábbi vonatot elcsípjem Boldogkőváralján. Fél 6-kor Irénke néni már jött, és hozott kávét. Reggelit is kaptam volna, ha kérek, de nem vacakoltam ilyesmivel. Az egészre azt mondtam, hogy 3000 forintot kér a szállásért, a többire meg amennyit jónak látok. Úgy gondolom, lehet azt mondani, hogy a szállás kicsit egyszerű, de a fogadtatás és a kedvesség bőven megért ennél több pénzt is. Csak azt kérte, hogy ha ismerőseim mennek túrázni, ajánljam őt jó szívvel. Hát mit mondhatnék: Felsővadászon csak nála érdemes megszállni!
Nos, az időjárás végre kedvezőnek ígérkezett, sehol egy felhő, felkelő nap, egyedül a sár, ami zavaró volt. A cipő persze vizes maradt, de a ruhák szép lassan megszáradtak rajtam. No, nem a hajnali harmatban. Felsővadászról szintén új jelölés van, érdemes azt követni. A régit utakat, amerre én is mentem, beszántották, így a tarlóban kellett felfelé menni, ami nem volt túl kellemes. Aztán a tetőn a jelzések sem követhetőek, hiába lettek újrafestve, így elő a GPS. Az út így sem látszik, de próbálom követni valahogy a kéket. Végül csak úgy átvágok a bozótoson, lefelé a lejtőn, és Nyésta határában végre újra megvan a kék. Az új nyomvonal végighalad a településen, de Irénke szerint nem jó oda menni, a sok roma miatt.
Hasonlóan káoszba fulladt az Abaújszolnokra vezető út, jelzés megint sehol, és végül ismét a szántásban caplatok le a faluba. A pecsét itt két ház között lóg a kerítésen, a korai óra miatt a lakók odabent vannak, és ez így van jól. Kifelé viszont már három kutya támad rá az utolsó udvarból, újabb hadonászás, hátrálás, míg végül feladják. Kicsit örülök, mikor magam mögött tudom ezt a környéket.
Innen a táj már szelídebb, meglehetősen lankás, és a távolban néhol feltűnik a Zemplén. Aztán az elsőre furcsa nevű Baktatkékre érek, melyről szintén nem sok jót hallani. A turistaatlasz megemlíti, hogy Szárazkék és Bakta egyesítéséből jött létre, és utóbbi települést korábban Chewzbakta néven emlegették. Nos, George Lucas is úgy látszik innen merített ötletet. Augusztus 20-e ellenére a kocsma nyitva, van pecsét, és a reggelit is itt fogyasztom el. Aztán kifelé menet az egyik legnyomorúságosabb kép fogad az egész út során: düledező vályog putrik, előtte a lefolyó esővízben játszó roma gyerekekkel. Nagyon megdöbbentő látvány, de nem is nézem nagyon sokáig, mert segíteni úgysem tudok.
Itt most egy hosszú bekezdést szentelhetnék a roma kérdésnek. Egyik oldalról nézve sajnálatos, hogy miattuk kell elterelni az OKT-t, másrészről szomorú látni, hogy milyen körülmények között élnek. És persze ott van az a nézet is, hogy nem is akarnak ebből kitörni, mert visszaélnek a segítséggel, és valójában csak a segélyre hajtanak, eszükben sincs dolgozni. E kérdésben állást foglalni nehéz, nem is az én tisztem, mint ahogy a megoldást tudom. Egyszerűen léte4zik egy helyzet (ne mondjuk azt, hogy probléma), amit valahogy meg kéne oldani. Legfőképp az államnak.
Fancsalra érve már tűz a nap, fújdogál a szellő, mintha nem is esett volna az eső. Azt gondolom, hogy kezdem elhagyni ezt a vidéket, de ismét csak tévedek. Az út egy végtelen gyepen vezet keresztül, jelzés sehol, leginkább a kitaposott ösvényt lehet követni. Majd Forró határában egy állattartó telep mellett vezet el az út, és innentől több száz méteren keresztül küzdök a legyekkel. Nem bántanak, nem csípnek, csak leszállnak rád kisebb rajokban, és ez eléggé irritáló. Aztán majd egy kilométert gyalogolok egy olyan városrészben, ahogy a romák aránya igen magas. Egy család leszólít, honnan jövök, hová megyek, s mikor meghallják, hogy Putnokról indultam gyalog, elképednek. Mert hogy ilyen őrültség nincsen a világon! Aztán átérek a főúton, és innen már Encsen keresztül vezet az út.
A lábam fáj a hosszú aszfaltos szakaszon. Ha valaki sokáig gyalogol az erdőben, elég hamar megérzi, hogy a kemény városi utak mennyivel másabbak.

Encs határában

És az út borítása nem változik Gibártig, ahol a vízi erőműnél nagyon készségesek voltak, és egyből hozták is a pecsétet. A sarkam is kezd fájni, amivel eddig nem volt bajom, de ilyen apróságokkal nem foglalkozom, hiszen már mindjárt elérem a túra végét. Ha jól láttam, akkor itt is el lesz terelve a kéktúra, Méra felé, amerre még Rockenbauerék is mentek.
Szóval Hernádcéce alig 4 kilométer, mégis csak vonszolom magam. Fáj a sarkam, és a vizes cipő sem tett jót a talpamnak. Mindenhol sár, meg apró kaviccsal felszórt út. Négy nap után végre jön szembe valaki. Külföldi turisták, a vártól mennek Encsre. Profi túrafelszerelés, minden olyan, ami nekem nincs. Németországból jöttek, és mikor kiszúrom, hogy a nőnek van Camino-s jelvénye, a nyelvtudás hiányában közösen örülünk ennek. Aztán elválunk, és bevonszolom magam a községbe.
Balra a kerítésen is van egy pecsét, nem megyek el a panzióba. Ahogy leülök pihenni, látom, hogy két túrázó épp Boldogkőváralja felé indul el pár száz méterre tőlem. Annyira nem vagyok gyors, hogy utolérjem őket, de azért nem üldögélek, és elindulok az utolsó kilométeren. A két nő nem vesz észre, egyikük zavartalanul könnyít magán az út szélén. Vagy legalább is nem érdekelte, hogy pont szemközt vagyok vele. Aztán az állomáson találkozunk, ők Encsről mennek a Zemplén felé, de a Cserehátot kihagyták, mert még gyűjtenek maguk mellé csapatot. Aztán örömködünk egymásnak, ők pedig továbbmennek.

Hernádcéce


Leveszem a cipőt, és kiderül, hogy a saroknál lévő szövet szétszakadt, és a belső műanyag borítás kezdte levésni a sarkam. A cipőn és a zoknin vérfoltok éktelenkednek. Aztán valami olyan történik, amire mind a mai napig nem találok szavakat.
Megáll egy autó, és kipattan belőle két ember, egy férfi és egy nő, olyan harminc év körüliek, kezükben 6-8 bélyegző füzet. Kéktúráztok, kérdezem naivan.
- Igen – mosolyognak, szerintem kicsit zavartan. A többiek előre mentek a szállásra, és ők pecsételnek helyettük is.
Gyanúm egyre erősebb, de alig bírom visszafogni magam.
- És honnan indultatok?
- Felsővadászról. Illetve Bódvaszilasról átvittek minket Felsővadászra.
- Nahát, én is. Hogy lehet, hogy nem találkoztunk út közben?
Nem is tudom, mi volt a válasz, de nyilván értelme nem volt. Ha előttem jöttek volna, előbb érnek ide, ha mögöttem, akkor utánam, de nem kocsival. Sehol egy sárfolt, izzadság, kosz, vagy valami. Lenézek a sebes lábamra és a vérfoltos cipőre. Kicsit még faggatom őket, hogy volt-e atrocitás a helyiekkel, de tudom, kár a gőzért.
A Cserehát talán az egyik olyan kéktúra szakasz, ami megcsinálható autóval, hiszen minden pecsételő településen van. De minek? Nem az lenne a lényeg, hogy túrázunk, hogy végiggyalogoljuk az 1100 kilométert? Az is lehet, hogy nekik hamarabb telikbe a füzet, mint nekem. Igaz, az erkölcsi dicsőség az enyém, de ezt utólag senki nem fogja megtudni. Mármint, hogy én végigküzdöttem magam a kéktúrán, ők meg a gépjármű szakosztállyal mentek, és néhol kiugrottak az erdőbe, ha muszáj volt ott pecsételni. Nagyon szomorú, hogy vannak, akik képtelenek megérteni a kéktúra szellemiségét.
Abban bízom, hogy ezzel az írással talán fel tudom hívni a figyelmet magára a kéktúrára és úgy egyáltalán a túrázás örömére. S bár kétség kívül, ebben a 4 napban az átlagosnál több volt az üröm, mint az öröm, mégis annak a csodálatos érzésnek a tudatával mentem haza, hogy megint teljesítettem egy szakaszt, egy magam elé állított kihívást, és bár fáj a lában, mégis, az öröm kárpótol mindezért. Meg a táj, meg a kedves emberek, Irénke néni és a többi kéktúrázó.
Kicsit még stoppoltam, hátha hamarabb hazajutok, de 1-2 falunál messzebbre senki nem vitt volna el. Egy valaki vitt volna el Encsre, amit valami miatt nem fogadtam el, azt gondolván, hogy nekem Szerencs felé kell mennem, de később kiderült a vonat, kis kerülővel, de átmegy Encsen. Még egy kéktúrázó jött oda az állomáshoz, ő Bódvaszilasra ment. Elláttam mindenféle jó tanáccsal, aztán a kis piros, egykocsis vonat elindult velem Budapest felé.
Októberben reményeim szerint befejezem a kéktúrát. Már csak alig 90 kilométer van hátra. Valószínűleg az öröm mellett szomorú is lesz, hogy vége van annak a túrának, mely több éven keresztül meghatározta az életemet. Nem baj, majd újrakezdem a gyerekeimmel.