Translate

2011. december 26., hétfő

Cinkelesen

Nem szolgálhatok hosszú és látványokban gazdag útvonallal, de ma olyan szép élményeket szereztem egy délutáni erdei séta során, hogy úgy döntöttem nem fogom vissza magam és ezeket megosztom veletek. Kicsit elmélkedős, kicsit örömködős, kicsit karácsonyi bejegyzés lesz, az első tőlem.

Tegnap este elterveztem, hogy karácsony másnapján megajándékozom magam egy túrával. Ehhez azért dukál egy korai kelés, mert bár mindig szeretem az erdőt, de a reggeli sétáknak van valami plusz varázsa.

A terv nem jött össze. Én ugyan nagyon korainak éreztem a dolgot és büszkén keltem ki az ágyból, az órám szerint már 11 volt. A ház összes többi órája szerint is. Pech.

Reggeli, közben egy kis karácsonyi film, aztán gyors öltözködés, távcső a nyakba és már indultam is.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szép tájakért nem kell sokat utaznom, öt perces séta és már vethetem is bele magam a sűrűbe. Így is történt. Bár gyermekkorom állandó túrás színhelye volt Csukor, ez a kis puszta, ahol már csak néhány, óriási fa őrzi az egykori lakók emlékét, az utóbbi években keveset jártam erre. Egy-két hónapja azonban voltam itt barátokkal és már akkor is megdobogtatta a szívem sok-sok cinke, akik itt tanyáztak. Ezt tűztem hát ki célul.

Cinkeles Csukorban :)

Pár utcányi bolyongás után, elhaladtam a régi állami gazdaság néhány épülete mellett, egyenesen a Szandaváraljai-patak felé, el a közeli mesterséges víztározó, a rézparti horgásztó mellett. Az itteni forrásokban sok a vas, így a felszínre jutó vízből a vas oxidjai, hidroxidjai kiválnak és barnás színű, nyálkás bevonatot képeznek a talajon, köveken. A népnyelv a színük miatt ezekről a kiválásokról rézpartnak nevezte el a területet, bár a rézhez, ha jól gondolom, valójában nem sok köze van a dolognak. A patakon át kellett kelnem és mivel a gázlót már jó ideje elöntötte a víz, közlekedésre jobb híján egy farönk szolgált. Nekem tetszett, pár percig kötéltáncosnak érezhettem magam. Megálltam és kicsit szemügyre vettem a jobbra-balra csivitelő madarakat. Megcsodáltam egy nagy fakopáncs párt. Felvillanyozott a hím szép, élénkpiros sapkája. Láttam már nagy fakopáncsot, az utóbbi időben meg aztán szerencsére egyre többet, mégis teljesen feldobott a látvány. Farkasszemet néztem egy-két hangosan lármázó szajkóval, meg néhány óvatosan csivitelő cinegével és mentem is tovább.

Megindultam délnek, csendesen baktattam a kitaposott úton, körülöttem tocsogós tisztás, de messzebb, mindkét oldalon már erdők. Éles jobbkanyar és itt elkezdődött egy hosszas kaptató, jól járt úton. Az erdő csendes volt. Néha olvadozó cseppekben hullt rám a fák jege, de élveztem. Amikor a természetben vagyok nincs miért morgolódnom, örülök minden percnek. Elhaladtam etetők, lesek mellett, szemügyre vettem a téli eleséget, kukoricaszemek, magvak, egy kis rothadó kukoricaszár, friss széna…karácsonyi menü :)

A csendes menetben kis híján a szívbajt hozta rám egy rémült fekete harkály, míg végül elértem azt a négyes kereszteződést, ahonnan aztán vehetjük Kelecsény felé az irányt, onnan a szandaváraljai várhoz és Szandához is eljuthatunk, ezek a kék pecsétet gyűjtögetőknek biztosan ismerősen csengnek. A másik úton a horgásztó felé, kisebb kurflival Cserháthaláp és Cserhátsurány felé haladhatunk. Én a saját utamon kívüli, negyedik lehetőséggel éltem.

Erős ereszkedés, pár száz méter a tájidegen, csúfos akácoson át, aztán pedig szép kis tisztás 3 hatalmas, ódon lucfenyővel és egy terebélyes cseresznyefával. Ez Csukorpuszta. 2 nagy kupacban vadaknak kiszórt eleség, szemben egy régi kút maradványa. Akár félelmetes is lehetne a hely, főleg egyedül, de nekem mégis otthonosnak hatott. Imádom a fenyőt :), választhatnék valamit, ami jóformán nem csak az Alpokalján fordul elő természetesen...

Az egyik hatalmas fához egy létra volt támasztva, ami egy kis ülőkéhez vezetett. Az óriási ágakra kötéllel erősített kis kucorgó valódi madárles. Ott lapulva én is kicsit úgy éreztem magam, mint egy madár, felettem a fa, rengeteg ág, fenyőillat, tényleg karácsonyi volt a hangulat. Vártam és a cinkék szépen sorakoztak az etetés helyén. Mivel többségük a fenyőkről az érkezésemmel elpártolt, így a szemközti kökénybokrokon ment tovább a buli. Nagy lárma lehetett ott, jó sokan voltak, folyamatosan váltották egymást az etetésen. Odareppentek, elcsíptek egy magot, aztán usgyi és egy szimpatikus ágon már tördelték is.

Kesztyűk a lesen

Azt vártam, hogy nem mennek el ilyen messzire és kicsit közelebb engednek magukhoz, kicsit reménykedtem, hogy esetleg elcsíphetek egy fenyvescinegét is, mert még sosem láttam, de ki kellett ábrándulnom.

Így megy ez a kezdőkkel, gondoltam magamban, minden nem sikerülhet elsőre, de valahol el kell kezdeni. Szóval ültem, leskelődtem, vártam, jóóó nagy levegőket vettem, élveztem a csendet és a nyugalmat.

Kilátás a lesről

Aztán éreztem… pontosabban nem éreztem, hogy min ülök, úgyhogy megmentettem magam egy leshez fagyástól és lekászálódtam. Még vetettem egy pillantást a cseresznyefára, összetalálkozott a pillantásom egy fenyőpinttyel és megindultam át a tisztáson vissza az útra.

De hogy mire nem jó a távcső, a cinkéim között kiszúrtam egy szép csipkebokrot is. Érdekes módon most nem szálltak el mind az érkezésemre. Maradt egy nagyon is kíváncsi kékcinke, aki minden közeledésemre közeledéssel válaszolt. A végén már karnyújtásnyi távolságba került és onnan figyelt érdeklődve. Közben befutott egy barátcinke is, akiről szintén pontos diagnózist készítettem és megállapítottam, hogy ő sem fenyves. Iszonyúan élveztem a helyzetet. Legszívesebben megpuszilgattam volna őket, de erőt vettem magamon, na meg beláttam, hogy ez nagyjából esélytelen, úgyhogy integettem nekik és továbbmentem a csipkebogyóimmal.

Közben eleredt az eső, úgyhogy visszafelé gyorsítottam a lépteimen. Ismét kaptató jött, plusz úgy döntöttem, hogy ma már lúd…így nem arra mentem, amerre jöttem, hanem tovább emelkedtem Kelecsény felé, a Sirató-hegyig és egy kis kitérővel a falu másik végét céloztam meg. Az eső jobban rákezdett. A békebeli távcső nem díjazta, én meg pláne nem, mert a szemüvegem vagy vizes volt, vagy párás vagy mindkettő egyszerre. Felhúztam a kapucnit és ballagtam visszafelé, közben elmélkedtem. Tanyasi házak, tömegkályha, túlnépesedés… Néha megálltam, megjegyeztem egy-egy szelídgesztenye fát, hogy tudjam legközelebb hol kell gyűjtenem, vagy inkább hol tudok gyűjteni, ha ügyes vagyok és időben kijövök.

Azért még megálltam egy fenyves foltnál, ahol lehetnek cinkék, de nem tudtam őket normálisan megfigyelni, a távcső is végleg beadta az unalmast. Az erdőből kiérve még megtorpantam egy etetésnél, és a madarakra emeltem a távcsövem, de félúton valami érdekesebbre tévedt a tekintetem. Egy csapat vaddisznó! Aranyosak voltak, bár az egyikük állandóan farolt nekem, lehetett volna egy kicsit udvariasabb is. Nem nagyon szerettem volna őket megzavarni, de más út nem nagyon kínálkozott és megvárni sem kívántam míg egy kb. öttagú malaccsalád megebédel, úgyhogy mérlegeltem kik, mik, van-e kismalac…ismét elkalandoztam azon, hogy télen egyáltalán vannak-e kismalacok vagy hogyan is megy ez…és végül elindultam, ők pedig csörtetve továbbálltak.

Fenyők

Újra átkeltem a patakon, felbattyogtam a szántók mentén a falu széléig és onnan hazafelé vettem az irányt.

Feltöltődve nézegettem magam körül a világító ablakokat és a kandikáló karácsonyfákat. Mintha kicseréltek volna. Rájöttem, amire már sokszor, hogy a természet a legnagyobb szerelem, amivel megmérgeződtem.

Szóval én így is ünnepeltem, kis túrával, aprónak tűnő, hatalmas élményekkel.

2011. december 20., kedd

gerecsei KÉK - Dorog-Mogyorósbánya

E napon (dec. 18.) a BRTSZ csapatával tartottunk a Dorog - Mogyorósbánya közti gerecsei KÉK szakasz teljesítése céljából. Ők Bp-ről vonattal támadták be a célt, mi viszont T.bányáról buszoztunk el Dorogra. Rég buszoztam, úgyhogy vártam, hogy egy jó kis busz szállítsa a valagamat egy számomra idegen tájon, én pedig tudjak nézelődni ezerrel! Szeretem :-) 

A buszút során oldalról tekinthettük meg a hegyvonulatot, amin majd végigtúrázunk. Igazán szép volt, a Nagy-Gete nagyon jellegzetes hegy! Szééép nagy, az egyik fele lankás, a másik meredekebb.

Szóval úgy másfél órai buszút után érkeztünk meg oda, ahova kocsival kb. 30-40 perc alatt el lehetett volna jutni. A magyar tömegközlekedés szépségei :-) Csak pár percet kellett várnunk a vasútállomáson a viszontlátás örömeire: hamarosan befutott a vonat a túratársakkal. Mindig nagyon jó találkozni ezzel a csapattal, olyan jó fejek!! Örömködve üdvözöltük az ismerős és ismeretlen egyéneket, majd pecsét után néztünk. A pénztár nem volt nyitva, így betámadtuk a mittudomén milyen irodát, ahol a MÁV-os dolgozók tartózkodnak. A bácsitól egy esztétikailag rendkívül letisztult pecsétet kaptunk: a felirata "Dorog" és egy négyjegyű szám vala. Megteszi.

Eztán többünk döbbenetére az első utunk nem egy kocsmába vitt, hanem megindultunk a kéken ki a városból. Megkezdődtek a kiscsoportos beszélgetések. Én is elmerültem néhány csevejben, és újfent megtapasztaltam, hogy mennyire nem figyel ilyenkor az ember a környezetére. Ebből a szempontból kétségtelen előny, ha egyedül túrázik az ember. De ha ezzel a csapattal megyek, akkor éppoly fontosak számomra az emberek, mint a túrázás és a táj.

Erdőben haladtunk, és nem kis örömömre erre volt egy kis hó! Tehát már látszott a fehérség! Oly jól esett, hisz a tegnapi túrámon két folt kivételével nem láttam havat. És hát mégiscsak december van...
Kisvártatva ráléptünk a Gete vonulatára, és innentől emelkedett az út. A csapat is szétszakadt, majd be-bevártuk egymást. Havas ösvényeket szeltünk. A Gete-hegy nevű csúcson (403 m) tartottunk egy nézelődéses-fotózásos pihenőcskét. Innen szép kilátás nyílt az alant elterülő változatos tájra, mely tartalmazott jól fésült, őszbe vegyülő szántóföldet, települést, erdőfoltokat.

a Nagy-Getén
Az utunk továbbra is felfelé vezetett, hisz a következő cél a Nagy-Gete volt (456 m). Itt már volt akkora hó, amelyen látszott, hogy szűz a fák közt. Hiába haladtunk a gerincen, kilátásunk nem volt a fák sűrűsége miatt. Itt is hosszúra nyúlott a csapat, és az eleje már felért a csúcsra, mikor a vége még távolabb volt tőle. 
A Gete csúcsa kopasz, így nagyszerű kilátást enged meg D felé. Van egy nagy kereszt is ott. Itt is fotóztunk, néhányan pedig leléptek, hogy mielőbb bevegyék a tokodi kocsmát. 
Eszembe jutott, hogy itt van egy ládarejtés, így gyors átolvastam szegényes leírásomat, és elindultam a szimatom után. Kerestem-kutattam a kövek közt, de - mivel nem igazán akartam szívvel-lélekkel ládázni - nem lett meg most sem a rejtés. Mire visszaballagtam a többiekhez, már szedelőzködtek. Ekkor derült ki, hogy Zsolti telefonján van GPS, azon pedig ládákat is mutató térkép, és gyorsabban be tudja izzítani, mint én az én készülékemet. Viszont így is elkéstünk, nem akartunk annyira leszakadni a többiekről, így abban maradtunk, hogy majd a legközelebbi ládánál igénybe vesszük az okostelefon agyát. 

A Getéről való leereszkedés emlékezetes. Marha meredek zergebaszta ösvény visz lefelé, mely néhány lépésenként ellentétes irányt vesz. Jelentősen fel is torlódtunk, mivel voltak, akik nem merték úgy nekiereszteni magukat. Nekem a bakim most jól funkcionált, alig csúsztam meg néhányszor. Persze erről a helyszínről a tegnapi kilátóhoz vezető ösvényre asszociáltam, ám ahhoz képest itt most tengernyi falevél volt, és sokkal kevesebb pucér saras rész. Nem éreztem annyira vészesnek.
Volt még egy kis felmenet az Öreg-kőre, de bevallom, itt az emlékeim cserben hagynak - valószínűleg az egyik mélyebb beszélgetésben voltam elmerülve, s nem emlékszem egész tisztán a környezetre.

De azt elmondhatom, hogy december létére marha meleg idő volt. Gyönyörűen sütött a nap egész túránk alatt, s már a kis emelkedők is lecsalták rólunk a kabátot. Vágytuk volna a havat, de örült a lelkünk a napsütésnek!

Hamarosan megérkeztünk Tokodra. Itt két helyen is lehet pecsételni: az Aladár kocsmában, illetve a tokodi pincéknél a Kavics-Lakban. Nyilvánvalóan a kocsmában kezdtük. Itt elég hosszú pihenőt tartottunk, biztosítottuk a hely egy heti bevételét, valamint falatoztunk, beszélgettünk, nevetgéltünk. Tök szeretem, hogy ilyenkor pillanatok alatt terülj-asztallá változik a felület: sokan ráteszik, amilyük van, és szabad a vásár. Így jutottam töpörtyűhöz, kolbász kisütött zsírjával megkent kenyérhez, töpörtyűkrémes kenyérhez (de ezt átpasszoltam Petinek, nem jött be annyira az íze), valamint zöldhagymához. Az erőskedvelők csípős paprikás zsíros kenyeret fogyasztottak, és furcsa mód mindannyian vadul szipogni és szemet-homlokot törölgetni kezdtek, majd röpködtek a "bazmeg"-ek :-) "Csöppet" csípős volt a Taki által hozott paprika :-))
És döbbenetes, de elfogyott a kocsma kínálatából a Becherovka, mire én kérni akartam! Teljesen el voltam hűlve. Hálistennek a kedves túratársak közül ketten is felajánlották, hogy igyak az övékből valamennyit, majd javasolták, hogy ha Petiét is megcsapolom, már annyit ittam, mintha nekem is jutott volna. Éltem a lehetőséggel :-)

Hosszú pihenőnk után, valamint miután Pali megosztotta a csapattal az új telszámát, felkerekedtünk. Épphogy be voltam csiccsentve, de sajnos az érzés túl hamar elmúlt a hideg levegő és a mozgás hatására. 
Utunk újra emelkedett, ahogy jöttünk ki a faluból. Ott magasodott a Hegyes-kő a maga 311 m-es magasságával. Úgy tűnt, a KÉK mellette megy el. (A térképemet egyszer vettem csak elő, így nem voltam teljesen tisztában már útközben sem, hogy mi hogy követi egymást.) Egy kunkorral félig megkerültük a Hegyes-követ (vagy kőt...?), s aztán betámadtuk hátulról. Egyesek tovább mentek, mi néhányan pedig ledobtuk a zsákunkat, hogy könnyebben küzdhessük fel magunkat. Ahhoz kétségem sem fért soha, hogy megéri felmenni a magaslatokra, és most is ezt tapasztaltam. Innen végre 360 fokos panorámát kaptunk: észak felé ott csillogott a Duna, ott magasodott az esztergomi bazilika, mögötte pedig a szlovák hegyek, és nem messze tőle pedig a hósapkás Börzsöny! Csudaszép volt! DNy felé pedig ott trónolt a Nagy-Gerecse csúcs (633 m), rajta az adótoronnyal. Mellettünk pedig ott hevert Sanyi a köveken, és belső nyugalmában elmerülve napfürdőzött :-) Peti valami más irányból támadta be a csúcsot, azt hiszem, barlangokat keresett, vagy másmilyen panorámát.

Hegyes-kői panoráma, rázoomolva a Börzsöny havas csúcsaira, bal oldalon az esztergomi Bazilika
A többiek már lementek, amikor rárontottam Zsoltira, hogy kapcsolja gyorsan be a masináját. Sajnos megint nem jártunk sikerrel, talán nem túl érzékeny preciziós műszer ez, de általa nem leltünk rá a ládára. Sebaj.

Hamarosan egy érdekes helyre értünk. Amolyan cserjés mezőféle ez, és ezerfelé szelik az ösvények. Nem árt odafigyelni, merre vannak a jelzések. Épp ötfős társasággal haladtunk és beszélgettünk, amikor  megzavart állatkák futottak át előttünk az ösvényen, méghozzá egy disznócsalád: anya és néhány porontya. Végre, élő disznók! :-) És család! De jó!
Hamarosan forgalmasabb betonútra értünk, és azon voltunk kénytelenek haladni egy kis darabon. Ekkor átéreztem a helyzetemet, és öröm töltött el, hogy én itt gyalogolok, és nem pedig az egyik autóban ülök. Ez nagy örömmel töltött el :-)
Eztán értünk oda a tokodi pincékhez, melyek tulképp Tokod és Mogyorósbánya között félúton lelhetők fel. És meglett a Kavics-Lak is. Szuper kis hely!! Ajándékképp kaptuk, hogy pont akkor értünk oda a Lakhoz, amikor jöttek a tulajék is. Sanyi mindjárt le is csapott rájuk, jól kikérdezte őket. Engem lefoglalt a sok érdekes dolog, és a pecsét is remek módon volt megoldva: egy kavicsba volt beleépítve a pecsételő fej, és egy iszonyat aranyos kis dobozba volt kihelyezve a kerítésen. Imígyen: kavicspecsét Mellesleg ezt nézegessétek, ha csudajó kavicsdolgokat akartok nézni: kavicsok Szóval néhányan elszütyörögtünk itt, míg a többség már továbbhaladt. 

Újra emelkedő következett, és előretekintve látványos nagy sziklák magasodtak a semmi fölé. Oda tartottunk! Jó megdolgoztatós szakasz volt, és örültem neki, hogy dolgozik a testem! Így aztán felértünk a kősziklákhoz, ahonnan - ahogy a térkép is jelöli - szép kilátás van. Itt már ropogott a hó a talpunk alatt, annyi volt. Megkísértett a gondolat, hogy nem várromokat látunk-e itt, de Sanyi szerint nem. Itt mi leszakadtunk a többiektől, mert én meg akartam nézni a távolabbi sziklákat is, ő pedig velem tartott. Valaki egy botra egy magyar zászlót tűzött ide. Találtunk még csillagászkodásra utaló jeleket itt (pl. egy betonlap, rajta egy nyíl, és odaírva, hogy Perseidák, vagy egy emléktábla, hogy Konkoly Thege csillagos valamicsoda).

a tokodi pincék feletti Kőszikla
Az innen Mogyorósbányáig tartó szakaszt beszélgetve és trappolva tettük meg. Az út lejtett. A faluban útbaigazítást kértünk, és bár Sanyi kocsmát kérdezett, de a néni rögtön a KÉKpecsét felé terelt bennünket. Ez egy zárva lévő vendéglő ajtajánál volt elhelyezve. Közben a többiek már velünk szembe jöttek, és Peti mondta, hogy menjünk majd fel egy utcában, mert ők ott lesznek, állítólag cukrászda van ott. Gyorsan benyomtam a pecsétet, majd rohantam a szomszédos játszótérre, ami nagyon nyálcsorgatóan nézett ki! Amin rögtön megakadt a szemem, az az olyan izé, hogy egy dróton lógó cuccra rákapaszkodva lehet lesuhanni! Hát amilyen jónak tűnt, annyira fos volt: alig pár métert csúszott velem... Kellőképp lehangolt, gyorsan valami jobb után néztem. Betámadtam a hintákat! Imádok hintázni, és meggyőződésem, hogy ez azért van, mert kiskoromban alig volt lehetőségem kiélni ezt :-) Széthajtottam a hintát, majd kipróbáltam még egy egyszemélyes játékot, aztán megállítottam Sanyit, mivel úgy véltem, rossz felé megy, és felmentünk az általam javallott utcán. Ott meg is találtuk a "cukrászdát", ami valójában kocsma volt. A cukrászda egy régi funkciója volt, melyet a falusiak - jó falusi szokás szerint - az életben nem fognak modernizálni, így a kocsmáros csaj elmondása szerint most is cukinak hívják a helyet. 

Itt nem ücsörögtünk sokáig, mert hamarosan indult a busz, mellyel visszatértünk Dorogra. Peti útközben kitalálta, hogy ha leszállunk Tokodaltárón, bekukkanthatunk mamájához, így a döntést pillanatokon belül tett követte. Váratlan gyorsasággal elbúcsúztunk kedves túratársainktól, és elhagytuk a járatot. 
A mama végtelen örömmel üdvözölt minket, meggyőződésem, hogy feldobtuk a napját. Nem maradtunk sokáig, csak egy órát, aztán 5 liter savanyúsággal, egy kis üveg lecsóval és két tojással megrakodva távoztunk. Levágtattunk a buszra, mert majdnem lekéstük, és méltán gondoltuk úgy, hogy innen már sima ügy van hazáig. Ez majdnem így is történt, csak Tatán közbejött egy durrdefekt. És a nap második ajándéka: a defekt épp egy buszmegálló mellett történt, melyben bent állt egy T.bánya felé menő busz. Nagyszerű :-) Pillanatok alatt átszálltunk a másik buszra, és most már tényleg simán hazaértünk.

Remek hétvége volt: két túrás nap!! :-)

Összes fotóm: fotók

2011. december 17., szombat

újabb kódorgás a Gerecsében

Ma ismételten ráértem, így nem volt kérdéses, hogy elcsökevényesedő lábaim és fejlődő ülőgumóim megmozgatása végett a hegy felé veszem az irányt. Jókora szél fútt, ám hideg nem volt vészesen, bizonyosan pluszban volt a hőmérséklet. Előzetes tervezésem csak a kilátóig tartott, onnan majd improvizálok, gondoltam. Ma ládázásra is készültem, ámbár GPS-t nem tudtam vinni, mert reggel ahogy elővettem, kiderült, hogy csutkára le van merülve. Így ma itthon maradt magába színi az éltető energiát, ám így erősen kérdésessé vált a ládavadászat sikere, mivel a két fellelhető ládához koordináták hada mutatta volna az utat. Sebaj, azért mindenképp megpróbálom!

A szokott útvonalon, a piros csíkon mentem fel a madárhoz. A város - ami most nem volt ködben - csak egy kurta pislantást kapott onnan, majd az irányzékot a Szédítő-szikla felé vettem, ott lapul ugyanis egy láda. Végre most lementem a szikla szoknyájára, már egy ideje fentem rá a fogam. Most amúgy is muszáj volt, mert arra kellett keresni a ládát. Veszett szél fújt ott, fel kellett kapucniznom. A ládát sok percig kajtattam, átvizsgáltam sok lyukat, repedést, másztam fel-le, de eredménytelenül kellett távoznom. Na majd legközelebb már GPS-sel felfegyverkezve érkezem!

Eztán a kilátó felé kanyarodtam, mert ama létesítmény még mindig igen nagy vonzerőt gyakorol rám. Na meg most a másik láda miatt is, mely fellelésének koordinátái a kilátó tetejére vannak róva. 
Caplattam az ösvényen, amikor egy kis akrobata mókuska ugrándozása torpantott meg. Figyelve, de azért bátran átszaladt előttem az ösvényen, csavarban felfutott egy fatörzsön. Én óvakodva igyekeztem úgy helyezkedni, hogy mindig lássam, mit akrobatikázik össze. Ugyanis időnként repülőmókusnak gondolta magát, és némi farrendezkedés után átugrott a szomszédos fa ágára! Ekkor sajnos megzavart egy telefon (egy ügyfél nem átallott szombaton felhívni), így - bár még jó ideig igyekeztem a mókuskát figyelni - egy idő után szem elől vesztettem a légtornászt. 

A kilátó most is megvolt, ott terpeszkedett naaaagy póklábain, készenlétben, hogy rávesse magát a városra. Már messziről hallatszott, milyen veszettül zúg a szél odafent, de ez nyilvánvalóan nem tántorított el attól, hogy bevegyem a placcot. Felkocogtam, útközben felcsaptam a kapucnit újfent. Fent aztán tombolt a szél ezerrel, ha szembeszegültem vele, a kapucnimnak esélye sem volt a fejemen maradni. Sokszor igyekezett megfosztani a függőleges létezéstől. Dacoltam vele, és sikerrel! :-) Egyébiránt a koordinátákat nem találtam meg a leírás szerinti helyen, nem egészen értettem a dolgot. Most utánaolvastam még egyszer a geocaching.hu-n, és lám: más sem találta, sőt van, aki azt gondolta, mint én: hogy az a bizonyos oszlop le lett festve. No mindegy, legközelebb GPS-sel indítok hadat a pót-koordináták ellen!

A kilátóról lemászva eljött a töprengés ideje, hogy merre is menjek tovább. Két kupak meleg tea mellett átböngésztem a térképet, és megállapítottam, hogy egyet kell értenem Petivel: a Gerecsében tényleg nincsenek bő lére eresztve a turistautak. Ehhez járul még az én szűrőm: az út legyen minél távolabb emberi helyektől. Hát nem sok esélyem marad... 

Na mindegy. Leereszkedtem a piros háromszögön (marha csúszós volt), majd egy darabon azonos úton mentem a két héttel ezelőtti önmagammal. :-) A Vaskapu felé tartva összetalálkoztam két terepbringát toló sráccal. Már múltkor is láttam, hogy azt a részt a terepbringások sűrűn preferálják. Beelőztem őket, miközben hallgattam témába vágó csevejüket. Tök baró szerintem a terepbringázás!

A Vaskapunál most másfelé kanyarodtam, mint múltkor. Hamarosan megint a csemetekerthez értem, ahol kerítésen keresztül megpróbáltam megsimizni a nagy loncsos ebeket (nem nagyon fért be a kezem, meg az ebek veszettül féltékenyek voltak egymásra). A kertben épp szüretelték a fenyőfát a közeledő karácsony végett.

Innen megcéloztam újra a Kis-réti vadászházat (azt a bizonyost, ami már nincs), úgyhogy megint ismert útvonalon haladtam. Az egykori vadászháznál lecsüccsentem kicsit a szép, faragott padra (amit múltkor lefotóztam), ittam, szusszantam egyet, térképet tanulmányoztam, valamint szapultam magam, amiért egyáltalán semmi élelmet nem hoztam magammal. 

Innentől megint új úton mentem. Épp abban gyönyörködtem, milyen szépen mutat a fehér kavicsos út, ahogy egy enyhe S betűt leírva eltűnik a barna avar és barna fák közt (imádom a kanyargó ösvényeket, amikről nem lehet tudni, hova visznek!), amikor 3 őzi mozgása torpantott meg. Sajnos észrevettek, de néhány kecses szökkenés után megálltak, és lassú sétában tűntek el. De örülök, hogy láttam őket! 

A bevetés következő célhelye a Halyagos, majd az Öreg-Halyagos lett. Elhatároztam, hogy kedvükért elszakadok a turistaúttól, meghódítom irtózatos magasságukat, és megkeresem a tetejükön trónoló magassági pontot. Kisvártatva megkezdtem tehát toronyiránt a Halyagos elleni csúcstámadást, mely méltóságteljes 445 m-es magasságával tornyosult előttem. Felérve mentem mindenfelé, kerestem-kutattam. Egy vadcsapásra bukkantam, azon indultam el, majd kisvártatva mohás sziklák vonták magukra a figyelmemet - úgy kuksoltak ott, mint zöld tojások az avarban. Odamentem fizikálisan is megcsodálni őket, és ekkor megpillantottam a magassági pontot. Juppi, az ösvény és a kövek elvezettek hozzá! A magassági pont pedig még egy ajándékot adott: a közelben megpillantottam egy gyönyörű matuzsálem fát! Íme, ő az:


Őt is körbecsodáltam, majd még egy térképellenőrzést megejtve elindultam, hogy hasonló sikerrel járjak a 437 m magas Öreg-Halyagosnál. Úgy véltem, tartom a helyes irányt, de ez közel sem biztos. Kódorogtam, de a magassági pont nem lett meg (nem is tudom amúgy, van-e). 

Megint eszembe jutott, hogy marha hasznos lenne elvégezni egy túravezetői tanfolyamot, mert sok ponton hiányosságaim vannak a tájékozódásban. Igazából tankönyvem van hozzá, úgyhogy magam is tanulhatnék belőle.

A sikertelen csúcsfelderítés után a sárga jelzésen haladtam, majd megint egy már ismert helyre érkeztem. Ott egy darabig azonos úton mentem, majd elszakadtam a járt úttól, és nem jelzett, kavicsos úton haladtam. Ugyanis új célt tűztem ki: a Ferenc-ház megtekintését. 
Hamarosan oda is értem, de házat sehol nem láttam. A térkép segítségével megállapítottam, hol lehetett, és valóban: megtaláltam a nyomait. Tetőcserép darabok, szemetek, téglák. Nem tudom, milyen ház lehetett ott, és vajon mióta nem létezik ez sem. 

Eztán egy nyílegyenes úton haladtam, majd a Halyagos rét túlfelén találtam magam [nemrég mentem el a másik oldalán, oda is intettem a másik téridőkontinuumban ott caplató Dijának :-)] Innentől már hazafelé vettem az irányt, a nappal is leáldozóban volt, no meg veszett éhségben szenvedtem. Áthaladtam egy kedves völgyön, majd újra a Vaskapunál voltam. A fák közt láttam a terepbringásokat. Leereszkedtem a már ismert úton, és hamarosan ott álltam a piros háromszög kezdetén, mely a kilátóhoz visz. Tudtam, hogy ez kemény szakasz lesz - jelenleg csúszós, de amúgy meg elég meredek.

Nekiveselkedtem hát. A fűtésem néhány perc alatt bekapcsolt. Többször megálltam néhány másodpercre, és aztán újult hévvel toltam magam felfelé. A legnehezebb szakaszon fák segítségét is igénybe kellett vennem, ugyanis az alapvető meredekséghez most még vizes faleveleket és sarat is kaptam nehezítés gyanánt. 
Igazából ki akartam próbálni ezt a szakaszt felfelé is mindenképp, mert lefelé már kétszer is lementem rajta. Na meg a múlt hétvégi teljesítménytúra - amire végül nem mentem - is itt vezetett fel, és az induló 3 ismerősöm is biztosan szenvedett itt.

No, végül újra megláttam a kilátót, ennek most különösen megörültem. Nem volt túl egyszerű szakasz.
Elkanyarodtam még a nagy barlang felé, utánanézni az ott valahol rejlő ládának, de persze nem találtam meg, ide is koordináták kellettek volna. Jól van, mindenképp lesz majd még egy ilyen utam!

Jól esett a mai nem túl hosszú túra, igazából elfáradtam a végére. Holnap pedig vár a Dorog-Mogyorósbánya közti kék szakasz! Jó ez a hétvége :-)

elrugaszkodás

2011. december 5., hétfő

gerecsei kósza

Az adódott szabadnapomat végig kint akartam tölteni az erdőben, így felkerekedtem egy gerecsei kószálásra. Mivel Peti dolgozott, a túratársak pedig nem értek rá, egyedül mentem. Az út nagyrészt nosztalgiaútnak sikeredett, mivel szinte ugyanazt az útvonalat néztem ki, amit kb. egy évvel ezelőtt, mikor először jártam itt, végigjártunk Peti vezetésével. 

Fél 9-kor tettem le a kocsit a vasútállomásnál, onnan vettem nyakamba a hegyet. A sok lépcsőn indultam a Turul felé, tettem egy apró kitérőt a házikónkhoz, majd felcaplattam a madárkához. Jól felöltöztem reggel, mivel hideg és ködös volt az idő, de már rég nem fáztam, mire a hegyről tekintettem körbe a városra. Sok szépen most sem láttam benne.
Lent a városban nemigen volt nyoma bármi fehér színű csapadéknak, de fent a Turulnál már néhány cm vastag jég fagyott az ágakhoz, és a madár háta is fehéren virított. Egy lelket sem láttam, és bőszen reméltem, hogy ez így marad nagyjából egész nap. Magamban akartam lenni. Bár hozzátartozik, hogy indulás után, ahogy kezdtem feltöltődni, szörnyen elkezdtek hiányozni a túratársaim :-) Majdnem írtam is egy körsms-t, de aztán lemondtam róla. Majd a hiányérzet elmúlt, és élvezni kezdtem az egyedüllétet.

A kilátó

Első utam a kilátóhoz vezetett. Amikor egy éve ott jártam, nagyon megtetszett hatalmas méretei miatt, és mert olyan szörnyen magasan emelkedik a város fölé. Akkor már sötétedett, így vártam, hogy most világosban is láthassam. A fák fehéren csüngtek az ösvény fölé, és a talajt vastagon borították a fákról lepotyogott fagyott jégdarabkák. Tök csönd volt, így döbbenve állapodtam meg, amikor egy hosszú zuhanás-hangot hallottam. Ez időnként ismétlődött, és rájöttem, hogy a fák szabadulnak meg ilyen hangosan fehér terhüktől.

A kilátó most is lenyűgözött, gyorsan indultam is felfelé. Ma még láb nem taposta a lépcsőket, az látszott a ráfagyott jégen. A rácson is több centi vastag jég virított, és ez csak vastagodott, ahogy haladtam felfelé. Fent már döbbenet vastag volt, néhol a fordulókban súroltam az oldalát. Marha jól nézett ki!

Felérve konstatáltam, hogy kilátás nem lesz, a város ködben ül. Meg amúgy sem sokmit láttam volna ki a vastagon deres rácson. Eszembe jutott, hogy mintha egy geokess rejtés egy részlete lenne az egyik keréken, de sajnos nem néztem előzőleg utána. Vaktában elkezdtem néhány helyen levakarni a jeget, és elő is tűntek feliratok, de a „Szeretlek, Sanyi!”-k és „Ádám + Évá”-k közt nem találtam a ládagyanúsat. Mindegy, majd legközelebb!

A kilátó után a piros háromszögön haladtam, ami sok szintvonalas ereszkedést jelentett. Érdekes volt, ahogy fokozatosan eltűnt a fehérség, és már nyoma sem volt zúzmarának a fákon.

Hamarosan elértem a Vaskapu nevű részhez, ahol a terepbringások nyomain kívül egy „Gerecse 50” feliratot is felfedeztem egy fán. Ezek szerint Gerecse 50-ezek is egy kicsit :-) (Egyébként a köv. G50-re menni akarok!)


Az ezt követő szakasz igazán elbűvölt. Végre itt már madarakat is hallottam-láttam: cinkéket és talán csuszkákat vagy fakuszokat. Azért gondolom, mert a fatörzsre szálltak, és ott ugráltak feljebb-lejjebb. Egy sekély szurdokfélében haladtam, fokozatosan emelkedett az út, így a fák megint fehéredni kezdtek. Előre nézve úgy tűnt, a faágak gömbölyű ívben hajolnak az ösvény fölé. Jól nézett ki, el is lőttem egy olyan képet is, amin én is ott battyogok :-)

A térkép szerint hamarosan két barlang mellett is el kellett haladnom. Szerettem volna megtalálni őket, de a Vértes László barlang sikeresen rejtezett előlem. Az Arany-lyukat pedig talán megtaláltam, de nem volt jelentős.

A Vértestolnáig tartó út a térkép szerint elég egyhangúnak ígérkezett, semmi megnéznivaló látványosság nem volt jelölve, így gondolataimba mélyedve nyomtam le. Egyszer csak Stihl-fűrész hangra figyeltem fel, sajnos elölről jött, amerre én is haladtam. Nem akartam emberrel találkozni, pláne nem fairtókkal, de végül nem is kellett, mert nem az úton voltak. Ezen az útszakaszon egyébként több hely ismerős volt, újra ránosztalgiáztam az egy évvel ezelőtti emlékekre.

Hamarosan beértem Vértestolnára. (Érdekes kérdés: mit keresnek Vértes-nevű települések a Gerecsében…?) Itt megint ismerős volt a faluszéli állatlegelő hely, majd a focipálya is. Itt láttam egy érdekes emlékművet, amit le is fotóztam, majd amikor megfordultam, döbbenten fedeztem fel egy villanyoszlopon egy Camino-s sárga kagyló jelzést!

Közbevetésként el kell mondanom, hogy azért volt rám különösen nagy hatással a sárga kagyló, mert épp egy Camino-s könyvet olvasok, és annak felfedezésén vagyok, hogy mennyire vonz engem a Camino. No meg rémlett valami olyasmi, hogy „magyar Camino”, és most megláttam egy kagylót… Talán máris Camino-zok…? Ennyire hamar azért nem gondoltam… :-)


 A faluban elbattyogtam még a kocsma előtt, ahol anno is megpihentünk egy-két ital erejéig, majd elhagyva a települést hamarosan jobbra lekanyarodtam a Kékre. Egyre több Camino-jelzést láttam a fákon, az eső pedig rákezdett, de csak alacsony fokozaton.

Egy elágazásnál arra lettem figyelmes, hogy valami régi betoncsík fut keresztbe az ösvényen. Utánanéztem a térképen, és konstatáltam, hogy itt ment a régi vasút! Ezek a dolgok mindig érdekesek számomra, ezek a „régi ezek vagy azok”, úgyhogy igen megörültem neki. Megnéztem a térképen, hogy merre fut, és úgy döntöttem, elhagyom a Kéket annak okán, hogy egy darabon követem a vasút valahai nyomát, és megnézem a térképen romként jelölt volt Peskőalja megállóhelyet, valamint az időszakos forrásként jelölt Természetbarát-forrást. És itt, ahogy elhagytam a Kéket, vette kezdetét a Halálos Kitérőm…

Alig baktattam egy kicsit a nyomvonalon, amikor is az egyik utat keresztező vadösvényen egy halott kisdisznó tetemére figyeltem fel. Ütős élmény volt, álltam egy darabig és bámultam, majd óvatosan körüljártam és –fotóztam. Nem volt szaga, és a vér frissnek tűnt, már amennyire én azt meg tudom állapítani. Végül megbékéltem a dologgal, ezt kívántam a malacnak is, és folytattam az utamat. 

az első áldozat
Hamarosan találtam egy bokorra akasztott szakadt mellényt, majd kicsivel odébb egy szintén bokorra akasztott serpenyőt. Ez már igazán furcsa volt, ez a hely… És aztán csak rosszabb lett.

Hamarosan megtaláltam a helyet, ahol a volt vasúti megállóhely romjainak lenniük kellett. Egy tisztáson lévő bozótosban rá is bukkantam a romokra, amik zömében köveket jelentettek, valamint egy vasrácsos fakeretet. A Természetbarát-forrást is megleltem szerintem, bár vizet nem láttam.

Baktattam tovább az úton, amikor úgy láttam, hogy valami állatforma sötét tömeg hever előrébb. Kósza gondolatként megfordult a fejemben, hogy az lenne ám a marha fura, ha még egy halott disznót látnék. És lőn… Nem is egy, hanem 3 vaddisznó hevert előttem… Mind halott volt, véres, és az egyikük utolsó vonaglásként produktumot bocsátott ki a fenekén… 

Zokogásban törtem ki ilyen mészárlás láttán. Felhívtam Petit, elmondtam neki, amit láttam, és megbeszéltük, hogy ha net előtt leszünk, utánanézünk, kinek lehet szólni ez ügyben. Az forgott a fejemben, hogy hátha orvvadászok voltak… Azt tudtam, hogy a térképen meg tudom majd mutatni, hol láttam a tetemeket.

Továbbmentem, és már meg sem lepődtem, amikor megláttam az ötödiket… Ez egy jó nagy vadkan volt szegényke…

Ekkor traktorhangot hallottam. Az út épp kanyarodott, és a kanyar mögül jött a hang. Gyorsan lefényképeztem a vadkant is, majd eltettem a fotógépet. Ha orvvadászok, nehogy lássák, hogy fotóztam. 

Hamarosan szembetaláltam magam a Mészárosokkal. Szörnyű volt… Az erdőgazdaság emberei voltak, vadászemberek terepjáróval és két traktorral. Ahogy elhaladtam mellettük, szemtanúja lehetettem, ahogy épp kibeleznek egy vaddisznót. Láttam egy felkötött rókát is, és sok platóra feldobált halott disznót…

Percekig nem láttam semmit a könnyektől. Rájöttem, hogy valszeg nem fogok több halottat találni, mert ők onnan jöttek, amerre én megyek. Épp összeszedik a legyilkolt állatok tetemeit…

Vajon miért kellett nekem ezt a Halálos Kitérőt beiktatnom? Ha nem erre megyek, hanem végig a Kéken, ahogy először akartam, talán nem kell ezt látnom… De ezek szerint látnom kellett.

Megnyugodtam lassan, de mosolyogni csak akkor tudtam újra, amikor áthaladtam azon a kis hídon, ahol egy éve hócsatáztunk egyet. Akkor befagyott víz volt a patakban, most semmi, üresen kongott a meder. Kisvártatva pedig végre egy élő állatot is volt szerencsém meglátni: egy kisdisznó szaladt felém a bozótban, de mikor észrevett, nagy ívben megfordult, és szaladt visszafelé. Aranyosan szaporázott :-) Azért elképesztő, milyen fürgén futnak azokon a vékony kis patáikon.

Hamarosan Koldusszállás közelébe értem, ahol kékpecsét is van. Mivel most nem kékeztem, meg a pecsétem amúgy is megvan, no meg a jelenlegi útvonalam is csak megközelítette Koldusszállást, az ellenkező irányba indultam. Ez egy némileg kavicsos autóút szakasz, és 5-6 terepjáró el is húzott mellettem, úgyhogy forgalmasnak, és így nem annyira kívánatosnak nyilvánítottam ezt az utat. Innentől már érezhető volt az antropogenizáció sajnos. Meg úgy egyáltalán, a véleményem a Gerecséről az, hogy kevéssé van már jelen benne a Természetes.

A térkép szerint hamarosan a Kis-réti vadászházhoz kellett érnem, ami tavalyról megintcsak ismerős volt, viszont a házat elnyelte a föld.
Hamarosan az általam használt turistaút többször keresztezett egy egysávos betonutat. Az egyik ilyen keresztezésen áthaladva hátulról elfutott mellettem egy kocogó, és rámköszönt. Majd’ betojtam, a kapucnitól és sapitól nem hallottam, hogy jön! :-)

Emlékezetes volt még a csemetekert, itt tavaly kutyákat etettünk. Most egyet sem láttam. Innen már közel volt a Turul, ahol még egyszer körbenéztem a várost. A köd feljebb emelkedett, már többmindent láttam, de a levegő továbbra is homályos volt.
A túrám 20-25 km lehetett, de a lábaim azt mondták, hogy most nekik ez elég is volt.
A lelkem állagjavítása nagyon jól indult, de a Halálos Kitérő teljesen visszavetett. Összességében örülök, hogy elmentem, ugyanakkor aggasztó ezentúl számomra ősszel-télen az erdőt járni – a vadászat miatt…
Itt kuksizhatjátok az összes fotómat: gerecsei fotók