Tegnap este elterveztem, hogy karácsony másnapján megajándékozom magam egy túrával. Ehhez azért dukál egy korai kelés, mert bár mindig szeretem az erdőt, de a reggeli sétáknak van valami plusz varázsa.
A terv nem jött össze. Én ugyan nagyon korainak éreztem a dolgot és büszkén keltem ki az ágyból, az órám szerint már 11 volt. A ház összes többi órája szerint is. Pech.
Reggeli, közben egy kis karácsonyi film, aztán gyors öltözködés, távcső a nyakba és már indultam is.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szép tájakért nem kell sokat utaznom, öt perces séta és már vethetem is bele magam a sűrűbe. Így is történt. Bár gyermekkorom állandó túrás színhelye volt Csukor, ez a kis puszta, ahol már csak néhány, óriási fa őrzi az egykori lakók emlékét, az utóbbi években keveset jártam erre. Egy-két hónapja azonban voltam itt barátokkal és már akkor is megdobogtatta a szívem sok-sok cinke, akik itt tanyáztak. Ezt tűztem hát ki célul.
Cinkeles Csukorban :)
Pár utcányi bolyongás után, elhaladtam a régi állami gazdaság néhány épülete mellett, egyenesen a Szandaváraljai-patak felé, el a közeli mesterséges víztározó, a rézparti horgásztó mellett. Az itteni forrásokban sok a vas, így a felszínre jutó vízből a vas oxidjai, hidroxidjai kiválnak és barnás színű, nyálkás bevonatot képeznek a talajon, köveken. A népnyelv a színük miatt ezekről a kiválásokról rézpartnak nevezte el a területet, bár a rézhez, ha jól gondolom, valójában nem sok köze van a dolognak. A patakon át kellett kelnem és mivel a gázlót már jó ideje elöntötte a víz, közlekedésre jobb híján egy farönk szolgált. Nekem tetszett, pár percig kötéltáncosnak érezhettem magam. Megálltam és kicsit szemügyre vettem a jobbra-balra csivitelő madarakat. Megcsodáltam egy nagy fakopáncs párt. Felvillanyozott a hím szép, élénkpiros sapkája. Láttam már nagy fakopáncsot, az utóbbi időben meg aztán szerencsére egyre többet, mégis teljesen feldobott a látvány. Farkasszemet néztem egy-két hangosan lármázó szajkóval, meg néhány óvatosan csivitelő cinegével és mentem is tovább.
Megindultam délnek, csendesen baktattam a kitaposott úton, körülöttem tocsogós tisztás, de messzebb, mindkét oldalon már erdők. Éles jobbkanyar és itt elkezdődött egy hosszas kaptató, jól járt úton. Az erdő csendes volt. Néha olvadozó cseppekben hullt rám a fák jege, de élveztem. Amikor a természetben vagyok nincs miért morgolódnom, örülök minden percnek. Elhaladtam etetők, lesek mellett, szemügyre vettem a téli eleséget, kukoricaszemek, magvak, egy kis rothadó kukoricaszár, friss széna…karácsonyi menü :)
A csendes menetben kis híján a szívbajt hozta rám egy rémült fekete harkály, míg végül elértem azt a négyes kereszteződést, ahonnan aztán vehetjük Kelecsény felé az irányt, onnan a szandaváraljai várhoz és Szandához is eljuthatunk, ezek a kék pecsétet gyűjtögetőknek biztosan ismerősen csengnek. A másik úton a horgásztó felé, kisebb kurflival Cserháthaláp és Cserhátsurány felé haladhatunk. Én a saját utamon kívüli, negyedik lehetőséggel éltem.
Erős ereszkedés, pár száz méter a tájidegen, csúfos akácoson át, aztán pedig szép kis tisztás 3 hatalmas, ódon lucfenyővel és egy terebélyes cseresznyefával. Ez Csukorpuszta. 2 nagy kupacban vadaknak kiszórt eleség, szemben egy régi kút maradványa. Akár félelmetes is lehetne a hely, főleg egyedül, de nekem mégis otthonosnak hatott. Imádom a fenyőt :), választhatnék valamit, ami jóformán nem csak az Alpokalján fordul elő természetesen...
Az egyik hatalmas fához egy létra volt támasztva, ami egy kis ülőkéhez vezetett. Az óriási ágakra kötéllel erősített kis kucorgó valódi madárles. Ott lapulva én is kicsit úgy éreztem magam, mint egy madár, felettem a fa, rengeteg ág, fenyőillat, tényleg karácsonyi volt a hangulat. Vártam és a cinkék szépen sorakoztak az etetés helyén. Mivel többségük a fenyőkről az érkezésemmel elpártolt, így a szemközti kökénybokrokon ment tovább a buli. Nagy lárma lehetett ott, jó sokan voltak, folyamatosan váltották egymást az etetésen. Odareppentek, elcsíptek egy magot, aztán usgyi és egy szimpatikus ágon már tördelték is.
Kesztyűk a lesen
Azt vártam, hogy nem mennek el ilyen messzire és kicsit közelebb engednek magukhoz, kicsit reménykedtem, hogy esetleg elcsíphetek egy fenyvescinegét is, mert még sosem láttam, de ki kellett ábrándulnom.
Így megy ez a kezdőkkel, gondoltam magamban, minden nem sikerülhet elsőre, de valahol el kell kezdeni. Szóval ültem, leskelődtem, vártam, jóóó nagy levegőket vettem, élveztem a csendet és a nyugalmat.
Aztán éreztem… pontosabban nem éreztem, hogy min ülök, úgyhogy megmentettem magam egy leshez fagyástól és lekászálódtam. Még vetettem egy pillantást a cseresznyefára, összetalálkozott a pillantásom egy fenyőpinttyel és megindultam át a tisztáson vissza az útra.
De hogy mire nem jó a távcső, a cinkéim között kiszúrtam egy szép csipkebokrot is. Érdekes módon most nem szálltak el mind az érkezésemre. Maradt egy nagyon is kíváncsi kékcinke, aki minden közeledésemre közeledéssel válaszolt. A végén már karnyújtásnyi távolságba került és onnan figyelt érdeklődve. Közben befutott egy barátcinke is, akiről szintén pontos diagnózist készítettem és megállapítottam, hogy ő sem fenyves. Iszonyúan élveztem a helyzetet. Legszívesebben megpuszilgattam volna őket, de erőt vettem magamon, na meg beláttam, hogy ez nagyjából esélytelen, úgyhogy integettem nekik és továbbmentem a csipkebogyóimmal.
Közben eleredt az eső, úgyhogy visszafelé gyorsítottam a lépteimen. Ismét kaptató jött, plusz úgy döntöttem, hogy ma már lúd…így nem arra mentem, amerre jöttem, hanem tovább emelkedtem Kelecsény felé, a Sirató-hegyig és egy kis kitérővel a falu másik végét céloztam meg. Az eső jobban rákezdett. A békebeli távcső nem díjazta, én meg pláne nem, mert a szemüvegem vagy vizes volt, vagy párás vagy mindkettő egyszerre. Felhúztam a kapucnit és ballagtam visszafelé, közben elmélkedtem. Tanyasi házak, tömegkályha, túlnépesedés… Néha megálltam, megjegyeztem egy-egy szelídgesztenye fát, hogy tudjam legközelebb hol kell gyűjtenem, vagy inkább hol tudok gyűjteni, ha ügyes vagyok és időben kijövök.
Azért még megálltam egy fenyves foltnál, ahol lehetnek cinkék, de nem tudtam őket normálisan megfigyelni, a távcső is végleg beadta az unalmast. Az erdőből kiérve még megtorpantam egy etetésnél, és a madarakra emeltem a távcsövem, de félúton valami érdekesebbre tévedt a tekintetem. Egy csapat vaddisznó! Aranyosak voltak, bár az egyikük állandóan farolt nekem, lehetett volna egy kicsit udvariasabb is. Nem nagyon szerettem volna őket megzavarni, de más út nem nagyon kínálkozott és megvárni sem kívántam míg egy kb. öttagú malaccsalád megebédel, úgyhogy mérlegeltem kik, mik, van-e kismalac…ismét elkalandoztam azon, hogy télen egyáltalán vannak-e kismalacok vagy hogyan is megy ez…és végül elindultam, ők pedig csörtetve továbbálltak.
Újra átkeltem a patakon, felbattyogtam a szántók mentén a falu széléig és onnan hazafelé vettem az irányt.
Feltöltődve nézegettem magam körül a világító ablakokat és a kandikáló karácsonyfákat. Mintha kicseréltek volna. Rájöttem, amire már sokszor, hogy a természet a legnagyobb szerelem, amivel megmérgeződtem.
Szóval én így is ünnepeltem, kis túrával, aprónak tűnő, hatalmas élményekkel.
Dóri, boldoggá teszel, hogy végre megismerhetjük a Te költői vénádat is! Ami mellesleg bejön! :-)
VálaszTörlésSzupi kis hely lehet ez a ti falutok környéke (perpillanat nem vagyok teljesen tisztában, melyik is az), és alig várom, hogy majd KÉKezésem során arra vigyen utam!
Náccerű, hogy karácsonyi ajándék önmagad számára egy túra volt egy rég járt jó hely felé! Ez szuper!
Juhéééé! :)
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett a bejegyzés. Nem egy nagy túraleírás, de nem is annak készült. Tényleg fantasztikus volt, személyre szabott ajándék! :)