Translate

2015. november 8., vasárnap

Kis-Fátra az ősz színeiben

Először is kezdem azzal, hogy hol is van ez a Kis-Fátra. Mert az szerintem általános és nem furcsa, ha nem mindenki tudja rögvest. Szóval országilag Szlovákia területén található, természetföldrajzilag pedig a Kárpátok tagja, és a Tátráktól nagyjából nyugati irányba helyezkedik el. Tessék elővenni a térképet :-) 

Az október 23-i három napos hétvégén tehát a Kis-Fátra bejárása volt a célunk. Négyen mentünk: Kata és Dávid, Dóra és én. Dórával igen izgatottan vártuk a túrát. Dóra talpa már bizsergett az utóbbi idők túraszegény időszaka után, nekem pedig a gyalogtúrázás mellett a magashegyi túrázás is vágyódva hiányzott. Az őszi időszakkal együtt járó hideg éjjelek, és a a hegyen lévő menházakban potenciálisan jelen lévő zavarólag zajongó szlovákok okán elvettetett a sátras vagy menházas gerinctúrázás gondolata (a gerinc 3 nap alatt pont bejárható), s így a hegy alatti Stefanová nevű falucskában szálltunk meg. Kata remek szálláshelyet lelt nekünk: egy csinos nagy faház, és két éj mindösszesen 16 € volt (kb. 4900 Ft). 

1. nap - Szurdoktúrák
Péntek hajnalban pontban 5-kor Katáék ott álltak autójukkal a házam előtt. Hosszas zsilipeléssel (ajtók, kapu és zárak hada) kivonultam, majd már hasítottunk is Veresegyház felé, hol gyorsan felszedtük Dórát is. Nagyjából 5 óra alatt értünk a hegyhez. Stefanová is meglett, majd a szállásunk is. Egy roppant kedves, beszédes és folyton mosolygós néni nyitott ajtót, s kevert angol-német nyelven tisztáztuk vele a paramétereket. Felhurcolkodtunk a szobánkban (csupa-csupa fa, és a többi mellett egy emeletes ágy, melynek felső részét stoppoltam is), majd a hozott elemózsiát a közös konyhába helyeztük. Némi eszegetés, felöltözés, útiterv tisztázása, s már indultunk is. 


A magasabb csúcsokon felhők ültek, s az látszott, hogy elbűvölő őszi színpompa uralja a fákkal borított régiókat. A felhős magaslatokat ma nem bántuk, hisz az időjárás-előrejelzés is erre készített fel, s ma nem is törekedtünk a nagyobb magasságok felé. A mai célunk szurdoktúrázás volt. 
Hamar vetkőzni kezdtünk, ahogy emelkedő utunkat róttuk. Kata elmesélte, hogy a helyről való utánaolvasás során milyen medveinfókkal találkozott. Elvileg egész sok maci fordul elő itt a hegységben és környékén, olyannyira, hogy a gerincen macimonitorozást is szoktak végezni. Dóra és én elbűvölten vártuk, hogy macit kaphassunk lencsevégre :-) S az első információs tábla, amivel találkoztunk, szintén maciinfókat szolgáltatott. 

Őszi kikericcsel borított rétek, sáros ösvények, élénk színű fák, felhős csúcsok. 
Köszönet Dávidnak a türelméért, melyet a sokszori fényképezésünk során tanúsított :-)


Hamarosan egy patakot kereszteztünk, majd annak mentén haladtunk, s így jutottunk az első szurdokba (Horné diery). Nemsoká olyannyira szurdokká vált a táj, hogy fém járókon s fém lépcsőkön lehetett haladni. Közben csodáltuk a víz által kivájt szurdokot, a kis kerekded kádakat, a csodás vízeséseket, a színeket s a vadregényes utat. 

fenyvesben a szurdok elején

Igen tetszetős volt, sok megvitatásra való érdekes szépség akadt.
Egy elágazáshoz értünk. Itt lehetett választani, hogy továbbmegyünk a patak mentén, avagy elhagyjuk azt. Mivel a patak a másnapi útitervünkbe beleillett, mára elköszöntünk tőle, s emelkedvén fenyves-erdei-útra tértünk át. Ó, ez is mily csodálatos volt!! Irtó jó volt itt lenni ebben a közegben!
Nemsoká feladat akadt: sáros ösvényünk jelentős lejtőszöget vett fel. Sikamlós talajon, néhol ágakba kapaszkodva ereszkedtünk alá. Nem is gondoltuk, hogy ilyen sár lesz. A lejtő alján csodás rét várt minket, őszi kikericcsel borítva, s elbájoló panorámát biztosítva felhőkbe takarózott csúcsokra, melyekben másnapi célpontjainkat gyanítottuk.

Dóra és Dávid a réten

Hamarosan ahhoz a nyereghez értünk, ahol ma már jártunk egyszer. Elhatározván a továbbiakat, már szintén járt úton indultunk, azonban a patakon átkelve most egy másik szurdok felé vettük utunkat (Dolné diery). Hasonlóan az előzőhöz a legtöbb helyen itt is fémeszközökön volt biztosítva az előrehaladásunk. Hamar elértünk ahhoz az elágazáshoz, ahol alapvetően mi majd jobbfelé szándékoztunk menni, azonban a szurdokot annyira szépnek találtuk, hogy még egy darabig inkább mentünk benne. Közben Kata segítségével gyakoroltam a záridő különböző beállításaival való fotózást, így sikerült puha, fátyolos vízeséseket fotóznom:


Azért egyszer csak megfordultunk, hisz a tervünk alapvetően nem erre vitt. A szurdokot elhagyva magasabb térszínen haladtunk, csodás erdei közegben. Színes lehullott levelek keretezték utunkat, s bájos, puha ösvényen tapodtunk. Egyhelyütt volt egy kilátópont: felkapaszkodtunk egy völgy fölé nyúló sziklára, melyre elővigyázatosan korlátot erősítettek, s onnan láthattunk rá a völgyet borító lombkoronára, s néhány kiálló nagy sziklára.

jó kilátások

Ma immár harmadszor értünk a már ismert patakhoz. Némi Giant Bar evés zajlott, aztán megtárgyaltuk, hogyan tovább: Dávid visszavágyott a szállásra aludni, mi hárman még mentünk volna valamennyit. Még egy darabon együtt mentünk, majd elköszöntünk Dávidtól, s mi a Boboty felé vettünk kanyart a zöld jelzésen. Igen ám, de alighogy haladtunk egy keveset, a lányok felfedeztek egy másik jelzést, melyet tanösvényként azonosítottunk. Csekkoltuk a térképen, merre halad, majd tervet váltva azon haladtunk inkább. Egy darabig egy oldalban, erdő széli réten vezetett, ahonnan megint remek kilátás volt. Érdekes dolgokról cseréltünk eszmét, amikor is egyszer csak azt vettük észre, hogy a szemközti magaslatokról a felhők feljebb libbentek, és nini, hó kandikál elő! Biza, a csúcsok havasak voltak! Ámultuk őket, hisz holnap oda megyünk!

Ez a kedves ösvény a hotel Boboty-hoz vezetett, ahonnan már aszfaltúton tértünk vissza Stefanová-ra. Illetve szerencsére nem teljesen, mert egész hosszan az úttól pár méterre ösvény haladt a fák közt. Stefanován a kirakott térképen épp templomot és egy érdekes létesítményt tanulmányoztunk, mikor magyar túrázók érkeztek. Elmondták, hogy ők fent voltak ma a magaslatokon, de semmit nem láttak, mert  felhőben jártak. Örültünk neki, hogy mi holnap tervezünk oda menni, amikorra az időjárás-előrejelzés is csodákat ígért. 
Még egy kicsit összejártuk a falucskát, keresve az amfiteátrumot, amit nem találtunk, viszont közben értékes beszélgetést folytattunk hegymászás-témában. Végül hazamentünk, ahol főztünk s eszegettünk hozott anyagoktól. Megbeszéltük a másnapot, majd relatív korán aludni tértünk. 


2. nap - Egy igazán hosszú túranap a csúcsgyűjtés jegyében
Dóra lágy és gyengéd telefonos ébresztőjére keltünk. Igyekeztünk magunkat összekapni, majd indultunk a nagy nap elibe. Ma több környékbeli csúcsot terveztünk bejárni, így a Maly Rozsutec-t (1343 m), a Velky Rozsutec-t (1609 m) és a Stoh-ot (1607 m). A Rozsuteceket önkényesen átneveztünk, s a továbbiakban Rozsomákként említem majd őket :-)

Egy darabig a tegnap már többszörösen tesztel úton haladtunk, majd a nagyon csúszós és meredek sáros ösvényre tértünk. Végül meg kellett állapítanom, hogy felfelé mégsem gáz annyira, legalábbis nekem sikerült elég jól felhaladnom rajta. Lefelé tegnap sikamlósabb volt. Nem tűnt úgy, mintha éjjel megfagyott volna a sár, ámbár jó hideg volt reggel. A fázósabb végtagúak kabát nélkül, de kesztyűben és sapiban indultak neki a napnak. 
A kikericses réten immár csodaidőben vehettük szemügyre a tarkálló erdőket és hóval borított magaslatokat. Elméláztunk kicsit...

valószínűleg a Stoh (1607 m)
zsenge őszi kikerics

Újra csuszamlós meredeken való felevickélésbe csaptunk. Csak úgy cuppogtunk a sárban. Majd leértünk a patakhoz, s a tegnap részben bejárt szurdok (Horné diery) folytatásába kezdtünk. Számomra ez a szurdok volt az igazi csodaszurdok, egészen elbűvölt vadregényessége! Mindenképp érdemes volt igazán odafigyelve haladni benne, sokhelyütt láncba kellett kapaszkodni, és a már ismert fémlétrák is megvoltak. Elvétve hangosan csevegő, daloló szlovákok, vagy épp edzésszerűen vágtató srácok voltak a szurdoktársaink. 
Aztán ezt a csodaszurdokot is elhagytuk, s nyíltabb térszínre érve feltűnt a Kis-Rozsomák. Mmm, megámultuk, igen szép volt! Én ekkor már éhes voltam, Dóra is falt volna, s először úgy volt, itt eszünk. Azonban az árnyékban a fújó szél nem keltett bennünk túl komfortos érzeteket, viszont a közeli nyereg (sedlo Medzirozsutce 1200 m) napfényt sejtető csábítása erős volt, így továbbmentünk addig. Ahogy kiértünk a napfényre, szinte elolvadtam, olyan csodálatos érzés volt élvezni a meleg sugarakat! S nemcsak azt, hanem az elénk táruló látványt is: két oldalunkon a két Rozsomák, előttünk pedig felhővel borított medence, melyből leghátul a Tátrák vonulatai emelkednek elő, illetve néhány közelebbi csúcs... Teljesen odavoltam a rajongástól :-)

a Kis-Rozsomák (Maly Rozsutec 1343 m)
panoráma a nyeregből Tátravonulattal
piknik a nyeregben

Ahogy ott majszoltuk az elemózsiánkat, élveztük a meleg napfényt s ámultuk a csodatájat, edző fiúcsapat érkezett. Fújtatva, ki kocogva, ki gyors gyaloglásban ért mögénk a táblához, majd köpködőversenyt rendeztek. Szinte közvetlenül mellénk, mögénk köpdösték ízesen a szájukban felgyülemlett sűrű anyagot... Felettébb guszta volt. Aztán egyikük úgy fotózta le a fenti képen látható panorámát, hogy a földön ülő Dóra mögé lépett, és a feje felett fotózott... Nem tudtunk hová lenni csodálkozásunkban. Szerencsére ők a Nagy-Rozsomák felé kocogtak tova, így a továbbiakban nem kellett vonzó társaságukat élveznünk. 

Elindultunk a Kis-Rozsomákra. Kopár, fenyőkkel gyéren hintett réten tértünk át, majd megkezdődött a fenyvesben való meredek kaptatás, mely aztán enyhébb sziklamászásba csapott át. Drót és lánc volt hivatott a kapaszkodást segíteni, s meg kell hagyni, edzős és mászós munka volt feljutni ezen a szakaszon! A fényképek nem tudják érzékeltetni. 
Kata azon zavarában, hogy a lefelé haladó 2 embernek az ő felfelé haladását kellett várnia, azt mondta nekünk, hogy ő nem tud feljönni, s csak menjünk. Így mi mentünk. A csúcsra felérve örömködve néztem szét. Tátrák, havas hegyek, Nagy-Rozsomák, felhős völgyek - minden, mit lelkem csak kívánhatott :-)

csúcstábla és csúcskönyvet rejtő tasak
Dóra ír a csúcskönyvbe, Dávid szemléli a Nagy-Rozsomákot

Ahogy ott írogattunk a csúcskönyvbe, meg nézelődtünk, egyszer csak megjelent Kata. Feljött! Kata egy hős :-) Így már el tudtuk lőni a csúcs-csapatfotónkat:

csapatunk a Maly Rozsutec-en (1343 m)

Aztán felkerekedtünk, hogy visszaereszkedjünk a nyeregbe. Lefelé is igen technikás volt az út, zömében háttal, a láncon csüngve eresztettük le magunkat. Kalandos volt :-)
A nyereg után újra felfelé vetettük magunkat: irány a Nagy-Rozsomák (1609 m)! Ide a nyeregtől még nagyobb szintemelkedést kellett produkálni, konkrétan 400 m-t. A megjelenő hófoltok dacára simán pólóra vetkőztünk, a tűző Nap és mozgási energiánk úgy hevített minket. Jó húzós menet volt, éreztem, hogy dolgozik a testem! Errefelé már egész sok emberrel találkoztunk, s mikor megláttuk a csúcsot, az is egy nyüzsgő hangyabolyra emlékeztetett.

hangyaboly-Rozsomák
az ifjú házasok a tájat csodálják :-)
 
Úgy voltunk vele, hogy a csúcson jó lenne harapni egy falatot. Azonban mikor a csúcs alá értünk, éreztük, hogy itt, ebben a tömegben túl sok időt nem akarunk eltölteni. Körülkoslattunk kerülgetve az embereket, próbáltunk úgy fotózni, hogy a tömegen kívül más is látszódjon, majd kissé lejjebb ereszkedve találtuk meg ideális étkezőhelyünket. Bepusziltunk némi ezt-azt, majd szedtük a sátorfánkat, hogy újra leereszkedjünk egy nyeregbe, azaz újfent megszabaduljunk 400 m szinttől. 

a sedlo Medziholie, ama nyereg, ahová igyekeztünk (1185 m)

Az ereszkedés izgalmas volt. Oda kellett figyelni megint igencsak a lábunk alá. Ahova viszont nem kellett volna figyelni, csak nem állhattuk meg, az a dúvad szlovák csapat volt. Néhány csávó úgy zúzott el mellettünk, hogy majd' levitték a hegyoldalt, s társaságukat élvezte egy fekete hajú leányzó is, akinek körmei láttán erősen kikerekedtek a szemeim. Hogy az istenben lehet ekkora igényesre csinált karmokkal a hegyre menni?? A srácok meg erejüket fitogtatták a csajnak. Boldogok voltunk, mikor sikerült őket elhagynunk...
Elhagytuk viszont szegény Katát is, aki óvatosabban ereszkedett. Úgy bíztunk őbenne, hogy nem féltünk hátrahagyni, s a nyeregben vártuk be. 

Dórának és Katáéknak is fogytán volt a vizük (én lusta voltam utánanézni az enyém hogylétének...), s Dóri a térképen azonosított egy forrást. Elbaktattunk megkeresni. Mázli, de meg is lett! Igaz, az útnak pont a másik oldalán, mint ahol a térkép mutatta. Viszont remek forrás volt, úgyhogy merítettünk is belőle. 
Aztán számolgattunk. Kalauzidőket, szinteket, távokat. Hogy mi fér még ma bele, s mihez van kedvünk? Úgy indultunk neki a következő csúcs, a Stoh felé vezető útnak, hogy majd a hamarosani elágazásnál eldöntjük, megyünk-e a csúcsra (újabb 400 m szintemelkedés), avagy elsunnyogunk az aljában a sárgán 1 órát spórolva ezáltal. Aztán az elágnál Kata jelentette, hogy irány a csúcs. Úgyhogy a hullámvasút újabb felívelő ágára tértünk, s teperni kezdtünk a Stoh 1607 m magas csúcs felé. 

A Stoh lényegében úgy fest, akár egy kopasz domb. Azért elég magas domb, és kellemesen megdolgoztatott minket! A tetején havas fűcsomók, a csúcstábla, és egypár elszórtan heverésző ember fogadott minket, kolbászszaggal vegyülve. 

a Stoh lapos teteje, háttérben a Nagy-Rozsomák

Itt nem időztünk sokáig, hanem újra ereszkedésbe fogtunk. No ez megint egy munkás ereszkedés volt, de most nem a sziklás mivoltából fakadó technikássága miatt, hanem mert fák közt, egy sáros nyiladékban kellett lecsúszkálni. Dávid csúszkált legelöl, s mögötte szétszakadoztunk. Eleinte még poén is volt, hogy legtöbbször ágakba kapaszkodva csúsztunk tova, de én egy idő után igen meguntam, és csak nem akart vége szakadni... Egyszer csak úgy tűnt, Dávid vízszintesen áll valami nagyobb szikla s útjelző tábla mellett, akkor igen megörültem, hogy tán leértünk - de nem, csupán itt csatlakozott be az az út, amin nem kerültük el a csúcsot. Úgyhogy csúszka folytat... Uncsi és kellemetlen volt már valóban, így annál nagyobb volt az öröm, mikor tényleg hihető volt, hogy leértünk. Hopp, egy nyereg (Stohové sedlo), majd egy kisebb csúcsocska (1334 m). Visszatekintve a Stoh már egész távol volt.

a Stoh hátrahagyva

Itt már esteledni kezdett, s kicsit hűvösödött is. Mi pedig fáradtunk. Én már biztos voltam benne, hogy másnap izomláz lesz a vádlijaimban a sok felfelé menettől, de az sem volt kizárható, hogy a combjaimban nem lesz a sok lefelé menet fékezéseiből kifolyólag. Dórával mi itt megálltunk bekapni egy falás étket, Kata és Dávid tovább mentek, s a következő magaslatnál csatlakoztunk hozzájuk, ott, ahol elhagytuk a gerincrégiót, és egy felhagyott sípályán ereszkedni kezdtünk. 

Hát ez megint kellemetlen egy szakasz volt, és sajnos elég hosszú is. Cupákos sársávokon óvakodtunk. Kapaszkodni most nem volt miben, mivel fáktól mentes volt a placc. Tényleg igazán fárasztó volt nemcsak fizikailag egy ilyen nap végén, hanem pszichikailag is, mert folyton azt kellett figyelni, hová lépjünk úgy, hogy talpon tudjunk maradni. A Stohról lefelé csúszkálva kezdtük számolni, hogy ki hányra áll a seggreesés versenyében, mely itt folytatódott. 
Kata sajnos nem tudott síléceken lecsúszni (ebben, hiszem, hogy vérprofi!), talpon pedig oly óvatosnak bizonyult, mi pedig nem vártuk be, csak önmagunk haladásával foglalkoztunk, hogy megint elhagytuk, s csak jóval lentebb vártuk be... Akkorra ő már oly fortélyhoz volt kénytelen folyamodni lejutása érdekében, hogy fenékre ült, és úgy csúszott le. Sajnos nem voltunk ott vele a sötét időkben, hogy lelki támogatást nyújtsunk, de mivel ezt én fel akarom jegyezni, mint fontos tanulságot, azért írom ide is meg! Tessenek odafigyelni azon társakra, kiknek valami nehézkesebben megy, s akár csak ott-létünkkel megerősítést közvetíteni feléjük, ha máshogy nem is lehet!!

Ahogy a sípályán haladtunk lefelé, a Nap is haladt lefelé pályáján. Ránk már nem pazarolta sugarait, de a Nagy-Rozsit még beragyogta, s így csodalátványt nyújtott:

Rozsomákok búcsúfényben

Irtó hosszú volt ez a sípálya, már szinte mindenemet megadtam volna, hogy újra vízszintes talajon járhassak... Ahogy Dávid és Kata elhaladtak, örömködve láttam, hogy úgy néznek ki ott elöl, mintha ők már leértek volna az egyenesre! S mikor mi is odaértünk Dórával, valódi gyönyörűség volt máshogy lépdelni :-))
Ott voltunk a Gruni háznál. Innen a térkép kalauzidője szerint már csak 45 perc, és lent vagyunk Stefanován. Szaporázva indultunk. A további ereszkedést sem úszhattuk meg, mert innen végig még lefelé kellett menni. Széles erdei úton haladtunk, mely a félhomályban nagy odafigyelést igényelt a belőle kiálló kövek s a lejtés és sár okozta kombó kapcsán. Ja, és persze a sötétedés is ott volt. Közben feljött a Hold is, igen szép volt!


Aztán főlámpákat gyújtottunk, mert már úgy tűnt biztonságosabbnak a terep. Egy elágazást épphogy elcsíptünk. Aztán volt egy kisebb riadalom maci-témában a setét erdőben, de határozott fellépéssel azon is túltettük magunkat, s már bent is voltunk Stefanován. Irány egyenest a szállásra, ahol aztán kissé szorongva észleltük, hogy egészen megtelt a ház néppel. A konyha sem csak a miénk volt már, és a házinéni még azt is szerette volna, ha lepucoljuk a bakancsunkat egy vizeslavórban... A hátam közepére sem kívántam ezt a procedúrát egy ilyen nap után! Ezzel nem voltam egyedül, s csak Dávid állt neki hősiesen eme cselekvésnek. Én egyszerűen kint hagytam a bakimat az ajtón kívül. (Valaki aztán berakta éjjelre, köszönöm!)

A konyhát újra befoglaltuk, s jóízűt lakmároztunk. Eeeeeeez igen, ez már túranap volt! - ezzel az érzéssel ültem asztalhoz. Én biza elfáradtam jóízűen! Összességében erre a napra a csúcsok és köztük lévő nyergek közötti hullámvasutazás volt a jellemző.


3. nap - Túra a Velky Krivánra
Utolsó napunkon a Kis-Fátra legmagasabb csúcsát szerettük volna elérni: ez volt a Velky Kriván a maga 1708 m-es magasságával. Mivel ma még haza is kellett érnünk, egy ide vezető karikát talált ki Kata. Reggel keltett az ébresztő, majd Kata és Dávid elég hamar összekapták magukat. Én úgy éreztem, hogy mi Dórával csak loholunk utánuk :-) Irtó gyorsan csináltunk elemózsiát napközbenre, majd összegereblyéztük a cuccunkat, s kiköltözünk. Az autót indulás előtt még körbe kellett vakarni jégkaparóval, s az egyik hátsó ajtaja is befagyott, szóval ilyen idő várt reggel. Bár a hőmérő csupán nulla fokot mutatott. Autóval mentünk a közeli Vratnához, s menet közben tanakodtuk össze, hogy valószínűleg most volt az óraátállítás, így nyertünk 1 órát! 

Az autót egy parkolóban hagytuk, aztán a napi motyóval indultunk is. Utunk a chata Vratná-tól (Vratna ház) induló felvonó alatt vezetett. Innen indul felvonó ugyanis a Kriván alatt lévő másik menházig. Ma nem is számítottunk kellemes magános túrára, s ezt jól is tettük, mert úgy csalatkoztunk volna.
Eleinte széles, kétnyomtávos erdei úton haladtunk, mely változóan volt jó meredek és mérsékelten meredek. Szóval a kabátot már az aljában levettem. Aztán ezt felváltotta egy keskeny ösvény, mely a felvonó alatt vezetett egy darabig, s ráadásul egy kiásott vezetékárok buckáin bukdácsoltunk... Ritka randa egy rész volt, de aztán az ösvény szerencsére eltávolodott a felvonótól, s az már békésebb régió volt. 

felmagasodva a felvonó közelében
áfonyázván :-)

Utunk mentén kiterjedt áfonyamezőket fedeztünk fel, s még ráadásul volt is rajtuk áfonya! Jaj, ezt kifelejtettem, de az előző nap is már több helyen találkoztunk eme remek kis növénnyel. Így már tegnap kiderült, hogy Dórának gyengéje az áfonya :-) Folyton ette, ha látott, egészen lilák lettek a fogai tőle, de meg ráadásul nemcsak enni szerette, hanem csodálta is, mint növényt, s fotózta. Szóval ezt itt is lehetett űzni, úgyhogy el-elszemezgettünk. 
A Napocska kisütött, viszont a völgyekben felhők szálltak. Kb. 2 óra alatt felértünk a felvonó végéhez s az ott álló házhoz (1624 m). Itt nyüzsgött a nép, a házban enni-inni lehetett venni, s a felvonónak hála itt már kocaturisták is hemzsegtek. Letelepedtünk szusszanni egyet a ház teraszán lévő faasztalokhoz, ahol szélvédett napos helyen tudtunk enni-inni valamit. Mikor már kezdtek zavaróvá válni a szomszéd asztalnál ülő szlovák társaság eredménytelen kommunikációs kísérletei felénk (folyton mondtak valamit nekünk vagy rólunk, és nevetgéltek, mi meg csak értetlenkedtünk...), szedtük a cókmókot, és csatlakoztunk a csúcs felé tartó népvándorlásba. Dávid mondta, hogy úgy érzi magát, mintha egy zarándoklaton lenne. Hát valóban: még nem voltam zarándoklaton, de én is ilyennek képzelem el. Sok darab sokféle ember halad kitartóan egyazon irányba a hegyen. 

Közben észleltük, hogy a völgyekből kezdenek a felhők feláramlani. Reméltük, hogy még idejében odaérünk a csúcsra, mielőtt az teljesen felhőbe borulna. Úgyhogy kitartóan cuppogtunk a sárban, merthogy ez ma sem maradt el. Itt már egészen hó volt.

arra a Velky Krivan

A szél megerősödött, úgyhogy egyre többmindent vettünk fel magunkra. Amikor pedig a csúcsra értünk, ott már igazán kellemetlen, hideg és erős széllökések cincáltak minket. Nem volt egy kellemdús klíma, itt már eszkimóban nyomta mindenki. Fotóztunk és nézelődtünk egy darabig, de olyan igazi csúcsfotót nem lőttem. Mivel pedig sajnos a többiek még nem osztották meg a képeiket, saját anyagból kell dolgoznom. A csúcs köves volt, de nagy területű, rajta a táblával, és sok jól beöltözött ember keringett rajta. Ilyen volt.


Aztán tovább indultunk a gerinctúra útvonalon. Ez itt csudijó volt, nekem a Fogarasi-havasok csodálatos gerinctúrát juttatta eszembe, s boldogan csócsáltam az emlékeket. Közben itt is volt áfonya, valamint a már megszokott sáros csapás is, melynél sokszor inkább mellette a füvön mentünk. 

gerinctúra

Szétszakadva-megvárva haladtunk. A felhők nem jöttek feljebb, így csak látványosan kavarogtak a völgyekben. Elágazáshoz értünk, ahol jobbra tartottunk. Törpefenyvesben és áfonyásban haladt a mély és keskeny, sáros csapásunk, úgyhogy nem volt egyszerű haladni benne vagy mentén. Aztán pedig az út magasabb törpefenyvesben (vagy alacsony normál fenyvesben) vitt, méghozzá egész mély vízmosásban. Innen kiérve megint szép áfonyást leltünk. 


Tartottunk egy evésszünetet egy nyeregben (sedlo za Kraviarskym 1230 m), a fűbe telepedve, a nyereg szélárnyékban. Ez jó volt :-) Utána egy darabig egész szelíden ereszkedünk, majd pedig beértünk egy igazi hatalmas vízmosásba, patakvölgybe (dolina za Karaviarskym). Irtóra tetszett itt megint nekem az út: össze-vissza egymásra hányt fa- és kőkupacok jelezték, hogy ha olyan van, itt bizony a víz az úr, nem is akárhogy! Azt hiszem, én el sem tudom képzelni, milyen lehet itt, mikor hatalmas mennyiségben özönlik le a víz ebben a völgyben, és visz mindent, amit csak talál... Szóval megintcsak nagyon vadregényes helyen vitt minket a turistajelzés. Néhol fákon másztunk át, kövek között kapaszkodtunk, patak mellett osontunk, s víz által vitt törmelékeken keltünk át. 

ereszkedés a vadregényes vízmosásban
... azért a víz az úr
Csudára kiélveztem ezt a szakaszt! 
Egyszer csak egy kis lélekvesző hidacskát pillantottunk meg. Egyből megint vigyorogni kezdett a fejem, mert valamilyen beteg okból ezek ilyen hatást gyakorolnak rám :-) A hídban nem mind bíztunk meg, s átkelés utána visszapillantva ez végülis nem tűnt alaptalannak: a mostani híd alatt ott porlott elődje, mely ugyanilyen szerkezetű volt :-)



Utunk szelídült, s végül a parkoló mellett folyó patak másik oldalán lyukadtunk ki. Hárman kerestünk egy helyet a patakon, ahol köveken átszökkenve átkelünk, míg Kata a híd felé vette az irányt. S míg mi arra koncentráltunk, hogy víz ne érje bakancsunkat, ő előrelátó módon lemosta a lábbelijét a patakban :-) 

A pakolóban megejtettük a hegyitúrafeeling-hez tartozó átöltözést, majd kocsiba vetődve hazafelé indultunk.

Csodaszép szerintem a Kis-Fátra, így ősszel is igazán, és csepp hiányérzet sincs bennem amiatt, hogy nem gerinctúra lett a program! Maradéktalanul kiélveztem ezt a remek kis helyet, és nagyon örülök, hogy Kata kitalálta ezt a túrát :-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése