Börzsöny, Kemencétől Nagybörzsönyig

Néhány hete egy könnyebb túrát tettünk a tarkálló lombú Börzsönyben. A gyalogos út Kemencén kezdődött, a Börzsönyi Kéken. Igen takaros és szép fekvésű falu Kemence, a rajta keresztülfolyó Kemence-pataktól pedig még vadregényesebb lesz. A faluból kisvasút sínpárja vezet a hegységbe a Csarna-patak (a Kemence-patak baloldali oldalága) völgyében, ezt követjük mi is utunk során.

Híd Kemencén

A faluból kifelé, a völgyben, strand, ifjúsági tábor és vendégházak köszöntenek, csábítván a fiatalságot a természet közelségébe, nagyon helyesen. Minket nem kellett jobban csábítani, mert alig vártuk, hogy elhagyjuk a település nyomait, és háborítatlanabb vidékre érjünk. Ezen a szakaszon elég sok madarat láttunk, pl. rögtön a strand melletti erdőben találtunk egy fehérhátú fakopáncsot, amely Magyarországon főleg a középhegységek háborítatlanabb bükköseinek madara. A Börzsönyben nem ritkaság, de másutt az országban már jóval nagyobb szerencsével látható csak. Kicsit arrébb néhány örökzöld fán pedig királykák és cinegék csoportosultak. Egy egerészölyvet is sikerült leugrasztani egy út menti fáról.

Fehérhátú fakopáncs

Az út szélén találtunk egy hatalmas, öreg, korhadófélben lévő fát. Levél már csak 1-2 volt rajta, a kérge széttöredezett, így eltartott egy ideig, mire rájöttünk, hogy egy fekete nyárral van dolgunk, annak is egy híres, nyilvántartott példányával, melynek 2009-ben 677 cm volt a törzskerülete.

Az öreg fekete nyár

A patak mentén felfelé a Feketevölgy vasútállomásig aszfaltutat tapostunk, már vártuk, hogy ez megváltozzon. Sajnos a vonat csak október végéig jár, pár nappal az érkezésünk előtt zárult az idénye, így nem láttuk működésében. A vasútállomás mellett van egy panzió, amelynek mintha nem működne tökéletesen a szennyvíztisztítója...

A Csarna-patak mellett haladó síneket a víz alámosta, tönkretette, de ettől nagyon izgalmas hangulatú a völgy.

A patakban sok halat láttunk, néhány sebes pisztrángot tudtunk is azonosítani, de valószínűleg láttunk Petényi-márnát és fürge csellét is.

A Fekete-völgy felső részén két házikót találtunk, amelyek igen jól passzoltak az őszi erdő színeibe. Az egyik házikón (a Hamuházon) plakát figyelmeztet arra, hogy hiúz és farkas élőhelyére léptünk.

Hamuház

Itt a kék jelzés elhagyja a patakot és a völgy oldalában emelkedik viszonylag meredeken ("Német út" a térkép szerint). Izzasztó szakasz, bár egyébként sem mentünk gyilkos tempóban. Az emelkedő után egy dombra felérve egy szalamandrát találtunk az út szélén. Talán az őszi napsugaraktól várhatott némi melegedést, mert alig vett rólunk tudomást, hagyta magát fotózni, mi pedig nem voltunk restek.

A K és P+ találkozása következett, itt táblák mutatták meg nekünk, merre hány méter, illetve mennyi idő megtétele szükséges a célpontokhoz. A nagybörzsönyi buszmenetrend figyelembevételével úgy döntöttünk, sietünk, hogy elérjük a korábbit. Innentől jobbára lefelé vezetett az út, így a gravitáció is dobott a lendületünkön. A közeli Bányapuszta után pedig már az útviszonyok is a gyors haladást segítették, ugyanis a K jelzés valójában egy erdészeti műúton vezet a Bánya-patak bal partján, a térképen megadottól (jobb part, földút vagy ösvény) eltérően. Ottjártunk idején nagyban folyt a fakitermelés, igazából Bányapuszta után nem láttunk már "egészséges", "természetes" erdőt, ehelyett sokszor az erdészet nyomait véltük felfedezni. Nem is akartunk sokat időzni ilyen erdőkben, könnyű volt tempósan haladni, még fotó sem készült innentől.

Folyamatosan ellenőriztük a hátralévő időt, de valahogy a Katalin-forrásnál mégis arra eszméltünk, késésben vagyunk - még magasabb sebességre kapcsoltunk. A forrás után a kék megint kicsit zavarosan van felfestve. A térkép szerint a jobb partján, műúton indul, majd átkanyarodik a bal partra, földútra. A kanyar felfestését még megtaláltuk, de utána a műúton is jelöltek valamit, így egy darabig maradtunk az utóbbin. De aztán meguntuk és mégis átmentünk a túlpartra. Az ösvényt megtaláltuk, de nagyon sziklás-görgeteges volt, lassú és veszélyes volt rajta a haladás. Újabb táblák következtek, melyek azt mondták, fogytán az idő, bár szerencsére az út is. Az utolsó néhány másfél km-t már tulajdonképpen futva tettük meg. Igyekezetünket siker koronázta, mert Nagybörzsönyben elértük a Szobra menő buszt.

Zúzmarás Dobogókő

Nagyobb térképre váltás

Úgy esett, hogy múlt szombatra egy nagy-nagy túrát terveztünk Dórival a Visegrádi-hegységbe. Az ötletünk az volt, hogy Pilisszentkeresztről a Zsivány-sziklákat érintve felmászunk Dobogókőre az odavezető rengeteg turistaút valamelyikén, onnan szintén több alternatíva közül választva le Pilisszentlélekre, ahol megcsodáljuk a pálos kolostor romjait, majd le Klastrompusztára, ahol a Leány- és a Legény-barlangot vesszük szemügyre (ki-ki a sajátját, aztán csere), majd a Pilis (mármint a hegy) lábainál szépen bekocogunk Pilisszántóra. S mindezt kb. reggel 9-től délután 4-ig. Nem is teketóriáztunk sokat, szombat reggel elragadott minket a HÉV és vitt egészen Pomázig, ahol éppen elértük a megfelelő távolsági buszt, és fél 10-kor már majszoltuk is a reggelinket Pilisszentkereszt díszes főterén, ott van ugyanis a legközelebb buszmegálló a kék jelzéshez, amin indulni akartunk. A Főváros langyos büdöséből kiérve frissítően hatott a ködös, de tisztább, vagy inkább amolyan kellemes "falusi" levegő (ugye, hogy van ilyen?), még ha kicsit vacogtunk is. Utóbbin persze hamar úrrá lettünk, hiszen Dobogókőig szinte végig emelkedő vezetett, s ennek ráadásul a ránk külön-külön is jellemző lendületes tempóban kezdtünk neki, így az első kilométer után már könnyítenünk kellett az öltözéken. A kéken újabb másfél km múlva, amikor már szinte egyöntetű bükkösben jártunk, jobb kéz felől hatalmas, talán 10-15 m magas sziklatömböket pillantottunk meg, nem volt nehéz rájönni, hogy ezek a Zsivány-sziklák. Néhány (de legalább egy) túrázó a sziklák közül farkasüvöltést imitált, egész jól csinálta, de azért nem vert át minket.

Zsivány-sziklák alulról

A látványos sziklacsoportot közelről is szemügyre vettük, a jobb oldali tömb bal alsó részén, egy kis fülkében pókokat, elpusztult ízeltlábúakat és ásványokat vizslattunk. A fotón nem látszik, de a sziklafal és az alatta induló lejtő is nagyon meredek, utóbbi talán 45 fokos (azaz 100%-os) lehet. Dolgunk végeztével elgondolkodtunk, végül is hogyan lenne érdemes innen távozni: lefelé, kockáztatva a meglepően laza talajon és a bőséges bükkavaron való lecsúszást, esetleg felfelé, némi kalandot vállalva felmászni a sziklák tetejére valamely szomszédos tömbök közti hasadékban. Hát persze, hogy az utóbbi vonzott jobban. Nem a fülkétől induló repedést választottuk, hanem a következőt (ezt sajnos éppen takarja a fenti fotón a kép előterében lévő fa, de a következőn látszik).

Itt másztunk fel

Alulról teljesen barátságos, kapaszkodásra alkalmas sziklákkal és gyökerekkel kényelmesen ellátott hasadéknak tűnt; nem lesz itt semmi baj - gondoltuk mi. Megkezdtük hát a mászást felfelé, Dóri elöl, én utána. Néhány méter megtétele után jelentkeztek a problémák. Az első az volt, hogy fogódzókból egyáltalán nem volt annyi, mint gondoltuk, ellenben a sziklás aljzat helyett gyakran itt is pontosan ugyanolyan laza talajon kellett haladnunk, mintha lefelé indultunk volna. Csalódásunkat tetézte, hogy az avar nem csupán azért csúszik, mert ez úgy általában a lomberdők száraz, őszi avarjára jellemző, hanem mert félig-meddig meg is van fagyva, kisebb-nagyobb jégdarabok keverednek a levelekkel. Ezt közelről többször is jól láttam, mivel én mentem alul, így a Dóri alatt néha meginduló száraz talaj és avar pontosan rám zúdult. Úgyhogy maradt csak a kapaszkodás a gyökérzetbe és a sziklákba. A hasadék szűkebb részein például terpeszben viszonylag jól meg lehetett kapaszkodni, de az előrejutást mindig meg kellett fontolni. Szép lassan azért feljutottunk a hasadék kb. 3/4-éig, de a neheze csak itt jött, legalább is számomra. Dóri ügyesebben megoldotta a végét egy kicsit avarosabb részen, én viszont egy másik, rövidebbnek tűnő, sziklásabb, de meredekebb utat választottam, mondván, "A kő marad". El is kezdtem keresni a fogásokat, sziklákon, gyökereken, de egyik sem volt olyan stabil, mint hittem. Kezdtem kétségbe esni, és mindennek a tetejébe a szemüvegem is leesett a fejemről, ezért kb. úgy haladtam, hogy azt fél kézzel néha magam elé dobtam 1-1 méterrel, majd utolértem, aztán megint, míg Dóri nem jött segítségemre. Talán egy 50-60 fokos lejtésű részen kapaszkodtam az aljzatra feküdve, és kissé kétségbe esve, mert nem találtam semmi fogást, épp csak egy lábbal és két kézzel tartottam magam, amikor a szikla, amit korábban biztosnak ítéltem, kifordult a lábam alól, nagy robajjal legördült a hasadékba, sok ütközés után, az avarban landolt, majd egy fának csapódva megállt. A szikla sorsát, persze, csak hallottam, ami alapján lett egyfajta sejtésem a túra egy potenciális kimeneteléről. Nagy szerencsémre a másik lábammal még éppen meg tudtam tartani magam valamin, de nem sokáig, mert azt a lábamat teljesen ki kellett nyújtanom, úgy viszont remegésszerűen görcsölni kezdett. Gyorsan tovább kellett tehát másznom kényelmesebb pozícióba. Éppen ekkor megjelent egy férfi a sziklák tetején, mint később kiderült, ő produkálta a farkasordításokat. A fickó fapofával, mint aki minden nap lát 20 ilyet és egyáltalán nem is bánná, bármi történik velem, elkezdett fotózni szerencsétlenségemben. Ezt én egy cinikus "Köszi!!!"-vel honoráltam, mire ő: "Nem téged fotózlak, de ha akarod, rólad is csinálok." De nem akartam, ő pedig kb. ugyanilyen egykedvűséggel továbbállt. Utólag azért megnéztem volna egy fotót magamról, tényleg olyan vészes volt-e a helyzet, mint éreztem. Ott maradtam fotó nélkül, valahogy hason-térden nagy nehezen felmásztam a sziklák tetejére, szerencsére épségben, de kissé stresszesen. Utána a hasadék tetejéről lenézve Vadori "durvállta" (új szó, Google sem ismeri még!) a helyzetet és megállapítottuk, hogy a kelleténél jóval merészebb vállalkozás volt a részünkről ez a mászás, na de miről írnánk most, ha ez nem lett volna?

Ezen másztunk fel, nem látszik sajnos, hogy mennyire meredek, de az igen, hogy kb. a völgy alján lévő bükkök lombkoronájának magasságában járunk.

A napi adrenalin adagot mindenesetre megkaptuk, pontosabban előidéztük. A Zsivány-sziklák és a mögötte lévő Hideg-lyuk környéke amúgy igazán gyönyörű! Egy nagy sziklatömbökkel körülvett töbörről van szó, érdemes útba ejteni, ha arra jártok, de a sziklamászással csak óvatosan. :)

Ő nem a Farkasember, talán Piroska

A Zsivány-szikláknál

A Zsivány-szikláknál

Egyre feljebb és feljebb emelkedve folytattuk az utunkat a kéken. Ahogy emelkedtünk, egyre jobban látszott az éjszakai fagy nyoma: a fákat zúzmara borította. Hamarosan felértünk Dobogókőre, ahol az Eötvös Loránd menedékházban egy gigantikus méretű almás pitével és egy pohár forralt borral töltöttünk új erőt magunkba. A csúcsról szerettük volna élvezni a kilátást, ha lett volna, de köd borította a tájat. Helyette a zúzmarás növényzetben gyönyörködtünk. 

Kilátás Dobogókőről

Zúz Mara a kerítést sem kímélte

Zúzmarás erdő

Zúzmarás erdő

Zúzmarás erdő

Zúzmarás erdő

Szederlevél

Szederlevél

A piroson eljutottunk az Ilona-pihenőig, majd a völgybe leereszkedve az első elágazásban bevettünk egy éles jobb kanyart, s haladtunk tovább a piroson. Pedig nem kellett volna. Már jó ideje csak jöttünk és jöttünk, amikor közelíteni kezdtünk valami településhez. Elővettem a térképet, mert úgy emlékeztem, valahol le kell térnünk a pirosról. Néztük, néztük a térképet, míg arcunkra nem fagyott a mosoly. Kiderült ugyanis, hogy kb. 1 órával korábban balra és nem jobbra kellett volna fordulnunk, és akkor Pilisszentléleken lehetnénk, nem pedig Dömösön... Mit is tegyünk? Az idővel sem álltunk jól, így a végcélt Dömösre módosítottuk. A falu szélén még megnéztük az árpád-kori prépostság romjait, kicsit szétnéztünk a Duna-parton, a faluban jól kiröhögtünk egy közlekedési táblát, majd mentünk is haza a Volán Esztergom-budapesti járatával. Jobban belegondolva talán nem is volt akkora baj ez az eltévedés, különben valószínűleg kb. Klastrompusztán esteledett volna ránk.

A dömösi prépostság romjai

A Duna és kanyara

Engedtünk a kérésnek :)

A tévedés bosszantó tényétől eltekintve remek kis túra volt. A Zsivány-sziklák megmászására biztosan sokáig fogunk emlékezni, a zúzmarás erdő pedig igazán szép látványt nyújtott.

Egy kiegészítés a végére, utólag. A túra közben felmerült kérdésként a zúzmaraképződés mechanizmusa, nem tudtuk a választ. A Wikipédia definíciója szerint fagypont alatt a túlhűlt köd felelős érte, és a fajtái közül mi a "durva zúzmarával" találkoztunk.