Translate

2012. május 28., hétfő

Tanúhegyek50 TT

Nem is tudom, honnan jött Zollltánunknak ez az ötlete, hogy menjünk el a Tanúhegyek teljesítménytúra 50 km-es távjára (48,8 km, 2080 m szint, 12 óra szintidő). De felvetette nekem, én pedig - a múltkori G50-en felbuzdulva - igent mondtam. (Kedves Dia: onnan, hogy amikor legutóbb a Téli Tihanyon jártunk, akkor láttuk a BTHE egyik szórólapján, hogy lesz ez a túra, és Te mondtad, milyen jó lenne eljönni :) Na de ekkor még csak sejtettük, amit ma már tudunk, hogy a G50 ehhez képest csak kis délutáni kutyasétáltatós galoppozásnak bizonyult, pontosan egy hónappal ezelőtt. 

útvonalunk

 Így eshetett meg, hogy május 26-án (szombaton) reggel fél 6-kor már stoppra várva ácsingóztunk Tapolca határában. 6-tól lehetett indulni a túrán, s mi is ezt céloztuk meg - azonban a vonat, majd a stoppolás adta körülmények következtében (hajnalban/reggel elképesztően untoleránsak a népek a stopposokkal) Zoli papájának segedelmével - kit odarendeltünk kocsistul s elfuvarozott minket - fél 7-kor sikerült rajtolnunk Badacsonytördemicen. Alig lézengett egy-két ember, s joggal reméltem, hogy szellősebben leszünk, mint a Gerecsében.

Elsőként rögtön a Badacsonyt kellett megmászni. Hamar lekerült rólam a kabát, Zoliról a pulcsi. A Ranolder-kereszttől az általam 3 éve látott pazar panoráma mutatta magát a Balatonra, s szép emlékeken nosztalgiáztam, míg Zoltán életében elsőként tekintett innen szét. Úgy vélem, bejött neki a látvány :-) De be ám :) nem is tudom miért nem láttam még, pedig már vagy 6-7-szer biztos megmásztam a Badacsonyt.
Haladtunk tovább le a Badacsonyról Tomaj irányába; a nap már átsütött a lombokon, cserregtek a madarak, és nem tobzódtak a népek a nyakunkon - igazán idilli volt.

Kellemes EP volt a Tomajon lévő Sörpatikában, ugyanis itt a szervezők kontójára lehetett fogyasztani italt. Na azért teljesen bármit nem (nekem a vágyam egy Somersby Cider volt, na ezt pl. nem lehetett volna, ha lett is volna, de csak drágább és szarabb testvére figyelt rám a hűtőből), de többféle bubis és unbubis léből lehetett választani. Zolltán kólázott, én meg eperléztem egyet, majd kiléptünk. Ezt a frissítő pontot a Diának köszönhetjük, aki volt olyan szorgalmas, és út közben folyamatosan olvasta a szöveges leírást, aminek apróbetűs részében bújt el az infó az ingyenpiáról. Az utánunk jövő bagázs pecsételés után szó nélkül továbbrohant, mivel a pultos hölgyemény sem erőltette az ingyen italozás lehetőségét.

Eztán Badacsonyörsre mentünk át, ahol is van a Varga pincészet impozáns ojjektuma. Itt a pincészet udvarában volt az EP, és Csabagyöngye bort lehetett kóstolni! Szódával úgy felhajtottam, mint a szörpöt, s az iménti eperrel egyesülve jelentősen megülte gyomromat.
A pincészetből kijőve kicsit tévelyegtünk, s ezzel nem voltunk egyedül - de aztán ráleltünk a helyes útra, s feltörekedtünk rajta. A Salföldi kolostorromhoz közeledve szuper elhagyatott és alig-ösvényen kellett menni, melyen régi kopottas piros jelzés figyelt. Egyébként végig szinte kiváló volt a szalagozás a túrán. 
A kolostorrom igen szép volt, pálos ez is. Nekem a Mecsekben a Jakab-hegyen lévő pálos romot juttatta eszembe. Körülkoslattuk, majd mentünk az EP-hez, ahol is almát meg vizet kaptunk. 

Most már ildomos közbeszúrnom, micsoda szuper ellátás volt ezen a túrán. S ennek oka, hogy a szervezők a Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesület, kiknek januári tihanyi túráján szintén voltunk, s már ott el voltunk ájulva a kiszolgálástól (lásd korábbi bejegyzés). Hát itt most ez megismétlődött. Aki nagyon bátor, az a BTHE túráira ne is vigyen semmit - én személy szerint túlettem, -ittam magam ahhoz képest, amit 50 km-en fogyasztok.

A kolostorrom után Salföldre értünk, ahol meglepő módon a túra útvonala 100 méternyivel elkerüli a kőtengert, amit pedig felelőtlenség kihagyni, ha már erre vetődik az ember. Én már vagy 20-szor láttam, de akkor is fura, mintha a szervezők direkt nem arra vitték volna a népet, lehet annak védett jellege miatt. A falu nagyon szép és rendezett, hála a fővárosból vidékre települt művészeknek, színészeknek, filmrendezőknek, multimillereknek, stb. A falu szélén lévő természetvédelmi majornál pecsételtünk, a kapott pogit és szörpöt elfogyasztva messziről kémleltük a rackajuhokkal játszadozó gyerekeket. Itt nem sokat időztünk, kis szünet után nekivágtunk a Tóti-hegy felé vezető útnak. A Cseres-hegy, majd a Tóti-erdő remek kis kikapcsolódást nyújtott számunkra. Kilométerhosszan bújócskát játszottunk a szűk kanyargó ösvényen, ami leginkább hullámvasútra hasonlított, különösen jót szórakoztunk az ösvény útvonalvezetésén, mintha valaki részegen vágta volna maga előtt az utat, minden logika nélkül. Itt nagyon jó tempót mentünk, élvezetes szakasz volt. Dia folyt. köv. :)
Hamarosan következett második tanúhegyünk, a Tóti-hegy. Ide fel kellett menni a csúcsára pecsétért, majd vissza le. A lejövők rendszeresen biztatták a felmenőket, hogy már nincs sok [meg hogy felesleges felmenni, úgyis visszaküldenek :-)]. Jó meredek volt, ám a panoráma ettől függetlenül kihagyhatatlan. Itt szusszantunk egy nagyobbat; már kezdett a combom hátulja feszülni, s azt jól megpihentettem, meg tápoltunk némit, én pl. megkíséreltem krumplicukrot fogyasztani - hát csak annak ajánlom, aki kitartó és jó eredeti fogai vannak! Bődület kemény vót, alig tudtam abszolválni a benne rejlő energiákat. 
Egy sziklán ülve panorámáztunk egyébként, csodáltuk a felhők árnyait a tájon, s tátottuk a szájunkat azon, hogy mely helyekre kell ma még elmennünk.

a "nézd okosan a térképet" fotó

A hegyről lefelé már Zoli óvakodott a bajos térdeivel, melyeket egyébként szorítóval igyekezett egészséges belátásra bírni - nem teljes sikerrel. (Itt még az ég világon kívül semmi bajom nem volt, csak a hegy meredeksége miatt voltam óvatos, érezve későbbi vesztemet. Kemény egy szakasz volt) Lendületesen közelítettük a közeli következő EP-t, mely szintén egy pincészetben volt. S mit ad isten: itt meg pálinkával kínáltak minket! No meg szuperul szervírozott zsíros kenyérrel. A páleszt egyikünk sem fogadta el (nem kívánta a gyomrom), s én a kenyérből sem ettem, de Zoli betolt egyet, s az egekig magasztalta. Életemben nem ettem még ennyire finoman elkészített zsíroskenyeret! Mennyei volt maga a kenyér is, friss puha barna, tepertős házi zsír, házi savanyúság, megafriss lilahagyma... :)

Aszfaltúton céloztuk meg következő kíméletlen meredélyünket: a Csobáncot. Úgy tűnt, bazi sokára értünk a szoknyájára, tartottunk egy szusszanót, aztán hamar a felvezető kis ösvényen kaptattunk. Itt már kezdtem elvérezni, Zoli időnként bevárt. Fáradtam rendesen, s tempóm is alig volt. Sikerült azért felérni, és elmerülni a leírhatatlanul szép látványban. (Imádom ezt a vidéket!!!!!!!) A várrom mellett pecsételtünk, és kaptunk vizet. Zolinak már nem nagyon volt saját vize, nekem még azért volt valamennyi. Az oromról ma teljesen hiányoztak a paplenernyősök - talán a túra miatt ma tilos volt repkedni?

Jó sokáig caplattunk, míg leértünk a Csobáncról. Zoli térde már nem szerette ezt, időnként önsimogatással kellett jobb belátásra bírnia. (lefele már tényleg nem volt jó) Szörnyeteg-messze, mintegy 8 km-re volt a következő EP, méghozzá a Szent György-hegyen. Áthaladtunk Gyulakeszin, ahol egy boltban Zoli feltankolt vízzel, majd erdős-rétes vidéken (ami asszem nem volt üde, ahogyan azt többek között itt is szakszerűen megállapítottuk) sokáig menvén s egy kalászos táblát megkerülve, vasúton és patakon, majd aszfaltúton átkelve egyre jobban közelítettük szenvedésünk következő helyszínét. Szó se volt itt szenvedésről :) Itt kell külön kitérőt tennem arra, hogy mennyit jelent nekem ez a vidék, ami szülőföldem is egyben. Minden hegyhez és faluhoz köt valami régi élmény, és soha nem tudok betelni a táj szépségével, bármikor szívesen túrázok erre. A Gyulakeszi melletti rétről páratlan kilátás nyílik az összes tanúhegyre, a Gulács is innen nézve mutatja legtökéletesebb arcát. Fantasztikus látvány, hiába, Tapolcára születni kell. :) Szóba került, hogy pihizzünk a csúcstámadás előtt - nekem mindenképp szükségem volt rá, már jó fáradt voltam. Kezdtem alig vonszolni magam, s örömmel vetődtem le a pihenésre kiszemelt helyünkre. 

döglődve is - de enni kell! :)

Itt elpihegtünk egy darabig, én a fent látható módon, így nem láttam, csak hallottam, hogy több túratárs megelőzött minket. Itt már igen odavoltam, s a csúcstámadás alatt Zollltán nem győzött csodálkozni, mi van velem. Nem tudom, miért oly hihetetlen, hogy gyönge vagyok, kipurcantam. Ez vót, na. Eléggé bezombultál az tény... Én meg pont itt voltam még friss. Életemben nem láttalak még ennyire fáradtnak, pedig voltunk már pár túrán. Úgy néztél ki, mint aki bármelyik percben összeesik. Kellett az a kis pihi.

Szóval a hegyre rendkívül lassú önvonszolást produkáltam, s a kulcsosháznál (ahol az OKT pecsét fityeg a fán-fán, an der autobahn) megpihiztünk. Elfeleztünk egy almát, majd folytattuk a csúcstámadást - ezúttal a bazaltorgánáknál küzdve. Hű, kemény volt, totál kivoltam már. S nem is tudtuk pontosan, hol lesz majd a pecséthely, így aztán kábé minden kanyar után azt vártam, hogy odaérünk. Végül meglett, és szőlőcukor és csemegeubi várt minket. Nem sokat vesztegeltünk, megindultunk le. S itt aztán Zoli térde is megadta magát, győzött sziszegni és óvakodni szegény. Nekem nagy megkönnyebbülés volt ez a lemenet, új energiákra tettem szert, egészen felfrissültem. Viszont fordult a szél, s most Zoli szenvedett. Így túrázunk mi :-) :)

Leértünk azért, de Zoli már mondta: a térde nem kíván több lemenetet. Pedig még várt ránk némi lejtő, mert még Szigligetre kellett menni, ahol is a Kamon-kőhöz is fel kellett jutni egy pecsétért. Most mentünk még egy darabig, majd lecsüccsentünk, s elolvastuk, milyen utat jósol az itiner az elkövetkezendőkre. Bizony azt írták, hogy lesznek jó kis lejtők még, viszont már csak kb. 7 km volt vissza a túrából. Zoli gyötrődött, hogy mi legyen. Az időnk nem úgy állt, hogy sok tipródás belefért volna, úgyhogy végül nekiindultunk, s a végső döntést Szigligetre halasztottuk.

Itt, a döntés helyszínén újra lepihentünk, s átbeszéltük, mi legyen. Nagyjából egy óránk volt vissza s 6 km-ünk. Volt egy kipurcant Dija, akiben kezdett felbuzogni a célegyenes izgalma, s adott volt egy lepusztult térd, mely már egyenes terepen menve is fájt. Végül ez lett: egyedül teszem meg az utcsó pecséthelyre menő karikát, Zoli pedig megvár itt, ahova majd visszaérkezem. 

Eltéptem. Nem tudom, honnan volt erőm még ehhez, mert amúgy marhára nem volt. Felmásztam a Kamon-kőhöz sűrű pihenésekkel, majd lefelé szinte száguldottam. Még beszélgetni is tudtam emberekkel s a pecsétőrökkel. 3/4 órám volt, hogy leérjek a 4 km-re lévő célba. Zúztam.
Zoltán felpattant (jót pihent), s hihetetlenül tempóztunk az aszfalton Tördemic felé. Még egy ilyen hosszú betonutat nem láttam! Iszonyat fáradt voltam, s az előttem pár lépésnyire haladó Zolit már fenyítés árnyékában sem tudtam volna utolérni. Képtelen voltam gyorsítani. 

Végül az lett, hogy a célba mintegy 5 perces csúszással értünk be. Ám ez mit sem számított: gratuláltak, kaptunk kitűzőt vagy hűtőmágnest, s ehettünk gulyást is. Azaz ehettünk volna - nekem két kanál krumpli ment le a torkomon, Zoli viszont jóízűen benyomta az adagomat, és a neki adott mákos tésztát (úgy látom, ez is BTHE-specialitás!). Farkaséhes volt, én viszont egyszerűen nem bírtam enni. Tisztára le voltam pusztulva...

Nem sokat pihenhettünk, mert menni kellett a vonatra. Egyszerre indult a vonatunk, csak ellenkező irányba - így ért véget aktuális közös túránk. Még egy apró incidens történt velem a vonaton: a szervezetem ezt a nagyfokú túlerőltetést 2 db hányással köszönte meg... 

Konklúzió: gyönyörűek a tanúhegyek, túláradó imádattal viseltetek e táj iránt!!! És azt hiszem, legközelebb talán elég lesz 30 km is :-)
Ámen.


Gyönyörű volt. Ennek a túrának egyszerűen nincs olyan szakasza, ami felesleges lenne, vagy ne lenne szép. A szervezés vérprofi, és el nem tudom képzelni, hogy jön ki 800 Ft-ból 2 borkóstoló, pálinka, csoki, nápolyi, alma, cukor, koviubi, kocsmai meghívás, ásványvizek több helyen, zsíroskenyér, pogi, szörp, és a végén egy remek adag kiváló gulyásleves.. plusz kitűző :) Amit én is megkaptam, annak ellenére, hogy mondtam, azt a 3 km-es szakaszt nem tudtam teljesíteni. Minden elismerés Diának, aki viszont az egészet letolta!!!
Erre a túrára jövőre is érdemes lesz eljönni, de lehet beérjük a 30 km-es verzióval is :) 

2012. május 22., kedd

egy érdekes találkozás

Most nem egy túráról szeretnék nektek írni, hanem egy találkozásról, mely egy rövidebb erdőjáráson esett meg Petivel és velem. Szerintem nagyon érdekes sztori, ezért is osztanám meg veletek :-)

Nemrég a Vértesben jártunk egy kisebb karikát, amikor is a térképet böngészve egy kolostorromra lettünk figyelmesek. Úgy döntöttünk: megnézzük. Baktattunk egy enyhén emelkedő úton, amikor is egy ember jött szembe. Cserzett bőrű, már nem fiatal, de napszítta fickó volt, karimás kalapban, kezében ásóval. Már messziről szólt: ne menjünk tovább, nem lehet bemenni a kolostorba, neki most az esetlegesen megsérült vízvezeték után kell néznie, de ha várunk egy fél órát, amíg végez, akkor beenged minket. Ebből gondoltuk, hogy amolyan portásember lehet. A fél órát sokalltuk, de aztán azt mondta, csak egy kis idő, amíg a környező erdőben körülnéz. Így addig mi felmentünk a kerítéshez.

A kolostorrom gyönyörű volt, nem túl ép és nem túl romos, kábé pont, ahogy szeretem :-) Látszott rajta, hogy nagyon impozáns lehetett fénykorában.
Nem sokat ácsorogtunk ott, mikor már jött is a fickó. Mosolynak, kedvességnek nyoma sem volt rajta, szótlanul baktatott felénk, majd nyitotta a lakatot, és betessékelt. Megnéztünk egy táblát, én belépő árakat kerestem, mert ez, hogy valaki kulccsal enged be, eléggé arra engedett következtetni, hogy akkor biztosan belépős a hely. De nem találtam, és még a szó is bennem rekedt, hogy rákérdezzek. A fickó elindult, és mogorván mondta, hogy menjünk utána. Némán kerültük meg a kolostort, és hátul mentünk be. Itt már hozzánk szólt, és aztán ottlétünk alatt olyan beszélgetés és hangulat bontakozott ki, amilyenben még nem volt részem eleddig.

Azonnal azt feltételezte, hogy bp-iek vagyunk, s mikor T.bányát mondtunk, káromkodva vette tudomásul, hogy "földijei" vagyunk. Foga között szűrve a szót, kegyesen hadart nekünk némi információt a kolostorról, bőven vegyítve bele évszámokat, miközben körülnézésre nem alkalmas tempóban terelt minket egyik helyiségből a másikba. Többször kérdezte erről vagy arról, hogy tudjuk-e, de olyan hozzáállással tette ezt, hogy eleve a nemleges választ várta, s aztán úgy reagált valóban nemleges válaszunkra, hogy ő erre számított, nem csalódott. Én jó darabig poénra vettem a viselkedését, azt hittem, eljátssza, hogy milyen tudatlanok vagyunk, és még nevetgéltem is. Még akkor is viccesnek hittem, mikor megint valami minket ledegradáló megjegyzést tett (mivel valamiről megintcsak nem tudtunk), s gondoltam megpróbálom menteni magam: gyanútlanul megjegyeztem, hogy én nem idevalósi vagyok. Ezzel jó kis csapdába sétáltam: kikérdezte, honnan jöttem, s mikor Szekszárdot említettem, rákérdezett egy ottani történelmi dologra. Na, itt elástam magam szerintem végleg, mivel nem tudtam, s elnevettem a végét. Most kaptuk meg, hogy menjünk inkább a plázába fagyizni, és már kezdtem érezni, hogy ő nem viccel, hanem az egészet komolyan gondolja. Aztán még mondani akartam valamit, de két szó után belémfojtotta a mondatot azzal, hogy itt nincs demokrácia, hanem diktatúra van, és ő diktál, és ő azt mondja, hogy itt nincs "deviszont". Ment tovább, s mi utána, aztán már az egyes helyiségekben, udvarokban pár elhadart mondat után nézelődésre időt sem hagyva hajszolt tova minket - már igencsak meg akart szabadulni tőlünk, a kőbunkóktól, akik mit sem tudnak a történelemről, és csak plázában fagyizásra alkalmasak. 

Petiben teljesen benneszorult a szó, még azt sem vallotta volna be, hogy mi a neve szerintem :-D Én fényképezni az égvilágért sem mertem volna, tán még agyon is üt a faszi, és feljelent kegygyalázásért, vagy hogy mondják ezt... Igazán nagyon kemény helyzet volt, nézelődni már csak látszólag nézelődtünk, én már elég rosszul éreztem magam. A fickó azzal zárta, hogy tűnjünk el, "na zavarjuk tovább köreit", ez utóbbit szó szerint így. Esetleges árra rákérdezni már fenyegetés hatására sem mertem volna, megköszöntük a tájékoztatást, és porig alázva csúsztunk ki a kapun.

Hát komolyan mondom: én ennyire porig alázva még sosem éreztem magam! Micsoda őstapló vagyok, hogy mit sem tudok erről a helyről, s így esz ide a fene! S pláne hogy még egyéb történelmi tényekben sem vagyok járatos! És még kérdezni mernék! Már-már elpityeredtem volna...

A faszi hatása eszméletlen volt ránk. Egy darabig szótlanul ballagtunk, majd lassan megjött a szavunk, s tárgyalni kezdtük, amit átéltünk. Eljutottunk aztán az izgatott szidalmazásig (anyáztuk az ürgét alaposan :-D), majd azért lecsillapodtunk. Összességében le voltunk döbbenve a hozzáállástól (neki örömmel kéne az odatévedőt fogadni, s tudásszomját oltani, hogy a további életében kevésbé legyen ostoba), meg egyáltalán ettől a helyzettől, hogy milyen önkényes a fickó, zárja a kaput, ott él egy kis melléképületben, most akkor mi is van...? Roppantul furcsa volt! 

Hozzáteendő, mint minden hasonló vagy nem hasonló sztorihoz: ez az én szubjektív véleményem, amit itt olvastok. Én így láttam, én így éltem meg. 
De ahogy hazajöttünk, elkezdtünk keresgélni a neten, és végül rábukkantam egy jó infóforrásra: a geocaching oldalra. Ugyanis a kolostor melletti erdőben van egy rejtés, s a sok komment bizony bővelkedik a kolostorőr fickót illető szavakban! Az az érdekes, hogy lehet róla hideget és meleget is olvasni. Jó sok kommentet átolvastam, s most ez a kép bontakozott ki előttem: a fickó egy szakbarbár, aki remek értékeket képvisel, viszont rettentően alkalmatlan arra, hogy ezt más emberekkel is megismertesse. A toleranciaszintje elég alacsony, néha még fel tudja valahogy tornázni (ilyen esetek is előfordultak a kommentek szerint, hogy kedvesen beinvitált embereket, rengeteg mindent elmondott nekik, sőt még ajánlott a környéken más megnéznivalókat is), de összességében aki nem tud megközelítőleg annyit, mint ő, az senki. A bp-ieket mind tudatlan tahó kreténnek tartja. 

Úgy látszik, mi pont rossz időpontban tévedtünk oda. 

Módosítok: nem rossz időpontban. Azt kaptuk, amit kapnunk kellett. Peti nevében nem beszélek, de tudom, hogy rám rámfért ez, hogy átkerüljek a másik oldalra. Sajnos az a helyzet, hogy sok olyan társadalmi csoport van, akiket én sem tartok túl sokra, az élen mindjárt a pink plázamacskák állnak. S most ez a helyzet tök olyan volt, mint mikor a fagyi visszanyal - és igenis hogy kell néha ilyen, hogy vegyünk észre, ha nől az arcunk! Szóval én azt mondom, hogy megvolt ennek a maga haszna, én legalábbis igyekszem a hasznomra fordítani, amit kaptam.

Persze kell egy kis idő, amíg az ember így tudja felfogni, hisz az első érzés a sértettség :-)

2012. május 9., szerda

Jókai Emlék és Teljesítménytúra, Erdély


Kedves Mindenki!

Idén olyan február magasságában realizálódott a gondolat, hogy Erdélybe elutazzak és részt vegyek a Jókai Mór emléktúrán. Már többször jeleztem, hogy 1848/49 világa közel áll hozzám és ennek a túrának az ötletadója az egyik legnagyobb magyar író Egy az Isten regénye, amely nagyrészt ebben a korban játszódik.
Egy kis nyomozás után kiderítettem, hogy ki szervez buszt és erre be is jelentkeztem, a pénzügyeket elintéztem. Május 4-én aztán a Batthyány térről megtörtént az indulás. 
 A Király-hágón megálltunk pihenni és itt már elkezdett morogni az ég, ami esőt sejtetett. Később tudtuk meg, hogy egy eddig általam sosem látott intenzítású jégesőbe szaladtunk bele. A legtöbb autó leállt az út szélére ugyanis gyakorlatilag összefüggő jégpáncél alakult ki az úton - május első hétvégéjén! 
Én és a Király-hágó
Király-hágó: panoráma
Hó vagy jég?

video
Következő megállónk volt a csucsai kastély, ahol egykoron Ady és Csinszka töltötte napjait egészen a románok ide érkezéséig. A kastély maga egy hegyoldalban kis ligettel körülvéve fekszik és nagyon kellemes a környezete. Olyan igazi elbújós.
A kastély után folytattuk utunkat Körösfő felé. Itt tettünk egy kis pihenőt és többen megnézték a kirakodóvásárt, amit én ezúttal kihagytam és inkább elsétáltam a kis református erődtemplomhoz. Ez a templom a falu legmagasabb pontján fekszik és a magyarság egy jellegzetes szimbóluma. Sajnos a külső kapu nem volt nyitva így csak kívülről tudtam megcsodálni.
Körösfő:református templom

 Emlékhely Körösfőn
Az út folytatásában a buszból megcsodáltuk a Körös forrását, ami egy kis boltíves kőépítményben található és mellette egy szétlopott, szétvert hotel féle több emeletes valami.
Szászfenesen megnéztük a római katolikus templomot, ahol a helyi lelkésszel is beszéltünk egy sort és megnéztük ezt a nagyon régi templomot. Érdekes mert egy nagyforgalmú út mellett sűrűn lakott területen fekszik és éppen ezért kevesen állnak meg itt, pedig fontos lenne a helyi magyarságnak legalább ez az erkölcsi támogatás.
 Szászfenes: templom

Szászfenes: templombelső
Kolozsvárra beérve az Unitárius Kollégium tornatermében aludtunk. Este még kiugrottunk a belvárosba és nagy örömömre majd minden második ember magyarul beszélt. Beugrottunk egy magyar étterembe, ahol túrós puliszkát ettünk tejföllel és sajttal. Mennyei volt.
Unitáris Kollégium belső udvara
 A túra napjának reggelén a középtávosok –köztük én is – a buszon elutaztunk Szindre. Itt is van egy szép unitárius templom. Itt a rajtban szembesültünk vele, hogy gatyarohasztó melegre lehet számítani. A falu környéke klasszikus mezőségi táj: erdő csak foltokban, kiterjedt juhnyájak legelésznek és sok-sok kutya vizslatja a kirándulókat.
A faluból leereszkedtünk a Tordai-hasadékba egy szúrós, cserjés szakaszon. A hasadék bejáratánál egy valószínűleg volt malom áll, ami a képzeletemben rögtön regényekbe illő történeteket alkotott.
Szindnek környéke

Közeledés a hasadék felé

 Rálátás a Tordai-hasadékra
A hasadékban való haladást nehéz leírni: szinte függőleges falak között a patak egyik oldaláról a másikra való áttérés jellemezte: voltak különböző szerkezetű hidak és áttérők és néhol a csúszós kövek felett kristálytiszta vizek buggyantak elő a sziklából. Az ember nem tudott ivás nélkül elhaladni mellette. A hasadék végén egy szép zöld mezőre értünk, ahol megkaptuk első matricánkat is a kiskönyvbe.
 Átkelés a hídon

Sziklák közt

 Újabb sziklák közt

Még én is átkelek néha a hídon

Ahová a nap is besüt

Tipikus látkép a hasadékban

Átkelés az Aranyos patakon
 A Monasteria tetőre való felkapaszkodás a túra legnehezebb szakasza volt: jó hosszú szakaszon a nagyon melegben, de azért erdőben kellett nagyon meredeken felfelé haladni. A kilátópontnál fantasztikus kilátás fogadott és már csak ezért is érdemes volt eljönni.
Maga a fennsíkjellegű tető egy erősen ördögszántásos karrmező. Jó hosszú szakaszon kellett ezen a kellemetlen terepen menni ugyanis minden egyes lépésnél bicsaklott a láb és ez a felszín a bakancsot sem kímélte igazán.
A tetőről való leérés után egy kisebb lazább rész következett egy erdős részen, ami eléggé átlagos volt bár néha intenzíven működő kőbányák tarkították. Ilyen terepen érkeztünk el Várfalvára, ahol végre ismét forrás bukkant fel. Kis zsíroskenyerezés és teázás után indulni készültünk, de egy kicsit várnunk kellett mert a túra egyetlen esője ekkor köszöntött be. Szerencsére gyorsan elállt.
Fantasztikus kilátópont

Panoráma a Monasteriáról
Innentől kezdve a Székelykő-nyeregig egységes kis fennsíkokkal tarkított emelkedés következett. Ez a szakasz is embert próbáló volt, azonban a kisebb meredekség miatt talán egy picivel könnyebb. Az egyik kistetőn egy kecskepásztorral és vagy 5 kutyájával találkoztunk, akitől mindenki azt kérdezte, hogy látott-e medvét? Erre ő: „Medvét nem, de a ganéját már igen.” Vicces volt.
Kiérve a nyeregre túl sok erőm nem maradt, de a látvány mindenért kárpótolt. Ide még vissza kell jönni.
A Nagyárkon való leereszkedés könnyebbnek ígérkezett, azonban a térdizületeimnek ez a rész ártott a legjobban: egy kőtengeren kell leereszkedni ahol bármelyik pillanatban megindulhat az ember talpa alatt a szikla és kőréteg éppen ezért állandó készültségben kell lenni a lábaknak. Ez annyira kifárasztott (a bal lábamat térdből nem tudtam emelni egy bizonyos magasság felé), hogy a másnapot kulturális kikapcsolódással töltöttem.
Kilátás a Székelykő-nyeregről
A célba beérve gulyáslevest és bort is kaptunk no és természetesen oklevelet és kitűzőt.
Másnap megnéztem Torockót magát: jártam a néprajzi múzeumban és vettem pálinkát, kerámiaterméket és beszélgettem a helyiekkel. Még Torockószentgyörgyre is átugrottunk a buszsofőr jó barátommal.
A hazatérés napján megnéztük Gyulafehérvárt: az erődön belül van a székesegyház, ahol a magyar történelem szinte legismertebb alakjai nyugszanak. Maga a város írtózatosan építik és hamarosan eszméletlen vonzóerőt fog jelenteni. Az már más kérdés, hogy a román állam szerint ez egy 2000 éves román város… ha ha ha.
 
A haragszom/szeretlek székpár

Dunnyhák

A csorda végül hazatér (Pásztor nélkül!!!)

Én és a Székelykő

 Hegymászók paradicsoma

Gyulafehérvár: székesegyház belső

 Hunyadi János szarkofágja

A Nemzet Nagyjai

Őrségváltás

Az erőd egyik díszes kapuja
 Végül a maradék lejt is elköltve este 9-re haza is értem. Első tervem az volt, hogy pár konklúziót levonok, de túl sok minden kavarog a fejemben így azzal zárom soraimat, hogy egy kicsit nagyobb összetartással és önfegyelemmel megőrizhető a magyar Közép-Erdély és talán még még meg is erősödhet a nagyon erős idegen hatással szemben.
Ismétlés remélhetőleg még az idén.   





2012. május 8., kedd

túra a Burok-völgyben - avagy senkit nem hagyunk hátra!

Szombaton egyik preferált csapatunkkal indultunk túrára, most épp a Bakonyban fekvő Burok-völgybe. Ez egy csudaszép völgy, még szebb is, mint gondoltam - ugyanis azt hittem, én már jártam itt. Néhány éve Zoltánnal és Attila barátommal [nem Gamandorral :-)] indultunk el a Burok-völgybe, de hamar csúnyán eltévedtünk, s még az ég is ránk szakadt.... De ez egy másik történet, a lényeg, hogy akkor nem is jutottunk be magába a völgybe.

Így most különösen vártam, hogy lássam! Sajnos a Bp-i különítmény vonatának késése miatt már reggel B tervre kellett váltani, azaz Fehérvárról nem Bakonykútiba buszoztunk, hanem Várpalotára, majd onnan Tésre. Itt kezdődött maga a túra, méghozzá a tési szélmalmok megtekinTÉSével :-)) Kettő darab ilyen leledzik Tésen, melyre büszkék a tésiek. Ma állítólag múzeumként funkcionálnak, de mikor mi ott jártunk szombaton, zárva volt az ajtó, így csak kívülről csodáltuk meg őket. 

tési szélmalom

Tésről igyekeztük magunkat a Burok-völgy felé pozicionálni, bár még odább voltunk tőle.
Hamarosan elágazóhoz közelítettünk, úgyhogy döntenünk kellett, hogy barlangot nézzünk, vagy várat. Mivel a barlang most nem tűnt csábítónak (állítólag csak egy lezárt lyuk), ezért a Csikling-vár felé vettük az irányt. A közelben találkoztunk két pontőr nénivel, és megtudtuk, hogy pont ma van a Tési-fennsík 50 teljesítménytúra, s mindösszesen 90x db induló van! Hű.... Nincs olyan tömeg, mint a G50-en, az biztos.
A várhoz már medvehagymával borított tájon vitt az út. Már virágzott a hagyma, de ez engem speciel nem riasztott el attól, hogy még egy levesre valónyit nyaláboljak belőle :-) Ezt később, a Burok-völgyben tettem meg egyébként, most még csak csodáltam.
A várnak nem sok maradványa volt már csak meg, s a tájékoztató tábla szerint eléggé titokzatos egy vár: nem tudni pontosan a korát, vagy hogy kié volt. Hmm...

ösvényen a macihagymában
Hamarosan beértünk végre a Burok-völgy egyik oldalágába, a Bükkös-árokba. S nem sokkal odább már örömtelien viháncolt a lelkecském: gyönyörű volt!!! Igazi vadregényes, háborítatlan, aljnövényzet szinte kizárólag medvehagyma, abban visz egy keskeny csapás, mindenfelé ösvényen vagy árkokon keresztbe dőlt fák, sokon taplók, körülnőtte őket a medvehagyma.... Istenem, hát gyönyörű volt!!! Gyerkőcöknek - így nekem is - kiváló terep :-D Néhol hogy az ösvényen maradjunk, fák alatt kellett átbújni, vagy kidőlt fákon átmászni. Volt, hogy úgy tűnt: eltűnt az ösvény, de aztán meglett, és nagyon kalandos volt! Néhány kép:







Eléggé szétszakadt a csapat, én medvehagymát szedtem, voltak, akik gombásztak, s többen haladtak előre. És voltak, akik lemaradtak, itt az ideje, hogy róluk is szót ejtsek.
4 idegen ember is eljött a túrára, őket senki nem ismerte közülünk. 3 nő, egy bácsi. Öreg volt a bácsi és lerobbant, a nénik sem fiatalok - s egyikük farmerszoknyában jelent meg... No komment. Szóval ők lassabban tudtak haladni. S itt már elmaradoztak. Azon a ponton, ahol a Bükkös-árok a Burok-völgybe csatlakozott, megvártuk őket. És a nénik meg is jöttek, de a bácsi csak nem érkezett meg. Zsolti és Peti visszanyargaltak, és most már őket is vártuk. Közben élveztük a holdviola mennyei illatát, melyet elsőre az orgona illatával tévesztettem össze. 

Kezdett veszélybe kerülni a visszajutásunk Fehérvárra, azaz hogy Bakonykútiban elérjük-e majd az utcsó buszt. Ez a település egy zsákfalu, úgyhogy muszáj volt elérnünk a buszt. Így a túravezető kiadta az utasítást, hogy induljunk el, és Petiék majd jönnek, s ha meg ők nem érik el a buszt, majd én visszajövök értük (mert a kocsim ott volt Fehérváron). Úgyhogy elindultunk, s most már tényleg a Burok-völgyben jártunk. 

Bevallom, nekem inkább a Bükkös-árok csodálatossága maradt meg jobban, mint a Burok-völgy milyensége. Bár a térkép a völgy itt következő szakaszát nehezen járhatónak minősíti, szerintem ha már valamit kell így minősíteni, az inkább a Bükkös-árok. És ez számomra teljesen pozitív!
Mentünk, beszélgettünk, nevettünk, poénkodtuk, s láttunk szépségeket és persze az elmaradhatatlan medvehagymát. Állítólag hamarosan a macihagyma helyét csalán veszi majd át, akkor biztosan nem fog ilyen kellemesen esni ott a séta.


Hamarosan Peti és Zsolti beértek minket, de a bácsi nélkül. Elmondták, hogy visszamentek teljesen a völgy elejéig, de nem találkoztak a bácsival, s ahol háromfelé ágazott az út, ott már ők ketten nem mentek tovább. Mivel térerő nem volt a völgyben, telefonálással nem tudtunk próbálkozni. Úgyhogy továbbmentünk, és úgy voltunk vele, hogy majd ha kiérünk és lesz térerő, hívjuk a bácsit, hogy hol van. 

Nagyon szép volt, gyönyörű volt ez a völgy, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy élje át egyszer! Amúgy természetvédelmi terület, s ha érdekel titeket egy kicsit bővebb infó, kattintsatok a beszámoló elején a belinkesített völgynévre. 

Egy igen meredek kaptatón jutottunk ki végül a völgyből. Itt az egyik néni rögtön próbálta hívni a bácsit többször is, de nem járt eredménnyel. Néha kicsörgött sokáig, de néha ki sem csörgött. Közben megcsodáltunk egy kosbort, aztán ballagtunk Bakonykúti felé. Többünket már rágott az aggodalom, főként a túravezetőt, hogy mi lehet a bácsival...

Bakonykútihoz közeledve tökéletes rálátásunk nyílt a szemközti magaslatra, melyen a Baglyas-hegy is megtalálható. Onnan szuperszép lehet a körpanoráma, még nem jártam ott.
Időben beértünk a faluba, s még kis pihenő/étkezőidő is volt a busz érkezése előtt. Itt már élénken tárgyaltuk a különféle eshetőségeket a bácsit illetően, illetve hogy vajon mi lesz a teendő ezután. A túravezetőt nem nagyon mertünk faggatni, rágta ő magát belül eléggé így is.

A buszon még elpoénkodtuk, de mikor Fehérváron leszálltunk, és ideje lett volna szétszéledni, már nem volt jó kedvünk. Mivel továbbra sem sikerült elérni a bácsit telefonon, a túravezető döntött: irány a rendőrség, s bejelentést teszünk. Így mindenkit elzavart a vonatra, majd Petivel és velem kocsiba vágódva áttéptünk Veszprémbe. Már a rendőrség udvarán álltunk, mikor még egy próbálkozást tettünk a telefonnal: és lám, felvette a bácsi! Beszéltünk vele, s kiderült: még mindig bolyong, nem tudja, hol lehet, de talán Bakonykúti felé tart. Kocsiba újra, s irány Bakonykúti! Itt közdöbbenetre a bácsi nem volt sehol. Újabb telefonos tárgyalások, s megállapítottuk: korai volt az örömünk, hisz továbbra sem tudja sem a bácsi, sem mi, hogy hol lehet. Térkép a motorháztetőre, tanulmányozás az erős szürkületben. Döntés: irány a fennsík! Katonai területen jártunk (Zoltán, szerintem simán ott, ahol anno mi is kilyukadtunk, s felvettek minket az autósék!), kikerültem egy sorompót, s mentem a betonúton, amíg az el nem fogyott. Akkor már teljesen sötét volt, így fejlámpánál tanulmányoztuk a térképet, valamint telefonáltunk a bácsival. Most jöttek az olyan kérdések, mint "milyen irányba van hozzád képest a Hold?", "látod-e a dombtetőn a piros fényt, ha igen, milyen irányba esik tőled?", "milyen úton haladsz?" stb. Petiék belőtték, melyik úton lehet a bácsi, így folytattuk az átkelést a fennsík immár kavicsos-földes útján, s ahol ráértünk az aszfaltozott útra, mely Várpalota és Tés között megy - ott botladozott a bácsi is. Azonnal bevágtuk a kocsiba, és téptünk vissza Fehérvárra. Heppiend :-) A bácsi és s a túravezető felszállt a bp-i vonatra, s mi is Petivel T.bánya felé indultunk. 11-re sikerült is hazaérni, hulla voltam...

Nos, a mai beszámolót egy érdekes sztorival színesítettem :-) Így a konklúzió is kétféle:
  • a Burok-völgy gyönyörű, mindenképp érdemes oda eljutni, az már csak extra, ha ez medvehagyma-szezonban sikerül!
  • nem hagyunk hátra embert :-) No meg valahogy meg is kéne szűrni, hogy ki milyen túrára jöhet - elsősorban egyénileg kéne ezt eldönteni, hogy ki mit bír. De a túrán is jobban oda kellene figyelni a gyengébbekre. S a túravezető mondhat nemet! Talán...