Translate

2015. november 8., vasárnap

Kis-Fátra az ősz színeiben

Először is kezdem azzal, hogy hol is van ez a Kis-Fátra. Mert az szerintem általános és nem furcsa, ha nem mindenki tudja rögvest. Szóval országilag Szlovákia területén található, természetföldrajzilag pedig a Kárpátok tagja, és a Tátráktól nagyjából nyugati irányba helyezkedik el. Tessék elővenni a térképet :-) 

Az október 23-i három napos hétvégén tehát a Kis-Fátra bejárása volt a célunk. Négyen mentünk: Kata és Dávid, Dóra és én. Dórával igen izgatottan vártuk a túrát. Dóra talpa már bizsergett az utóbbi idők túraszegény időszaka után, nekem pedig a gyalogtúrázás mellett a magashegyi túrázás is vágyódva hiányzott. Az őszi időszakkal együtt járó hideg éjjelek, és a a hegyen lévő menházakban potenciálisan jelen lévő zavarólag zajongó szlovákok okán elvettetett a sátras vagy menházas gerinctúrázás gondolata (a gerinc 3 nap alatt pont bejárható), s így a hegy alatti Stefanová nevű falucskában szálltunk meg. Kata remek szálláshelyet lelt nekünk: egy csinos nagy faház, és két éj mindösszesen 16 € volt (kb. 4900 Ft). 

1. nap - Szurdoktúrák
Péntek hajnalban pontban 5-kor Katáék ott álltak autójukkal a házam előtt. Hosszas zsilipeléssel (ajtók, kapu és zárak hada) kivonultam, majd már hasítottunk is Veresegyház felé, hol gyorsan felszedtük Dórát is. Nagyjából 5 óra alatt értünk a hegyhez. Stefanová is meglett, majd a szállásunk is. Egy roppant kedves, beszédes és folyton mosolygós néni nyitott ajtót, s kevert angol-német nyelven tisztáztuk vele a paramétereket. Felhurcolkodtunk a szobánkban (csupa-csupa fa, és a többi mellett egy emeletes ágy, melynek felső részét stoppoltam is), majd a hozott elemózsiát a közös konyhába helyeztük. Némi eszegetés, felöltözés, útiterv tisztázása, s már indultunk is. 


A magasabb csúcsokon felhők ültek, s az látszott, hogy elbűvölő őszi színpompa uralja a fákkal borított régiókat. A felhős magaslatokat ma nem bántuk, hisz az időjárás-előrejelzés is erre készített fel, s ma nem is törekedtünk a nagyobb magasságok felé. A mai célunk szurdoktúrázás volt. 
Hamar vetkőzni kezdtünk, ahogy emelkedő utunkat róttuk. Kata elmesélte, hogy a helyről való utánaolvasás során milyen medveinfókkal találkozott. Elvileg egész sok maci fordul elő itt a hegységben és környékén, olyannyira, hogy a gerincen macimonitorozást is szoktak végezni. Dóra és én elbűvölten vártuk, hogy macit kaphassunk lencsevégre :-) S az első információs tábla, amivel találkoztunk, szintén maciinfókat szolgáltatott. 

Őszi kikericcsel borított rétek, sáros ösvények, élénk színű fák, felhős csúcsok. 
Köszönet Dávidnak a türelméért, melyet a sokszori fényképezésünk során tanúsított :-)


Hamarosan egy patakot kereszteztünk, majd annak mentén haladtunk, s így jutottunk az első szurdokba (Horné diery). Nemsoká olyannyira szurdokká vált a táj, hogy fém járókon s fém lépcsőkön lehetett haladni. Közben csodáltuk a víz által kivájt szurdokot, a kis kerekded kádakat, a csodás vízeséseket, a színeket s a vadregényes utat. 

fenyvesben a szurdok elején

Igen tetszetős volt, sok megvitatásra való érdekes szépség akadt.
Egy elágazáshoz értünk. Itt lehetett választani, hogy továbbmegyünk a patak mentén, avagy elhagyjuk azt. Mivel a patak a másnapi útitervünkbe beleillett, mára elköszöntünk tőle, s emelkedvén fenyves-erdei-útra tértünk át. Ó, ez is mily csodálatos volt!! Irtó jó volt itt lenni ebben a közegben!
Nemsoká feladat akadt: sáros ösvényünk jelentős lejtőszöget vett fel. Sikamlós talajon, néhol ágakba kapaszkodva ereszkedtünk alá. Nem is gondoltuk, hogy ilyen sár lesz. A lejtő alján csodás rét várt minket, őszi kikericcsel borítva, s elbájoló panorámát biztosítva felhőkbe takarózott csúcsokra, melyekben másnapi célpontjainkat gyanítottuk.

Dóra és Dávid a réten

Hamarosan ahhoz a nyereghez értünk, ahol ma már jártunk egyszer. Elhatározván a továbbiakat, már szintén járt úton indultunk, azonban a patakon átkelve most egy másik szurdok felé vettük utunkat (Dolné diery). Hasonlóan az előzőhöz a legtöbb helyen itt is fémeszközökön volt biztosítva az előrehaladásunk. Hamar elértünk ahhoz az elágazáshoz, ahol alapvetően mi majd jobbfelé szándékoztunk menni, azonban a szurdokot annyira szépnek találtuk, hogy még egy darabig inkább mentünk benne. Közben Kata segítségével gyakoroltam a záridő különböző beállításaival való fotózást, így sikerült puha, fátyolos vízeséseket fotóznom:


Azért egyszer csak megfordultunk, hisz a tervünk alapvetően nem erre vitt. A szurdokot elhagyva magasabb térszínen haladtunk, csodás erdei közegben. Színes lehullott levelek keretezték utunkat, s bájos, puha ösvényen tapodtunk. Egyhelyütt volt egy kilátópont: felkapaszkodtunk egy völgy fölé nyúló sziklára, melyre elővigyázatosan korlátot erősítettek, s onnan láthattunk rá a völgyet borító lombkoronára, s néhány kiálló nagy sziklára.

jó kilátások

Ma immár harmadszor értünk a már ismert patakhoz. Némi Giant Bar evés zajlott, aztán megtárgyaltuk, hogyan tovább: Dávid visszavágyott a szállásra aludni, mi hárman még mentünk volna valamennyit. Még egy darabon együtt mentünk, majd elköszöntünk Dávidtól, s mi a Boboty felé vettünk kanyart a zöld jelzésen. Igen ám, de alighogy haladtunk egy keveset, a lányok felfedeztek egy másik jelzést, melyet tanösvényként azonosítottunk. Csekkoltuk a térképen, merre halad, majd tervet váltva azon haladtunk inkább. Egy darabig egy oldalban, erdő széli réten vezetett, ahonnan megint remek kilátás volt. Érdekes dolgokról cseréltünk eszmét, amikor is egyszer csak azt vettük észre, hogy a szemközti magaslatokról a felhők feljebb libbentek, és nini, hó kandikál elő! Biza, a csúcsok havasak voltak! Ámultuk őket, hisz holnap oda megyünk!

Ez a kedves ösvény a hotel Boboty-hoz vezetett, ahonnan már aszfaltúton tértünk vissza Stefanová-ra. Illetve szerencsére nem teljesen, mert egész hosszan az úttól pár méterre ösvény haladt a fák közt. Stefanován a kirakott térképen épp templomot és egy érdekes létesítményt tanulmányoztunk, mikor magyar túrázók érkeztek. Elmondták, hogy ők fent voltak ma a magaslatokon, de semmit nem láttak, mert  felhőben jártak. Örültünk neki, hogy mi holnap tervezünk oda menni, amikorra az időjárás-előrejelzés is csodákat ígért. 
Még egy kicsit összejártuk a falucskát, keresve az amfiteátrumot, amit nem találtunk, viszont közben értékes beszélgetést folytattunk hegymászás-témában. Végül hazamentünk, ahol főztünk s eszegettünk hozott anyagoktól. Megbeszéltük a másnapot, majd relatív korán aludni tértünk. 


2. nap - Egy igazán hosszú túranap a csúcsgyűjtés jegyében
Dóra lágy és gyengéd telefonos ébresztőjére keltünk. Igyekeztünk magunkat összekapni, majd indultunk a nagy nap elibe. Ma több környékbeli csúcsot terveztünk bejárni, így a Maly Rozsutec-t (1343 m), a Velky Rozsutec-t (1609 m) és a Stoh-ot (1607 m). A Rozsuteceket önkényesen átneveztünk, s a továbbiakban Rozsomákként említem majd őket :-)

Egy darabig a tegnap már többszörösen tesztel úton haladtunk, majd a nagyon csúszós és meredek sáros ösvényre tértünk. Végül meg kellett állapítanom, hogy felfelé mégsem gáz annyira, legalábbis nekem sikerült elég jól felhaladnom rajta. Lefelé tegnap sikamlósabb volt. Nem tűnt úgy, mintha éjjel megfagyott volna a sár, ámbár jó hideg volt reggel. A fázósabb végtagúak kabát nélkül, de kesztyűben és sapiban indultak neki a napnak. 
A kikericses réten immár csodaidőben vehettük szemügyre a tarkálló erdőket és hóval borított magaslatokat. Elméláztunk kicsit...

valószínűleg a Stoh (1607 m)
zsenge őszi kikerics

Újra csuszamlós meredeken való felevickélésbe csaptunk. Csak úgy cuppogtunk a sárban. Majd leértünk a patakhoz, s a tegnap részben bejárt szurdok (Horné diery) folytatásába kezdtünk. Számomra ez a szurdok volt az igazi csodaszurdok, egészen elbűvölt vadregényessége! Mindenképp érdemes volt igazán odafigyelve haladni benne, sokhelyütt láncba kellett kapaszkodni, és a már ismert fémlétrák is megvoltak. Elvétve hangosan csevegő, daloló szlovákok, vagy épp edzésszerűen vágtató srácok voltak a szurdoktársaink. 
Aztán ezt a csodaszurdokot is elhagytuk, s nyíltabb térszínre érve feltűnt a Kis-Rozsomák. Mmm, megámultuk, igen szép volt! Én ekkor már éhes voltam, Dóra is falt volna, s először úgy volt, itt eszünk. Azonban az árnyékban a fújó szél nem keltett bennünk túl komfortos érzeteket, viszont a közeli nyereg (sedlo Medzirozsutce 1200 m) napfényt sejtető csábítása erős volt, így továbbmentünk addig. Ahogy kiértünk a napfényre, szinte elolvadtam, olyan csodálatos érzés volt élvezni a meleg sugarakat! S nemcsak azt, hanem az elénk táruló látványt is: két oldalunkon a két Rozsomák, előttünk pedig felhővel borított medence, melyből leghátul a Tátrák vonulatai emelkednek elő, illetve néhány közelebbi csúcs... Teljesen odavoltam a rajongástól :-)

a Kis-Rozsomák (Maly Rozsutec 1343 m)
panoráma a nyeregből Tátravonulattal
piknik a nyeregben

Ahogy ott majszoltuk az elemózsiánkat, élveztük a meleg napfényt s ámultuk a csodatájat, edző fiúcsapat érkezett. Fújtatva, ki kocogva, ki gyors gyaloglásban ért mögénk a táblához, majd köpködőversenyt rendeztek. Szinte közvetlenül mellénk, mögénk köpdösték ízesen a szájukban felgyülemlett sűrű anyagot... Felettébb guszta volt. Aztán egyikük úgy fotózta le a fenti képen látható panorámát, hogy a földön ülő Dóra mögé lépett, és a feje felett fotózott... Nem tudtunk hová lenni csodálkozásunkban. Szerencsére ők a Nagy-Rozsomák felé kocogtak tova, így a továbbiakban nem kellett vonzó társaságukat élveznünk. 

Elindultunk a Kis-Rozsomákra. Kopár, fenyőkkel gyéren hintett réten tértünk át, majd megkezdődött a fenyvesben való meredek kaptatás, mely aztán enyhébb sziklamászásba csapott át. Drót és lánc volt hivatott a kapaszkodást segíteni, s meg kell hagyni, edzős és mászós munka volt feljutni ezen a szakaszon! A fényképek nem tudják érzékeltetni. 
Kata azon zavarában, hogy a lefelé haladó 2 embernek az ő felfelé haladását kellett várnia, azt mondta nekünk, hogy ő nem tud feljönni, s csak menjünk. Így mi mentünk. A csúcsra felérve örömködve néztem szét. Tátrák, havas hegyek, Nagy-Rozsomák, felhős völgyek - minden, mit lelkem csak kívánhatott :-)

csúcstábla és csúcskönyvet rejtő tasak
Dóra ír a csúcskönyvbe, Dávid szemléli a Nagy-Rozsomákot

Ahogy ott írogattunk a csúcskönyvbe, meg nézelődtünk, egyszer csak megjelent Kata. Feljött! Kata egy hős :-) Így már el tudtuk lőni a csúcs-csapatfotónkat:

csapatunk a Maly Rozsutec-en (1343 m)

Aztán felkerekedtünk, hogy visszaereszkedjünk a nyeregbe. Lefelé is igen technikás volt az út, zömében háttal, a láncon csüngve eresztettük le magunkat. Kalandos volt :-)
A nyereg után újra felfelé vetettük magunkat: irány a Nagy-Rozsomák (1609 m)! Ide a nyeregtől még nagyobb szintemelkedést kellett produkálni, konkrétan 400 m-t. A megjelenő hófoltok dacára simán pólóra vetkőztünk, a tűző Nap és mozgási energiánk úgy hevített minket. Jó húzós menet volt, éreztem, hogy dolgozik a testem! Errefelé már egész sok emberrel találkoztunk, s mikor megláttuk a csúcsot, az is egy nyüzsgő hangyabolyra emlékeztetett.

hangyaboly-Rozsomák
az ifjú házasok a tájat csodálják :-)
 
Úgy voltunk vele, hogy a csúcson jó lenne harapni egy falatot. Azonban mikor a csúcs alá értünk, éreztük, hogy itt, ebben a tömegben túl sok időt nem akarunk eltölteni. Körülkoslattunk kerülgetve az embereket, próbáltunk úgy fotózni, hogy a tömegen kívül más is látszódjon, majd kissé lejjebb ereszkedve találtuk meg ideális étkezőhelyünket. Bepusziltunk némi ezt-azt, majd szedtük a sátorfánkat, hogy újra leereszkedjünk egy nyeregbe, azaz újfent megszabaduljunk 400 m szinttől. 

a sedlo Medziholie, ama nyereg, ahová igyekeztünk (1185 m)

Az ereszkedés izgalmas volt. Oda kellett figyelni megint igencsak a lábunk alá. Ahova viszont nem kellett volna figyelni, csak nem állhattuk meg, az a dúvad szlovák csapat volt. Néhány csávó úgy zúzott el mellettünk, hogy majd' levitték a hegyoldalt, s társaságukat élvezte egy fekete hajú leányzó is, akinek körmei láttán erősen kikerekedtek a szemeim. Hogy az istenben lehet ekkora igényesre csinált karmokkal a hegyre menni?? A srácok meg erejüket fitogtatták a csajnak. Boldogok voltunk, mikor sikerült őket elhagynunk...
Elhagytuk viszont szegény Katát is, aki óvatosabban ereszkedett. Úgy bíztunk őbenne, hogy nem féltünk hátrahagyni, s a nyeregben vártuk be. 

Dórának és Katáéknak is fogytán volt a vizük (én lusta voltam utánanézni az enyém hogylétének...), s Dóri a térképen azonosított egy forrást. Elbaktattunk megkeresni. Mázli, de meg is lett! Igaz, az útnak pont a másik oldalán, mint ahol a térkép mutatta. Viszont remek forrás volt, úgyhogy merítettünk is belőle. 
Aztán számolgattunk. Kalauzidőket, szinteket, távokat. Hogy mi fér még ma bele, s mihez van kedvünk? Úgy indultunk neki a következő csúcs, a Stoh felé vezető útnak, hogy majd a hamarosani elágazásnál eldöntjük, megyünk-e a csúcsra (újabb 400 m szintemelkedés), avagy elsunnyogunk az aljában a sárgán 1 órát spórolva ezáltal. Aztán az elágnál Kata jelentette, hogy irány a csúcs. Úgyhogy a hullámvasút újabb felívelő ágára tértünk, s teperni kezdtünk a Stoh 1607 m magas csúcs felé. 

A Stoh lényegében úgy fest, akár egy kopasz domb. Azért elég magas domb, és kellemesen megdolgoztatott minket! A tetején havas fűcsomók, a csúcstábla, és egypár elszórtan heverésző ember fogadott minket, kolbászszaggal vegyülve. 

a Stoh lapos teteje, háttérben a Nagy-Rozsomák

Itt nem időztünk sokáig, hanem újra ereszkedésbe fogtunk. No ez megint egy munkás ereszkedés volt, de most nem a sziklás mivoltából fakadó technikássága miatt, hanem mert fák közt, egy sáros nyiladékban kellett lecsúszkálni. Dávid csúszkált legelöl, s mögötte szétszakadoztunk. Eleinte még poén is volt, hogy legtöbbször ágakba kapaszkodva csúsztunk tova, de én egy idő után igen meguntam, és csak nem akart vége szakadni... Egyszer csak úgy tűnt, Dávid vízszintesen áll valami nagyobb szikla s útjelző tábla mellett, akkor igen megörültem, hogy tán leértünk - de nem, csupán itt csatlakozott be az az út, amin nem kerültük el a csúcsot. Úgyhogy csúszka folytat... Uncsi és kellemetlen volt már valóban, így annál nagyobb volt az öröm, mikor tényleg hihető volt, hogy leértünk. Hopp, egy nyereg (Stohové sedlo), majd egy kisebb csúcsocska (1334 m). Visszatekintve a Stoh már egész távol volt.

a Stoh hátrahagyva

Itt már esteledni kezdett, s kicsit hűvösödött is. Mi pedig fáradtunk. Én már biztos voltam benne, hogy másnap izomláz lesz a vádlijaimban a sok felfelé menettől, de az sem volt kizárható, hogy a combjaimban nem lesz a sok lefelé menet fékezéseiből kifolyólag. Dórával mi itt megálltunk bekapni egy falás étket, Kata és Dávid tovább mentek, s a következő magaslatnál csatlakoztunk hozzájuk, ott, ahol elhagytuk a gerincrégiót, és egy felhagyott sípályán ereszkedni kezdtünk. 

Hát ez megint kellemetlen egy szakasz volt, és sajnos elég hosszú is. Cupákos sársávokon óvakodtunk. Kapaszkodni most nem volt miben, mivel fáktól mentes volt a placc. Tényleg igazán fárasztó volt nemcsak fizikailag egy ilyen nap végén, hanem pszichikailag is, mert folyton azt kellett figyelni, hová lépjünk úgy, hogy talpon tudjunk maradni. A Stohról lefelé csúszkálva kezdtük számolni, hogy ki hányra áll a seggreesés versenyében, mely itt folytatódott. 
Kata sajnos nem tudott síléceken lecsúszni (ebben, hiszem, hogy vérprofi!), talpon pedig oly óvatosnak bizonyult, mi pedig nem vártuk be, csak önmagunk haladásával foglalkoztunk, hogy megint elhagytuk, s csak jóval lentebb vártuk be... Akkorra ő már oly fortélyhoz volt kénytelen folyamodni lejutása érdekében, hogy fenékre ült, és úgy csúszott le. Sajnos nem voltunk ott vele a sötét időkben, hogy lelki támogatást nyújtsunk, de mivel ezt én fel akarom jegyezni, mint fontos tanulságot, azért írom ide is meg! Tessenek odafigyelni azon társakra, kiknek valami nehézkesebben megy, s akár csak ott-létünkkel megerősítést közvetíteni feléjük, ha máshogy nem is lehet!!

Ahogy a sípályán haladtunk lefelé, a Nap is haladt lefelé pályáján. Ránk már nem pazarolta sugarait, de a Nagy-Rozsit még beragyogta, s így csodalátványt nyújtott:

Rozsomákok búcsúfényben

Irtó hosszú volt ez a sípálya, már szinte mindenemet megadtam volna, hogy újra vízszintes talajon járhassak... Ahogy Dávid és Kata elhaladtak, örömködve láttam, hogy úgy néznek ki ott elöl, mintha ők már leértek volna az egyenesre! S mikor mi is odaértünk Dórával, valódi gyönyörűség volt máshogy lépdelni :-))
Ott voltunk a Gruni háznál. Innen a térkép kalauzidője szerint már csak 45 perc, és lent vagyunk Stefanován. Szaporázva indultunk. A további ereszkedést sem úszhattuk meg, mert innen végig még lefelé kellett menni. Széles erdei úton haladtunk, mely a félhomályban nagy odafigyelést igényelt a belőle kiálló kövek s a lejtés és sár okozta kombó kapcsán. Ja, és persze a sötétedés is ott volt. Közben feljött a Hold is, igen szép volt!


Aztán főlámpákat gyújtottunk, mert már úgy tűnt biztonságosabbnak a terep. Egy elágazást épphogy elcsíptünk. Aztán volt egy kisebb riadalom maci-témában a setét erdőben, de határozott fellépéssel azon is túltettük magunkat, s már bent is voltunk Stefanován. Irány egyenest a szállásra, ahol aztán kissé szorongva észleltük, hogy egészen megtelt a ház néppel. A konyha sem csak a miénk volt már, és a házinéni még azt is szerette volna, ha lepucoljuk a bakancsunkat egy vizeslavórban... A hátam közepére sem kívántam ezt a procedúrát egy ilyen nap után! Ezzel nem voltam egyedül, s csak Dávid állt neki hősiesen eme cselekvésnek. Én egyszerűen kint hagytam a bakimat az ajtón kívül. (Valaki aztán berakta éjjelre, köszönöm!)

A konyhát újra befoglaltuk, s jóízűt lakmároztunk. Eeeeeeez igen, ez már túranap volt! - ezzel az érzéssel ültem asztalhoz. Én biza elfáradtam jóízűen! Összességében erre a napra a csúcsok és köztük lévő nyergek közötti hullámvasutazás volt a jellemző.


3. nap - Túra a Velky Krivánra
Utolsó napunkon a Kis-Fátra legmagasabb csúcsát szerettük volna elérni: ez volt a Velky Kriván a maga 1708 m-es magasságával. Mivel ma még haza is kellett érnünk, egy ide vezető karikát talált ki Kata. Reggel keltett az ébresztő, majd Kata és Dávid elég hamar összekapták magukat. Én úgy éreztem, hogy mi Dórával csak loholunk utánuk :-) Irtó gyorsan csináltunk elemózsiát napközbenre, majd összegereblyéztük a cuccunkat, s kiköltözünk. Az autót indulás előtt még körbe kellett vakarni jégkaparóval, s az egyik hátsó ajtaja is befagyott, szóval ilyen idő várt reggel. Bár a hőmérő csupán nulla fokot mutatott. Autóval mentünk a közeli Vratnához, s menet közben tanakodtuk össze, hogy valószínűleg most volt az óraátállítás, így nyertünk 1 órát! 

Az autót egy parkolóban hagytuk, aztán a napi motyóval indultunk is. Utunk a chata Vratná-tól (Vratna ház) induló felvonó alatt vezetett. Innen indul felvonó ugyanis a Kriván alatt lévő másik menházig. Ma nem is számítottunk kellemes magános túrára, s ezt jól is tettük, mert úgy csalatkoztunk volna.
Eleinte széles, kétnyomtávos erdei úton haladtunk, mely változóan volt jó meredek és mérsékelten meredek. Szóval a kabátot már az aljában levettem. Aztán ezt felváltotta egy keskeny ösvény, mely a felvonó alatt vezetett egy darabig, s ráadásul egy kiásott vezetékárok buckáin bukdácsoltunk... Ritka randa egy rész volt, de aztán az ösvény szerencsére eltávolodott a felvonótól, s az már békésebb régió volt. 

felmagasodva a felvonó közelében
áfonyázván :-)

Utunk mentén kiterjedt áfonyamezőket fedeztünk fel, s még ráadásul volt is rajtuk áfonya! Jaj, ezt kifelejtettem, de az előző nap is már több helyen találkoztunk eme remek kis növénnyel. Így már tegnap kiderült, hogy Dórának gyengéje az áfonya :-) Folyton ette, ha látott, egészen lilák lettek a fogai tőle, de meg ráadásul nemcsak enni szerette, hanem csodálta is, mint növényt, s fotózta. Szóval ezt itt is lehetett űzni, úgyhogy el-elszemezgettünk. 
A Napocska kisütött, viszont a völgyekben felhők szálltak. Kb. 2 óra alatt felértünk a felvonó végéhez s az ott álló házhoz (1624 m). Itt nyüzsgött a nép, a házban enni-inni lehetett venni, s a felvonónak hála itt már kocaturisták is hemzsegtek. Letelepedtünk szusszanni egyet a ház teraszán lévő faasztalokhoz, ahol szélvédett napos helyen tudtunk enni-inni valamit. Mikor már kezdtek zavaróvá válni a szomszéd asztalnál ülő szlovák társaság eredménytelen kommunikációs kísérletei felénk (folyton mondtak valamit nekünk vagy rólunk, és nevetgéltek, mi meg csak értetlenkedtünk...), szedtük a cókmókot, és csatlakoztunk a csúcs felé tartó népvándorlásba. Dávid mondta, hogy úgy érzi magát, mintha egy zarándoklaton lenne. Hát valóban: még nem voltam zarándoklaton, de én is ilyennek képzelem el. Sok darab sokféle ember halad kitartóan egyazon irányba a hegyen. 

Közben észleltük, hogy a völgyekből kezdenek a felhők feláramlani. Reméltük, hogy még idejében odaérünk a csúcsra, mielőtt az teljesen felhőbe borulna. Úgyhogy kitartóan cuppogtunk a sárban, merthogy ez ma sem maradt el. Itt már egészen hó volt.

arra a Velky Krivan

A szél megerősödött, úgyhogy egyre többmindent vettünk fel magunkra. Amikor pedig a csúcsra értünk, ott már igazán kellemetlen, hideg és erős széllökések cincáltak minket. Nem volt egy kellemdús klíma, itt már eszkimóban nyomta mindenki. Fotóztunk és nézelődtünk egy darabig, de olyan igazi csúcsfotót nem lőttem. Mivel pedig sajnos a többiek még nem osztották meg a képeiket, saját anyagból kell dolgoznom. A csúcs köves volt, de nagy területű, rajta a táblával, és sok jól beöltözött ember keringett rajta. Ilyen volt.


Aztán tovább indultunk a gerinctúra útvonalon. Ez itt csudijó volt, nekem a Fogarasi-havasok csodálatos gerinctúrát juttatta eszembe, s boldogan csócsáltam az emlékeket. Közben itt is volt áfonya, valamint a már megszokott sáros csapás is, melynél sokszor inkább mellette a füvön mentünk. 

gerinctúra

Szétszakadva-megvárva haladtunk. A felhők nem jöttek feljebb, így csak látványosan kavarogtak a völgyekben. Elágazáshoz értünk, ahol jobbra tartottunk. Törpefenyvesben és áfonyásban haladt a mély és keskeny, sáros csapásunk, úgyhogy nem volt egyszerű haladni benne vagy mentén. Aztán pedig az út magasabb törpefenyvesben (vagy alacsony normál fenyvesben) vitt, méghozzá egész mély vízmosásban. Innen kiérve megint szép áfonyást leltünk. 


Tartottunk egy evésszünetet egy nyeregben (sedlo za Kraviarskym 1230 m), a fűbe telepedve, a nyereg szélárnyékban. Ez jó volt :-) Utána egy darabig egész szelíden ereszkedünk, majd pedig beértünk egy igazi hatalmas vízmosásba, patakvölgybe (dolina za Karaviarskym). Irtóra tetszett itt megint nekem az út: össze-vissza egymásra hányt fa- és kőkupacok jelezték, hogy ha olyan van, itt bizony a víz az úr, nem is akárhogy! Azt hiszem, én el sem tudom képzelni, milyen lehet itt, mikor hatalmas mennyiségben özönlik le a víz ebben a völgyben, és visz mindent, amit csak talál... Szóval megintcsak nagyon vadregényes helyen vitt minket a turistajelzés. Néhol fákon másztunk át, kövek között kapaszkodtunk, patak mellett osontunk, s víz által vitt törmelékeken keltünk át. 

ereszkedés a vadregényes vízmosásban
... azért a víz az úr
Csudára kiélveztem ezt a szakaszt! 
Egyszer csak egy kis lélekvesző hidacskát pillantottunk meg. Egyből megint vigyorogni kezdett a fejem, mert valamilyen beteg okból ezek ilyen hatást gyakorolnak rám :-) A hídban nem mind bíztunk meg, s átkelés utána visszapillantva ez végülis nem tűnt alaptalannak: a mostani híd alatt ott porlott elődje, mely ugyanilyen szerkezetű volt :-)



Utunk szelídült, s végül a parkoló mellett folyó patak másik oldalán lyukadtunk ki. Hárman kerestünk egy helyet a patakon, ahol köveken átszökkenve átkelünk, míg Kata a híd felé vette az irányt. S míg mi arra koncentráltunk, hogy víz ne érje bakancsunkat, ő előrelátó módon lemosta a lábbelijét a patakban :-) 

A pakolóban megejtettük a hegyitúrafeeling-hez tartozó átöltözést, majd kocsiba vetődve hazafelé indultunk.

Csodaszép szerintem a Kis-Fátra, így ősszel is igazán, és csepp hiányérzet sincs bennem amiatt, hogy nem gerinctúra lett a program! Maradéktalanul kiélveztem ezt a remek kis helyet, és nagyon örülök, hogy Kata kitalálta ezt a túrát :-)

2015. szeptember 1., kedd

A legesősebb kéktúra keresztül Borsodon

Az alábbi bejegyzést Cserhalmi Dániel készítette, s mi örömmel tesszük közzé. Sok praktikus információt tartalmaz a borsodi régiót érintő kéktúráról, s tükrözi a mozgalom igazi szellemiségét az útközben adódó nehézségek ellenére is...

0. nap

Mivel idén szeretném befejezni az országos kéktúrát, ezért nyár végére egy hosszabb szakaszt tűztem ki magam elé, egész pontosan a Putnok-Boldogkőváralja távot, ami olyan 120-130 kilométer, mindezt 4 nap alatt. A túra tervezésekor Máté barátom felhívta a figyelmemet, hogy a Cserehátban azért sok mindenre fel kell készülni, és nem árt, ha viszek túrabotot, és nem egyedül megyek, mert a helyiek nem annyira barátságosak. Az ajánlásokból csak az egyiket tudtam teljesíteni. Ezen kívül sok más is hátráltatta a túrát, de erről később.
Azt mindenképp érdemes leszögezni, hogy a kéktúra ezen szakasza eléggé elhagyatott, borzasztó szegény, épp ezért bolthoz, vízhez jutni elég körülményes. A másik, ami sajnos tényleg reális veszély, hogy sok helyen nincsenek megkötve a kutyák, valóban a lakosság egy része, főként gyerekek megrohanhatják a túrázót, és csokit, pénzt kéregetnek. Ennél sokkal erősebb inzultusokról is olvastam egyébként az OKT fórumon. Egyébként erre sajnos nem hívja fel a figyelmet semmilyen hivatalos útikönyv, pedig fontos.
Mindezt figyelembe véve megpróbáltam társakat toborozni az útra, de végül csak Máté jött el, ő is csak Jósvafőig, ez ugyanis hiányzott neki. Sikerült kiválasztani augusztus legesősebb négy napját, de induláskor még nem tűnt olyan szörnyűnek a helyzet. Már az indulás sem volt egyszerű, hiszen pont aznap omlott össze a vasúti közlekedés, így az IC is egy órás késéssel indult. Ezzel persze buktuk a csatlakozást, s a következő vonatra 3 órát kellett volna várni. Kis szerencsével csak rövid egy órát kellett várnunk, és akadt egy busz Punokra, de így is sötétben értünk oda. Vasárnap este ember nem volt az utcán. Az egyetlen, vasárnap este is nyitva tartó bolt előtt csoportosult a helyi erők zöme. Bár nem tűnt túl bizalom gerjesztőnek, Máté mégis bemerészkedett pecsételni.
Aztán elindultunk Kelemér felé, amerre aznapi szállásunk volt. 30 kilométer után jól esik a fürdés, és a kényelmes alvás.

Kelemér, Tompa Mihály Múzeum

Igen, a kéktúra zömét én is sátorral csináltam meg, és szerintem is úgy az igazi. Viszont sejtettem, hogy az időjárás nem lesz kedvező, ezért is döntöttem a szállás adta luxus mellett.
A Putnokról kivezető út nem tartozott a városka legjobb részei közé. Sok esetben örültem, hogy a lakók inkább odabent vannak, s nem jöttek ki ismerkedni velünk. A településről kiérve jutottunk egy vadászházhoz, ami pár ezer forintért elég kulturált szobát nyújtott.

1. nap: Putnok-Aggtelek

Mikor reggel felébredtünk az eső kellemesen szemerkélt odakint. Kis eső, nem eső, gondoltuk, és reggel hétkor már úton is voltunk a Kelemér felé tartó úton. Aztán egyre hevesebben kezdett esni, ami ránk kényszerítette az esőkabátokat. A cipő közben egyre jobban nyomta a lábamat. Újonnan vett bakancsomról a nyáron, 4-5 túra után végleg kiderült, hogy fél számmal kisebb, mint kéne, s ez a boltban egyáltalán nem tűnt fel, így egy túracipőben vágtam neki a távnak. Ennek, azon kívül, hogy nyomta a lábam még egy baja volt, a vízállósága igen csak alacsony. Az El Caminon azonban megtanultam, hogy ha menni kell, akkor megyünk minden körülmény között, tehát haladtunk bőszen felfelé. Felérve a Mohos tavakhoz jó lett volna kicsit szétnézni, de nem akartunk tovább ázni, így elég hamar elértük Kelemért.
Itt kicsit alábbhagyott az eső, ezért gyorsan bekötöttem a lábam, majd pecsételés után mentünk is tovább Gömörszőlősre. Itt 7-8 éve jártam utoljára, de közben szert tettem egy ismerősre, aki ott lakik, így le is beszéltem előre a találkozót. Az eső újból rákezdett, s most már egyenesen szakadt. Julit persze hiába hívogattam, nem vette fel a telefont, de mivel az anyukája a község polgármestere, így az eső elől behúzódtunk a hivatalba. Mint kiderült, Juli nem gondolta volna, hogy reggel 9re már felérünk hozzájuk. Némi telefonálgatás után a néprajzi gyűjteménynél végül létrejött a találkozó, s Juli némi házi bodzaszörppel járult hozzá a túra sikeréhez.

Gömörszőlős

A cipő tovább nyomta a lábam, így átcseréltem, egy majdnem kidobott, ős öreg, leharcolt darabra, ami az évek alatt tényleg felvette a lábam alakját. Még szedtünk némi almát egy közeli fa alól, majd a szemerkélő esőben haladtunk tovább a gömöri szakasz egyik legszebb része felé. A község feletti dombok valóban gyönyörűek, és a platóra felkapaszkodva a táj gyönyörű. Mindebből nem sok maradt meg, mert a fényképező a táska mélyén lapult, védve az esőtől.
Mire leértünk Zádorfalvára, az eső végleg elállt. A presszóban ülve igazi kulturális élményben volt részünk. Az utóbbi hónapok két legnagyobb slágere szinte egymás után csendült fel a helyiek nagy örömére, így meghallgathattuk a No roxa áj, illetve a Nézését és a járását (már ha ez a címe) dalt is. Ettől aztán menekülőre fogtuk, és elindultunk Aggtelek felé.
Az út kellemesen halad észak felé, az időjárás is kezdett javulni, a nap is kisütött, s akkor még nem tudtam, hogy a következő 3 napban nem is nagyon fogom többet látni. Hamar elértük a határ, és itt kétfelé ágazik az út. A korábbi kéktúra útvonal itt jobbra fordul, és viszonylag sík terepen, a falu érintésével jut el a barlangig. Több helyen az új útvonalat javasolták, így ezen mentünk tovább. Ez végig a határ mentén halad, a jelzések jól követhetőek, viszont jelentős a szintemelkedés. A táj persze valószínűleg szebb volt, mint az alsó úton, mégis úgy gondolom nem érte meg az elterelés.
Aggteleken a kempingben aludtunk meg. A lábam nem volt túl jó állapotban, így némi tű és cérna segítségével kezeltem a vízhólyagokat, amit Máté érdeklődve figyelt, mert csak hallott a módszerről, de sosem látta, hogy valaki tényleg meg is csinálja. Az orvosi beavatkozás után kibicegtünk az épületből, és a Tourinform boltjában beszereztük a pecsétet, illetve én vettem egy szandált is. A büfé soron elfogyasztott ördöglángos nem volt túl sok az árához képest, de végül is meleg kaja.

Aggtelek

A kemping kertjében eközben a Magyarországra importált Fjällräven vándortúra résztvevői gyülekeztek. Emlékeztem, hogy a tavalyi túrán egy ismerősöm, mint szervező vett részt, így odamentünk, és bele is futottam Csuviba. A beszélgetés azonban nem tartott sokáig, mert sötét fellegek gyülekeztek már a horizonton, és nem telt bele fél óra sem, a vihar kíméletlenül csapott le a sátrakra. Mi a parányi szobából néztük a kint tomboló esőt, és nagyon örültem, hogy nem a sátrazást választottam. Ez persze nem boldogította a vándortúrázókat, akiket azért sajnáltunk. Az előrejelzéseket böngészve nem lettünk okosabbak, egyik oldal 6 millimétert, a másik 60-at jósolt. Nem túl kedvező előjelek.


2. nap Aggtelek-Bódvaszilas

A cipőm reggelre kellemesen kiszáradt, így optimistán vágtunk neki a Jósvafőre vezető útnak. Jó lett volna a barlangon keresztül menni…de talán majd máskor. Az út szépen felkaptat a karszt tetejére, majd szinte sík terepen halad végig. Jósvafő előtt figyelni kell, mert a pecsételő hely élesen jobbra, lefelé van a Tengerszem szállónál. Innen még egy rövid séta, míg beérünk a faluba. Itt Máté elindult a vasúthoz, és pedig tovább Derenk felé. Kaptam tőle egy GPS-t. Ez a másik, amit talán még a bevezetőben kellett volna írni, hogy a kéktúra a Cserehátban híresen rosszul van jelölve. Ugyan tavaly frissítették őket, ennek ellenére is jó a túra GPS, amit egyébként most használtam először. Korábban mindig a térkép alapján tájékozódtam, elvégre ezért van, és ettől igazi a túrázás. Megtanulsz tájékozódni, eljutni egyik pontból a másikba, azonosítani a tereptárgyakat, és hasonlók. Most azonban nem bíztam a véletlenre.
Elindultam, egyedül a végtelen úton, (merthogy Bódvaszilasig nincs semmilyen település), és alig fél óra múlva elkezdett szemerkélni az eső. Először úgy tűnt, csak a pára kezd kicsapódni a levegőben, de egyre intenzívebben esett. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy visszafordulok, de végül tovább mentem. Ki tudja, mikor áll el, meddig kell várnom, és ezek után mikor érek el a szállásra. Szóval mentem tovább. A kéktúra egyiklegszebb szakasz úgy nézett ki, mint a ködös Albion. Hegyek mindenütt, gomolygó pára és esőfüggöny. Az utak kezdtek átnedvesedni, és a sár csak úgy tapadt a cipőhöz. Magányos alak botorkál felfelé a hegyen, kezében vándorbot, táskáját veri az eső. Nem tudom, mit gondolhatott volna épeszűségemről az, aki esetleg elhaladt volna mellettem egy autóban. Tény, hogy egyáltalán nem volt kellemes az út. A zoknim is kezdett átázni, s lassan mindegy volt, belelépek-e a pocsolyába, vagy kikerülöm.
Derenk felé félúton Szelcepusztán ültem le kicsit pihenni. Behúzódtam a vadászház melletti esőtető alá. A lábam meglepően jó állapotban volt, a cérna több helyen megoldotta a problémát, és a reggel használt szarvas faggyú krém megakadályozta, hogy túlságosan felázzon a bőröm. Ekkor mozgásra lettem figyelmes. A házat takarító néni jött ki, hogy mit is keresek ott. Aztán bebicegtem a házba, amit épp akkor hagytak el a vendégek. A néni egy három az egyben kávéval kínált meg, és a meleg ital nagyon-nagyon jól esett. Az asztalon mindenféle rágcsálni való volt, ropi, mogyoró. Nekiálltam a gazdátlan kaja elfogyasztásának, s bár maradékot enni nem túl jó, mégis vágytam a sós kajára. Az olajos magvak meg különösen jót tesznek a túrán.
Némi melegedés után indultam tovább, és az eső kezdett alábbhagyni. Rajtam, illetve a cipőmön ez már nem sokat segített. Derenken ma már csak az egykori település romjai állnak, illetve fejfa szerű mementók a korábbi épületekről. Nagyon kísérteties, komor hangulatú hely, még a napsütés ellenére is.

Derenk

Innen jó tempóban értem el a Szabó-Pallag-i erdészházat, mely ma már szintén csak egy elhagyatott épületroncs.

Szabó-pallagi erdészház

Innen már nem volt messze Bódvaszilas.
Azt tudni kell, hogy a településen élők miatt a kéktúrát itt elterelték, és javaslom mindenkinek az új útvonal követését. A régi áthaladt az ún. „soron”, ahol a helyiek többször inzultálták a túrázókat, a kéregetés pedig általános volt. Ezt leszámítva a település nem rossz hely, a fölé magasodó karszt látványával tényleg szép hely. Pecsételni viszont a kocsmában érdemes, mert állítólag az állomáson sincs meg a pecsét.
A könyvtár működtet szállást, ami a legolcsóbb, cserébe tiszta, és lehet főzni. Ennél persze drágább helyek is vannak.

Bódvaszilas

Szóval lebicegtem a boltba, mert tudtam, hogy a következő két napban nem sok bolt lesz. Vettem két konzervet, ami a tűzhelyen megmelegítettem, s közben kitettem száradni a ruhákat. Mire elfogyott a kaja, újabb felhők gyülekeztek, és hamarosan ismét leszakadt az ég. Egyedül a cipőm aggasztott, amit végül a sütőbe tettem, így néhány óra múlva szinte száraz volt mindkettő, így sokkal optimistábban vártam a másnapot.




3. nap Bódvaszilas-Felsővadász

Bódvarákóra ismét változott az útvonal. Az új jelzés szerint a régi vasúti töltésen kell haladni, majd valami rossz hídon átkelve a Bódván jut be az ember a faluba. Tekintve, hogy sokan panaszkodtak az új útra, és jelezték, hogy rossz időben nem túl kedvező, ezért én a régin mentem tovább, ami gyakorlatilag néhány kilométeres aszfalt út. Eső nem esett, csak néhány kósza felhő úszott az égen. Bódvarákón is figyelni kell a pecsételőt, egy ház kerítésén van jobbra, de ez nem annyira szemet szúró.
A kéktúra itt ismét új nyomvonalon halad, és érinti a martonyi templomromot. A beszámolók ugyanakkor jelzik, hogy ezzel jelentősen megnő a túra hossza, így aki erre megy, az kalkuláljon bele 7-8 plusz kilométert. Én a régi jelzést követtem, ami az átfestések miatt jól látszódott mindenütt. Az új utat választva közel 40 kilométer lett volna a táv, amit nem tartottam volna egészségesnek. A településről kifelé vezető emelkedő végén így is eléggé kapkodtam a levegő után. A cipőm száraz volt, minden kedvező volt a túrához. Az út a gerinc után szintben halad, majd szép lassan lekanyarog a községbe.
Tornabarakonyban egy teremtett lélekkel sem találkoztam, mint később kiderült, a lakosok száma kb. 40, így nagy életre senki ne számítson az utcákon. A buszmegállóban megreggeliztem, s közben ismét esni kezdett, azonban nem tűnt olyan veszedelmesnek az ég. A következő alig 4 kilométer azonban ennek ellenére sem volt könnyű. Az utak feláztak, s az agyagos talaj több kilós plusz terhet pakolt a cipőmre. Mindez emelkedőn felfelé aggasztó egy kicsit, s ha nem lett volna a túrabotom, nem tudom, hogy kapaszkodok fel. Az eső egyre jobban esett, a szemüvegemen sem láttam ki sokat ablaktörlő hiányában. Az egész egy végtelen, küzdelmes csúszkálás volt, s közben a jelzések is eltűntek.
A GPS tényleg hasznos volt, s a jelzést is megtaláltam, amit csak az eső miatt nem vettem észre. Az égi áldás kicsit alább hagyott, mikor beértem Rakacaszendre, melyről nem sok jót hallottam. A bolt véletlenül nyitva volt, bár gyakorlatilag a kocsma és a nemzeti dohánybolt ugyanazt a célt szolgálja. Kint két férfival kellemesen elbeszélgette a túráról, majd egyikük megjegyezte, hogy szerinte még elkaphat engem az út során valami csúnyaság, és itt az esőre gondolt, nem a helyiekre. A másik egy levágást javasolt, mert hogy az első utcán gyorsabban érem el a falu másik részén futó kéket. Követve a bácsi tanácsát el is indultam. Egy közeli házból olyan hangerővel üvöltött a roma mulatós, hogy majd megrepedtek az ablakok.
Aztán az utolsó házból egy kutya rohant ki ugatva, morogva, s látszott, nem csak a hangja nagy. Áldottam magam a botért, és bár nem akartam kárt tenni benne, mindenre fel voltam készülve. A kutya tényleg nem akart elengedni, jött utána, mérgesen vicsorgott, de a bottal való hadonászás végül jobb belátásra bírta. No, ezért kell a túrabot a Cserehátba. Sajnos ez tényleg egy komoly probléma, lásd még később.
És innentől kezdődött az egész 4 nap legkeményebb része. Az eső szakadt, mintha dézsából öntenék. Mint később megtudtam, ez az eső mosta el egy nappal hamarabb Budapestet. Nos, én testközelből érezhettem meg az egészet. Mindenem ronggyá ázott. Nem kellett foglalkozni a pocsolyákkal, csak menni kellett, és talpon maradni valahogy a csúszós sártengerben. Tudtam, hogy az egyetlen dolog, ami segít rajta mindössze az, hogy minél gyorsabban megyek, így előbb kerülök majd fedél alá. Az időjárás pedig egy cseppet sem volt kegyes.
Irotán behúzódtam egy tető alá. A cipőt több centi vastag sár borította. Néztem át az esőfüggönyön, és nem láttam rá sok esélyt, hogy megéri várni a védett helyen. Szóval csak mentem és mentem tovább, 15-20 percenként a GPS-t lesve, hogy mikor érek már be Felsővadászra.

Irotai megálló

Egy lejtőn aztán képtelen voltam oldalazva lemenni, többször is elcsúsztam, míg végül leértem a völgybe. Bear Grylls sem csinálta volna jobban. Aztán nagy nehezen beértem Felsővadászra, kissé átfázva, éhesen és fáradtan. A bolt előtt sem értették, mit kerestem én egész nap kint az esőben. Azt mondták, reggel fél 7 óta esik náluk. Ekkor 3 óra lehetett. Útbaigazítást kaptam, majd elindultam a szállás felé, amiről többet is kell, hogy írjak.
Gejeta Gellértnénél, Irénke néninél aludtam, és teljesen megérte a kifizetett pénz, amit egyébként a rakacaszendi emberek kicsit sokalltak. Irénke néni egy hosszú, tradicionális parasztházban lakik. A plafonon már repedezik a vakolat, a lámpába csak egy körtét csavar be, azt sem égeti feleslegesen. Külső pottyantós budi van a nagy dolgoknak, bent csak kisebb ügyekre alkalmas. Kis nyugdíja van, abból él. Pedig végigdolgozta az életét, amit el is mesélt nekem egyébként. Érdekes tájszólással beszél, a pálinkát azt pójinkának mondja.
Szóval mikor megérkeztem, a tornácon várt, mert ha ő neki azt mondják, hogy 3 és 4 között érkezik a turista, hát akkor, ő 3-kor kiül, hogy megnézze jön-e. Vettem egy meleg zuhanyt, majd kaptam egy pójinkát. Aztán meleg kaját, ami kb. 4 főre elég lett volna. A boltban kicsit aggódtam, mert mondták, hogy szereti a lecsót (én meg nem), de végül hatalmas tál húsleves és hasonló mennyiségű rántott hús lett belőle. Esély sem volt, hogy megegyem, de rég esett már kaja ilyen jól. Aztán beszélgettünk, mutogatta a családi képeket, elmondta, hogy élnek az emberek ott a környéken, beszélt a roma kérdésről, mely a Cserehátban, s Felsővadászon is viszonylag nagy probléma. És mesélt egy csomó érdekes történetet, hogy ki mindenki szállt meg nála, szóval egy élmény volt hallgatni az egész napos esős túra után is. Aztán ahogy lement a nap, elköszönt, megkérdezte, mikor kelek, majd elment aludni. Előtte még újságpapírral kitömtük a cipőmet, hátha segít rajta.
Megmondom őszintén, nem volt szívem lámpát gyújtani, azzal is felesleges áramot használni. Mi, a város adta kényelmes életünkből el sem tudjuk képzelni, hogy milyen szegénységben él a lakosság jelentős része arra felé. Helyben senki nem dolgozik, sőt, a többség nem is dolgozik, segélyből él. A fiatalok mind elmennek, de ezt mutatja már 1979-ben is a Másfélmillió lépés film is. Szóval feküdtem a sötétben, aztán vártam a naposabb holnapot.


4. nap Felsővadász-Boldogkőváralja

Reggel korán akartam indulni, hogy a korábbi vonatot elcsípjem Boldogkőváralján. Fél 6-kor Irénke néni már jött, és hozott kávét. Reggelit is kaptam volna, ha kérek, de nem vacakoltam ilyesmivel. Az egészre azt mondtam, hogy 3000 forintot kér a szállásért, a többire meg amennyit jónak látok. Úgy gondolom, lehet azt mondani, hogy a szállás kicsit egyszerű, de a fogadtatás és a kedvesség bőven megért ennél több pénzt is. Csak azt kérte, hogy ha ismerőseim mennek túrázni, ajánljam őt jó szívvel. Hát mit mondhatnék: Felsővadászon csak nála érdemes megszállni!
Nos, az időjárás végre kedvezőnek ígérkezett, sehol egy felhő, felkelő nap, egyedül a sár, ami zavaró volt. A cipő persze vizes maradt, de a ruhák szép lassan megszáradtak rajtam. No, nem a hajnali harmatban. Felsővadászról szintén új jelölés van, érdemes azt követni. A régit utakat, amerre én is mentem, beszántották, így a tarlóban kellett felfelé menni, ami nem volt túl kellemes. Aztán a tetőn a jelzések sem követhetőek, hiába lettek újrafestve, így elő a GPS. Az út így sem látszik, de próbálom követni valahogy a kéket. Végül csak úgy átvágok a bozótoson, lefelé a lejtőn, és Nyésta határában végre újra megvan a kék. Az új nyomvonal végighalad a településen, de Irénke szerint nem jó oda menni, a sok roma miatt.
Hasonlóan káoszba fulladt az Abaújszolnokra vezető út, jelzés megint sehol, és végül ismét a szántásban caplatok le a faluba. A pecsét itt két ház között lóg a kerítésen, a korai óra miatt a lakók odabent vannak, és ez így van jól. Kifelé viszont már három kutya támad rá az utolsó udvarból, újabb hadonászás, hátrálás, míg végül feladják. Kicsit örülök, mikor magam mögött tudom ezt a környéket.
Innen a táj már szelídebb, meglehetősen lankás, és a távolban néhol feltűnik a Zemplén. Aztán az elsőre furcsa nevű Baktatkékre érek, melyről szintén nem sok jót hallani. A turistaatlasz megemlíti, hogy Szárazkék és Bakta egyesítéséből jött létre, és utóbbi települést korábban Chewzbakta néven emlegették. Nos, George Lucas is úgy látszik innen merített ötletet. Augusztus 20-e ellenére a kocsma nyitva, van pecsét, és a reggelit is itt fogyasztom el. Aztán kifelé menet az egyik legnyomorúságosabb kép fogad az egész út során: düledező vályog putrik, előtte a lefolyó esővízben játszó roma gyerekekkel. Nagyon megdöbbentő látvány, de nem is nézem nagyon sokáig, mert segíteni úgysem tudok.
Itt most egy hosszú bekezdést szentelhetnék a roma kérdésnek. Egyik oldalról nézve sajnálatos, hogy miattuk kell elterelni az OKT-t, másrészről szomorú látni, hogy milyen körülmények között élnek. És persze ott van az a nézet is, hogy nem is akarnak ebből kitörni, mert visszaélnek a segítséggel, és valójában csak a segélyre hajtanak, eszükben sincs dolgozni. E kérdésben állást foglalni nehéz, nem is az én tisztem, mint ahogy a megoldást tudom. Egyszerűen léte4zik egy helyzet (ne mondjuk azt, hogy probléma), amit valahogy meg kéne oldani. Legfőképp az államnak.
Fancsalra érve már tűz a nap, fújdogál a szellő, mintha nem is esett volna az eső. Azt gondolom, hogy kezdem elhagyni ezt a vidéket, de ismét csak tévedek. Az út egy végtelen gyepen vezet keresztül, jelzés sehol, leginkább a kitaposott ösvényt lehet követni. Majd Forró határában egy állattartó telep mellett vezet el az út, és innentől több száz méteren keresztül küzdök a legyekkel. Nem bántanak, nem csípnek, csak leszállnak rád kisebb rajokban, és ez eléggé irritáló. Aztán majd egy kilométert gyalogolok egy olyan városrészben, ahogy a romák aránya igen magas. Egy család leszólít, honnan jövök, hová megyek, s mikor meghallják, hogy Putnokról indultam gyalog, elképednek. Mert hogy ilyen őrültség nincsen a világon! Aztán átérek a főúton, és innen már Encsen keresztül vezet az út.
A lábam fáj a hosszú aszfaltos szakaszon. Ha valaki sokáig gyalogol az erdőben, elég hamar megérzi, hogy a kemény városi utak mennyivel másabbak.

Encs határában

És az út borítása nem változik Gibártig, ahol a vízi erőműnél nagyon készségesek voltak, és egyből hozták is a pecsétet. A sarkam is kezd fájni, amivel eddig nem volt bajom, de ilyen apróságokkal nem foglalkozom, hiszen már mindjárt elérem a túra végét. Ha jól láttam, akkor itt is el lesz terelve a kéktúra, Méra felé, amerre még Rockenbauerék is mentek.
Szóval Hernádcéce alig 4 kilométer, mégis csak vonszolom magam. Fáj a sarkam, és a vizes cipő sem tett jót a talpamnak. Mindenhol sár, meg apró kaviccsal felszórt út. Négy nap után végre jön szembe valaki. Külföldi turisták, a vártól mennek Encsre. Profi túrafelszerelés, minden olyan, ami nekem nincs. Németországból jöttek, és mikor kiszúrom, hogy a nőnek van Camino-s jelvénye, a nyelvtudás hiányában közösen örülünk ennek. Aztán elválunk, és bevonszolom magam a községbe.
Balra a kerítésen is van egy pecsét, nem megyek el a panzióba. Ahogy leülök pihenni, látom, hogy két túrázó épp Boldogkőváralja felé indul el pár száz méterre tőlem. Annyira nem vagyok gyors, hogy utolérjem őket, de azért nem üldögélek, és elindulok az utolsó kilométeren. A két nő nem vesz észre, egyikük zavartalanul könnyít magán az út szélén. Vagy legalább is nem érdekelte, hogy pont szemközt vagyok vele. Aztán az állomáson találkozunk, ők Encsről mennek a Zemplén felé, de a Cserehátot kihagyták, mert még gyűjtenek maguk mellé csapatot. Aztán örömködünk egymásnak, ők pedig továbbmennek.

Hernádcéce


Leveszem a cipőt, és kiderül, hogy a saroknál lévő szövet szétszakadt, és a belső műanyag borítás kezdte levésni a sarkam. A cipőn és a zoknin vérfoltok éktelenkednek. Aztán valami olyan történik, amire mind a mai napig nem találok szavakat.
Megáll egy autó, és kipattan belőle két ember, egy férfi és egy nő, olyan harminc év körüliek, kezükben 6-8 bélyegző füzet. Kéktúráztok, kérdezem naivan.
- Igen – mosolyognak, szerintem kicsit zavartan. A többiek előre mentek a szállásra, és ők pecsételnek helyettük is.
Gyanúm egyre erősebb, de alig bírom visszafogni magam.
- És honnan indultatok?
- Felsővadászról. Illetve Bódvaszilasról átvittek minket Felsővadászra.
- Nahát, én is. Hogy lehet, hogy nem találkoztunk út közben?
Nem is tudom, mi volt a válasz, de nyilván értelme nem volt. Ha előttem jöttek volna, előbb érnek ide, ha mögöttem, akkor utánam, de nem kocsival. Sehol egy sárfolt, izzadság, kosz, vagy valami. Lenézek a sebes lábamra és a vérfoltos cipőre. Kicsit még faggatom őket, hogy volt-e atrocitás a helyiekkel, de tudom, kár a gőzért.
A Cserehát talán az egyik olyan kéktúra szakasz, ami megcsinálható autóval, hiszen minden pecsételő településen van. De minek? Nem az lenne a lényeg, hogy túrázunk, hogy végiggyalogoljuk az 1100 kilométert? Az is lehet, hogy nekik hamarabb telikbe a füzet, mint nekem. Igaz, az erkölcsi dicsőség az enyém, de ezt utólag senki nem fogja megtudni. Mármint, hogy én végigküzdöttem magam a kéktúrán, ők meg a gépjármű szakosztállyal mentek, és néhol kiugrottak az erdőbe, ha muszáj volt ott pecsételni. Nagyon szomorú, hogy vannak, akik képtelenek megérteni a kéktúra szellemiségét.
Abban bízom, hogy ezzel az írással talán fel tudom hívni a figyelmet magára a kéktúrára és úgy egyáltalán a túrázás örömére. S bár kétség kívül, ebben a 4 napban az átlagosnál több volt az üröm, mint az öröm, mégis annak a csodálatos érzésnek a tudatával mentem haza, hogy megint teljesítettem egy szakaszt, egy magam elé állított kihívást, és bár fáj a lában, mégis, az öröm kárpótol mindezért. Meg a táj, meg a kedves emberek, Irénke néni és a többi kéktúrázó.
Kicsit még stoppoltam, hátha hamarabb hazajutok, de 1-2 falunál messzebbre senki nem vitt volna el. Egy valaki vitt volna el Encsre, amit valami miatt nem fogadtam el, azt gondolván, hogy nekem Szerencs felé kell mennem, de később kiderült a vonat, kis kerülővel, de átmegy Encsen. Még egy kéktúrázó jött oda az állomáshoz, ő Bódvaszilasra ment. Elláttam mindenféle jó tanáccsal, aztán a kis piros, egykocsis vonat elindult velem Budapest felé.
Októberben reményeim szerint befejezem a kéktúrát. Már csak alig 90 kilométer van hátra. Valószínűleg az öröm mellett szomorú is lesz, hogy vége van annak a túrának, mely több éven keresztül meghatározta az életemet. Nem baj, majd újrakezdem a gyerekeimmel.

2015. augusztus 22., szombat

Bükki tekergés - I. felvonás

(Attila kékít)
Ami kéktúrának indul, az nem biztos, hogy úgy is végződik.
Persze az is lehet, hogy úgy végződik, csak közben vannak tekergések másfelé.
Ez utóbbi eset állt fenn a mi túránkon is, amikor augusztus 5. és 8. között kóboroltunk egyet a Bükkben Dórával és Attilával. Szarvaskőről indultunk és Dédestapolcsányig jutottunk el - ez stimmel, mint kéktúra útvonal. Mi csak Bánkút és Mályinka között kószáltunk el másfelé, amint azt majd olvashatjátok időrend szerint.

rajtfotónk Szarvaskőn
3 és fél óra alvás és egy hősiesen borzalmas koránkelés után már fél 9-kor leléptünk a buszról a bájos kis Szarvaskőn. DórAttila boltolt egyet és kékpecsételt a szomszédos kocsmában, majd felindultunk a várhoz. Özönlött rólunk a víz, mire felértünk - valódi hőségnapok voltak. Letekintettünk a csodás falura és még csodásabb környezetére. Még mindig nagyon tetszik!

a falu odafentről (fotó: Attila)
Tovább baktattunk a kéken. Izzadásban nem volt hiány, sem pedig böglyökben, sajnos. Az első harapást be is gyűjtöttem. Azért a térkép által is jelzett szép kilátás igyekezett kárpótolni emiatt, sikerrel.

Megállóhelynek a Gilitka (Szent Anna) kápolnát szemeltük ki. Itt szusszanást és csoportos étkezést követtünk el, de még milyen finomat! Dóra nem volt éhes, de aztán elcsábította a csinos terülj-terülj asztalkám, amit kolbiból, szalámiból, paprikából, paradicsomból, ubiból, hagymából, sajtokból rittyentettünk. Nagyon nyami volt :-)
S épp jókor voltunk jó helyen, ugyanis jött egy kis eső, ami elől be tudtunk húzódni a csinos fedett pihenőhelyre. Nem esett sokáig, de nem bántuk, hogy mi és a holmink nem ázik. Megnéztük a szépen felújított kápolnát is (a Gilitka az itt folyó patak neve, Szent Annához pedig a szerencsés szülés és a helyes gyermeknevelés érdekében fohászkodtak anno - úgy vélem, ezt ma is többen tehetnék...), elolvasgattuk az információs táblákat, s átszökkentünk a patak túloldalán lévő, rendben tartott ismeretlen katona sírjához. Mikor aztán úgy véltük, az esőke elvonult, tettünk egy apró kitérőt a Gilitka-forráshoz. Vize oly egészséges volt, hogy kiöblösödésében dúsan tenyésztek a húrférgek, rákocskák és csíborok. Mylord kedvéért - ki sajnálatos módon nem tartott velünk ezen a túrán - fotóztam húrférgeket :-)

A következő kékbélyegző a Telekessy-vendégháznál volt. Itt rafinált helyen rejtezik a pecsét, s én csak somolyogva figyeltem, ahogyan Attila lehajtott fejjel ellépdel a kérdéses fa mellett fel-fel a sok lépcsőn :-) Dóra kiszúrta a pecsétet, s megkönyörülve Attilán még azelőtt szólt neki, hogy Attila felért volna a házhoz, mely a sok lépcső tetején pihent.

beépített bélyegző
Megbélyegezve továbbtértünk. Itt omladozik a fák közt egy elég monumentális épület, talán turistaház lehetett valaha.
Attila terve vala, hogy betérünk a felhagyott bélkői bányaudvarba, s most úgy haladtunk, hogy azt találgattuk, elinduljunk-e valamelyik ösvényen jobbra, vagy inkább tovább menjünk biztosabbnak tűnő objektumokig, s ott igyekezzünk rátérni a Bél-kői tanösvényre.

Ó, de még előbb lezajlott a kígyó-incidens! Sorjáztunk szépen az ösvényen, én leghátul, amikor is elhaladva nagy zörgést hallottam. Kíváncsian hátrafordultam, s még láttam, ahogy egy tekintélyes kígyó elkúszik az aljnövényzetben. Egyből izgatottan kiabálni kezdtem DórAttiláéknek, hogy "kígyó! egy kurva nagy kígyó!!", s közben szaporáztam vissza, hogy minél tovább figyelhessem az állatot. Nagyjából meg tudtuk szemlélni, miközben vélt méretein szörnyülködtem hangosan. Igen lenyűgözött.

a kígyóállat
Letértünk a jelzett útról, majd hamarosan az egykori bányaútra értünk, melyen vezet napjainkban a Bélkői tanösvény. Az út menti fákról besomoztunk, majd Attila emlékeire hagyatkozva (aki már járt a régi bányaudvarban egyszer) rátértünk a megfelelő csapásra, mely egyenesen Mória bányáihoz vezetett minket... Legalábbis nekem egyre többször volt ez az asszociációm az itt látott érdekességek folytán.
Haladtunk egy fal mellett.
Mely egyre magasodott.
Majd kiöblösödött és tovább magasodott, amolyan kisebb udvart alkotva. Itt már volt mit bámészni a nagy sziklafalakon, legalábbis engem a szikla, a kő, a hegy folyton lenyűgöz...
Aztán újra beszűkült, de jó magas volt, és feltűnt egy amolyan alagútszerűség a falban... De giga nagy ám, kamion is befért volna! Hangosan "tejóég!!"-eztem, és loholtam, hogy minél előbb lássam a titokzatos bejáratot. Mely azonban...
...be volt falazva. Bizony, betonból kiöntötték, s nem lehetett rajta bemenni, csak állani ott előtte, odacövekelve, és tátott szájjal bámulni, miközben a fantázia mindenféle bányában rekedt lényeket, befalazott emberekből mutálódott vak izékat, vagy csak a sziklafal másik oldalán egy belső udvart s oda való átvezetést képzeleg...

úton a bányaudvarba
a nyílás...
...befalazva, s egy kobold őrzi :-)
Teljesen odáig voltam, meg vissza. Micsoda hely! Micsoda fantasztikum, titokzatosság, történések, rejtélyes régi dolgok...!
Vagy persze pusztán vér és verejték, sok-sok munka, természetátalakítás és -rombolás, kizsigerelés és tájsebejtés... Majd természetvédelmi területté nyilvánítás.
A nagy belső udvarban letanyáztunk. Én nem bírtam még leülni, föltétlenül alaposan körbe kellett koslatnom. Elsőként a szemben lévő óriási falon lévő hatalmas sziklaomlást kellett közelről szemügyre vennem. Kövekről kövekre kaptattam, majd felkapaszkodtam a letöréshez. Elképedve állottam ott mintegy száz évig, szájamat tátva, fejem fölvetve... Le nem tudom írni, mit éreztem, de olyasmit, hogy mekkora monumentalitás már az, ami itt most előttem van, és az ember (ez az apró hangya!!) mit tudott vele művelni... Lépcsősen csupaszra faragta a hegyet, s akkora anyaghiányt képezett benne, hogy az bődület... Elképesztő...

az omlás, s én, mint méretarány (fotó: Dóra)
kézzel (!) művelt oldal (fotó: Dóra)
Eszegettünk, beszélgettünk, majd én további felfedezőútra indultam. Találtam további befalazott járatokat, valamint remek lelátás nyílt a hegy aljában lévő, láthatóan felhagyott iparterületre, mely egyértelműen az egykori bányászathoz kapcsolódott. A térkép is jelezte az egykori szállítószalag helyét, mely szabad szemmel is látható volt széles nyiladék formájában, egyenesen az egykori cementgyár irányába tartva. Bélapátfalva akkoriban egészen más lehetett...

Aztán úgy volt, hogy elindulunk. Fel is málháztuk magunkat, s megindultunk, amikor is eszembe jutott, hogy otthagytam tanyahelyünkön az itt gyűjtött kövemet. Visszamentem, keresgéltem, majd felfedeztem egy eddig rejtőző ösvényt, amin a sziklafalak újabb dimenzióját közelíthettem meg kis kalandozással...
Mire visszaértem DórAttiláékhoz, ők nagyban növényeztek. Újságolták, hogy Dóra megtalálta az illír szirtipereszlényt, mely valódi szenzációnak számít, mert ..... öööö... Ezt majd inkább Attila elmeséli :-) A lényeg, hogy DórAttila boldog csodálattal fotózta körbe a növényt. Az illír szirtipereszlény egy fokozottan védett növényfaj, csak a Bél-kőn fordul elő Magyarországon.

Dóra és a szirtipereszlény (fotó: Attila)
illír szirtipereszlény (fotó: Attila)
Amíg a botanászok lelkesen botanásztak (ugyanis a bányaudvarnak egy olyan pontját fedezték most fel, amit eddig nem, s amely sok izgalmas dolgot rejtett számukra), én lepkésztem, illetve sok érdekes dolgot vettem észre, pl. mászó (?) síremlékét (erre mondjuk Attila hívta fel a figyelmemet), fényképezőgép optikavédő egy darabját, egy nyakláncot, csinos csigaházat, sárga kövirózsát, halott sünit találtam.

gyöngyházlepke
Kaptuk magunkat, és lebaktattunk a Bélkő-tanösvényen az apátsághoz. Ekkorra már igen éhesek voltunk, úgyhogy az apátság udvarában az egyik romdarabra telepedve piknikeztünk egy finomat. DórAttila itt hiába keresték a kékpecsétet, az apátság most nem volt nyitva. Itt van a Mária-forrás is, melyből jóleső érzéssel töltöttük tele ivóholmijainkat.
Úgy nézem, az apátságról egyikünk sem készített fotót (én már többször jártam itt, azért nem), ezért idehelyezem egy korábbi képemet:

a ciszterci apátság (fotó készült: 2014. április)
Eztán lebaktattunk az apátságtól a városba vezető lépcsősoron, és először is kerestünk egy boltot, mert már ma rájöttünk, hogy bizony még némi étket vételeznünk kell. Szerencsénk volt: pont 6-kor estünk be egy Coopba, mely távozásunk után már zárt is. Vettünk kenyeret, ubit, sárgarépát, hintőport, kakaót...
Lebaktattunk a cementgyár vasúti megállóhelyhez, mert itt is volt kékpecsét. DórAttiláék benyomták ugyan, de akárha semmit nem tettek volna, mert nem fogott egyáltalán (sajna bélyegzőpárnát nem hoztunk). Úgyhogy bízhattunk az utolsó lehetőségben: a Szomjas Csukában, mely a Lak-völgyi-tó partján lévő söröző, szomszédságában az általunk kiszemelt éjszakázóhelyünknek. S én ittjárási rutinomból kifolyólag tudtam, hogy itt is van egy kékpecsét.

A melegtől tiszta kornyadtak voltunk, s már igen vártuk, hogy odaérjünk. Özönlött belőlünk a víz majdhogynem minden nyílásunkon. Egyből bevettük magunkat a sörözőbe, ahol megvolt a bélyegzés is, és aztán a hideg üccsivel meg gyümölcsös sörrel kitámolyogtunk a napernyős asztalokhoz fogyasztani. Tisztára odavoltunk, ez a hőség a türelmünket is próbára tette. De jó volt ott üldögélni, iszogatni a hűs gyümölcsös csodákat. Aztán összevakarintottuk magunkat, s megtettük a szálláshelyünkig hátrelévő néhány 100 métert. A jókora réten pusztán mi sátraztunk, így könnyen választhattunk az elzárhatatlanul csobogó kúttól és padasztalokkal hintett tűzrakóhelyes részlegtől távoli rétrészletet. Odatanyáztunk. DórAttiláék felverték a sátrat, én csak kidobtam a placcra a derékaljat és hálózsákot, s dolgom jól elvégezvén répát tértem rágicsálni.

Nekiállt leszállni az est.
S jött vele a pára.
Az is leszállt.
De nem csak a növényzetre, hanem ránk is.
Az én hálózsákomra is. Ahogy felkeltem róla, ott volt száraz, hol popóm érte, mindenhol máshol egyre nedvesebb lett. Rájöttem vala, hogy itt bizony gáz lesz, mert amennyiben valóban kint alszom a puszta placcon, reggelre csuromvizesen fogok előúszni a vackomból. S az bizony nem lesz oly kellemdús...
Ahogy bejártam az erdőbe, észleltem, hogy a fák között bizony szárazság van. Ámde nem vitt rá a lélek, hogy a "wc-ben" sátrazzak, illetve DórAttiláéktól oly távol vonuljak. Egyik portyámból visszajőve Dóra mondta, hogy megtárgyalták Attilával, hogy befogadnak éjjelre. A 2 személyes, láb felé keskenyedő sátrukba.
A drágák! Csak nem tudták előre, mit vállaltak... :-) Mindenesetre örömmel fogadtam megmenekülésem lehetőségét, jóllehet kicsit azért szabódtam, hisz én nem gondoskodtam magamnak fedélről, s most majd mind szívunk miattam... Egyébiránt totálisan fáradt voltam, az előző éji 3,5 óra alvás említésre is alig volt méltó... Szóval boldogan bemásztam a sarokba, majd nagyjából 2 kérdés után (amit a barkochbában feltettem) magam számára is váratlanul robbanásszerűen elaludtam.
2 kérdés között.
És aludtam édesdeden reggelig, míg az egyre forrósodó sátor ki nem vetett magából minket.
No de addig még történt egy s más az éjjel.
Pl. a legfontosabb, hogy én csodálatosan jót aludtam :-) Állítólag úgy alszom, mint Sid a Jégkorszakból: eldőlök akár hanyatt, s lehúzták a rolót, se lát, se hall, joccakát. Valószínű most is ezt játszottam. Néha azért magamnál voltam, hogy fájnak a térdeim amiatt, hogy nincs hely őket behajlítva tárolni, és egyszer hallottam szegény Attila felháborodott morcogását, miszerint az istennek sem lehet itt elférni így.... :-))) Tény, hogy igencsak egymásnak préselődtünk, s valódi hering életérzést valósítottunk meg. Dóra szerint én matricaként lapultam a sátorponyván :-)
Reggel Dóráék elmesélték, hogy éjjel volt némi akció: érkezett a rétre egy autó, megállt s ott lapult, DórAttila pedig aggódott, hogy mit akarnak, valamint az én zsákom kint volt hagyva éjjelre a placcra, amiatt is aggódtak. Lesték az autót a sátorból távcsővel egy ideig, majd behalászták az előszobába a zsákomat.
Mindebből én az égvilágon semmit nem észleltem :-D

Reggel a sátor elkezdett egy egyre melegedő sütőhöz hasonlítani, s nagyjából mindhárman egyszerre jutottunk el oda, hogy azonnal ki kell innen rohanni, mert végünk... Vad kicuccolás, majd odakint a füvön még némi szunyókálás következett.

kimenekültünk a forrósodó sátorból
Aztán megkezdtük reggeli tevékenységeinket: teafőzés, fényképezés, eszegetés, pakolászás. Jó későre készültünk össze, addigra már olyan meleg volt, hogy alig bírtunk a réten megmaradni.

gyógytea kompozícióban (fotó: Dóra)
kacsafarkú szender (fotó: Attila)
lepke lókakin
Jött a kínzalom szegény Dóránk számára. Tegnap már alapost széttörte a lábát a remek Meindl baki: mindkét sarkát, valamint lábujjait. Most alaposan beragasztotta a sérült felületeket, de így is sziszegve dolgozta fel lábára a bakancsokat. Ahogy nekiindultunk a hegynek (hisz ma kellett valójában felmásznunk a Bükkre), Dórám hangja egyre inkább elapadt, s fogait összeszorítva lépéseire koncentrált. Micsoda hősnő volt!
Bírta ezt nagyjából az Imecs-forrás környékéig, ott aztán szitkokat szórva az orv bakancsra vadul eltávolította őket lábairól, s felvette inkább a túraszandált. Ám az egyik lábán a szandál hátulsó pántja pont azon a magasságon feszült (volna), ahol a lebőrtelenített sarok volt, így aztán Dórám egy cipőfűző segítségével kreatívan megoldotta ezt a kérdést is.

az aljas Meindl, és a kreatív szandál :-)
Dóra innentől fogva az egész Bükköt szandálban tolta. Komolyan egy hősnő!

Felkaptattunk a katonasírokhoz, amik egy német elesett és társa emlékére állanak ott, majd továbbhaladtunk a Péter-úton egykori szénégető boksák mellett. Annak rendje szerint megkerültük az Ördög-hegyet, majd máris ott voltunk vágyott célunk, az Őr-kő alatt az Őr-kő kulcsosháznál. Szemeink igen hangosan kopogtak, úgyhogy Dóra sem nézegette túl sokáig körbe a házat, hanem indultunk fel az Őr-kőre, ugyanis javallottam korábban egyrészt, hogy ide a csodakilátás és csodahely miatt mindenképp menjünk fel, másrészt ezt a helyet az Úr is arra teremtette, hogy a reá felhágó megfáradt vándor csodás kövei közé telepedve fogyassza el hamubansült pogácsáját, miközben kocsányon lógó csigaszemei előtt ott húzódik a Bükk előtere a maga fönséges panorámájával. Ennek vágyával kaptattunk a masszív emelkedőn, s odafent vágyaink beteljesültenek.
Ledobtuk a zsákokat, Attila még a csupavíz pólóját is, majd farkaséhesen az elemózsiára vagy épp a tájképre vetve magunkat szusszantunk.

az Őr-kövön (880 m)
tömjük kiéhezett arcunkba az elemózsiát (fotó: Dóra)
ubipisztolyos napellenzős Dóra :-)
Áhítattal hódoltunk a borsós paprikás csemegekukorica konzervnek. Ez valami fönséges volt, hozzá persze a sok más egyéb csemege... Ilyen helyen táplálkozni - ki nem bírom fejezni, milyen csodálatosnak érzem!

Továbbindultunk, mert új cél csalogatott minket: a Pes-kő. Ide nem vezet jelzett út, s én még nem jártam itt (az is lehet, hogy jártam, csak már nem emlékszem...), de most nagyon szerettem volna. Odáig igazi bükki csodaösvényen haladtunk: földből kiálló mészkövek között szökelltünk, s fák közt kanyarogtunk. Gyönyörűséges!
A Pes-kő-kapun át lebaktattunk a nyeregbe, majd némi törpölés után, hogy melyik is a jó ösvény (csak engem kellett meggyőzni, hogy az az, amin épp indultunk), hamarosan kibukkantunk a Pes-kőnél. Ó, ez is hasonlóképp csodás hely volt, bár mégis más, mint az Őr-kő: itt nem volt annyi kő szanaszét, hanem inkább egy placc, ahonnan szét lehet szemlélni a Bükk alját.

a Pes-kőn (857 m)
Itt Attilára is és rám is felettébb ránktört az álmatagság. Úgy éreztem, ülve el tudnék aludni. A nagy meleg ilyen hatással van rám időnként. Bedültünk egy fa árnyékába fejünket a hátizsáknak támasztva, s szunnyadoztunk. Igazán elaludni nem tudtunk, sokféle ránkmászó rovar csikált, no meg a repülő rovarokra is elég nagy vonzerőt gyakoroltunk sajnos... Úgyhogy aztán össze is kaptuk magunkat, és továbbhaladtunk.

Most már itt volt közel a következő bélyegzőhely: a Cserepes-kői barlangszállásnál. Én már itt is sokadszor jártam, ám Dórának (s talán Attilának is...?) ez volt az első találkozása barlangszállással, úgyhogy ámuldozva derítette fel s fotózta körbe. Elejtettem, hogy az itt megalvók szerint állítólag rendszeresen pelék lopkodják az ételt. Ahogy kimondtam a varázsos "pele" szót, vége volt a világnak: Dóra innentől kezdve mindenhol peléket vágyott látni, előcsalni őket, találni az avarban stb. No jó, egy édes kis pele igazán varázsos lehet, valószínűleg a cukisági faktora a csillagokat verdesné... Látnék egyet egyszer szívesen :-)

a Cserepes-kői barlangszállás (fotó: Dóra)
rejtélyes barlangi élőlény :-) (fotó: Dóra)
Némi zörgésre lettünk figyelmesek. Vad örömmel, hogy hátha pele az, figyelni kezdtük az avarszintet. Ám valószínűleg csak gyík volt ott... Pelét most nem leltünk.

Szépkilátásos oldalban, s bükki ösvényen haladtunk tova. Nemsokára elértük az Őserdőt.
Az Őserdőről az a tudvalevőség, hogy az 1800-as évek óta itt nem folytatnak erdőgazdálkodást, ergo: hagyják a természetet a maga útján tenni a dolgát. Így aztán itt örömteli, hogy 180-200 éves bükkfák is fellelhetők. Egy rendelet erdőrezervátummá nyilvánította a területet, melynek magterülete több mint 300 ha. Szuperjó! A lényeg, hogy itt az összeroskadó fák ott hevernek, ahová omlottak. Benövik őket a gombácskák és egyéb növénykék, megeszegetik, így a körforgásban maradnak. Vadregényes.
Alapvetően a kéktúra útvonala már kikerüli az Őserdőn (régen átment rajta), de minket elcsábított a leomlott kerítés, az információs tábla, és a saját kíváncsiságunk, így áthágtunk rajta, mi pedig rigorúzusan tartottuk magunkat az útvonalhoz, hiszen egyébként sem érdekelnek minket az efféle kalandok. :)
Nekem egy kicsit most a Burok-völgyet juttatta eszembe (Bakony), mely olyan, hogy sok km-en át fákon kell átmászni, meg átbújdokolni alattuk. Valójában az sokkal vadregényesebb, az Őserdő ennyire azért nem susnyás, elvégre is ez nem egy mély völgy, hanem egy kiterjedt térség. Mindenesetre szép volt, mindhárman szeretjük a természetest.

Eztán a Tar-kő felé haladtunk, mely "köves utunkon" a következő Kő volt. Örvendett a szívem, hogy ilyen szépen bejárjuk ma ezeket a Kő-veket, hogy így összegyűjtjük őket!
Szokás szerint kimelegedve érkeztünk a tetthelyre. A Tar-kő (950 m) egy kis, kék háromszöggel jelölt ösvény-kitérővel közelíthető meg. Ki is tértünk, s így lettünk társai a kilátásban egy párnak, akik itt sziesztáztak. Megkönnyebbülve dobáltuk le a zsákokat, aztán következett a szokásos pihike, nézelődés, fotózás. Igen szeretem a Tar-követ is odaadó kilátása miatt!

a Három-kő látványa a Tar-kőről
Ráláttunk az utolsó Kőre, a Háromra. Javallottam korábban, hogy ott üthetnénk tanyát, mert annak van nagy, rétszerű, szétterülő teteje. Felettébb vágytam erre, de szálláshelynek felmerült a Zsidó-rét is, mely még kicsit odább volt. Úgy döntöttünk, majd a Három-kövön döntünk. Úgyhogy el is indultunk aztán abba az irányba, tovább a kéken.
A Három-kőre jutás céljából szintén le kellett ágaznunk a kékről. A leágazás után kis rétre értünk, melyet mindkét oldalról málnabokrok határoltak. Dóra vad örömmel vetette be magát közéjük, én is szemezgettem, Attila pedig növényeket fotózott elmélyülten.
Aztán kisvártatva odaértünk a Három-kőre (904 m). Elbájolt minket a füves térség, úgyhogy hamar meg is egyeztünk, hogy itt éjszakázunk. Otthagytuk a zsákokat, majd kiültünk a fennsík szélére nézelődni, pálinkázni (itt még volt a remek cseresznyepálinkából). Váratlanul felfedeztem egy kis ösvényt, mely korábbi ittjártamkor rejtve maradt előlem. Most izgatottan indultam felfedezni. Nem is kellett csalatkoznom: újabb sziklaperemre vezetett, ahonnan még nagyszerűbben lehetett élvezni a Bükkalja kínálta panorámát.

a Tar-kő látvány a Három-kőről (fotó: Attila)
Dóra is felfedezte a szirtet (fotó: Attila, én gépemmel)
Tábort verni tértünk aztán, miközben a Nap bukott le a Bükk mögött... Csodahely volt, csodaidőben, s mi csodatársaságban voltunk itt :-)
Dóráék felverték a sátrat, de most ők is úgy döntöttek, hogy kint alszanak a placcon velem. A sátor most szekrényként funkcionált.

táborverés a Három-kőn
csodaNaplemente látványa a Három-kőről
Elég korán elraktuk magunkat a hálózsákokba, s még sokáig nem aludtunk. Gyönyörködtünk az égboltban, mely lassú fokozatossággal sötétedett. Dóra elbűvölten számolta a megjelenő csillagokat, 33-ig jutott, utána már nem tudta követni :-)
Emlékszem egy hajnali ébrenlétre, amikor már megjelent a Hold karéja, a csillagok fakultak.

/Folytatási szándékkal elkövetett félbehagyás esete./