Translate

2015. április 23., csütörtök

A Magas-Tátra behavazott völgyében - Avagy: az idei szezon utolsó (?) havas túrája

Bár úgy sejtem, már mind a tavaszra vagyunk igazán ráállva, színekre (zöldre! sárgára!) vágyunk, virágokra, kék égre, madárfüttyre, a Nap melegére... (én legalábbis nagyon!) De azért remélem még elolvassátok ezt az írást, mely egy - számomra - hirtelen jött havas tátrai kiruccanás krónikája :-)

A múlt hét eleje táján Zsolti felhívott, hogy vasárnap kimennek a Magas-Tátrába, jönnék-e. Korábban már beszéltünk ezekről a kiruccanásaikról, melyeket időnként megejtenek, s akkori reakcióim miatt Zsolti joggal remélte, hogy igent mondok. Így is lett, 1-2 nap alatt megrágtam. A megrágással az izgalmam is egyre nőtt: túra a Tátrában!!!

Nekem a Tátra eddig eléggé kimaradt, alig ismerem tájait/bájait. Az Alacsonyban idén már kétszer voltam, de a Magasban életemben mindösszesen csupán egyszer túráztam, akkor is csupáncsak a Magistrale egy szakaszán, mely nem épp egy természetközeli turistaösvény (nagy kövekből kirakott régi út).
Nos, a lényeg, hogy igent mondtam Zsoltinak, s így vasárnap reggel 6-kor ötfős csapatunk egymásra talált az Örs vezér terén, majd a kényelmes amcsi gyártmányú Toyotába betespintve magunkat indultunk is Szlovákia felé. Útközben ismerkedve beszélgettünk, hisz csapatunk tagjai elég változatosan ismerték és nem ismerték egymást. Mi voltunk: Szilvi, Zoli, Gábor, Zsolti és én.

[Közbevetés: a beszámolóban szereplő összes fotó Zsolti műve, én ugyanis nem tudtam most fényképezőt vinni magammal. Ez igen fájdalmas volt számomra... ]

Ahogy is több óra autózás után Poprád felé haladva tőlünk balra feltűntek a Magas-Tátra pazar, a szigorúan meghúzott hóhatár fölötti behavazott ormai, mind az ablakokon csüngve bámultuk áhítattal a látványt. Jaj, milyen gyönyörűséges volt a behavazott naaagy hegy!
Az autót Ótátrafüreden (Stary Smokovec) parkíroztuk le impozáns, patinás épületek között, majd felszerelkezve odabaktattunk a fogaskerekűhöz. Ugyanis azzal utazva kívántunk időben megspórolni egy amúgy sem túl látványos szakaszt. Mákunk volt: 5 perc múlva indult egy fogaskerekű, úgyhogy gyorsan vettünk jegyet (7€), és betorlódtunk a kocsiba. Én először utaztam ilyennel :-) 
Megdöbbentően gyorsan felértünk azonban a végállomásra, Tarajkára (Hrebienok 1285 m). Kész kidobás ezért ennyi pénz kiadni, s nem is mennék így, ha nem 1 napra jöttünk volna, s így nem lett volna minden túrázással töltött perc különösen értékes. 

Tarajka
Feljebb öltöztünk, hisz hideget jósoltak. Napszemcsit is vettünk, mert a hó eléggé vakított. Megbámésztuk a szép tájat, majd indultunk a Nagy-Tar-patak felé, mely abból a völgyből folyik ki, melyen most menni kívántunk (Nagy-Tarpataki-völgy). Közben közelebbről csodálhattam azt a fenséges gleccservölgyet, mely tankönyvi példával illusztrálta, milyen fantasztikus munkára képes a jég... Ez volt a Kis-Tarpataki-völgy.

az egyik leggyönyörűbb gleccservölgy, amit eddig láttam... balra a mi völgyünk
Egész komolyan beleszerettem ebbe a gleccservölgybe... Remélem lesz majd lehetőségem benne is túrázni :-)
Frissen hullott puha havon járva értünk le a patakhoz, mely szép nagy köveken csorgott lejjebb és lejjebb, csodálatos tisztasággal és minden valószínűség szerint fagyossággal.

a Nagy-Tar-patak
Visszabaktattunk ösvényünkre, majd indultunk felfelé. Zsolti már beharangozta, hogy mindjárt odaérünk egy tündéri kis történelmi bivakkunyhóhoz, s mikor valóban felbukkant a lak, rájöttem, hogy hisz én ezt már láttam. Pont azon az egyszeri alkalmon jártam itt, amit eddig a Magas-Tátrában töltöttem.
A házikó a Rainerova chata 1301 m magasságban. Az 1860-as években építették, ehhez illően ízlésesen patinás: kövekből van rakva, a kövek között moha növöget, s bűbájosan apró, akár egy meseház :-) A régi hangulatot egyedül az eresznél elő-előkandikáló sárga purhab dolgozza át kissé, de azért nem nagyon!

a Rainerova chata
Bementünk körülnézni, s a belseje éppúgy elbűvölt, akár a külseje. Amolyan kiállításféle van benne a hegymászás történetéből: pikli, kolomp, fa síléc, bakancsok, festmények, fényképek, régi-régi hátizsákok (többek közt csővázas)... Élvezettel nyálaztuk át szemünkkel a sok érdekességet. Oly aprócska volt a házikó belseje, hogy egy marék embernél több állva nemigen fért el kényelmesen. Volt néhány asztal padokkal, ahová le lehetett telepedni, és volt egy aprócska pult, ami mögött a személyzetcsaj állt, és volt egy cuki pici cserépkályha, melyen a teát főzte. Kértünk kakaót, nagyon fincsi sűrű volt, megadta a lökést a folytatásra.

Úgyhogy tovább is indultunk. Hamarosan elhagytuk a lekopaszodott részt (ahol fenyőknek kellett volna tobzódni, de nem tobzódtak, vagy korábbi vihar miatt, vagy valami betegség miatt...), és havas ösvényünk fenyők közt kezdett kanyarogni. Itt kezdett el a lelkem ujjongani, hisz a fenyvesben (erdőben) kanyargó kis ösvény az egyik olyan, mely lelkemet ujjongásra fakasztja. 
Zsolti hátramaradt felvenni a hágóvasát, én pedig az élre törtem, mert buzgott bennem a lendület. Igencsak mehetnék bizsergett sejtjeimben, de azért visszafogtam a lovakat. Időnkén vártunk kicsit Zsoltira, aki nem jött, úgyhogy továbbálltunk :-) 
Közben kiértünk a fenyvesből, s így alaposan ráláttunk a völgy két oldalán felmagasodó csodás sziklafalakra. Néha megálltam, s áhítattal bámultam őket. Tisztára szerelmes vagyok a Hegybe...

szép völgyünk csodás kerete
Szilvi és a völgy
Zoli, s később Zsolti is mesélte, hogy a völgyoldali sziklán lévő megfagyott vízesésen rendszeresen szoktak jégmászást csapni. No, az még egy kemény dolog lehet, a jégmászás!
Csodás, égből odapottyan benyomást keltő sziklatömbök mellett is elhaladtunk, melyek mágnesként vonzottak, hogy rájuk másszak. Mégsem tettem meg, mert vastag hóréteg vette őket körül, de maradt a kő és a hó között egy "várárok", én pedig ebbe nem vetettem bele magam :-) Majd nyáron, vagyis majd legközelebb megmászom őket :-) Zsolti már többízben napozott eme köveken :-) Volt egy színes kő is, mely havat alulról átfúró cápaorrnak nézett ki :-)

a "cápaorr" :-)
Közben befutott Zsolti, az élre hágott [elvégre is hágóvasban volt :-)], én a nyomdokaiba szegődtem, s boldogan loholtunk felfelé. Közben jól megtárgyaltuk a minket körülvevő szépségeket. Úgy éreztem, valósággal szárnyalok, töltődök :-)
Közben síelők jöttek szembe, túrasízők és túrázók haladtak el felfelé. Mi a nyomokon haladtunk, s később mutatta Zsolti, hol is megy a hivatalos út: a patak túloldalán. 
A hóba hébe-hóba [:-D] beleszakadtunk, de annyira nem volt vészes szerintem. Kivéve egy helyet: mielőtt egy apró hágóhoz értünk volna, ott elég mély volt a hó, egy szakaszon úgy lábszárközéig jártunk benne. Itt erősen fújt a szél, úgyhogy én újra felvettem külső rétegemet. Visszatekintettünk a többiekre: békésen érkeztek ők is, úgyhogy Zsolti tovább is ment, én viszont megteáztam és ettem egy kis Giant Bar-t. 

No innentől kezdve az energiám egy kicsit megcsappant, és minden emelkedő után már a menházat lestem és vártam. Az még jó darabig nem jött, addig még visszavolt egy s más. Például egy jó kis kaptató, ahol igencsak oldalasan kellett a hóba vágni a bakancsot, vissza ne szánkázzon az ember. Ezt néhol még nehezítette a némileg megfagyott, jeges felszín. Itt valóban nem árthatott a hágóvas, de a hely számomra nem érte el azt a veszélyességi fokot vagy hosszúságot, hogy megérje a hágóvas felszerelésére fordítandó időt és energiát. 

Zsolti megállt (azaz megült) igazgatni a hágóvasat, én pedig utolértem, s újra együtt haladtunk. Energiám is visszatért, és lelkes örömmel beszélgettünk. Utunk közben kanyargott, s bal kéz felé kis lapos horpadások voltak, melyeket ugyan hó fedett, de néhol olyan vizesebbnek tűnt. Nem csoda, hisz itt a hó alatt apró tavacskák lapítottak, aludták téli álmukat. Alig várom, hogy nyáron is lássam ezt a helyet!!!

Majd egyszer csak elöl feltűnt a ház. Örömmel hátra akartam kiáltani a többieknek, hogy már látótávolban a ház, de nem jött senki mögöttünk. Így tovább vittem magammal a mondanivalómat :-) Viszont oly nagy boldogság volt úrrá rajtam amiatt, hogy most itt vagyok, Itt, Én és Most, és Velük, és Túrázom, hogy Zsoltival boldogan átöleltük egymást, s örömködtem neki, hogy milyen jó, hogy elhívott!
Felkaptattunk az utolsó emelkedőn is, és már ott is voltunk az 1960 m magasságban lévő Hosszú-tavi menedékháznál (Zbojnicka chata). Fából ácsolt teraszán néhány ember pihent, valamint egy csodaszép husky volt kikötve (mászó kötéllel és mászó csomóval!) a korláthoz. Szeretettel beszélni kezdtem hozzá, mire ő lesunyta füleit, elvigyorodott és szapora farokcsóválásba kezdett, úgyhogy nem haboztam tovább, s alapos vakargatásnak vetettem alá. Kölcsönös nagy szerelem született ebből, mely egészen odáig fajult, hogy ott mindenki előtt a nyílt téren el akarta hálni velem az eb a nászéjszakát :-D

a Hosszú-tavi menház
én és az eb :-)
az ebbel intim pózban... :-D
Közben egy távolabbi, gyér hóval borított púpon két zerge legelészett. Gábor Tátrai Menő Csávókén (TMCS) pózolt a terasz sarkában szépen faragott lábakon álló haranggal, Szilvi és Zoli pedig egyedi eljárást dolgozott ki cigaretta meggyújtására (kell hozzá egy Primus szikracsiholó eszköz + egy olyan öngyújtó, mely lángot nem vet, de gázt kilehel + valami szélárnyékoló + valamint egy cigaretta).
Miután eme tevékenységeinket befejeztük, bementünk a házba. Igazán tágas és igényen kinézetű volt, s szerencsére nem hemzsegtek benn az emberek (1-2-t láttunk csak), úgyhogy szépen helyet foglaltunk. Volt sörözés és levesezés, ez utóbbi megbolondítva a Zoli által hozott szalonnával és kolbival. Ú, de fínom volt ez a leves, egészen tele lettem tőle. 

a ház belülről
Abban mind egyetértettünk, hogy az időjárás előrejelzés erősen túlzott. Hideg alig volt, mínusz is, talán inkább nulla fok körül volt, melyet a felfelé menetben elég melegnek éreztünk ahhoz, hogy néhány réteg nélkül jöjjünk. Megállva persze hidegebb lett, akkor öltözni volt érdemes. 
Ha jól emlékszem, talán 3 és fél óra alatt értünk fel a házhoz. D.u. 2 elmúlt, szóval lassan szedelőzködtünk és indultunk vissza le ugyanezen az útvonalon. Ami csöppet sem bizonyult unalmasnak emiatt, hisz én pl. többminden olyat észrevettem, amit felfelé nem, valamint most a völgy felé haladtunk, szóval kilátásunk másmilyen volt, mint felfelé. 

lefelé a völgyben
Egy darabig elöl jártam, mert Zsolti (a "kepapi") ottmaradt a térdérzékeny "kefia" közelében (Gábor ugyanis Zsolti keresztfia, ezt majd' elfeledtem közölni!). Igazán jól lehetett haladni, az a bizonyos jegesebb meredek rész késztetett nagyobb óvakodásra, mely felfelé is odafigyelést igényelt. Alatta pedig már szinte gyerekjáték volt haladni. Itt egy részen a szél olyan szép, ízléses fodrokba rendezte a havat, hogy egészen megkívántam, mert tejszínhabra emlékeztetett :-)

ízletes!
pihi :-)
egyik kedvenc képem: száraz fűcsomókról alácsüngő megfagyott víz
Közben a magasabb régiók szürke fellegeket vontak magukra, s apró pelyhekben csendben havazni kezdett. A Nap korongja a felhőkön át tisztán kivehető volt, és az előtte kavargó szürke hópelyhek bámulatos látványt eredményeztek... 
Estünk-keltünk, haladtunk lefelé, majd már hamarosan újra a fenyvesben jártunk. Most a Magistrale-n tartottunk Tarajka felé. Az utolsó fogaskerekűt még futva pont elértük volna (fél 5-kor ment), de igazából nem is akartuk, így nem volt téma. Úgyhogy Tarajkánál a zöld jelzésre tértünk, és már egyáltalán nem szép tájon tartottunk lefelé Ótátrafüredre (lekopasztott, egykori fás rész, valszeg vihar által fátlanítva, s itt-ott aszfaltos úton kellett menni). Közben kisütött a Nap, s még a kevésbé szép tájból is szép látványt varázsolt a fénylő színek (és persze Zsolti fényképezője) által:

kopaszság, lanovka nyomvonala, háttérben pedig az Alacsony-Tátra havas vonulata
Szépen ráláttunk az Alacsony-Tátra vonulatára, s Zsoltival felemlegettük a januári Chopok-túrát, amikor pedig az Alacsony-Tátrát járva szemléltük az őket elválasztó Vág folyó völgyének másik felén húzódó éles és csipkézett havas ormokat...

Az autóhoz leérve következett az át-el-le-fel-szétpakolási tevékenység, majd helyet foglalva Zoli Magyarország felé fordította a Toyota orrát, s haladtunk. 
Az út hosszú volt, egyre jobban elfáradtam... Nem úgy Zsolti, aki végeérhetetlenül sziporkázott mellettem :-)
Én este fél 10-re értem haza, a többiek még később... Szétnyomott seggel és megmerevedett térdekkel csomagoltam ki magam az autóból... De megérte, egy csepp kételyem sincs ezügyben! Csodákat láttam a havas hegyekben, mentünk egy jót, rendkívül szép nap és szép túra volt!! :-)

2015. április 18., szombat

Óda a medvehagymához

Húsvét alkalmából terveztem megírni ezt a két nyúlfarknyi történetet, melyek az idei medvehagymázós túráimat örökítik meg, azonban egy kicsit csúszott a dolog. Viszont a téma továbbra is aktuális, hiszen még mindig macihagyma brummogástól hangosak erdeink.



A tavaszi meleg napsütés nem csak a medvehagymákat csalogatja elő téli álmukból, hanem annak vágyát is, hogy friss zöld leveleikkel ízesítsük ételeinket. Megszerzésük érdekében pedig nem kell mást tenni, mint felkutatni a legközelebbi lelőhelyet, és egy jót kirándulni a környéken.

Az Allium unsinum azaz a medvehagyma nevét arról kapta, hogy a barna medvék előszeretettel fogyasztják terméseit, és még a föld alól is gyakran kiássák, de hasonlóképp kedvelik a vaddisznók is – tudtam meg a Wikipédiáról.

A tudományos ismeretterjesztő sorok után most már tényleg jöjjenek a történetek.



A Gerecse erdeiben (2015. március 21.)

Az utóbbi időben Dorog az állandó kiindulópontja túráimnak, hiába hangsúlyozom minden alkalommal, mennyire nem nyerte meg tetszésemet a városka és közvetlen környezete. (A dorogiaktól ezúton is elnézést kérek.) Viszont a tágabb környezete nagyon is kedvemre való, pláne akkor, amikor a Gerecse egyes részeit smaragdszínű levélszőnyegek lepik el medvehagyma formájában.



Az idővel és a tömegközlekedési eszközökkel folytatott harcom is megszokott program, ez most sem volt másként. Ezúttal vonat helyett busszal közelítettem Budapestről Dorog felé, hogy aztán 20 perc várakozást követően átszálljak a Bajót felé tartó buszra. Ez elméletben mind szép és jó, de persze amilyen szerencsém van, az első busz összeszedett egy jó 15 perces késést, így egy ponton már azért izgultam, hogy egyáltalán eljutok-e a túrám kezdőpontjára. A szerencse most is mellém szegődött, és pont elértem a csatlakozást. A kis eldugott falvak irányába valahogy mindig nagyon vidám hangulatú buszjáratokat fogok ki, beszédes és érdeklődő sofőrökkel/utasokkal, akik általában csodálkoznak, hogy mit is keresek én arrafelé egymagamban. Ezúttal medvehagymát.



Az utam tehát Bajótról indult a Bajna felé tartó autóúton, ahol néhány km után becsatlakoztam a kékbe, és onnantól kellemesebb környezetben baktattam Pusztamarót irányába. Útközben örömmel nyugtáztam, hogy ugyan alig láthatóan, de már bontogatják új leveleiket a fák, érzik, hogy tavaszodik.

Medvehagymázásra két lehetőség állt rendelkezésre:
1.) Elmegyek egészen a Gerecse üdülőig (és közben beszerzek 2 kéktúra pecsétet).
2.) Pusztamarót előtt rákanyarodok a pirosra, és Pisznice-nyereg közelében medvehagymázom.

Sajnos a Gerecse üdülő túl messze volt, és a kéken tovább haladva sehol nem tudtam volna buszra szállni, ezért a második lehetőséget választottam, annyival kiegészítve, hogy azért Pusztamaróton megszemléltem a történelmi emlékhelyet (ha már rajta van a kék igazoló füzet hátulján), és szereztem egy pecsétet.



Az emlékhely szomszédságában elköltött ebédet követően, picit visszafelé haladtam azon az úton, ahonnan jöttem, majd rákanyarodtam a pirosra Lábaltan felé. Elkerültem egy kiránduló családot, és alig vártam, hogy megpillantsam a medvehagymás területet. Ez még kicsit váratott marára, előtte át kellett haladjak egy olyan erdőrészen, melyet alaposan helybenhagyott egy korábbi vihar. A kicsavart, félbetört, kidőlt fák látványa elég lehangoló volt.

Derékba tört fák


Haladtam tovább rendületlenül, és egyszer csak ott volt jobb kéz felől, a fák tövében, kb. 50 m-re  az úttól a nap fénypontja: a medvehagyma mező. Örömmel gyönyörködtem a látványban, majd szedegetni kezdtem a friss levélkéket. Rövidesen csatlakozott hozzám a korábban látott család is, és kellemeset beszélgettünk gyűjtögetés közben. Mikor megszedtem a tervezett mennyiséget, elköszöntem tőlük, majd sietősen Lábatlan felé vettem az irányt, ahol el kellett érjem a buszomat. Nagyjából 4 km állt előttem, azonban nem tudtam pontosan, hogy Lábatlan mely részére fogok érkezni, és azt se tudtam pontosan, hogy a kiszemelt busz hol fog megállni (ez a rész már pont nem volt rajta a térképemen). Ezért erőltetett menetben siettem a cél felé, ahova viszonylag gyorsan megérkeztem, a fellelt buszmegállóban volt megállója a buszomnak, és még arra is maradt időm, hogy egy kellemes medvehagymás-szendvicses uzsonnát elköltsek a Duna parton.



A túrát követő napokban következett a zsákmány egy részének elajándékozása, illetve feldolgozása. Készült belőle pogácsa, leves, pesto és néhány zacskónyit le is fagyasztottam későbbi felhasználásra. Íme egy kis ízelítő az eredményből:




Ezért a nagyszerűen fotózott és szerkesztet képért
ezer köszönet Zolinak :)


Húsvéti medvehagymázás (2015. április 5.)

Húsvét vasárnapjának délelőttjén meglepetésszerű telefonhívás érkezett Diától, aki anyukájával medvehagyma túrát tervezett be délutánra, és ezen alkalomból meginvitáltak engem és anyukámat, hogy tartsunk velük. Az ötlet nagyszerű volt, ezért örömmel velük tartottunk. A helyszín szigorúan titkos, ezért a későbbiekben kerülni fogom a pontos helymegjelöléseket és elnevezéseket. Ha valaki mégis felismerné a helyet, kérem, hogy ne árulja el a kommentekben!

DiaAnyu és AnettAnyu: a két Magdi :)

Parkolást követően, néhány km betonúton sétálás után egy nagy tisztásra értünk, ahol el kellett döntenünk, hogy melyik irányba haladjunk a kéken. Rövid tanácskozást követően arra az elhatározásra jutottunk, hogy jobbra indulunk, mert arra nagyobb valószínűséggel tudtuk elképzelni a medvehagyma lelőhelyét. Szép erdős részen haladtunk keresztül, ahol tényleg minden fa tövében viríthatott volna egy csokor medvehagyma, annyira beleillett volna a tájba. Ehelyett be kellett érnünk néhány csenevész szállal, melyeken ha megosztoztunk volna, akkor egy fél levélke jutott volna egy emberre. Minden kanyar után reménykedve néztünk szét, hátha megpillantjuk az áhított hagymamezőt, de csak nem akartak előbukkanni. Egy erdei edzőgéphez értünk (ahol egy ideig azon morfondíroztunk, hogy vajon hogyan is működhet a szerkezet, mert a használati útmutatót lespórolták), majd az ég felé tekintve aggódni kezdtünk, mert sötét fellegek gyülekeztek és a szél is feltámadt. Nem hagytuk magunkat elriasztani, haladtunk tovább. És milyen jól tettük! Az út mellett bal oldalon, a fák között egyre nagyobb foltokban találtunk medvehagymát.

A kékről áttértünk a kék háromszögre, amely mentén hamarosan hatalmas mezőre bukkantunk az áhított zöld levelekből. Mind a négyen szorgalmas gyűjtögetésbe kezdtünk, ügyelve arra, hogy egy tőről lehetőleg csak egy levelet tépjünk le. Igazán nagyon kellemes kis lelőhelyre bukkantunk, amely nem lehet túlságosan ismert, mivel nem nagyon látszott rajta korábbi szedés nyoma. Titkosságát szeretném a továbbiakban is megőrizni, ezért nem jelölöm meg pontosan a helyét.

Medvehagyma akciócsoport :)


Szedegetés után csoportképet készítettünk egy esőbeállónál, majd picit eltévedtünk, és egy viszonylag ismert forrásnál bukkantunk ki. Azt meg kell jegyezzem, hogy az otthon fellelt térkép nem éppen mai darab, 1988-ból való, viszont a környék turistaútjai meglepően változatlanok maradtak az azóta elmúlt, közel 30 évben.



A helyes út meglelését követően egy meglehetősen meredek kaptató állt előttünk, melynek látványától DiaAnyu nemtetszését fejezte ki idősebbik leánygyermeke felé, és felemlegette egy korábbi családi kirándulásukat, ahol hasonló terepviszonyokkal kellett megküzdeniük. Dia kedves és biztató szavai megtették hatásukat, és anyukája leküzdötte az emelkedőt. AnettAnyu rendszeres túrázó lévén, jól vette az akadályt,és négyünk közül elsőként érkezett meg a környék legmagasabb pontjára.

Innen már lefelé vitt az utunk, lassan kezdett esteledni, és a szél is feltámadt néha. Újra a kéken haladtunk, bár ez nem látszott, mivel éppen felújítás alatt álltak a szakasz jelzései, és egyelőre még csak a fehér téglalapok voltak felfestve a fákra. Ez a tény egy útkereszteződésben adott némi okot találgatásra, ahonnan 3 irányban haladtak tovább a fehér téglalapok. Végül kiokoskodtuk, hogy melyik lehet a kék, döntésünk helyesnek bizonyult. Rövidesen elértük a tisztást, ahol a túra kezdetén a jobbra haladás mellett döntöttünk, azonban ezúttal balról érkeztünk, tehát egy kis körtúrát tettünk.

Titkos utakon

Húsvét vasárnap alkalmából, a finom ebéd után rendkívül jól esett a mozgás. Hazafelé menet Diáékat meginvitáltuk magunkhoz egy kis sütizésre és üdítőzésre, melyet elfogadtak, és jó hangulatban fogyasztottuk Anya szuper sütijeit és házi baracklevét.

2015. április 13., hétfő

2014-es Szilveszterünk a Nyugat-Dunántúlon

A 2014-es Szilveszterünk előbb kezdődött, mint a 2013-as. Akkor ugyanis (szokás szerint) az utolsó pillanatban fogtunk hozzá a szálláskeresésnek, így bukkantunk rá a Kőszegi-hegységben lévő Stájer-házak erdei iskolára. A hely minden szempontból idillinek tűnt: távol mindentől, az erdő közepén, ráadásul kiadó szállással. Igen ám, de foglalt volt Szilveszterre, így aktuális gondunkat ez nem oldotta meg. De mi nem hagytuk annyiban: a jövőre gondolván már 2013 decemberében lefoglaltuk a helyet a 2014. évi Szilveszterre. Innentől kezdve egész 2014-ben megnyugvással gondoltunk az év végére, tervezgettük a kalandos évzárást, s örültünk, hogy végre nem kell az utolsó pillanatban keresgélnünk. Eltelt a karácsony, a vége felé megjött a hó is, mi pedig dörzsöltük a tenyerünket, hogy majd mennyire jó lesz nekünk. A hófellegek azonban nem csak az eget, hanem a mi kilátásainkat is borúsabbá tették, a Kőszegi-hegységben ugyanis annyit hullajtottak magukból, hogy az erdei iskola gondnoka nem vállalta a szállás megközelítését és előkészítését részünkre. Nem mondhatnám, hogy békés beletörődéssel fogadtuk ezt a hírt - egyetlen nappal az indulás előtt kereshettünk új szállást. Megrohamoztuk hát újra a szálláskereső honlapokat, illetve az ilyen-olyan személyes összeköttetéseket, de a potenciális jelöltek mind vagy drágák voltak, vagy foglaltak. Kivéve az őrimagyarósdi Véngesztenye Vendégházat. Gyors egyeztetések után szerencsére le tudtuk foglalni ezt a helyet, amely honlapja és a tulajokkal való beszélgetés alapján is ideális választásnak tűnt. Az eredetileg kiszemelt régió, a Kőszegi-hegység helyett ugyan az Őrségbe kellett mennünk, ahol már a többségünk járt, de sebaj, ezt az apró kompromisszumot meghoztuk, meg hát kocsival minimum egy kőszegi-hegységi napot így is tudtunk tervezni.
Megindultunk hát az ország középső régióiból két autóval, s az embereket fokozatosan összeszedve Peti és Csaba sofőrködésével dec. 30-án, dél körül értünk Őrimagyarósdra. Érkezésünkkor először azt hittük, célt tévesztettünk, de kiderült, hogy tényleg egy miniarborétumhoz fogható kert tartozik a házhoz, rengeteg örökzölddel, aránylag idős fákkal. Bent családias hangulatú berendezés, cserépkályha melege, és a korábban érkező Csaba-féle csapat kipakolt elemózsiái vártak minket. 

Kicsit túllőttünk a célon (fotó: Zsolti)

Az indokolatlan mennyiségű étel, majd a szintén diverz pálinkaarzenál rövid mintavételezése után pár km-es sétára indultunk Őrimagyarósd környékére, hogy kicsit megmozgassuk a kocsiban elgémberedett tagjainkat. Egymástól függetlenül megkérdezett falubeliek is kibökték a tanösvény szót, így a helyes útvonal megtudakolása után arra, vagyis a Vadása-tó felé indultunk. A tó környéke egy átlagos, kissé retró üdülőövezet, néhány bungalóval, büfével, de az egész igen kihalt volt a hideg, havas december végén. A tóparton minimalista játszóteret is találni, ezt leányaink azonnal ki is próbálták.
Vadása-tó (fotó: Zsolti)

Vadása-tó (fotó: Zsolt)

(fotó: Zsolti)


A romos kempingházak mellett elhaladva a tanösvény egy újabb, szintén duzzasztott tóhoz vitt. Sőt, a patak vonalában több tó is követte egymást, és ezek számomra jóval tetszetősebbek voltak, mesterséges eredetük ellenére ugyanis a természet szemlátomást sikeresebben hódította vissza őket, mint a Vadása-tavat. Több információs tábla is szólt a terület élővilágáról, vidracsapást találtunk is. A Magyarósdi-patak mentén sétáltunk tovább a tanösvényen kellemes tempóban a következő állomásig, ahol egy földvár maradványaival, annak történetével, valamint egy hagyományos fajtákat őrző gyümölcsöskerttel ismerkedhettünk. Sajnos itt már sötétedett, így nem terveztük hosszasra maradásunkat. Az ösvény visszavitt a faluba, s nem sokára már a szállásunkon melegedhettünk.

Az éjszaka folyamán -10 fok alá ment a hőmérséklet, így a kora reggeli induláskor hamar arcunkra fagyott a mosoly, pedig csak a kocsiba kellett beszállni. Úgy terveztük, megfizetünk a Sorsnak, hogy lemaradtunk a kőszegi-hegységi szállásról, és csak azért is odamegyünk. Úticélnak Velemet tűztük ki, ahonnan majd felhágunk az Írott-kőre, onnan meg majd ahogy alakul. Az utastér bágyasztó melegében, félkómásan érkeztünk a helyszínre, ahol igen hamar megjött a kedvünk az induláshoz. A tájat ugyanis itt még az őrséginél is vastagabb hótakaró fedte, felette pedig kéklett az ég, ragyogott a nap - amolyan igazi, tiszta, száraz, téli hideg volt. Én nem is tudtam már felidézni, mikor túráztam ennyire szép télben. Rövid öltözködés és pakolászás során mindenki felmérte, mit érdemes magára venni a túra során, majd az útvonal finomhangolása következett. Az Írott-kőre való feljutás a P turistajelzésen tűnt a legjobbnak - el is indultunk rajta. Előbb Velem falut (jó hangulata van a közepén végigfolyó patakkal és a sok fenyővel), majd azt elhagyva a havas erdőt csodáltuk. Könnyűnek nem neveztem volna a haladást a 20 centis hóban, ráadásul a turistaút folyamatosan emelkedett, így hamar megváltunk külső rétegeinktől, s a valószínűleg még mindig -10 - -5 fok körüli hőmérsékletben egyetlen polár is elegendőnek bizonyult.

(fotó: Attila)


(fotó: Zsolti)

(fotó: Zsolti)


Ahogy kanyarogtunk egyre feljebb és feljebb, szétszakadozott a csapatunk, ki-ki egyéni vagy páros tempójának megfelelően rótta a kilométereket. Mi Dórival talán akkor kerültünk a sereghajtó pozíciójába végérvényesen, amikor, már a csúcstól kb. 1 km-re, egy fenyőcsoportban meghallottuk a búbos cinegék jellegzetes, "zsezsegő" hangját. Egyik kedvenc madarunk lévén, egy jó ideig szó sem lehetett a továbbhaladásról, ehelyett kézközelbe kerültek a távcsövek és a fényképezők, s vártuk, hogy a madarak kíváncsiságuknak engedve megmutassák magukat.

Búbos cinege (fotó: Dóri)


Jöttek is, a magas lucok alsóbb ágaira is merészkedtek, bár 10 méternél közelebbre nem jöttek. Jó negyed órát biztos eltöltöttünk a búbos cinkékkel, ekkor már fázni kezdtem és indítványoztam az indulást. Szerencsére itt is meredek emelkedőn folytatódott az út, így nem tartott soká, míg visszafűtöttük a kihűlni készülő testünket és ruháinkat.


(fotó: Attila)


Egy két kanyar, majd bujkálás a havas fenyők közt, és már fenn is voltunk az Írott-kőn. Az Árpád-kilátó melletti padasztalokon társaink már az elemózsiát bontogatták. Szerencsére még csak bontogatták, elég jó tempót hozunk az utolsó pár száz méteren ahhoz, hogy ne maradjunk le semmi lényegesről. Bejglik, szendvicsek, termoszok, laposüvegek kerültek elő, mi pedig pótoltuk az energiaveszteséget. Aztán ahogy az elsődleges szükségleteink kielégítést nyertek, átengedtünk cselekvéseink irányítását a kíváncsiságunknak, amely előbb vagy utóbb mindegyikünket a kilátóba hajtott.

(fotó: Zsolt)


(fotó: Zsolti)


(fotó: Zsolti)


(fotó: Zsolti)


Fentről elképesztő kilátás tárult a szemünk elé: töretlenül sütött a nap a havas táj fölött, a távolban az alacsonyabb régiók ködéből kiemelkedett a Schneeberg és az Alpok egyéb magaslatai. A kék égen ugyan megjelentek nyugat felől az első felhők, de ennek a fotós hajlamúak csak örültek, szép felhőfotókat készíthettünk.

Írott-kő (fotó: Attila)
Vészesen elszaladt az idő ebben a pompás környezetben, háromnegyed órára nyúlt a pihenőnk, és a hideg egy újabb szempontként jelentkezett, ami elindulásra ösztökélt a hosszúra tervezett úton kívül. A K és a Z közös jelzése, ami ezen a szakaszon a "Vasfüggöny turistaút" nevet viseli, volt az, amit követtünk. Számomra meglepő módon egyre több túrázó és futó jött velünk szemben, nem gondoltam, hogy ennyire népszerű célpont az év utolsó napján az Írott-kő. Sok túrázó kutyáját is megörvendeztette egy (ember-)térdig érő hóban való túrázással, ebbarát leánytársaink nem kis örömére. Itt találkoztunk Ági ismerősével, a vonatkozó OKT szakasz teljesítését épp ekkorra időzítő Petivel, akivel az év végi programunk félig-meddig történő összehangolása nem kis szervezőmunkát igényelt, de végül is létrejött, csak nem most. :) Mi ugyanis haladtunk tovább lefelé, ő pedig ellenkező irányban, hogy aztán Velemben újra lássuk egymást, csak ezt ekkor még nem mertük ennyire biztosan állítani. Tehát haladtunk lefelé, továbbra is szép, nagy hóban, szemben pedig csak jöttek és jöttek az emberek és a kutyák, s egy idő után arra eszméltünk, hogy eggyel kevesebb kutya búcsúzott el tőlünk, mint akivel találkoztunk, a differenciát jelentő lény pedig folyamatosan körülöttünk ólálkodik. Eleinte bíztunk abban, hogy csak alkalmi partnernek gondol minket, aztán, ha megunt, akkor elmegy a gazdi után, de rá kellett jönnünk, az eb nem ura helyzetének, hanem valószínűleg kölcsönösen elvesztették egymást a gazdival. A fajtáját (hozzá nem értő lévén) nem tudom megmondani, ennek ellenére mégis mélyen beleivódott az emlékezetembe a kinézete, ugyanis - párját ritkítóan csúnya fejet köszönhetett a felmenőinek. Visszataszító ábrázata ellenére igen nagy becsben tartották, egészséges és ápolt volt, hámmal ellátva, azon kicsi palack, benne két telefonszám - pechünkre ezeket nem vette fel senki, meg nekünk sem volt mindig térerőnk.

A talált eb (fotó: Attila)

Ropogtattuk hát tovább a havat. A Hörmann-forrás mellett már rég elhaladtunk, s igencsak vártuk, hogy a következő kanyarok egyikében feltűnjenek a Stájer-házak. Oda is értünk, s bizony, újra fájdalommal gondoltunk végig, mennyire is jó lett volna itt a Szilveszter, mert tényleg csábítóan szép hely...

Stájer-házak (fotó: Attila)


A Stájer-házak után nem sokára a Vörös-kereszthez értünk, itt van egy kis házikó, és (nagy meglepetésre) egy vörös színű kereszt. Itt telefonáltam Petinek a hollétünkről, mert úgy tűnt, kezdünk késésben lenni. Miután megnyugtattam, hogy nem véradás volt a megállás apropója, indultunk tovább. :) A K háromszöget néztük ki mint potenciálisan legélvezetesebb útvonalat Velem felé, mivel úgy tűnt, ez valami gerincfélén halad. A hullámzó terep ellenére a kilátás és az útvonal "vadregényességi együtthatója" elég alacsony volt: ültetett erdők, fiatalosok, irtások váltakoztak, és egyedül a Kendigről nyílt szép kilátás. Panaszra, persze, így sem volt okunk. Biztosan így vélekedett ebünk is, aki továbbra sem tágított a közelünkből.

(fotó: Dia)

Kilátás a Kendigről (fotó: Attila)

Hamarosan a Hármashatár-hegyen találtuk magunkat, ahol megnéztünk egy-két információs táblát, majd egy fenyők közt vezető, meredek úton szánkáztunk lefelé a KO jelzésen. Ez az út a Szent Vid kápolnához vezetett. Mielőtt azonban odaértünk, két ember szállt ki előttünk egy terepjáróból, s érdeklődtek, nem láttunk-e egy elveszettnek tűnő kutyát. Már hogyne láttunk volna, válaszoltuk, s adtuk is az iránymutatást, hogy mely irányból várható az eb érkezése. Néhány perc múlva pedig gazdi és kutya boldog egymásra találásának lehettünk szem és fültanúi. Szegény kutya, simán elkísért minket egy 10 km-es szakaszon a mély hóban, amely során össze-vissza rohangált körülöttünk, s ha hozzávesszük, hogy valószínűleg oda sem a gazdi hátán jutott el, egy 30 km biztosan volt a lábaiban. Könnyes búcsút vettünk egymástól, majd a Szent Vid kápolna felé folytattuk utunkat. A kápolna igen szép volt, de nem sok időt töltöttünk nála. A fáradtság, éhség és hideg mellett leginkább a kápolna mögött év végi kikapcsolódást kereső gyerekek és felnőttek alkalmi petárdái késztettek indulásra. Menet közben hosszasan fejtegettük, hogy vajon kinek jelenthet kielégülést egy erdei kápolnánál petárdázni.
Szent Vid kápolna (fotó: Attila)

Így jutottunk le Velembe, éppen sötétedésre, ezzel zárult a "fő" Szilveszteri túránk.

Azért volt ez "fő", mert Újév napján nem voltunk már ilyen lendületesek: a cáki pincesor megtekintése után Kőszegre indultunk, ahol váltakozó intenzitású havas eső közepette szétszakadozott csapatokban bolyongtunk a Hétvezér-forrás és a belváros egy borozója közötti területen. A túráról nem sok feljegyzendő maradt. :)

Cáki pincesor (fotó: Zsolti)

Hétvezér-forrás (fotó: Dia)


Nos, így jártuk be a Kőszegi-hegységet, amely (pláne ilyen havas formájában) többünk túratérképén még fehér foltként szerepelt. Ajánljuk mindenki figyelmébe, az Őrségben pedig ugyanígy érdemes meglátogatni Őrimagyarósd látványosságait.