Translate

2014. szeptember 16., kedd

Haláli arcok a Hullahegyek közt - avagy: klettercsemegék a Holt-hegységben

Leszögezem: a cím hatásvadász és megtévesztő. Nem találkoztunk halottakkal :-)
Amit most elmesélek nektek, az egy szörnyen csapadékos alpesi 7vége története, melyen kis csapatunk klettersteigezni igyekezett. Judit tervezése nyomán pénteken hajnali negyed 6 helyett 6 felé indultunk el Kelenföldről (mert ugyebár a felsővezetékek, és a fakidőlés... khm, Dija lekéste a vonatot...), majd kisvártatva már autópályán suhantunk az ausztriai Totes Gebirge (Holt-hegység) felé, dacolva a reánk zúduló esővel. Bizony, időjárás szempontjából nem ígérkezett túl fényesre a 7vége, de mindnégyünk egybehangzó döntése szerint még mindig jobb egy alpesi menházban egymás társaságában jól érezni magunkat, közel a hegyekhez, mint idehaza, mindezt nélkülözve.

Az ablaktörlő vadul dolgozott, mi pedig hamarosan már Rammsteint tomboltatva bőszültünk célunk felé. Tartottunk egy kis szüntetet egy Landzeit-nál, ahol 3,8 €-ért Kaiser Melange-ot ittunk, majd választhattunk 1-1 bögrét magunknak az évszakos szépségekből. Szívemet dobogtatta a csinos bögre :-)
Rammstein Engel-je kísérte parkolásunkat Hinterstoder nevű falucska mellett. A Steyr folyó partján álltunk le, majd Tamással leszaladtunk a patakhoz. Ekkor épp nem esett, úgyhogy nagy reményekkel voltunk, hogy meg tudjuk mászni bemelegítő utunkat. 
A patak veszettül száguldott és robajlott, és egy látványos, hatalmas szikladarabot körülhömpölygő zuhatagot is láttunk. Állati szép volt!
Csöppet odébb autóztunk, majd beöltöztünk klettercuccba, és indultunk fel az ösvényen a lavinafogó hálókat kerülgetve a közeli Poppenberg kletter beszállásához. 
Poppenberg falrajz
A nagykönyv a kletter 200 m szintemelkedését 45 perc mászással ígérte ledolgozhatónak, nehézségét pedig C/D-ben adta meg. Remeknek tűnt egy bemelegítéshez.
Mivel Judit otthon felejtette a sisakját, igyekeztünk nem tudomást venni a beszállásnál elhelyezett "Achtung, Steinschlag" (Vigyázat, kőomlás) feliratról. Ő ment elöl, így max. a zergék rúghatják fejére a köveket, más emberfia nem lévén a steigen rajtunk kívül. Trixi következett, majd Tamás, s a sort én zártam. 

Felfelé haladva elénk tárult Hinterstoder falucska, s a rajta átfolyó Steyr folyó. Körben pedig alacsony esőfelhőbe bújt hegyek terültek. Bármennyire is veszélyeztető tényező volt terveinkre, azért szépséges volt ez.

A steig nem volt nehéz számomra. Láttam vöröslő levelű növényt, mely élénk színével az őszt idézte eszembe. Egy repedésben ezernyi kerek vízcsepp csillogott egy pókhálón. Sok helyütt nem is csatoltam, oly lájtos volt ez a steig. Emellett mindig örömömre szolgál ily helyet érinteni lábaimmal!

Odafent egy furcsa építmény állt, mely kilátónak bizonyult. Rányomultunk, s a rajta elhelyezett tájékoztató táblákkal próbáltuk beazonosítani a körben magasló csúcsokat. Láttuk a Groses Priel-t is, mely elvileg célunk volt másnapra.

A felhők változatlanul alacsonyan lógtak, s mi szedtük a lábunk lefelé az ösvényen. Egy csapatfotó erejéig azért megálltunk:


Odalent leszerelkeztünk, majd beautóztunk Hinterstoderbe, és hamar megtaláltuk a Judit által kiszemelt parkolót, mely arra volt hivatott, hogy autónkat őrizze vasárnapig. A parkoló fizetős volt, így belepénzeltünk az automatába. Összemotyóztuk a szükséges málhát 1-1 zsákká, majd a kocsit bezárva 5 óra tájban elindultunk fel a hegyre. Az eső bizony pedig rákezdett komótos szitálással, így esővédelmi rétegeket alkalmaztunk. Elhaladtunk két kíváncsi lovacska mellett, kik nyomban a villanypásztorhoz siettek, ahogy minket észrevettek. Élvezettel nyaldosták a tenyerünket; gyönyörű állatok voltak ők. 

Hiába az eső, egyre inkább melegünk volt, ahogy felfelé dolgoztuk magunkat. Végül levettük az esőkabit, hogy legalább szellőzzünk. 
Itt húzott a fejünk felett a "Materialbahn", azaz a cuccfelvonó, mellyel a magasabb komfortfokú turisták holmiját pénzért fel lehet szállíttatni. Odaértünk aztán egy szépségesen látványos vízeséshez, a Klinser-fall-hoz: alázúduló permetjét a saját szele dobta szanaszét. 

a Klinser-fall
Egy kövön törpök figyeltek a Märchen Wiese (Mese-rét) nevű helyen. Varázsosnak tűnt: mohos sziklák és fenyők, puha tűleveles foltok, füves tisztások, félhomályos zugok... A hatást csak a büdös szag hangolta kicsit át, melyet nem igazán tudtunk minek tulajdonítani. [Judit kabátja...? Nem, tuti nem :-))]

Fél 8 felé értünk fel a házhoz: az ösvény egyenesen a budiknak vezetett neki :-)
Nyílt az 1420 m-en lévő Prielschutzhaus ajtaja, s Trixi állt ott, ki már előbb felért. Jóleső edzés volt! Betörekedtünk a csinos ház étkezőjébe, s a pultnál lerendeztük az adminisztrációt (szállás: 20 €/éj). Egy nagyobb asztalnál sok cseh srác üldögélt, ők voltak a lakótársaink, más nemigen. Sejtettük, hogy ezen a hétvégén nem lesz nagy tömeg a menházban, tekintettel az időjárásra. 
Befoglaltuk a sarki asztalt, majd kértünk Fritatensuppe-t, azaz olyan levest, melyben vékony csíkokra vagdosott palacsintatészta van. Jó sós volt a leves, Trixi szerint direkt, a sópótlás céljából. (Trixi orvos, s mint ilyen, különösen fogékony az emberi szervezet dolgaira.)

Az est további részében beszélgettünk, tervezgettünk, majd jelentős fogyasztásnak vetettük alá a Trixi által hozott rettentő édes áfonyás alkoholos italt. Túrakígyó pózolt az Orvos az Everesten c. könyvvel :-)) Jó kedvünk lett, mi csajok be is csiccsentettünk. Tamás ezen állapotáról nem tudok :-) 10 után aztán elvonultunk megkeresni lakosztályunkat, de előtte még becuccoltuk a bakikat a szárító szobába, ahol meleg ugyan nem volt, viszont annál büdösebb igen, mivel rajtunk kívül a csehek is ott tárolták a bakancsokat :-) Elemeltünk 1-1 csinos gumipapucsot (Tamás lábán a rózsaszín különösen szexin mutatott), majd felcaplattunk a 2. emeletre, s megleltük a 12-es lágert. Az egész ház roppant igényes és ízléses volt, hasonlóképp a szoba is, melyben 6 db emeletes ágy állott, meg tán 3 szék, és fa volt a födém és a padló is. Én egyből egy emeletes ágyat foglaltam (imádom a magaslati helyeket!), a többiek alsó ágyakat választottak, így szét is terültünk a szobában, ahol most 12 helyet 4-en bitoroltunk. 11 táján szunnyadtam.


Szombat
Judit 5-kor kikukkantott: az eső esett. Én félálomban voltam, rettentően vágyódtam még alvásra, így megelégedéssel töltött el a fojtott csörgedezés, melyet az eső idézett elő az ereszen. A globális ébresztő így elmaradt, és aztán még egyszer elmaradt, amikor később még mindig esett az eső. Aztán 7-8 felé pillanatnyi tisztulást szenvedett az ég, ablakunkból láttuk a hegyeket, és nem esett az eső. Ott trónolt a Spitzmauer nevű csúcs (2446 m) szemben a házzal. Kikeltünk, majd miután a szobában titkon vizet forralva megkávéztunk, levonultunk reggelizni. Mivel továbbra sem esett semmiféle folyékony cucc az égből, fokozatosan mindannyian rázizzentünk, hogy induljunk mielőbb. Az időjárás által behatárolt mozgásterünkben aztán ama tervvel álltunk elő, hogy felmegyünk a Spitzmauerre, méghozzá az alatta lévő Stodertalersteigen keresztül (könnyű A/B steig). Az egész művelet 4-5 órás, szóval kora délutánra vissza is érhetünk, így megúszva, ha csak délután fog megint esni. Ha meg nem csak délután, akkor meg kevésbé elázva. (Az eredeti tervünk egy távolabbi, egész napos menet és mászás lett volna, melyre a koronát a Totes Gebirge legmagasabb pontján, a Groses Priel-en való állás tette volna fel.) Szóval úgy 9 után kiléptünk a házból.

a Spitzmauer megörökítése indulás előtt

Amíg mi még reggeliztünk, a cseh srácok akkor indultak el. Még előtte Trixi megtudta tőlük, hogy ugyanoda mennek, mint mi.
Persze aztán nekiállt megint az eső szemetelni. Viszont mivel a hegymenettől megint nem fáztunk, lekerültek a kabát alól a pulcsik. Esővédő huzat a zsákokra, majd akinek volt esőnacija, azt is felhúzta, mivel egyre jobban esett. Aztán már a szél is feltámadt, csősálat és sapit húztam. 
Roppant látványos volt a hegyek közt kavargó felhőréteg, mely kinyíló-becsukódó ablaktáblaként mutatta a kilátást. Rengeteg sok zergét láttunk! Egészen sötétbarnák is voltak. Ezek is kíváncsi állatkák voltak, akár lent a lovak: viszonylag közelről figyeltek minket kérődzésük közben.
Egy különösen szeles nyeregben kénytelen voltam kesztyűt húzni, oly mértékben fáztam már. A nadrágom úgy 60-70%-os átvizesedettségi állapotban volt, nem túl nagy komfortfokozatot nyújtva. Törtettünk tovább, s már láttuk a cseheket. Milyen lassan haladnak, állapítottuk meg. Hamarosan aztán már úgy megközelítettük őket, hogy Judit mondta: mivel közeleg a kletter beszállása, most vagy várunk úgy fél órát, és hagyjuk őket elhaladni, vagy belehúzunk, és még a beszállás előtt lehagyjuk őket. Ez utóbbi lett, úgyhogy szépen sorban elhaladtunk az egész bagázs mellett. Úgy tűnt, bámulnak minket, s én ettől úgy éreztem, hősök vagyunk: lehagyunk egy csapat komoly túrázós arcnak tűnő csávót hegymenetben :-)) 

Hogy bámulhattak aztán még, amikor a beszállás előtt tartott pillanatnyi evés után felszerelés nélkül kapaszkodtunk fel a steigre! :-))) Nekivágtunk pusztán sisakban, átvizesedve, elázva, szél által fagyasztva. Az első pár drótra való ráfogás után a kesztyűm átázott, a kezem pedig erősen gémberedésnek indult. A szél a lelket is ki akarta fújni belőlem, a csatakos nadrág jéghidegen tapadt a lábamhoz, tocsogós fagyos kezem a jeges drótot és köveket tapizta - basszus, azért ez kemény! Elgondolkodtam azon most, mennyire is vagyunk mi őrültek??? Biztosítás (szett) nélkül, átfagyva, átázva, esőben és szélben mászunk a függőleges falon, amin fémkapcsokon kell haladni... Bevillant Csaba, hogy bizonyára kapnánk tőle egy jó kis fejmosást, ha ezt tudná :-D 
Judit tempózott elöl, és igyekezett figyelni a mögötte haladó Trixire. Én most beelőztem Tamást, de meg-megvártam, és próbáltam rá odafigyelni. Ez nem is ártott, mivel utólag megvallotta, hogy számára igazán parás volt ez a mászás, és rengeteget dobott volna a biztonságérzetén, ha rá van kötve a drótra.

Időnként megálltunk kicsit, ilyenkor aktív mozgatásnak vetettem alá az ujjaimat, és ez elég jó eredményhez vezetett: éreztem a meginduló vérkeringést, és vissza is tudott volna üzemi hőfokra melegedni, ha nem kell megint nekiindulni, és újra a fagyos fémet és köveket markolászni... Akkor hamar megint gémberedésnek indult szegény kezem. Közben az eső egyenletesen kopogott a kabátokon... Siettünk, hogy mielőbb letudjuk a steiget. 

Egyszer csak felértünk. Balra kellett volna indulni a Spitzmauerre, ahová még úgy 30 perc séta vezet, de Juditék másfelé kolbászoltak, és én követtem őket. Egy relatív szélárnyékos szikla mögött csoportosultunk, és 3:1 arányban megszavaztuk, hogy a csúcsra ma nem megyünk, annál inkább hamar irány vissza a menházba... Én folyamatosan vacogtam, az ujjaim olyan érzéketlenek voltak, hogy nem bírtam a saját kesztyűmet lehúzni, Judit segített. Káromkodva hámoztam le magamról a kabátot (esőben-szélben-hidegben lelkileg is szörnyű, hogy levegyek valami ruhadarabot...), hogy egy pulcsit fel tudjak húzni alá. Annak is a cipzárját kínos lassúsággal tudtam csak összehúzni. Hát szörnyű volt ez az állapot... Az, hogy nemet mondtam a csúcsra, jól mutatja, hogy komfortzónám határához érkeztem. Hm, ezek szerint nekem is van olyanom :-) Judit csúcsra mondott "nem"-e szintén efféléről tanúskodik. Nála is nagy szó és sokatmondó, ha kihagy egy 30 percnyire lévő csúcsot. Tamás ment volna a csúcsra, ő (utólag úgy mondta) kevésbé volt átfagyva. Elfogadta viszont a többségi döntést, bár némi hiányérzet maradt benne.

Trixi és Tamás hősi mosollyal :-) (fotó: Judit)
Szaporán indultunk az ösvényen. Most egy jókorát kellett kerülnünk, és olyan hosszúnak tűnt ez az út, hogy szóval nagyon hosszúnak tűnt... Térdemen a mozgás során habot vetett a nadrág (Trixinek szintén), s minden egyes nagyobb lépés kellemetlen érzetet keltett azáltal, hogy más helyeken ért a bőrömhöz a fagyos ruhadarab. Bugyimban és bakancsomban egyaránt tocsogott a víz. Kesztyűtlen ujjaimat folyamatos mozgatással igyekeztem életben tartani. Közben mélyen a kapucnimba húzódtam, és szótlanul csak a lábam elé meredve meneteltem, akár egy túraautomata. A menház melegére gondoltam sokat...

Hozzátartozik viszont, hogy gyönyörű tájon jártunk. Judit korábban elmesélte, miért Holt-hegység a neve ennek a helynek, s ez a mese most itt szemléltette magát. A hegység mészkőből áll, és mint ilyen, elnyeli a vizet, így aztán kopasz és élettelen. A morfológiája viszont annál gyönyörűbb és sokfélébb: csodaszép karrmezőkön mentünk át, ahol csipkés, fogazott mélyedések vezettek a lábunk alá, éles és keskeny tarajokon jártunk. Gyönyörű szép volt!

karrjelenség a mészkő eróziójából (fotó: Judit)
Egy idő után már a felfelé is használt ösvényen haladtunk, így nagyjából tudtuk: nincs messze már a ház. Most is rengeteg zergét figyeltünk, kik az ösvény mentén legeltek, épphogy odébbrugaszkodva, ahogy közeledtünk. Ifjoncok is voltak, édes hosszú nyuszifüllel :-)

És aztán odaértünk a házhoz! Halleluja!!
Rongyoltunk be a szárítószobába, ahol határtalan boldogságunkra csodálatos forróság fogadott minket! Olyan mennyei volt a meleg, hogy az sem érdekelt, micsoda bűz társul hozzá :-D Ugyan a cseh srácok még nem értek vissza, de voltak mások a házban, s az ő bakancsaik száradtak és szaglottak ott. Ahogy az elmés mondás is tartja: ahol büdös van, ott meleg van! :-)
Kényszerű lassúsággal sorban szabadultunk meg csatakos ruházatunktól. A helyiség közepén lévő lefolyóba sorra facsartuk bele a zoknikat, kesztyűket, végül megkoronázásként belelocsoltuk a kakaót a bakancsokból :-))) A lábbeliket ezután speciálisan bakiszárításra kiképzett fém alkalmatosságokra kellett ráhúzni, melyek fűtöttek voltak, ezáltal szárítva a lábbelit. A többi ruhát vállfákra lehetett akasztani, és sorra fellógatni mindenfelé. Ezt-azt még radiátorra is tudtunk helyezni.
Olyan fenséges volt felolvadni itt a szárítószobában, hogy én jó darabig meg voltam győződve róla, hogy én ide fogok beköltözni az elkövetkezendő időkre :-) Lassan azért elhagytuk ezt a nagyszerű helyet, felvonultunk a szobába, megtörölköztünk és száraz, meleg ruhát húztunk. Ez szintén isteni volt...

Eztán bevettük magunkat a közösségi érkező részbe, ahol egy tekintélyes, ízléses és kellemes búbos kemence is trónolt. Emelletti asztalhoz tettük a bázist, és hátunkat a meleg kemencének nyomva pihentünk... Ó, hisz ez a tökéletes állapot... 
Judit kitalálta, hogy enne valamit, ez motivált engem abban, hogy én is kérjek ételt. Megegyeztünk, hogy körbeesszük majd, amiket kérünk, azaz mindenki eszik mindenkiéből. Ő virslis salátás cuccost kért, én meg sajtspecialitásos izét szintén salival. Ú, szuperfincsik voltak ám! Trixi is falt belőlük, csak Tamás nem, mert ő magának főzött levest. Eztán Judittal mi kértünk 1-1 rumos teát, Trixi pedig valami helyi specialitás felest ivott, ami fenyős volt. Elég fincsi volt!

megérdemelt szieszta a búbos kemence mellett (fotó: Tamás telója)
Miután ettünk-ittunk és melegedtünk (végül odébb kellett ülnünk egy asztallal, mert túlmelegedtünk), felvetődött, hogy játsszunk valamit. Így aztán először parasztactivityztünk, majd pedig szóbridzseztünk. Úúúú, hogy micsoda hangulat kerekedett! Óriásiakat kacagtunk közben, remekül éreztük magunkat! :-)))

A parasztactivity úgy néz ki, hogy felírtunk fejenként 4 szót papírfecnikre, melyeket gondosan összehajtottunk, és beledobáltunk egy mécsesétől megfosztott üvegpohárba. Felváltva húztunk belőlük, és első körben körülírással, aztán mutogatással, utána 1 szóval, majd egyetlen hanggal jellemezve kellett a többieknek kitalálniuk a szót. Striguláztuk a pontokat. 
Óriási volt ez a játék :-)))) Állati vicces dolgokat írtunk fel, úgy mint: kergemarhakór, végbélfekély, bipoláris, József, negyvenkettő, UFO, hajszálcsövesség, boszorkányszombat, végfelhasználó, plágium, fülzúgás, orrpolip stb. :-))))) Időnként fetrengtünk a nevetéstől :-)))
Két kört játszottunk ebből, a másodikban háromszoros holtverseny lett az eredmény a Holt-hegységben :-)))

boszorkányszombat :-D (fotó: Judit)
 A szóbridzs is roppant vicces volt. Itt párokba rendeződtünk, majd mindkét pár 1-1 tagja elvonult, az egyik kitalált egy szót, amit megosztott a másikkal, majd visszajöttek, és aztán felváltva kellett a saját párjuknak szavakat mondaniuk, amikből a párok a kitalált szóra kellett hogy asszociáljanak. Mi Tamással voltunk párban, és időnként annyira elképesztő módon rögtön kitalálta a szót, hogy azt sem tudtam, merre dőljek a nevetéstől :-)))) Ilyen volt pl. amikor a "plázacica" szóról egyből a megfejtésre, a "műkörömre" asszociált :-))) Elképedtre kerekedett szemekkel hahotáztunk :-)))

szóbridzs életkép (fotó: Judit)
Szóval, igazán remek délutánt és estét töltöttünk itt el. Szuperul éreztük magunkat :-)))
Megjöttek idővel sorban a csehek is, egyikük odajött hozzánk, és angolul váltott velünk néhány mondatot. Olyasmit mondott, hogy jó, hogy szerencsésen visszaértünk :-)
Jött 6 magyar srác is, de ők nem voltak túl ismerkedősek.
Trixi beszélgetett néhány mondatot a menházban dolgozó magyar sráccal, Krisztiánnal.
A főnök pedig meghívott mindenkit egy pohár fenyőpáleszre, roppant jó arc volt :-)

Miután irtózatos agymunkával Trixi összeírta, ki mennyit fizet a házért, és elrendeztük az anyagiakat, 10 felé összekotortuk szétterült holminkat, és felvonultunk a szobánkba. Édes szunnyadás következett, melyre fájó fejemnek igencsak szüksége volt.


Vasárnap
Judit reggeli mesével nyitotta meg a napunkat: felkapaszkodott az egyik felső ágyra, és felolvasott egy részt az Orvos az Everesten-ből. Utána kikeltünk, és lementünk reggelizni. Most már lent forraltunk magunknak vizet a kávéhoz. Az eső uncsi volt, mert a szokásost játszotta: hol esett, hol meg nem. 
Úgy éreztük, nem kívánunk még egy olyan elázást, mint a tegnapi volt. Ezért mára már csak azt terveztük, hogy megkísérlünk kifogni egy szakadó-eső-mentes időszakot, és akkor megindulunk le a hegyről a parkolóhoz. Bakancsaink nem száradtak meg maradéktalanul, de lényegesen jobb volt a helyzet, mint tegnap, mikor konkrétan ki lehetett önteni belőlük a lét. A többi ruháink lényegében szárazak voltak. 

Összepakoltunk, felöltöztünk és távoztunk a tetthelyről. 

vasárnap reggeli búcsúzó
2 óra volt kb. lefelé az út. Most is szitált az eső. 
Odalent megint odafutott hozzánk a két lovacska, akiket most 1-1 fél almával halmoztam el. Beszippantották a kezemből, s élvezettel rágták el. Utána még a másik almámra is szemet vetettek, de abból csak 1-1 harit kaptak.

csókollak, gyönyörűm! (fotó: Tamás)
A kocsihoz érve átöltöztünk száraz holmiba (nem voltunk most szarrá ázva, de azért nedvesek voltunk), majd befészkelve elindultunk Budapest irányába. Még azért nem adtuk fel, hogy ha majd olyan vidéken járunk, ahol Judit, az élő Klettersteigführer tud steiget, és épp jónak tűnik az idő, akkor megállunk mászni még egyet. 

Hallgattunk Quimbit és énekelgettünk vele, volt még Yonderboi és Röyksopp is, aztán megint jött Rammstein :-)
Most is megálltunk egy Landzeit-ban, és az ajándék bögre érdekében ittunk újra 1-1 Kaiser Melange-ot. Én most tél bögrét választottam a korábbi nyár mellé, hogy meglegyen az egyensúly :-)

Landzeit in allen Jahreszeit :-)
Hol aggódva, hol morcosan, hol derült reménységgel lestük az eget. Judit végül a Pittentaler steiggel állt elő, melyen én most voltam nemrég, ő pedig már háromszor. Ez közel van az autópályához, nem is hosszú, közepesen nehéz - befejezésnek épp megfelelő! 
Az időjárás kegyeibe fogadott minket, esőmentes időjárási ablakban gurultunk oda a steig alá. Átvettük a már használt ruhákat, hátha még megázunk majd, aztán felöltöttük a szettet, és indultunk is a beszálláshoz. Odaérve most is vízben úsztunk, ugyanolyan pára volt kb., mint mikor júliusban itt jártunk. 
Aztán nekiálltunk és megcsináltuk a steiget. Én a végén voltam, és eleinte csak úgy mentem a drótot fogva, de egyszer csak átálltam az élménymászásra, és már a fogásokat és lépéseket egyaránt a köveken kerestem. Micsoda remek élmény és edzés volt! Azonnal nagyon élvezni kezdtem a dolgot. Imádtam a Pittentalert, mert annyira tökéletesen alkalmas edzésnek! 
A steig tetején egy nénit megkért Trixi, hogy fotózzon le minket, voilá:

csapatfotó a Pittentaler tetején, idegen bácsikával :-)
Sietősen indultunk lefelé. És még mindig nem esett az eső! Elégedettségünk nem ismert határokat :-) A hétvége tökéletes zárása volt, hogy ezt a steiget még meg tudtuk csinálni! Nem maradt hiányérzet, minden nagyon-nagyon kerek volt most :-)

Lentről visszanézve a steig tetejét már felhők lepték be:

a Pittentaler betakarózik
Még Trixivel dobtunk néhány cigánykereket, majd most már tényleg indultunk haza. Boldogok voltunk.
Most már szakadhatott az eső, bántuk is mi :-) Márpedig szakadt, rendesen. 

Búcsúzom az Orvos az Everesten-könyvből vett idézettel, mely bevállalós és vakmerő hétvégénkre illik:

"Ha van egy álmod, kezdd el.
A vakmerőségben van zsenialitás, erő és varázslat." 

mammutlove (fotó: Tamás)
[A túra óta ez pörget: Yonderboi: Brighter than anything :-)))]

2014. szeptember 3., szerda

Élmények a Fogarasi-havasok gerincén - II. rész

Augusztus 2. szombat

Második napunk reggelén 6-kor megtörtént az ébresztő. Eltérő sebességgel tértünk magunkhoz és pakoltuk össze a motyónkat. Az volt a többségi vélekedés, hogy ne tartsunk hosszadalmas reggelit, hanem induljunk, és majd egy darab menet után egy alkalmas helyen letelepedünk egy kiadósabb étkezésre. Mivel nekem muszáj valamit a gyomromba tennem annak érdekében, hogy néhány 100 m után ne kezdjen el folyamatos korgást produkálni, így elővettem egy Giant Bar-t. Ez egy fincsi zabos-magvas, jó tömény szelet, energiával telepumpálva. Épp csak megzörrent a zacskója, mikor is Attila felkapta a fejét, s örömteli kiáltást hallatott: "Úúú, a Dija hozott Giant Bart!!" Kisült, hogy Dórával együtt igen imádják, s majdnem ők is hoztak. A szelet körbekínálást követően eltűnt, s mi 7 és fél 8 között sikerrel vállunkra emeltük zsákunkat, s indultunk a ház fölé magasodó domb irányába. 

A ház mögött jókora szemétkupac emelkedett főként üvegekből... K. Andris saját 3 üvegünk ráhelyezése okán megközelítette a csodás kupacot, mire mögülünk felhangzott a házinéni zsémbes óbégatása... Úgy tűnt, nem tetszik neki, hogy a szennyükre odahelyezzük mi is a magunk apró adagját. Igyekeztünk elkotródni.

Hegymenet kezdődött máris, fel egy fenyvesben, majd áfonyás-törpecserjés vidéken. Hamarosan már a Napsugarak szabad prédájaként haladtunk, s ráláttunk lent a messzeségben a reggel otthagyott tisztásra. Már jóval odébb volt!


Egy rendes pali még lent a háznál elmondta K.Andrisnak, hogy van egy sárga +-tel jelzett letérés, melyen lerövidíthetjük a piros + által elkövetett kunkort, s így előbb lehetünk fent a gerincen. Úgyhogy erre az elágazásra koncentráltunk a későbbiekben.

Felértünk aztán egy megintcsak álomszép fennsíkra, melyet, úgy véltem, az Isten is reggelizésre teremtett. Úgyhogy a fennsík ezennel betöltötte rendeltetését: letelepedtünk, előkerült az Ágiék által hurcolt lábos, melyben teát főztünk, és eszegettük az elemózsiánkat. Közben szemléltük a közelebbi-távolabbi vonulatokat és csúcsokat, vajon melyikeken megyünk majd.

reggelizünk
Egyszer csak Dóra riadtan kiáltott fel: "hol a kolbász??" Kereste ő is, kereste Attila is, majd kerestük mi is, hátha eltettük véletlen, de a kolbász nem volt sehol... Fokozatosan ráeszméltünk, hogy kapcsolat lehet a kolbász eltűnése és aközött, hogy lent a háznál az önjelölt helyi erő többször is figyelmeztetett minket, hogy ne etessük a kutyákat... Ójaj, valszeg az egyik eb lenyúlta a kolbit, mikor a cuccaink szétszórva hevertek... Szegény Dórát teljesen letaglózta ez a felismerés, és több napszakba telt, mire már végül sikerült nevetnie is az eseten.

Továbbhaladva megleltük a sárga + leágazást. Nyájak mellett és között haladtunk el, s én kommunikációba elegyedtem velük :-) Kristálytiszta vizű patakon keltünk át. 
11 óra tájban elértük a Skála-nyerget (Saua Scarii 2125 m), ahol is végre a piros sávval jelzett gerinc útvonalra léptünk. Itt ledepóztunk, hogy vizet keressünk. A térkép Refugiot (bivakkunyhót, menedékkunyhót) jelölt, s valóban, kettő is állt ott. Az egyik egészen korrekt volt, a másik viszont felhagyottnak és szeméttel dúsan megrakottnak látszott...

Refugiok a Skála-nyeregben (fotó: Attila)
A vízlelőhelyet megtaláltuk a kunyhók alatt jóval, s feltöltöttük készletünket. Dóra pedig dalolt... Itt írta az alábbi dalt a "Ha én rózsa volték" c. ének dallamára:
"Ha mormota volték,
kőről-kőre másznék.
Az egyik nagyobbon
egész nap füttyögnék.
És hogyha megunnám,
onnan továbbállnék,
és egy újabb sziklán
élelmet találnék."

Örömmel tölt el, hogy lejegyezhettem, s az utókor számára megörökíthettem e nagybecsű alkotást :-))) Dóra egyébként elképesztő rögtönzőkészséggel rendelkezik, s hozzá még remek hangja is van!
És most szükséges megjegyeznem, hogy ez a túra sok egyéb mellett a dalolásról is szólt. A fő dalnok Dóra volt, de alighogy belekezdett valamibe, K.Andris máris csatlakozott hozzá. Máskor pedig K. Andris vidított fel minket mindenféle általunk nem ismert furcsa együttes dalával. Én a harmadik leglelkesebb énekes voltam, sokszor csatlakoztam a kórushoz, de azt hiszem, 1-2 nappal előbb meguntam, minthogy a túrának vége lett volna :-) Volt továbbá egy dal, mely napról napra visszatért, ráadásul naponként többízben is, végül Attila már alig bírta hallgatni szegény :-))) Ez tehát a túra fő sztárdala, melynek youtube linkjét emelem ide: Szupernem: Tudományos-fantasztikus pop :-D 

Tovább-baktattunk, s felkapaszkodtunk a 2277 m magas Musceaua-csúcsra (Varful Musceaua), ahol már 3 srác heverészve pihent. Bennem dúlt a lelkesedéssel kevert mozgásvágy, pezsgett az energiám, amit itt kézenállással, néhol pedig cigánykerekezéssel vezettem le. Ági ezt le is kapta:

bohémia a Musceaua-csúcson (fotó: Ági)
(fotó: K. Andris)
csipetcsapat (fotó: Cs. Andris)
Leereszkedtünk a közeli Serbotei-nyereghez (Saua Serbotei 2123 m), ahol is két pásztor bácsi üldögélt, távolról figyelve a nyájat. Ahogy közelükbe értünk, a pásztorkutyák is odasompolyogtak körénk. Dórával megint rögtön barátságosan léptünk fel velük szemben, s egy ezt viszonozta is (a többiek közönyössége mellett): odajött simogattatni magát, s közben folyamatosan rágóztak az állkapcsai, csattogtak a fogai.... Ági el is keresztelte emiatt az ebet, sajnos azt elfelejtettem, pontosan minek is (talán Szájrángósnak). Mindenesetre vicces volt, hogy hízeleg, s közben a fogai rágják a nagy semmit :-) Közben Cs. Andris eldiskurált a pásztorokkal, s gyufát adott nekik.

hegyi pásztor (fotó: K. Andris)
Indultunk tovább a Serbota-csúcs felé, amikor is esőfelhők telepedtek a tájra, majd már a csúcson (Varful Serbota 2331 m) voltunk, amikor az ég is elbődült... A vélekedés az volt, hogy csúcson lenni nem biztonságos égzengéses viharban, sem pedig a most következő durva gerincútvonalnak nekivágni vizes köveken, így aztán a sárga +-tel jelzett kerülő úton kezdtünk ereszkedni abból a meggondolásból, hogy lejjebb megyünk, majd várunk kicsit, hogy mi lesz az időjárással. Itt elég sok embert láttunk ereszkedni különböző mélységekben - sok színes folt a nagy szürke hegy testén...
Egy kemény törmelékfolyáson vitt lefelé az út, ahol igencsak óvakodtunk. Majd az ösvény fölötti meredek füves domboldalban várakozó üléspontra helyezkedtünk, s eszegettünk, nézelődtünk. Merthogy nem volt egyértelmű, hogy nekikezd-e komolyan esni az eső, vagy csupán riogat minket a dörgésekkel. Sorsunkban többen is osztoztak, de voltak, akik haladtak tovább útjukon.

esik vagy nem esik? ereszkedés a Serbota-csúcsról a sárga +-en
Elkezdtünk szemlélni egy jóval lejjebb, a törmeléklejtőn féloldalvást heverő srácot. Töprengtünk, mit csinálhat. Többféle vélekedést osztottunk meg egymással: részeg; alszik; művész, aki épp rajzolja a tájat. Majd már távcsővel figyeltük. Közben láttuk, hogy ketten tartanak felé, majd az egyik ottmarad vele, a másik pedig továbbmegy. Ez így már felettébb gyanús volt, hogy valami nincs rendben a sráccal. Láttuk később, hogy feltápászkodik, és indul a másik emberrel lefelé, de alig valamit haladt, s máris visszarogyott. No, itt valami komolyság lehet. Azonban mivel volt segítsége, s mivel az eső sem kezdett rá, mi tovább haladtunk utunkon.

Itt a térképnek nem megfelelő módon s valami fortély révén a sárga + visszatalált a piros sávra, azaz a gerincre, s itt éltük át először a Fogarasi-havasok gerincének vadságát. Össze-vissza egymásra hányt köveken vezetett minket a jelzést, hátunkon a nagy zsák billegett, s néhol merényletet kívánt elkövetni ellenünk. Itt-ott láncok voltak hivatottak kapaszkodási lehetőséget biztosítani, de engem eme láncok megléte sokszor inkább elriasztott használatuktól, lévén sokkal praktikusabb és biztosabb fogásokat leltem a köveken. Csodaszép és jó munkás volt ez a szakasz!

a Serbota-csúcstól a Negoj felé
Közben mindvégig ráláttunk a szerencsétlen srácra, aki még mindig odalent a törmeléken szenvedett. Egy nagyobb csapat haladt felfelé a srác irányába, majd oda is értek hozzá. Jó messze voltak tőlünk, de a hangok viszonylag jól terjedtek, s nekünk magyar szavak ütötték meg a fülünket. A fiúk erre odakiabáltak a lentieknek, hogy megtudakolják, mi a helyzet. Ők azt kiabálták vissza nekünk, hogy ha van térerőnk, akkor hívjuk a hegyimentőket, merthogy a srác valami gyomorrontást szenvedett, s le van gyengülve. Erre mi nekiálltunk a nagy Hegyimentő Hívó Hadműveletnek: előszedtük a telefonjainkat, s megkíséreltünk valamiféle hálózatra rácsatlakozni. Ezen kívül a gerinctúrás könyvet is fellapoztuk, amely legalább hatféle hegyimentő telefonszámot adott meg. Attilának sikerült hálózatra lelnie, így aztán ő próbálta hívni az általunk bediktált telefonszámokat. Az eredmény vegyes volt: hol ki sem csörgött, hol kicsörgött, de nem vették fel, hol fel is vették, de pár szó után megszakadt. Olyan is volt, hogy közölte a hang Attilával, hogy tartsa, ő pedig számtalan percig csak tartotta, míg aztán megunta, s inkább próbált másik számot hívni.
Aztán egyszer csak azt hallottuk, hogy viszonylag folyamatosan beszél. Sikerült olyan valakit elérnie, akinek el tudta mondani az egész helyzetet. Ezt követően lekiabáltuk a lenti magyaroknak, hogy sikerült, beszéltünk a hegyimentőkkel, és hogy jönnek majd. Közben az ő csapatuk egy része is tovább haladt felfelé a törmelékfolyáson, hogy magasabb helyről próbáljanak meg ők is telefonálni.
Miután mi megtettük, amit meg tudtunk tenni, tovább indultunk. Attila később elmondta, hogy fizikai szenvedésein nagyon sokat segített az a lelki plusz, amire azáltal tett szert, hogy segíteni tudott egy rászorulónak (azaz hogy telefonon hívott segítséget).

Nem sokat tudtunk azonban haladni, mert az ég megint nekiállt fenyegetőzni. Szürke esőfellegek lógtak a horizonton, s távoli morajokat hozott a szél. Attila tanácsára megtorpantunk, ledobtuk zsákjainkat, s az volt a terv, hogy most itt várakozunk egy kicsit. Tovább ne menjünk, mert arra már csak magasabb régiók jönnek, vissza pedig néhányan nem különösebben szerettünk volna menni. Úgyhogy dekkoltunk a szanaszétszórt sziklák között. Közben én képviseltem az abszolút optimista oldalt, aki még akkor is váltig állítja, hogy nem fog esni az eső, amikor már látványos esőfüggöny jön egyre közelebb és közelebb, elnyelve sorban a tavat, távolabbi csúcsot, közelebbi csúcsot.... :-) Ment az agyalás, hogy mennyire biztonságos nekünk itt lennünk most, ha majd jól villámlik. Ezen a helyen 1 db sátor felverésére kínálkozott csak hely, egy kis füves placc, de az is elég kitett helyen. Ezt arra az eshetőségre gondolva néztük meg, hogy hátha nem fogunk már tudni továbbmenni ma.

Felmentem egy magasabban lévő, lapos nagy kőre, s onnan tekintettem szét, mikor is szemben a messzi távolban levágott egy hatalmas villám. Rögvest kiabálni kezdtem, hogy érzem az elektromosságot a testemben! Örömmel ugráltam s kacagtam :-))) Addig, míg a többiek fel nem hívták a figyelmemet rá, hogy feláll a hajam... Akkor lesomfordáltam a kőről :-))

Most már nekem is, mint fő-optimistának el kellett ismernem, hogy bizony mindjárt nyakunkon az eső. Nézelődtünk, hol látunk jó búvóhelyeket a kövek közt, ahol meghúzhatnánk magunkat. Egy nagyobb, bedőlt szikla alá betettük a zsákok egy részét, a másik részét egy üregbe helyeztük. Ági és Cs. Andris szintén kerestek maguknak egy üreget, ahová bekucorodtak, K. Andris pedig egy olyan lyukra lelt, mely horizontálisan is elnyúlt, s ő bemászott a legbelső csücskébe. Maradtunk kint hárman. Attila vacillált, hogy vajon mekkora valószínűséggel vág a villám vizes kőbe. Arra jutott, hogy viszonylag nagy valószínűséggel, így aztán nem kellene kövek alá-közé bújni. Dóra és én nem jutottunk saját egyértelmű véleményre a témában, így Attila elgondolását követtük: azaz egy kicsapott polifoamra guggoltunk, magunkra húztuk az esőkabátokat, és vártunk...

Ágiék bivakkuckója (fotó: valamelyikünk)
Így áztok ti! (fotó: Ági)
S meg is jött, amire vártunk. Kaptunk a nyakunkba olyan istenes esőt, hogy győztünk minél kisebbre összekucorodni, felületcsökkentési célokkal. Aztán megjött a jég is, csak úgy kopogott rajtunk, nekem jókat sóztak a fülem tövére a golyóbisok... Dóra rövidnadrágban volt, neki külön fincsi élmény lehetett... Attila földig érő poncsóval takarta be magát, mely viszonylag jól tartott. Rajtam a sokéves esőkabim volt, ami 2 perc után nekiállt átázni, majd ezt a műveletet hamar sikerrel véghez is vitte. Nem is oly sokára már tökéletesen átvizesedett minden ruházatom, és 100%-os alvázmosást is kaptam... Kapucninkba húzódva figyeltük a kövek közt összegyűlő jéggömböcöket. Hamar fázni is kezdtünk, s az eső csak nem akart elállni... Röpke záporban reménykedtem, de ezt a természet megcáfolta. A jég aztán elmúlt, majd az eső is csökkent. Már elő mertünk kukucskálni az ég felé, hogy mit ígér nekünk. Közben vacogtunk igencsak. Abban reménykedtem bőszen, hogy a zsákok nem áztak be, s van száraz holmim.

Úgy tűnt, eláll az eső. Felálltunk szép lassan, ahogyan elzsibbadt lábaink engedték. Bekukkantottam K. Andris üregébe, s megállapítottam, hogy ez bizony olvas a száraz lyukban.... :-D Ágiék is elég jól megúszták... Némileg elgondolkodtunk, hogy valóban megérte-e itt maradna a fedetlenségben, s jól megázni a villámoktól való félelem miatt, s még Attila is arra jutott, hogy hát talán mégsem volt ez olyan jó ötlet... :-))
Dórával nagyokat kacagtunk magunkon, hogy hogy jártunk. Olyan jól esett ez a nevetés! Utána meg is állapítottuk, hogy mennyire jó, hogy nevetni tudunk egy ilyen helyzeten, nem pedig vad hisztibe kezdünk :-)
Nem mondom, hogy melegem lett volna... Meglehetősen rázott a hideg, s nem is nagyon akartam mozdulni, hogy a csupavíz holmi minél kevésbé érjen hozzám. Elég volt csak Dóra csupasz lábaira pillantanom, hogy még jobban fázzak. Dóra azonban nem panaszkodott.

Miután mind előmásztunk, az eső megint rákezdett... Fene megette. K. Andris most egy fedett sziklaperemre terítette polifoamját, és oldalvást ráfeküdt könyvével. Irigykedve néztük egy darabig, majd odasomfordáltunk mellé, szintén a perem alá. Most megint rendesen esett, így aztán itt dekkoltunk. Eddigre a nevetés abbamaradt, és szótlanul várakoztunk, hogy mikor óhajtja abbahagyni az eső. Én már nagyon fáztam.

kellemetlenségében is látványos volt
Aztán csak elállt ez is, és a horizontra tekintve még szivárványt is láttunk! Emellett Napsugarak melengették az imént megáztatott tetőket, s a felhők a völgyekbe szivárogtak.

Némileg vitáztunk arról, hogy mi legyen most, menjünk-e tovább még feljebb. Attila meglehetősen aggódott, hogy még fog jönni valami villámlással vegyített égi előadás. S nem tudtuk, milyen szakasz van előttünk, lesz-e még olyan hely, mely alkalmas sátor felverésére. Én azt mondtam, hogy mivel nagyon fázom, hegymenettel tudnám felmelegíteni magam, s menjünk. (Meg amúgy is menjünk! Ebben Dórával egyetértettünk.) K. Andris felmászott a kövek közt egy darabon, hogy némileg felderítse, mi vár még ránk, majd visszatért, s aztán nagy nehezen megegyeztünk abban, hogy továbbmegyünk.

Úgyhogy vettük a motyónkat, s indultunk. Alig vártam, hogy felmelegedjek. Gyorsan száradós gatyó volt rajtam, ez mondjuk bevált, tényleg hamar száradt.

Közben már az idő is eléggé előrehaladott. Dórával mi meglehetős lendületbe jöttünk, s beszélgetve elcsapattunk. Hamarosan a Cleopatra-nyereghez értünk (Saua Cleopatrei), s már láttuk, amire már közben rájöttünk: a sárga +, melyre a Serbota-csúcsról tértünk át, eredetileg itt csatlakozik vissza a piros sávra. Ezen terveztünk jönni, csak aztán valahogy mégis hamarabb visszatértünk a gerincre. Sebaj.

A Negoj-csúcs már itt volt közel, viszont megmászását elnapoltuk. A nyeregtől jól ráláttunk a déli törmeléklejtőn álló piros sátorra, amit már iszonyat régóta nézegettünk, hogy vajon kik laknak ott. Most úgy döntöttünk, hogy a mai hátralévő feladat sátorhely keresésére és letáborozásra korlátozódik. Megfelelő sátorhelyet az idegen piros lak közelében azonosítottunk, így megkezdtük leereszkedésünket a törmeléken abba az irányba. Dórával mi értünk le elsőként, s sátorhely után koslattunk. Sok füves placc volt itt, így inkább csak a kínálatból kellett válogatni. Meg is lett a hely, s így fél 9 felé táborverésre adtuk a fejünket. Majd kerestem egy főzőkövet, felvertem rajta a gázfőzőt, s étket készítettünk. Közben volt zergenézés, szerencsétlen beteg srácnézés (aki még mindig ugyanott volt a vele lévő emberekkel együtt, de hegyimentők még sehol...), később pedig Attila és K. Andris megismerkedtek a piros sátor lakóival, egy sráccal és csajszival, akik elég későn érkeztek haza.

főzőkőnél bagolysapkában baglyot mímelve :-) (fotó: Attila)
A reggeli ébresztőt hajnali 5-ben szabtuk meg.
Egy eseménydús és fizikailag nem könnyű nappal a hátunk mögött adtuk át magunkat a pihenés gyönyöreinek.

/III. rész következik nem is oly sokára! :-)/