Translate

2017. február 19., vasárnap

A Szent György-hegy téli arcai

Lassan kitavaszodik, uh. ideje megírnom a legutóbbi, szép havas túrám élménybeszámolóját. Sok szabadságot hoztam át a munkahelyemen idénre, az év eleji káoszban pedig szükségem volt pár nap lazulásra, amit csak Pesttől távol, legkézenfekvőbb módon otthon képzeltem el. Nagy adósságom magammal szemben, hogy téli túrán még nem is jártam a Szent György-hegyen, és még mindig vannak számomra felfedezetlen részei. Talán 2-3 éve láttam egy túrakiírást, mely szerint a hegyen 5 kápolna található, amit a kiírásban megfelelő módon végigjárva fel lehet keresni, kitűzőért cserébe. A túrát Orbán Imre állította össze, köszönet érte neki!! Link itt

És bevallom szégyenlem, tudtam ugyan, hogy a hegyen kb. 2-3 kápolna található, de leginkább csak a mindenki által jól ismert Lengyel-kápolnánál jártam többször, valamint tavaly ősszel a Szent Donát-kápolnánál, szintén eme túrakiírás miatt. A jelvényszerzés most nem motivált, a cél az volt, hogy mind az öt kápolnát felkeressem, és minél több helyen járjak.

Korán szerettem volna indulni, hogy egy kis ködös-párás időben is csodálhassam a hegyet. A hajnali indulás végül nem sikerült, de 8 óra magasságában már Kisapátiból támadtam be a domboldalt a zöld jelzésen. A ködről pedig nem csúsztam le, hisz egész nap ráült a tájra. Az első kápolnát, - a Szent Kereszt felmagasztalását - kb. 500 méter megtétele után meg is találtam. Biztos sokszor elmentem már mellette, de nekem még sohasem tűnt fel, hogy ott van, nem messze a jelzéstől... A torony nélküli kis kőkápolna környezte rendezett, egy padot azért megérdemelne a hely, hogy a közelében lévő nagy fa alatt kicsit megpihenhessen a vándor.


Az út a hegy lábánál még egész járható volt, de nem sokkal a kápolna felett éles választóvonal következett, és mint a nappalt az éjszakától elválasztó terminátor, úgy hasított végig a tájon a hó és a szürkeség világát egymástól elhatároló sáv. Innentől következett maga a csoda, hirtelen vastag zúzmara, és egyre vastagodó hólepel borított mindent, mesebeli volt a táj. Felfelé takaros pincék sorakoztak, fenséges csend és nyugalom honolt a tájon.



A jelzés a kulcsosházhoz futott be, ahol szemügyre vettem a felújításokat, csekkoltam a kékpecsétet, és egy meleg tea erejéig megálltam. Kis kitérőt tetem a jégbarlanghoz, ami most nem volt hidegebb a környezeténél, valószínűleg épp tartalékolta magába a hűs levegőt, amit nyáron majd kilehel.



A kék jelzésen haladva megfáradt bazaltorgonák szegélyezték az utat, majd a szokott lépcsőkön másztam fel a bazaltóriások közé. Kis kitérőt tettem a magányos fenyőhöz, ahonnan a legjobb kilátás nyílt a ködbe burkolózó tájra. A kék hegycsúcs jelzésen elértem az esőházat, és a lenti pihenőt.








A hegytetőn vastag zúzmara, és csodálatos hóformációk fogadtak. A padasztalnál ismét teával melegedtem, és befaltam a megszokott csúcs-csokit. A piros jelzés kissé mocorkás ösvényén, vastag hóban szánkáztam vissza a magányos fenyőhöz, útközben egy őzikével is sikerült összekacsintanom.





A bazaltorgonáknál kissé necces volt a haladás, mivel a hó alatt sunyi jégréteg lapult. A turistaháztól nem messze észrevétlenül kezdődik a sárga jelzés, amin még soha nem jártam. Nem is tudtam eddig, hogy mit veszítettem, ez egy alig járt, hullámvasutas, végig erdőben megbúvó szakasz, amin élmény volt végigmenni. Mindenhol kidőlt fák, és omladozó régi pincék. A jelzés bejáratánál amúgy kint volt a "csak saját felelősségre, nehezen járható út" tábla, azonban nem kellett vészesen komolyan venni, a kidőlt fáktól megtisztították már az ösvényt. Lefelé kanyarogva már készültem a nap második kápolnájára, az Ifyre, de legnagyobb meglepetésemre egy másikba botlottam, ami nem is szerepelt a kiírásban! Nagyon újszerűnek tűnt a kápolna, otthon utánaolvasva tudtam meg, hogy az ortodox egyház állíttatott pár éve egy kis szentélyt magának a hegy eme megbúvó szegletében. Ezek szerint már hatan figyelik a tájat.


Nem sokat időztem,hamarosan elértem az általam legnagyobb érdeklődéssel várt Ify-kápolnát, amiről annyit lehet tudni, hogy Ify Lajos, egykori fonyódi plébános építette nem sokkal a II. világháború után, és élt önkéntes száműzetésben birtokán. 1967-es halála után a kápolna magára maradt, kifosztották, és pusztulásnak indult (részletesebb ismertető a túrakiírásban). A terület kerítéssel körbevett, kapuja mellet kőkereszt feszül. A kerítésen átmászva még alig látszik a kápolna, előbb a végletekig lepusztult remetelak és egy másik épület található, amit telehordtak mindenféle lomokkal, szeméttel.... Találtam egy linket, néhány éve még sokkal szebben nézett ki a terület, amikor a túrát terveztem, arra számítottam, hogy azóta még jobban rendbe rakták, de sajnos ellenkezőleg...Így. Hihetetlen, hogy a környéken lakók szemétlerakónak használnak egy megszentelt helyet, dugig voltak az épületek mocsokkal, a berendezéseket elvitték, illetve szétverték. Felfoghatatlan, és felkavaró volt a látvány. Érthetetlen, hogy nincsen helyi összefogás a terület rendbetételére, elszomorító volt ezt a pusztulást látni. Pedig mellette pár lépésre kezdődik egy fontosabb hegyi út, egymás után sorakoznak a neves pincészetek.









Sokat elidőztem itt mielőtt tovább indultam volna. Az útról visszanézve is látványos a kis kápolna, és nem is látszódtak rajta a pusztítás nyomai. Szinte fel sem ocsúdtam a sokkból, a távoli ködben már meg is pillantottam a Lengyel-kápolnát. Ez a rész talán a hegy legfelkapottabb szelete, menőbbnél menőbb villák sorakoznak egymás mellett, némelyik teljesen tájidegen, vagy az eredetire hajazó, de abszolút műmagyar.




A kápolna csendben állta a ködöt, és mint mindig, most is gyönyörű volt, a szomszédságában lévő Tarányi-présházzal. Már órák óta jártam az utam, de egész nap nem találkoztam egy lélekkel sem, itt futottam össze először szőlősgazdákkal. Alaposan szemügyre vettem a kápolna részleteit, majd a kék jelzésen ballagtam tovább.





Már kezdtem jól odafagyódni a flaszterra, nagyjából -7-, -8 fok körül volt egész nap. Egy nagyobb, szendvicsezős-teázós pihenőt tartottam az oroszlánfejes-kútnál. Épp egy külföldi bácsika töltögette a kannáit. Amíg vagy 100 liter forrásvizet betárazott, én szépen vártam a soromat, közben szóba elegyedtünk egymással, mert remekül törte a magyart. Kiderült, hogy Szigligeten lakik, de mindig innen viszi a vizet, ez a fiatalságának a titka. A kút vízgyűjtő medencéjében pisztrángok úszkáltak, jelezve a víz valóban kiváló minőségét, és ami egyébként ebben a hidegben szinte melegnek mondható volt, jól esett inni belőle.



Kis tévelygés után folytattam az utam, beköszöntem Ágiék családi villájába, jelentem, minden a legnagyobb rendben a ház körül :) Az út egyik elágazásánál rossz ösvényt választottam, amit nem bántam meg, mert irtó hangulatos rész volt. Igazából az egész nap felüdülés volt, fáradtságnak nyoma sem volt rajtam, élveztem a hó ropogását a talpam alatt, figyeltem a táj minden apró részletét. Kicsit az zavart be, hogy a ködtől nem volt mihez viszonyítanom, nem láttam a téglagyár kéményét, ezért jócskán túlmentem. Legnagyobb meglepetésemre bazaltorgonákat láttam magam előtt, de én sem hittem el igazán, hogy egy újabb kört tettem volna meg, visszajutva a kulcsosház fölé. És valóban nem, viszont ezen a részen tényleg lenyűgöző kűzsákok találhatóak, ahol eddig még sosem jártam, nem is tudtam róla.


Egy tavaszi túrán érdemes lesz alaposabban szemügyre venni őket. A hegy északi, északnyugati felén amúgy fantasztikus mind a zöld, a sárga, és a piros jelzés útvonala, ezeken pedig szerintem nagyon kevesen járnak, hisz a kék a fő csapásvonal. Megtaláltam végül a helyes utat, ismerőssé vált a táj, mivel ezen a részen állt évekig a családunk kis pincéje, amitől néhány éve megváltak Nagyszüleim... Aszfaltos úton közelíthető meg a Paudai Szent Antal-kápolna, ami mellett milliószor elmentünk kocsival, úgy, hogy az a domboldal miatt éppen nem látszódott. A kápolna meglepőn miniatűr, mintha egy nagyobb templom kicsinyített makettje volna.


Az ide vezető úton látótávolságon belül volt a nap utolsó kápolnája is, a Szent Donát. Kicsit visszaaraszoltam az úton, és gondolkodóba estem, hogy lehetne rövidíteni, mivel a hivatalos út egy hatalmas kerülő volt, a szőlők között viszont 3 parcella mindösszea távolság. Ezen a környéken nem szokás a kerítés, a tőkék szélső során mindenféle birtokháborítás nélkül végig lehet menni. Kivéve egy helyen: a kápolnát őrző morcos bácsi telkén keresztül. Mire odaértem, akkor rémlett fel, hogy a tavalyi utam során is találkoztam vele. Az ég egy adta világon semmi baja nem lehetne a turistákkal, hiszen azok jó esetben nem lépnek a telkére. Ő azonban táblákkal felhívja a figyelmet közvetlen a kápolna mellett, hogy az ő kutyája nem éppen vicces kedvű, és nem igazán szereti a betolakodókat. Szerencsétlenségemre innen már nem vállaltam volna a kerülőt, a bácsika egyből meglátott a telke tövében. Én azonnal hoztam a legudvariasabb formámat, és átengedésért esedeztem. Az öregúr zsörtölődve ugyan, de átengedett, miközben én vagy négyszer kértem elnézést tőle. Panaszkodott a hülye tapolcaiakra, akik nem képesek megcsinálni az utat, mégis idejárnak. Nem igazán értem miért nekünk kellene megcsinálni az ő hegyi útját, és szerintem az éves látogatószám sem több 200-nál, annyira kieső helyen van. Megkérdezte, hogy honnan érkeztem, és nekem vállalnom kellett hülye tapolcaiságomat. Lekopogom, örülök, hogy átengedett, de sajnálom, hogy a vendégszeretet helyett így fogadja a turistákat, zarándokokat.


Nem is maradtam sokáig, körbejártam az aranyos kis kápolnát, és útbaeredtem a Mogyorós dűlői buszmegállónak. Nagyjából 6-7 óra alatt tettem meg a kb. 13 km-t. Ha jobban belegondolunk, akár egy 25-30 km-es túrát is össze lehet hozni egy szép tartalmas napon a Szent György-hegyen.


Sokan sokféleképpen ismerik a hegyet, én évekig jártam hozzá, mégsem ismerem eléggé. Hihetetlen sokat adott ez a nap, élmény volt minden perce, a sok új felfedezés, és az ismert tájak ezidáig ismeretlen formában történő látványa. Minden egyes alkalommal amikor hazamegyek, megcsodálom a vidéket, a vonatból meglátom a hegyünket, és érzem, hogy hazaértem, nekem ez az otthonom. Amihez hozzátartozik ennek a hegynek a látványa, amit sok ezerszer tapasztaltam már, testközelből, a kertünk végéből, vagy a város felé baktatva, nappal, és csillagos ég alatt is. Búcsúzóul egy idézet a Lengyel-kápolna faláról:


2016. szeptember 3., szombat

Augusztusi hosszú hétvége Orfű környékén


Több, mint egy év távlatából is szívesen gondolok vissza Zolival közös első nyaralásunkra, mely történetesen még 2015 augusztusában történt Orfűn, és közben bebarangoltuk annak környékét is.

Zoli & Anett

Az elhatározás és szoba foglalás júliusban megtörtént, így aztán egy sohavégetnemérniakaró hónapig vártuk, hogy végre eljöjjön az augusztus 20-ai hosszú hétvége.

Az indulás napján csomagostól, cicástól autóba (a továbbiakban: Tutu) ültünk, és rendületlenül haladtunk első állomásunk, Zomba felé, ahol a nyervogó csomagot leadtuk néhány napi megőrzésre, és elfogyasztottuk mama kiváló ebédjét.

A családi látogatást követően jóllakottan és izgatottan folytattuk utunkat Tolnából Baranya irányába. Egészen elképesztő mecseki szerpentineken haladt az utunk, míg egyszer csak elénk nem tárult a völgyben maga Orfű. A falu egészen festői látványt nyújt a magasból, ahogy a gyöngyszerűen felfűzött tavak mentén elnyúlik.



Az időjárás kicsit borongós volt, és ez a nyaralás további részében se nagyon változott, kivéve talán a biciklitúra napját. De haladjunk csak sorjában.

Viszonylag könnyen megtaláltuk a szálláshelyünket, a nemrégiben felújított Diás Panziót, melyről csak a legjobbakat tudom mondani, minden igazán nagyszerű volt. Azóta is gyakran eszembe jutnak a puha, fehér és habos ágyneműk, melyektől alig lehetett elszakadni, valamint a csodás svédasztalos reggelik.

Miután kellemesen belaktuk a kis apartman szobánkat, elindultunk felfedezni a környéket. A nagyobb tó (Pécsi-tó) partján sétálgattunk egy picit, és miközben besötétedett, bizony a levegő is lehűlt. Közben felfedeztünk egy nagyszerű éttermet, melyet terveink szerint a hátralévő napok egyikén kipróbálunk majd.

A hűvös elől visszamenekültünk a szobánkba, és elfogyasztottuk a Zoli által gondosan elcsomagolt pazar vacsorát. Korán nyugovóra tértünk, mert egyrészt fárasztó utazáson voltunk túl, másrészt ki kellett pihenjük magunkat az elkövetkező napokra.


Csütörtök - augusztus 20.


Az ünnepnap borongós arcát mutatva virradt ránk, de ez nem szegte kedvünket. Hosszas lustálkodás és a vanília pudingért folytatott csatával tarkított reggelit követően megnéztük, hogy milyen ünnepi programokat kínál számunkra Orfű. A Malommúzeumnál szervezett malomlátogatást hirdettek, melyet kár lett volna kihagyni, ugyanis rendkívül érdekes és profi körbevezetésnek lehettünk részesei. Megtudtuk, hogy az Orfűi Malommúzeumban kétféle malom található. Az idősebb a Baranya megyei Mekényesről áttelepített járgányos szárazmalom és olajprés, a másik az eredeti helyén álló vízimalom.

Zoli mint molnárlegény

A szárazmalom több, mint kétszáz éves, működését a hatalmas fa járgánykerekébe befogott lovak biztosították. A gabona őrlésére szolgáló "szekrényben" pedig olyan sok trükkös beállítási lehetőség szabályozta a megőrölt liszt minőségét, hogy szinte hihetetlen, hogy az akkori technikai színvonalon mindezt kivitelezni lehetett.

A szárazmalom járgánykereke (fotó: http://www.malommuzeum.hu)

Ugyanebben a malomban kapott helyet az egykori olajütő is, melynek segítségével a magas olajtartalmú magvakból mechanikai úton (esetenként pirítást követően) nyerték ki az értékes nedveket. A mechanikai sajtolás lényegesen kisebb hatásfokkal működött a mai modern kémiai eljárásokhoz képest, azonban egy sokkal tisztább végeredmény érzetét kelti az emberben, hiszen az eljárás során nem alkalmaztak adalékanyagokat. A manapság kapható olajok címkéjén a "hidegen sajtolt" kifejezés utal a hőkezelés nélküli mechanikai eljárásra, mely során nem vesznek el a mag értékes hatóanyagai.

Az olajütő vagy olajprés (fotó: http://www.malommuzeum.hu)

A vízimalom egy több éves felújítást követően érte el mai állapotát, és jelenleg is alkalmas gabonaőrlésre. Maga az őrlési folyamat számomra rendkívül bonyolultnak tűnt, nem is sikerült megjegyeznem a lépéseit. Az ismertető során részletesen bemutatásra került, hogy a boltban kapható különböző liszt fajták tulajdonképpen mit is jelentenek és milyen folyamat eredményeképpen jönnek létre.

A vízimalom belseje

A múzeum udvarában különböző kézműves termékekhez is hozzá lehetett jutni, többek között a Kapucinus Sörfőzde termékeihez, melyek nagyszerű fantázianevekkel büszkélkednek. Este Zolival közösen elfogyasztottunk egy "Nem vagyok én apáca" és egy "Illuminátor" nevű remeket, és közben megismerkedtünk a "Balling fok" fogalmával, mely a sör szárazanyag tartalmát jelzi (tömegszázalékban) az erjesztés megkezdése előtt. (Szárazanyagnak nevezzük mindent, ami nem víz a sörlében, de legnagyobbrészt malátáról van szó.)

A Magyarhertelendi Kapucinus Kézműves Sörfőzde termékei

Az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk ezen a délelőttön, ugyanis az eső rendületlenül szemerkélt, így kicsit átnedvesedett állapotban érkeztünk meg a másik igencsak érdekesnek ígérkező orfűi programra a Vízfő-barlanghoz és Forrásházhoz. Legnagyobb szerencsékre épp nem volt más érdeklődő, így Zolival kettesben, szakképzett vezetővel léphettünk be a barlangba. Mivel a barlangon keresztül bukkan a felszínre a Mecsek legbővízűbb karsztforrása, a Vízfő, ezért gumicsizmában, kb. 30 cm-es vízben gázolva nézhettünk körül a föld alatt. A biztonságos közlekedést fém járda biztosította, a barlang kiépített világítással nem rendelkezik, ezért fejlámpáink fényére kellett hagyatkoznunk a túra során.

A Vízfő-barlang bejáratánál

Az ismert barlangszakasz befoglaló kőzete elsősorban triász korú dolomit. A barlangban viszonylag sok cseppkövet figyelhetünk meg, ami azért is érdekes, mert a dolomitbarlangok cseppkőben általában szegények. Az itteni jelentősebb cseppkövesedés feltehetően a kőzet magasabb CaCO3 tartalmával magyarázható. A barlang falán és számos cseppkövön fekete mangántartalmú kéreg figyelhető meg.
Kutatások alapján a Vízfő-forrás fő víznyelője a Szuadó-nyelő, mely a barlang bejáratától körülbelül 2 km-re található. A forráshoz tartozó barlangrendszer még csak részben feltárt. A Vízfő-forrás barlangja mesterségesen kialakított bejáratokon keresztül járható. A forrás vize a bejárati előtt található szifonon keresztül áramlik ki a barlangból. A szifon környékén a víz egészen különleges kékeszöld színben ragyog.

Balra a kerítés mögött látható a szifon
(Legegyszerűbb megfogalmazásban: a szifon egy olyan vízzel telített
barlang-folyosó, ami teljes egészében víz alatt áll.
Persze ennél sokkal bonyolultabb, de most legyen elég ennyi.)

Az 1970-es évektől kezdődően a forrás vizével történt a közeli bányászváros, Komló ivóvízellátása. A vízellátás biztosítása érdekében a barlang mellett felépült az úgynevezett Forrásház, melynek a pincéjében dolgoztak azok a szivattyúk, melyek a forrásvizet abba a magaslati tározóba továbbították, ahonnan aztán gravitációs úton jutott el Komlóra.

Zoli akrobata mutatványa a Forrásház előtt

Használaton kívüli szivattyúk a Forrásház pincéjében

A Forrásház gyakorlati hasznosítása mellett esztétikailag is kiemelkedő, ugyanis a magyar organikus építészet korai, emblematikus alkotása. A Csete György és Dulánszky Jenő által tervezett, mákgubóra (mások szerint tulipánra) hasonlító építmény formájában és díszítőmotívumaiban nemzeti hagyományok után kutat, ugyanakkor szerkezetében, anyaghasználatában teljes mértékben kihasználja kora technikai adottságait. A szivattyúk működését biztosító villamos központ fölé még egy hangulatos, pihenést szolgáló, kör alakú faburkolatos termet is helyezett az alkotó, mely körbe-körbe, ágyakkal, szekrényekkel, világító testekkel ejti ámulatba a szemlélődőt, majd üvegkupolában fejeződik be.

A faburkolatos emeleti terem. A háttérben ágyak láthatóak.
Felújítás után el tudnám képzelni turistaszállásként.
Zoli épp meglepődött, hogy így lepusztult az épület. ;)

Az emeleti terem kupolája, vagyis a mákgubó belülről.

Miután a komlói vízellátást másképp, Duna-vízzel oldották meg, sajnos, ez a műemlék kezdett feledésbe merülni, megindult lepusztulása. A forrásház egyébiránt a Magyar Posta által 2013-ban kiadott 325 Ft-os címletű bélyegén is látható.



A nap zárásaként, hangulatos sétát tettünk Pécs belvárosában, ahol megnéztük annak legfőbb látnivalóit, azonban sajnos tűzijátékot nem rendeztek az ünnepi alkalomra. De talán nem is hiányzott, hiszen így is rendkívüli élményekben gazdag napot tudhattunk magunk mögött.

Pécs, Zsolnay-kút

Gázi Kászim pasa dzsámija vagy Belvárosi Gyertyaszentelő Boldogasszony-templom

A Dzsámi kupolája belülről. Az épület érdekessége, hogy manapság katolikus templomként működik.

Pécs, Széchenyi tér


Péntek - augusztus 21.


A gyönyörű, napsütéses reggel jó jelnek bizonyult, hiszen erre a napra egy kellemes biciklitúrát terveztünk Orfű vonzáskörzetében. Internetes ajánló alapján két kis művész-/üdülőfalu, Gorica és Kán meglátogatását tűztük ki célul. Valójában egyik sem önálló település: Gorica Bükkösdhöz, Kán pedig Hetvehelyhez tartozik közigazgatásilag.

Bicikliket a panzióban tudtunk bérelni, úgyhogy neki is vágtunk utunknak. Egyből az első pár száz méter alatt alaposan elfáradtunk, hiszen Orfű egy völgyben fekszik, ahonnan csak felfelé vezet az út minden irányban. A völgyből kiérve pihentünk egy picit és gyönyörködtünk az elénk táruló Orfű látványában.

A völgyben elterülő Orfű

Onnan könnyedén legurultunk Abaligetre, ahol a jól ismert cseppkőbarlang felé kanyarodtunk. Mivel hosszú sor várakozott a barlangba való bejutásra, végül úgy döntöttünk, hogy mi inkább folytatjuk utunkat, mert ide máskor is visszatérhetünk. Ha máskor nem, akkor a Dél-dunántúli Kéktúra itt áthaladó szakaszának teljesítésekor.

Legközelebb már Hetvehely határában álltunk meg, ahol egy szép kis tavat láttunk, majd a faluban a jelenlegi templom mögött megnéztük, és körbejártuk a 18. században épült kis műemlék templomot. Hetvehely után megálltunk a Bükkösdi kőbányánál is, aztán a főutat elhagyva Gorica felé haladtunk. Az aszfalt út minősége érezhetően romlott, majdnem kirázta belőlünk a lelket a kátyúkban bővelkedő útszakasz.

A tónál Hetvehely határában

Műemlék templom Hetvehelyen

Bükkösd II. kőbánya

Gorica mára üdülőhellyé vált, bár állandó lakói is vannak, és ahogy korábban említettem: Bükkösdhöz tartozik. Szláv eredetű nevének jelentése: kis hegy, amit tapasztaltunk is: közel 100 m szintkülönbséget kellett leküzdenünk 1,5 km alatt. A falu szélén található Czékmány Vera kerámikus - iparművész háza és műhelye, amit előzetes bejelentkezés híján csak kívülről csodáltunk meg.

Goricát követően Kánba érkeztünk, amely ahogy már említettem Hetvehelyhez tartozik, és ugyancsak üdülő település. Erről árulkodott a szépen felújított házacskák udvarán álló külföldi rendszámú autók sokasága is. Nekem személy szerint nagyon tetszett az egyutcás falu hangulata és az ott uralkodó végtelen nyugalom. Az utca végén álló kápolna lépcsőjén telepedtünk le, ebédeltünk, és rápihentünk a hazaútra, mivel ekkor tartottunk pont félúton.
Kán érdekessége, hogy a híres Cannes-i (ejtsd: kánni) filmfesztivál mintájára itt is minden évben megrendezik a Káni Filmfesztivált, amely keretében a közösségi házban filmvetítéseket tartanak, és mindenféle finomsággal várják a vendégeket. Ottjártunk sajnos nem a filmfesztivál idejére esett, viszont remélem egyszer sikerül visszatérnünk olyankor is.

Kán településtáblája


Kán egyetlen utcája

Még mindig Kán

Mivel nem akartunk újra Gorica felé kerülni, alternatív útvonal után kutattunk, melynek segítségével földes utakon át közvetlenül Hetvehelyre juthatunk. Az első próbálkozásunk egy mocsaras, vizenyős rétre vezetett, ahonnan kénytelenek voltunk visszafordulni. Második próbálkozásunk ismét kudarcba fulladt, mivel akkor egy erdőirtáshoz jutottunk, ahol véget ért az út. Harmadik próbálkozásunk viszont sikeresnek bizonyult, onnan viszonylag simán jutottunk el Hetvehelyre. Persze csak ha nem számoljuk a sarat, gazt és az emelkedőket, de ennyi azért kellett a ahhoz, hogy kalandosnak érezzük a túránkat. Hetvehelyre kicsit csatakosan és elcsigázottan érkeztünk, ezért rendkívül örültünk, hogy az út közvetlenül a helyi kocsmához vezetett. A helyi törzsvendégekkel való ismerkedés után boldogan iszogattuk a hideg sörünket a kocsma előtti padon, és gyűjtöttük az erőt, mivel tudtuk, hogy még hosszú út áll előttünk.



Ezúttal Abaliget előtt elkanyarodtunk Kovácsszénája felé, és a tavak mentén terveztünk eljutni Orfűre. Így megspóroljuk a hegymenetet és viszonylag sík terepen jutunk a szállásunkhoz. Persze az élet sosem ilyen egyszerű, mivel a Kovácsszénájai-tó partján végig a horgászok által kitaposott ösvényen haladtunk, a Herman Ottó-tó mentén néhol elvadult bozótosban, a biciklit a vállunkra véve caplattunk. A terep Tekerestől kezdődően, a Pécsi-tó mentén kezdett újra civilizálttá válni. Még egy nagyobb emelkedőt kellett leküzdenünk ahhoz, hogy végül boldogan és a fáradtságtól félájultan zuhanjunk le az ágyunkra a panzióban.

Rövid regenerálódás és alapos fürdés után már indultunk is az első este kinézett, és a Pécsi-tó túlpartján lévő Muskátli Vendéglőbe, ahol Zoli húgával és barátjával terveztünk közös vacsorázást. Mivel Orfű a medvehagymáról is híres, ezért ennek megfelelően sajttal és medvehagymával töltött csirkemellfilét választottam párolt rizzsel és hasábburgonyával.

Azt hiszem, ez a nap is eléggé mozgalmasra sikeredett.

A biciklitúra útvonala és magasságprofilja


Szombat - augusztus 22.


Szombatra újra visszatért a borongós szürkeség, lógott az eső lába, de mi azért nem ijedtünk meg tőle, és Tutuba pattantunk, hogy elkocsikázzunk Óbányára, ahol az általam már jól ismert Óbányai-völgyben elsétáljunk Kisújbányára, majd onnan sárga és zöld jelzésű turista utakon vissza Óbányára.



Az Óbánya-Kisújbánya közötti 4 km hosszú, gyönyörűséges Dél-dunántúli Kéktúra szakaszról itt írtam részletesen, ezért most csak azokat a momentumokat említem meg, amelyek az újdonság erejével hatottak rám.

Például a téli túra alkalmával nem vettem észre a Pisztrángos-tavak mellett lévő Skóciai Szent Margit szobrot, amit most közelről is megszemléltem. Bár valószínű, hogy a téli időszakban letakarják, hogy védjék az időjárás okozta viszontagságoktól.

Skóciai Szent Margit

A Csepegő-szikla most (nyár lévén) nem volt megfagyva, hanem szorgalmasan csepegtette vizét a patakba. A Ferde-vízesés pedig most is fantasztikus látványt nyújtott.

Zoli geologizál

Kisújbányán engedve a Klumpás Konyha hívogatásának, betértünk, és ettünk egy csodafinom kenyérlángost, majd egy kis palacsintát. Fantasztikus hely, mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki erre jár! Hidegben fel lehet melegedni egy bögre forró teával, melegben pedig fel lehet frissülni finom házi szörpök vagy 100%-os, tartósítószer mentes gyümölcslevek fogyasztásával. A kenyérlángost senki ne hagyja ki!!!





Az út további részében igazán látványos helyeken nem haladtunk keresztül, és lassan az eső is szemerkélni kezdett, ezért meggyorsítottuk lépteinket, és mire igazán szakadni kezdett, már Tutu védelmében haladtunk vissza Orfűre.

A vacsoránkat a panzióhoz közel eső pizzériában fogyasztottuk el, majd azzal a tudattal tértünk nyugovóra, hogy másnap sajnos véget ér a nyaralásunk, és vissza kell térnünk Budapestre.

Nagyon jól éreztük magunkat, sok szép helyet láttunk, de még így is bőven maradt felfedezni való egy következő orfűi hosszú hétvégére.



Az információk az alábbi honlapokról származnak:

http://orfu.hu/regmult-idok-varazsa/malommuzeum/

http://www.fsz.bme.hu/mtsz/barlang/4tinfo/mo/vizfo.htm

http://www.szemelyi-utazasi-tanacsado.hu/2012/09/orfu-szeptemberben-is-csodalatos/

http://www.bama.hu/baranya/kultura/bucsu-es-uj-kezdet-iden-17-alkalommal-rendezik-meg-a-kani-filmfesztivalt-616215