Translate

2014. július 31., csütörtök

Porszemek Eisenerz környékén - haladó klettersteig túra

Hőn szeretett Porszem csapatunkkal kerekedtünk fel a múlt pénteken, s a 9 személyes kisbuszban utazó 8 ember együtt vette az irányt Ausztria felé, előre megfontolt klettersteigezési szándékkal. Az elkövetők: Judit, Ildi, Miki, Eszter, Csaba, Gergő, Balázs és én. 

Az időjárás nem kecsegtetett nyugodt, stagnáló napfénnyel, ellenkezőleg: változó csapadékot ígért. Néhány lelkes társunk alaposan körüljárta a témát, és hála a hétvége során is érkező friss előrejelzéseket tartalmazó sms-eknek, naprakészek voltunk, s tudtuk idevágóan alakítani a programot. 
Pénteken tehát reményteljesen indultunk el. Útközben esett, de aztán kiderült az ég, úgyhogy egyenest leparkoltunk a Pittentaler klettersteig alatt. Egyenest, azaz: Miki a kisbusszal betolatott 2 kocsi közötti szűk helyre úgy, hogy a szomszédos Audiba a sofőr minden bizonnyal csak az anyósülés felől tudott bemászni :-) Nem bánnám, ha én is így tudnék tolatni....

Pittentaler falrajz
A Pittentaler steig látványos: egy várrom van a tetején, valamint könnyű útvonalnak számít, ezért is választottuk elsőre ezt, bemelegítésnek. (Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy igencsak szükség van bemelegítésként egy könnyebb steigre.) Felszerelkeztünk, aztán felvonultunk a beszálláshoz, ahol volt időnk kicsit szárítkozni, míg 3 srác átküzdötte magát a kezdeti létrán. Az időjárás igencsak fülledt volt, vízben úsztunk.

várakozás a beszállásnál
Judit Csabát engedte előre, aki ezt igencsak élvezte: végre haladhatott a saját tempójában :-) Utána Balázs jött, majd én, aztán Judit, Eszter, Ildi, Miki és végül Gergő felügyelte a sor végét. A 80 m magasságot viszonylag gyorsan megjártuk; a falról az alant elterülő lankákra, színes szántóföldekre, erdők fedte magas dombokra tekintettünk. Igazi nagy hegyek itt még nem kellették magukat. 
A steig tetején egy fakereszt van, amit a felirat szerint a két világháború áldozatainak és a hegyek halottainak emlékére emeltek, mögötte pedig a várrom, amit eléggé műnek néztem, és így a varázsa is jelentősen megkopott számomra.

egy romdarabon (fotó: Judit)
Indultunk lefelé az ösvényen. Az egyik kanyarban egy jókora sziklatömb tornyosult, s ellenállhatatlan vonzalmat gyakorolt rám, így felkapaszkodtam a tetejére. Ahol is egy kis fenyőhöz erősítve megtaláltam életem 3. véletlen külföldi geoládáját :-) A csúcsra hágva lepottyant a napszemcsim, az ő életében ez pediglen a második ilyen jellegű esemény volt... Szerencsére az ösvényünkre esett, így tovább indulva lefelé megtaláltam. Néhány karcolással most több van rajta.

A kocsi mellett letelepedtünk egy szusszanásra. Balázs rettentő kedvesmód előszedett számomra citromos sört! :-) Sör, cigi, elemózsia, míg aztán az eső rá nem kezdett. Erre összekaptuk magunkat, s elindultunk Eisenerz felé. Az utastérben ment a szunyókálás, Judit feje pedig már a holnapi vacsora körül foroghatott, mert kitalálta, hogy Leobenben ejtsünk útba egy Aldit/Hofert, mert otthon felejtette valószínű a tejszínt. Így is tettünk, s ki-ki szükséglete szerint szerzett be ezt-azt (csoki, sör, tejszín, tészta). 

Átcsorogtunk aztán Eisenerzen újra, mint tavaly is, majd jobbra fordulva átkeltünk egy hídon, és hamarosan leparkoltunk a Leopoldsteiner See melletti parkolóban. Újra itt hát!
A tó mellett gigantikusan meredt fel A Fal... Ez számomra A Fal, a maga iszonyatos monumentalitásával... Nagyon ott van!

A Fal (fotó: Balázs)
Itt egyes regék szerint valamiféle kiváló sátrazóhely létezik, elindultunk hát a tó mellett, hogy körülkémleljünk. A sok behajtani tilos tábla, majd a sorjázó áthúzott piktogramok (búvárkodás, sátrazás, tűzgyújtás stb.) elég jól mutatták, mire számíthatunk.
Egyszer csak keskeny rést pillantottam meg két elkerítő korlát között. Átsurrantam, s máris a tó partján húzódó párkányon álltam. Onnan viszont megláttam egy betonplaccot a tó fölé nyúlni, s erről lépcsőket vezetni lefelé a víz felé. Kérdés nem volt, hogy megnézem-e, mi van arra, majd jöttek a többiek is, és így derítettük fel s kereszteltük el a "Víziló Istállót" :-))
Félig beomlott, elhagyatott, szarszagú pincefélék húzódtak itt, és egy betonperem, mely előtt korhadófélben lévő fa mólólábak meredeztek ki a vízből. A víz oly átlátszóan kristálytiszta volt, hogy nem tudta elrejteni a fenekén heverő mindenféle szemetet és lomot: vasdarabok, zsinórok, korlát s más kevésé megfigyelt emberi "szépség" színesítette a természetet...
Oly kettős volt e hely varázsa: egyfelől csodagyönyörű volt a víz a maga zöld áttetszőségével, a benne úszkáló halacskákkal, a belőle kiálló titokzatos mólólábakkal, a mellette meredő csodaszép hegyekkel - másrészt ember által bemocskolt, összeszemetelt elfeledett randaság mutatta magát...

korhadó mólólábak a malachitszín vízben
giccsparádé, és egyben csodaszépség :-)
a Víziló Istállónál :-)
Mindenki felváltva örömködött, hogy milyen jó, hogy ráleltünk erre a helyre, merthogy annyira érdekes és izgis. Gondolat-szinten eszünkbe jutott, hogy itt is lehetne éjszakai szálláshelyet tenni, de nekem személy szerint - és szerintem másoknak sem - nem volt ebből a szempontból szimpatikus hangulatú a hely...

Visszabattyogtunk a kocsihoz, és közben már megszültük a tervet: hagyományt teremtve most először ugyanott szállunk meg, ahol tavaly is! Az a hely oly nagyszerűen tetszett mindnyájunknak, hogy most győzött a járt út a járatlan fölött. Egyedül Judit emlékezetére hagyatkozva indultunk is abba az irányba. Jókat kuncogtunk azon, hogy sem én, sem Csaba, sem Gergő, sem Balázs nem emlékezett a remek hely irányára, de szerencsére velünk volt Judit, majd a mi fejünkben is fel-fellebbenő emlékfoszlányok hangjai kíséretében hamarosan odataláltunk a patak mellé, ama remekbeszabott placcra! Ildi beparkolta a kocsit, kiugrottunk, s örömmel vizslattuk végig a tisztást. Majd szétszórtuk a málhát, tettünk-vettünk, eszegettünk. Csaba itt lett boldog tulajdonosa a Gumihominak, melyet Gergő ajándékozott neki, mivel Gergőéknél otthon mindig akad egy felesleges gumihomár :-D

gumihomi átadási szertartás
Mint látható, velünk utazott újra a Pampers-es doboz is. Evés után Gergő előcsomagolta a vízipipa vázáját, s engem bízott meg, hogy hozzak bele vizet, "1000 m mélyről". Mire megjártam a meredek ösvényt a mélyen futó patakhoz és vissza a nehéz és drága vázával, úgy éreztem, ezt a feladatot maradéktalanul teljesítettem :-) Gergő precízen előkészítette a dohányt, alufóliával csomagolt, gyújtott szenet, majd újra belenézett a dobozba a csőért - és azt bizony nem látta sehol... Merthogy otthon maradt, a teraszon....... Jókat kuncogtunk a helyzeten, s a csonka pipa látványán, aztán ahogyan Gergő mondta, "rábuktunk a csutorára", s vízipipáztunk gégecső nélkül :-))) Gergő az utólag körbeküldött fényképei végére nem mulasztotta el mellékelni a teraszon lógó cső fényképét sem... :-)

sajátos Porszem-féle vízipipázó módszer :-)
Az idő olyan remeknek ígérkezett, hogy azt a tavalyi hagyományt is folytattuk, hogy nem vertünk fel sátrat, hanem csak hálózsákban bivakoltunk a placcon. Csaba és Balázs még magukra terítettek egy sátorponyvát, Judit pedig a saját ponyváját terítette alánk. A család (Ildi, Miki és Eszter) a kisbuszban éjszakáztak, melyet nagyszerűen át lehetett alakítani alvóhellyé.
Viszonylag korán aludni tértünk, s nekem még jó ideig nem jött szememre álom. Judittal hosszú ideig hangosan mulattunk Gergő mondásain, nem bírtuk abbahagyni a nevetést, a könnyem is kijött belé... :-)) Utána pedig sokáig csodáltuk a csillagpompás égboltot, Balázs több hullócsillagot és műholdat is észlelt, én pedig, ahogy különböző időpontokban felébredtem s az égre néztem, észleltem a csillagtérkép elmozdulását. Hajnaltájt jött be a képbe a Cassiopeia... Csudaszép volt az éj :-)

Épp hasra fordulva mélyedtem volna el újra az álom bugyraiban, amikor Judit felrázott, hogy 5 óra van... Sorra felköltött mindenkit, s most lám, mily csoda: én keltem ki elsőként. Állítólag a többiek nem kaptak elég markáns ébresztőt, de idővel azért nekik is sikerült magukhoz térni.
Az esti friss időjárás előrejelzés (melyet Judit sms-ben kapott) azt ígérte, hogy d.u. 1 körül nekikezd majd az eső. Ezért a mai terv megvalósítását jó korán kívántuk kezdeni, hogy legyen időnk befejezni a csapadék előtt. Így összecuccolás után hamarosan már indultunk is a nem túl messzi Kaiserschild klettersteig irányába.

Kaiserschild kletter falrajza
Ez már egy zúzósabb steig, mely igazán illett a céljainkhoz, miszerint: "haladó kletter, túra brutál" :-) Kéthelyütt is van benne D/E nehézségű szakasz, emellett sok D van benne. A beszállásig másfél órát kell menni fel a hegy szoknyájára, tehát kezdve a parkoló melletti aszfalton, majd kaviccsal szórt úton, majd földúton, aztán ösvényen fenyvesben, majd abból kibukkanva már törmeléken, mely a hegyről pergett le, míg oda nem érünk a sziklafal tövéhez. Elég jó tempóban haladtunk, nekiállt csöpögni a képemről a víz nem is oly sokára. Egyszer megálltunk szusszanni, inni, majd folytattuk a menetet, egész a beszállás közeléig, ahol megtartottuk a végső pihenőt.

úton a Kaiserschildhez (mely a jobb oldali sziklán fut fel)
sasoljuk a beszállást
Itt összeettünk mindent, amit felleltünk és körbeadtunk. Megcsodáltunk és körbefotóztunk egy kicsi szalamandrát, Judit pedig talált egy szimpatikus sziklatarajat, melyre felhágott, majd aztán én is helyet foglaltam a praktikus alkotmányon.

tarajon (fotó: Judit)
Nekivágtunk azután a falnak. Judit a következőképp osztotta be a sorrendet: Gergő előre, utána Balázs, aztán én, majd Judit, Eszter, Ildi, Miki és Csaba.

A kisokos másfél órát írt az útvonal teljesítésére, melyet mi majdnem a duplájára toltunk ki. Azt kell mondanom: igazán combos volt némelyik szakasz! Olyan jóízűeket tudtam szenvedni, hogy ez megadta a zamatát a dolognak :-) Egyszer Balázs a kezét nyújtva húzott fel, a többi részen önerőből jutottam túl, holmi tipródások árán. Itt-ott olyan szerencsétlenül vettem az akadályokat, Judit mondta is, hogy túlbonyolítottam, és hozzátette, hogy mikor először járt itt, ő is így tett. Többször próbáltunk élménymászást megvalósítani, azaz nem a drótba kapaszkodni, hanem a sziklán találni fogásokat - jobban mondva ebben inkább Balázs jeleskedett, ő próbált engem is többször rávenni erre lelkesítőleg, de én ezt a steiget már túl nehéznek éreztem ahhoz, hogy tiszta mászásra törekedjek, sokszor inkább a túlélésre mentem :-) Néhány helyen tettem csak tiszta mászást, Balázs viszont igazán ügyes volt, mert sok-sok helyen így tett, és roppantmód élvezte is a dolgot. Judit néha nagyon kis rafkós praktikákkal élt s könnyítette a saját dolgát, pl. egy izmos átakasztásnál először a pihenőkarcsit akasztotta át, majd abba belepihenve akasztotta át a két kletterkarcsit. Szinte jegyzetelve lestem ezeket a fogásokat :-)

Életképek a falról:

Gergő és Balázs
egy izzasztó rész... (fotó: Judit)
sorjázunk (fotó: Gergő)
vagggány :-)
Aztán egyszer csak odaértünk a hídhoz. Volt ugyanis egy drótkötélhíd, azaz alul futott egy drót, kétoldalt két kapaszkodódrót, és felül egy drót. Ez utóbbihoz csatoltuk magunkat, aztán átsorjáztunk szépen, ki-ki a maga módján élvezve ki az átkelést. Judit talált egy jó fényképezőhelyet, ahonnan dokumentálta remekül áthaladásunkat. Ez a hely még arról is nevezetes, hogy Csaba eddig tűrte szó nélkül a haladási tempónkat ;-)

csüngő Csaba a hídon (fotó: Judit)
A híd után volt elhelyezve a falkönyv, melyben csak egy dolgot néztem meg: egy képet, mely egy egymást ölelő fiút és lányt ábrázolt. A kép a lány emlékére lett elhelyezve, ki tavaly hunyt el, 26 évesen...

Felértünk a platóra, ahol egy tábla írta, hogy itt a steig vége, és maradjunk az ösvényen, még 20 perc a csúcs. Az ösvényen maradás nem volt olyan egyszerű, mert nem mindig látszott, hol is az ösvény. De láttuk aztán a csúcsra helyezett "zászlót", s azt megcéloztuk. Közben a felhők váltakozóan szakadoztak fel körülöttünk, s így időnként látszott a hatalmas eisenerzi bánya is.

A 2084 m magas Kaiserchild csúcson elmolyoltunk: ettünk, fotóztunk, nézelődtünk, szusszantunk. Készítettünk sisak-csúcs-csapatfotót, és Mikit nélkülöző csúcs-csapatfotót is.

Kisvártatva érkezett egy helikopter. Először ment egy kört a csúcs körül, majd visszatért, és lebegve szemlélt minket pár percig. Mi pedig őt, találgatván, ugyan mit akar. Tán a közeledő eső miatt van itt? Vagy valaki mentést kért, s azt figyelte, mi voltunk-e azok? Nem tudtuk. Aztán odébbállt, mi pedig indultunk lefelé.

Sziklás ösvényen leóvakodás volt a program most egy ideig, majd pedig fakultatív választhatóként kavicsos törmeléken való sízés, melyet Gergő, Csaba és Balázs vállalt be. Mi többiek a hivatalos ösvényen mentünk, mely egy idő után megegyezett a felfelé jövet használt ösvénnyel. Nem voltunk már messze az autótól, mikor az időjárás előrejelzésnek igaza lett, s nekieredt az eső. Felponcsóztunk/felkabátoztunk, de igazából nem esett sokáig. Út mellett legelő tehénkéket próbáltam szelidítgetni, mérsékelt sikerrel.

Beültünk a szomszédos hüttébe egy sörre, kapucsínóra, sütire. Átbeszéltük a steig nyújtotta élményeket, Gergő pedig leinformált minket a légypenész lefolyásáról... :-)
Közben az eső elvonult, a Nap is kisütögetett. Utunkat újra a Leopoldsteiner See felé vettük, mert egyesekben felmerült az igény, hogy némileg megmosdjanak a tóban (én ezt nem értettem...). A másik megjelenő igény pedig az volt, hogy esetleg nekirugaszkodhatnánk még A Falon lévő Kaiser Franz Joseph klettersteignek, egy darabig megcsinálhatnánk, aztán az egyik menekülőútvonalon lejöhetnénk. Judit belelkesített engem is, majd az üléseken heverésző Balázshoz fordultunk, hogy jön-e. Kókadtan rávágta, hogy "nem". "De hát a falra, nem fürdeni!" - mondtuk, mire - mintha rugóra járna - felpattant, hogy nanáhogy jön! Rábeszéltük még Esztert is, úgyhogy így négyen szerelkeztünk megint fel, s vettük az irányt a beszállás felé.

Ez a steig volt az, aminek tavaly irtó nehezen tudtam nekikezdeni, konkrétan Balázs tolt fel az elején :-) Úgyhogy kissé aggódva közelítettem. Meglepetésünkre mintha két beszállási pont lett volna, tippelgettünk, tavaly melyiken mentünk, végül nekivágtunk. Judit, Eszter, én és Balázs volt a sorrend. Eszti úgy nekiment a falnak, felszaladt rá, mint a pókember, csak pillogtunk, hogy most majd jól megszégyenülünk... De aztán nekem is sikerült haladnom ügyesen, ám nem túl könnyen többhelyütt. Egyszer szükségem is volt Balázs szavaira, aki közölte, hogy ő nem biztat engem, hanem egyszerűen azt mondja csak, hogy ő tudja, hogy megoldom... Tényleg úgy éreztem, hogy ez egy olyan pont volt, ahol szükségem volt biztatásra, valamint hogy megmondja valaki, hogyan tudok átjutni ezen a darabon, hová lépjek, és aztán így tényleg sikerült is... Pszichológia.
Szóval, fárasztó volt, ha jól emlékszem, ebben megegyeztünk. Pedig csak D nehézségű részek voltak ezen a szakaszon...
Megcsodáltuk megint a Leopoldsteiner See-t a falról, oly szép és tiszta volt...
Aztán a tervezett kiszállási pontnál lecsatlakoztunk a steig útvonaláról, s a levezető ösvényen lebaktattunk.

A csapat egy része tó körüli sétát tett, a fiúk pedig - természetesen - a helyi büfénél kortyolgatták a sörüket. Judit céltudatos volt, hogy ő most megmosdik a tóban, és Eszti is vele tartott. Én pedig rá kellett jöjjek, hogy már igencsak összeragad a karom, ha behajlítom, ám mégsem ez volt a legfőbb oka, hogy szintén csatlakoztam a fürdőzők csapatához, hanem annak a lehetősége, hogy esetleg lehetne egyet úszni ebben a csudagyönyörű áttetsző vízben! Úgyhogy elindultunk keresni valami elhagyatottabb partszakaszt. Ebből meg az lett, hogy "betörtünk" egy privát stégre, s ott tobzódtunk. Én belépegettem a vízbe, de úszást nem tettem, idő sem volt oly sok, meg Judit azért aggódott amiatt, hogy hátha jön a gazda... Úgyhogy jól felkevertem az iszapot a fürdőző Judit körül, aztán ugrabugráltam kicsit a stégen, élveztem a csodajó napfényt, a szépséges tavat, és persze azt is, hogy már nem ragad össze a karom, ha behajlítom :-)))

Visszabaktattunk, majd aztán nemsoká elindultunk megint a már megszokott szálláshelyre. Ma estére komoly főzési tervek voltak: halas tészta, tuningolt zabpehely, Csabáék pedig egy többféle levesből álló finom kotyvalék legyártásának álltak neki.

készül a leves (fotó: Gergő)
profi konyhafelszereléssel :-)
halas cucc előkészítés és zabcucc keverése (fotó: Gergő)
Elkészültek az ételek, s nagyfokú éhséggel vetettük rá magunkat. Amiből meg az lett, hogy totál tele lettünk... A zab végét - melyről egyébként Csaba jogosan állapította meg finnyogva, hogy "ez nem is olyan, mint a Judité..." - Csaba egy elegáns mozdulattal berúgta a kocsi alá, a süllyesztőbe :-D
Alighogy megvacsiztunk, nekikezdett az eső. Gyorsan összepakoltunk, és most már kénytelenek voltunk felverni a sátrat. A fiúk Gergő sátrában aludtak, mely 1 éve vizesen lett összepakolva, így vecsési káposzta szagát produkálta, a fiúk nem kis sajnálatára :-) Bár így legalább Gergő nyugodtan petét tudott rakni bent az egyik sarokban, akik miután kikeltek, jól érezték magukat ebben a környezetben, s még a légypenész sem kapta el őket :-DDD
Mi Judittal a megszokott Husky-ban laktunk, mely változatlanul tágas és szuper vízálló volt. Egy darabig közösségi sátorként is funkcionált: 5-en kuporogtunk benne, beszélgettünk és iszogattunk, és néztük Gergő családi fotóit, míg kint kopogott az eső a sátron, majd a hangokat még színesítette Csaba csendes hortyogása, merthogy elszunnyadt :-) Én is egyre álmosabb voltam, majd a fiúk egyszer csak átvonultak a káposztasátorba, én pedig boldog elégedettséggel nyúltam el fészkemen.

Reggel tömény esőfelhőbe keltünk bele. Nem esett, de mintha ködben lett volna minden körülöttünk. Sajnos így a mára tervezett Eisenerzer klettert el is kellett vetnünk. Szerencsére Judit olyan, akár egy élő Klettersteigführer: azonnal ajánlott egy másik steiget, mely rövidebb idő alatt bejárható, közelebb van a beszállás a parkolóhoz, így ha ránkszakad az ég, hamarabb vissza tudunk menekülni a kocsihoz. Így aztán a 2 hónapja már megjárt hely felé vettük az irányt: ez volt a Bürgeralm, ahol a kezdő kletteren is voltunk májusban, viszont akkor egy másik steiget jártunk be, mint most. Felszerpentineztünk a parkolóig, s már itt szép, völgyeket kitöltő paplanfelhőkről tudtunk fotókat lődözni.

 
Felszerelkezés után minimálcuccal indultunk a Bürgeralm klettersteig felé. Ez egy viszonylag könnyű steig, zömében B, C, néhány D-s szakasszal, s lényegében harántolás (vízszintesen haladás a falon) az egész (no azért vannak benne fölök is...). Valamint egy fakultatív válaszható variánssal, mely F-es. Ezt meglátva a táblán felmerült, hogy mivel úgyis olyan könnyű lesz ez a steig, majd ezen az F-es részen mászunk falon kötéllel, játszunk kicsit. Legalábbis így terveztük nagy lelkesen...

Bürgeralm kletter falrajza
Belevágtunk. Csaba hamar elhasított előre, utána jöttem én, már lassabban, majd Balázs, majd Judit, Eszter, Ildi, Miki és Gergő. 
Nem kellett sok szakaszt megtennem, hogy rájöjjek: el vagyok fáradva, és még ez a steig is nehezen megy... Igazán jókat kellett nekirugaszkodnom, illetve sokszor beakasztottam a pihenőszárat is... Ez egy csodatalálmány, az egyszer biztos!
Úgy éreztem, nincs elég erő bennem. Mikor aztán ezt megemlítettem a mögöttem haladó Balázsnak, magyarázva ezzel haladási tempómat, kiderült, hogy ő is hasonlóképpen érez. Később aztán Csaba is efféléről számolt be. Szóval az előző napi megerőltetés ma is éreztette hatását... Így el is töprengtem, hogy sokadik nap még egy C-s kletter is kemény lehet, ha úgy elfárad az ember. Juditot szintén elgondolkodtatta ez, hisz ők ma indultak 5 napra a Königsjodlerre és több már steigre... :-)

Porszemek a falon
2 híd is volt ezen a steigen: az első drótverziós volt, ezen Balázs csüggeszkedett is, a másodikon már falécek is voltak lépegetőnek, valamint kötélkorlát, de ez utóbbi bennem inkább instabilitást idézett elő. Ezen én is függeszkedtem egyet.

függő Balázs
Aztán Csaba javaslatára kihagytuk az F-es variánst - mire ugyanis idáig eljutottunk, éreztük magunkon és láttuk a többieken, hogy nem vagyunk túl frissek. Csaba szerint egyikünk sem bír volna felmenni az F-esen... Nem bántam, hogy kihagyjuk, nem volt túl sok erőm már...

(fotó: Judit)
Utunk áthaladt a sífelvonó alatt, majd hamarosan a végéhez ért. A steig vége egy függőleges fal volt, ahová mikor odaértem, Csaba már a tetején állt, és épp standot épített. Ledobta aztán a kötelet, és mondta, hogy aki most itt akar egy kis falmászással próbálkozni, az most megteheti. 
Mire én ideértem, megfelelően fáradt és erőtlen voltam ahhoz, hogy erről a próbálkozásról most lemondjak. Úgy éreztem, emberhossznyit nem tudnék felkapaszkodni a falon, hiába van tele fogásokkal és lépésekkel. Ahogy aztán elnéztem a bátor próbálkozókat, ez a gondolatom csak méginkább erőre kapott. 
Végül négyen tettek próbát. Először Gergő volt a bátor, aki fel is ment végig, igaz küzdött jóízűeket, valamint mellőzte a tiszta mászást. Utána Balázs indult, rajta éreztem igazán, milyen lett volna, ha én is megpróbálom, ugyanis középtájról visszafordult, mert elfogyott az ereje. Csaba egyre gyorsuló tempóban eresztette le, melyet Balázs igen élvezett. Miki került sorra, aki fel is ment végig, új útvonalat használt, és nem feledkezett el közben a fal tisztogatásáról sem :-) Közben vérét adta a sikerért. (Megvágta magát.) Végül egy kis rábeszélés után még Eszti is nekiment a falnak, és a kemény kihívást sikerrel teljesítve ért fel.

Eszti fel
Judit, Balázs és én felmentünk ezután szintén a falon, de már csak kletterezve, nem falmászva. Alighogy felértünk, csepegni kezdett az eső, úgyhogy el is indultunk vissza a kocsihoz. 

És mára ez pont elég is volt. A kezeim enyhén remegve jelezték, hogy az Erő most nem nagyon van velem. Combjaimban jólesően éreztem az izmokat, mely másnapra izomlázzá változott. Egyszóval megegyeztünk abban, hogy ez a nehézségű steig pont jó zárása volt a hétvégénknek.

1szómint100: újabb csodálatos hétvégét töltöttünk el, melyben minden fantasztikus tényező adott volt:
  • klettersteig
  • hegyek, sziklák
  • nagyszerű arcok, remek csapat, barátok!!
  • az időjárás adta lehetőségek tökéletes kihasználása
Együtt voltunk újra a hegyekben, s már a következő utakat terveztük... :-)

(fotó: Balázs)
 

2014. július 13., vasárnap

tájékozódó és vadfigyelő kódorgás a Vértesben

Tudom, rég írtam...
De mostanában nem ment. Ezt lelki okoknak tudom be.
És nem akartam erőltetni.
Viszont most úgy érzem, óvatosan újra nekipróbálkozok. És egy kisebb, de annál érdekesebb kószálás történetét mesélem el nektek.

Nemrég kaptam néhány tájfutó térképet egy munkatársamtól, melyeket nagy örömmel fénymásoltam le magamnak. Háromból kettő a Vértes egy szeletét ábrázolja; tegnap felkerekedtem hát Gánt közelébe, felszerelve magam tájfutó térképpel, turista térképpel és tájolóval, valamint azzal a céllal, hogy gyakoroljam a túravezetői tanfolyamon elsajátított tájékozódási ismereteimet. 

tájfutó térképem
Már itthon kinéztem, merre indulok majd, és hogy arra milyen tereptárgyakat szeretnék fellelni. Így esett a választásom első körben egy vizes gödörre (kék V), egy rókavárra (barna X), egy "különleges növényzeti tereptárgyra" (zöld X), egy vadlesre (fekete T), egy kis állóvízre (kék folt). 

Gántot a KÉK jelzésen hagytam el, majd bő másfél km után tértem le róla, hogy innentől jelzetlen utakon kavirnyásszak. Mindkét térkép a kezemben volt, de innentől szinte csak a tájfutót néztem, a turistát csak néha azért, hogy azon is tudjam, épp hol járok. 
A tájfutó térkép, ha friss, akkor teljesen pontos. Amit most én használtam, 1:15 000 méretarányú, 5 m-esek az alapszintközök, viszont mivel 2001-es állapotokat tükröz, ezért fennállt az esélye, hogy lesz némi eltérés közte és a valóság között. Emiatt azonban nem aggódtam.
A tájfutó térkép általában konkrét versenyre készül, méghozzá úgy, hogy valaki kimegy, és lefutja a pár km2-es terület minden méterét, és mindent bejelöl, amit lát. Tájékozódáshoz keresni sem lehet jobbat szerintem, mint a tájfutó térkép. Én mindenesetre teljesen beleszerettem :-)
A jelkulcsa viszont totálisan más, mint a turista térképnek, valamint - az igazi - egyáltalán nem tartalmaz feliratokat. A jelkulcsnak még itthon néztem nagyjából utána, és felírogattam a hátuljára, amiket útba kívántam ejteni, hogy melyik mi. Huzamosabb használat után az ember ennek az ismeretébe is belejön véleményem szerint.

Ahogy haladtam, folyamatosan figyeltem a térképet is, próbáltam a domborzatot is lekövetni, azonosítottam az utam mellett futó szárazárkot, valamint az útleágazások rengeteg kapaszkodót adtak. Az általam keresett útvillánál (Y alakú útelágazás) picit bizonytalan voltam, de ahogy továbbmentem, hirtelen ott volt a vizes gödör, az első pontom. Kacagva köszöntöttem, úgy megörültem neki, mint fellelt kincsnek :-) 
Itt volt a közelben több kiszemelt tereptárgy, úgyhogy sorban irányszögeket mértem rájuk, és iránymenetben indultam felderíteni. Először a rókavárat cserkésztem be - közbevetem: a tanfolyam előtt nekem fogalmam sem volt, hogy ennyi rókavár van az erdőkben, ezt is a tájfutó térképek révén tudtam meg, és mivel szuper érdekes dolognak tartom, jelenleg még nagy rókavár-rajongó vagyok :-) -, itt még a lépéseimmel a távolságot is számoltam, és meg is volt, ámbár csak 1 bejáratát találtam meg. Ezt is nagy örömmel nézegettem. 
Visszatértem a vizes gödörhöz, és bemértem a "különleges növényzeti tereptárgyat". Becserkészésem nem járt sikerrel, legalábbis az én szemem semmi kirívó növényzeti dolgot nem látott ott. Ez egyébként lehet valami nagy felfordult gyökér pl.; az is éppúgy lehetséges, hogy 2001 óta ez már nincs meg, mint az, hogy az én kevésbé gyakorlott szemem nem szúrta ki.
Újra vissza a vizes gödörhöz, majd most a gerincen álló vadlest mértem be. Felhágtam irányban, és ott állt a némileg összeszakadt les! Ennek is igen örültem eme kincskereső szempontból :-) S ott volt mellette a kis víztest: egy mélyedés, melyben megállt a víz. 

Törpöltem, merre menjek tovább. Újra csak a vizes gödörhöz tértem vissza, majd bemértem a másik irányban ábrázolt sok-sok rókavárat. Habzsi-dőzsi :-) Közben eltekintettem a közeli nyiladék felé, ahol a térkép földleszakadást ábrázolt, de azt nem láttam.
A rókavárak meglettek, itt több bejáratot is megtekintettem. Volt, amelyik pókok által be volt szőve, de talán volt aktív járat is, bár egyértelműen kirajzolódó lábnyomokat nem láttam a közelükben, viszont csapásokat igen.

Egy "felhagyott ösvény" jellel ellátott úton ballagtam egy felfutó völgyben, néhol valóban már némileg nehezen volt látható, merre is halad az út. Rácsatlakoztam egy nagyobb útra, majd haladtam tovább az újabb kiszemelt tereptárgyak felé: 2 határkő egy útelágazásnál. Nagyon kíváncsian vártam, milyenek lesznek a határkövek!
Az egyik kő a valóságban karó volt, ezt rögtön kiszúrtam. Ehhez képest bemértem egy nyiladékot, megerősítve ezzel, hol is vagyok, aztán a másik határkövet is bemértem, és így meg is lett: ez már valóban kő volt, egy alacsony, tömzsi téglatest, melyet boldogan tapogattam körül. Egy határkő! :-)))
Rácsüccsentem aztán, s elböngésztem a térképeket, hogy merre haladjak, s mit keressek meg. Majd elindultam, s szép, nyugodt, madárcsicsergős, ember most-nem-háborgatta erdőben haladtam. Roppant kellemes volt! A szél váltakozó erősséggel zúgott a fák közt, a Napocska is szeszélyesen sütött, de alapvetően meleg volt. 

Balra megláttam egy vadlest, valamint egy előtte kialakított etető területet, melyet a tájfutó térkép nem ábrázolt.
Kisvártatva valami barna, gömbölyded, hát-szerű dolgot fedeztem fel a fák közt, nem messze bal kéz felé. Meregettem rá a szemem, míg rá nem jöttem, mi az: egy szarvas pihengetett ott! A lélegzetem is elállt a látványtól, de szerencsére a lábaim is megálltak: mozdulatlanra merevedtem, s fejemen körbeérő szájjal, kiugró szemekkel figyeltem a szépséges állatot, ahogyan felemelte hatalmas agancsokkal ékített buksiját, lassan (nyugodtan) nézelődött kicsit, majd visszatette a fejét a földre. Le voltam nyűgözve, hogy ilyen szerencsében részesülök, hogy egy pihenő szépséges szarvast láthatok! Néhány percig figyeltem, majd odébb léptem egyet, mire ő felpattant, és irdatlan dübörgéssel áttört-zúzott a bozóton és elszelelt. Szegénykéim, milyen kis félős állatkák! Persze megértem... 

Boldogan baktattam tovább :-)
Domborzatot és útjelzéseket azonosítva haladtam. Aztán egy elágazásnál - néhány szajkó riadózó rikoltozásának aláfestő zenéjében - eltöprengtem, hogy lemehetnék a tőlem balra lévő, sűrű szintvonalakkal szabdalt völgyekbe, azok biztosan szépek lehetnek, és érdekesebbek tereptani szempontból, mint ez a mostani út. Úgyhogy bevettem a kanyart, és egy völgyben ereszkedtem tovább.
Itt már igen éhes voltam, úgyhogy eldöntöttem, hogy ha odaérek a közvetkező elágazáshoz, akkor ott iszok egyet, valamint elmajszolom a kis Jóreggeltemet.
Ám az elágazásnál még előbb meg akartam keresni egy köves gödröt (fekete V), illetve egy "egyéb mesterséges tereptárgyat" (fekete X). Ezek érdekében kicsit susnyásztam, de egyiket sem láttam meg. Úgyhogy a Jóreggeltet nyammogva továbbereszkedtem még egy kicsit egy újabb elágazásig.
Ez egy tök szép hely volt: több völgy itt futott össze, és nekem az ilyen tagolt domborzat általában igen tetszik. Most tudni véltem, melyik völgyben futó úton is kívánok visszaemelkedni, de azért a biztonság kedvéért bemértem az út irányszögét - és milyen jól tettem, mert pont a másik úton indultam volna el, ha nincs a tájolóm... 

Nézelődve-gondolkodva baktattam a csendes felfutó völgyön, mikor előttem népes mufloncsapat futott át a völgy egyik oldaláról a másikra, ahol már egy kanyarulat eltakarta őket szemem elől. Mosolyogtam egyet, aztán mivel úgy gondoltam, bizonyára felszaladtak a gerincre, továbbmentem. A kanyar után azonban észrevettem, és még mindig itt a közelben tanyáznak, úgyhogy most is moccanatlanra vettem a figurát. Nagyon aranyosak voltak, kedvelem a muflonokat (a tavaly előtti 4 napos zempléni kékezésünk emléke lengett körül...), jó sokáig figyeltem őket. Viszonylag kis testűeknek tűntek, úgyhogy nem tudtam eldönteni, hogy ifjoncok-e, vagy amúgy is ekkorák. Szép szarvuk volt, néhányan lehevertek, mások ide-oda mászkáltak, szóval élték a kis muflon-életüket :-) Furcsa volt, hogy nem vettek észre, de örültem neki. Mikor úgy éreztem, kigyönyörködtem magam, lassan elindultam, mire felrebbentek, és most valóban felszaladtak a tőlem balra lévő gerincre. 

Továbbhaladtam. Örömmel sikerült azonosítanom egy utamat keresztező, alig látható nyiladékot, majd kicsivel odébb őzecskék futkorásztak ijedezve tőlem. Aztán egyszer csak tőlem pár méterre ugrott fel egy őz a növényzetből s rohant el lóhalálában. Megnéztem a helyét: édesen kihevert folt volt az aljnövényzetben, egy őzfészek :-))) (Ijedten torpantam meg, amikor hirtelen mellettem felugrott; úgy csinált, mint a fácánok szokták, akik megvárják, míg az ember szinte melléjük ér, és akkor hozzák ránk a frászt azzal, hogy rikoltva felugranak...)
Eztán a térképen egy olyan tereptárgyat láttam, aminek a jelentését nem ismertem, úgyhogy kissé átkutattam a völgyoldalt, felmentem a gerincre is, de sziklán kívül mást nem láttam. Itthon aztán utánanéztem, mi ez, és a kisokos sziklafalnak írja (azon már nem feszülök, hogy áthatolható, vagy áthatolhatatlan-e a jel), szóval ha ez az a szikla volt, amit megtaláltam, akkor megtaláltam :-)

Hamarosan ellaposodott a terep, majd bevettem egy jobbkanyart. Kerestem egy bal kéz felé leágazó utat, de én nem láttam, úgyhogy meglepődtem, mikor egy vadetetőt kiszúrtam (az út vagy nem volt meg, vagy észre sem vettem). Nem messze tőle egy hegyes tetejűre csiszolt igényes határkő is figyelt.

A térképen láttam, hogy egy egyenes vonal mentén határkövek helyezkednek el szabályos távolságra. Sajnos nyiladékot csak nagyon szaggatottan jelölt a térkép, s a valóságban látva az erdőt nem vállalkoztam a meglehetősen szövevényes aljnövényzetben iránymenet megtételére. A turista térképpel összevetve megállapítottam, hogy Komárom-Esztergom és Fejér megye határán húzódnak a határkövek.

A következő célpontom egy olyan rész volt, ahol ott tobzódott egy vadles, egy "egyéb mesterséges tereptárgy", és egy kis vízfelület. Hát ez bizony megintcsak egy olyan vadakat beetető és kilövő hely volt... Itt farönkökre csüccsentem eltöprengeni a folytatáson, és bármily fura is, hogy épp egy ilyen helyen éreztem jól magam (ahol állatokat szoktak leölni orvul...), mégis igen kellemes érzetem támadott itt, a természetben, ahol emberrel nem kell találkoznom, ahol ily sok vadat láthatok (hát még a folytatásban...!), és keresgélhetek, kutathatok, felderíthetek, és a madarak is mondják a magukét, a Nap átsüt a lombokon, és fúj a szél... Annyira ÉLET volt itt, és annyira TERMÉSZET, jóllehet az ember már alaposan átformálta, és vannak ennél ezerszer természetesebb helyek... Mégis most ilyen érzések törtek rám.

Sajnos közel voltam a tájfutó térképem széléhez. Kitaláltam, hogy innen iránymenetben megkeresem a Borostyán-barlangot. Ehhez meredeken le kell ereszkednem egy völgyben futó úthoz (ez az út képezte a tájfutó térkép peremét), majd a völgy másik felén kell felmászni, s ott van valahol a barlang. Úgyhogy a turistatérkép alapján felvettem a barlang irányszögét, s követtem a tájolóm útmutatását.
Valóban jó mély völgyoldalban óvakodtam el, majd az utat keresztezve kaptattam fel a másik oldalán. Itt sűrűn megcsúsztam, ráadásul a kezeim is tele voltak térképpel és tájolóval, szóval igencsak figyeltem. Közben felfelé tekergettem a nyakam, látom-e valahol a barlangot. Úgy éreztem, sokkal könnyebb dolgom volna, ha tájfutó térkép alapján kereshetném, mint így, az elnagyolt és kevésbé pontos turista térkép alapján... 
Hát, nem találtam meg a barlangot. Szederindák csiklandozták csupasz lábszáramat, egyszer félpopóra is zuttyantam, s felhágtam egy szép sziklára is, majd egészen fel is mentem, de aztán úgy döntöttem, sikertelenül visszaereszkedek a völgyben futó útra, s azon megyek tovább észak felé. Lecsúszkáltam hát, s kaptattam tova.

A következő útkereszteződésnek, amit elértem, a Kullancstanya nevet tudnám adni. Itt ugyanis lecsüccsentem a fűbe a 4-es útelágazás közepében, s térképeztem. Mászik a lábamon egyszer egy kis kullancs: lecsippentem. Kisvártatva még egy. Majd még egy. Na, ekkor felkeltem, s még néhány egészen apró példányt leporoltam magamról. A dögök...
[Itthon zuhanyzás során 4 db apróságot úsztattam le a lefolyón, majd másnap reggel kb. 5-öt még kiszedtem magamból, egészen pirinyók voltak... Szerintem most rajzanak ki a kicsik...]
Gyorsan továbbálltam inkább.
Hamarosan újra belecsatlakoztam a KÉKbe. Széles dózerút volt, néhol felpakolt fakuglikkal, ritkított erdővel. Nem tetszett, ez már túl civilizált volt... 
Kitaláltam, hogy nem a KÉKen akarok visszacsorogni Gántra, hanem a Disznó-völgyön, Disznó-árkon át, mely egy a KÉKkel párhuzamosan futó völgy, s a neve alapján kíváncsiságot ébresztett bennem. Úgyhogy megterveztem az oda való átjutást, szintén jelzetlen utakon. Most egy darabig megint a tájfutó térkép peremén haladtam: a tőlem jobbra eső részt ábrázolta, de a balra esőt már nem. Így a turistatérképet is hozzánéztem, s ez alapján szántam pár percet egy 410 m-es magassági pont megkeresésére, mely nem lett meg. Ekkorra már éreztem, hogy telítődtem, vagy elfáradtam, vagy is-is, mindenesetre a vadászszenvedélyem jelentősen alábbhagyott. Eszembe jutott, hogy a tanfolyami gyakorlótúráinkon milyen kevés távokat mentünk, de azokat több órán át, és hogy ott is hogy el lehetett fáradni az állandó figyelésben, tereptárgyak azonosításában...

Remekül nyomon tudtam követni, hol haladok. Szép rész volt, ahol egy völgy fejénél haladt át az út (innen indult ki egy völgy), s itt a tájfutó térkép barnával valami kiflit jelzett. Ez a valóságban egy kifli alakú földkupac lett, pont a völgy fejénél. Érdekes volt.
Errefelé egyébként néhol útra dőlt fákon kellett átmászni, ettől tetszett pont, ettől az elhagyatottságtól és járatlanságtól. 
Egy 4-es útelágazásban a legkevésbé járt, füves utat választottam, mely kisvártatva útvillába torkollott: jobbra egy látványos, sötét alagútban futott alá az út a fák közt, balra egy füves, világos út vitt nagyjából szintben, szintén fák közt. Gyakorlatilag mindegy volt, melyiket választom, hisz mindkettő ugyanarra az útra csatlakozott rá hamarosan, viszont tök szuper érzés volt, hogy enyém a választás, hogy szabad vagyok, és azon megyek, amelyiken csak akarok! (Ez erősen szimbolikus értelmű is.) A térkép a jobb oldalit egy völgyben futó útnak ábrázolta, s mivel a gerincek mellett a völgyeket is igen kedvelem, dacára ennek sötétebb s csendesebb voltának (az összehajló fák sűrű lombkoronája árnyékot vetett), ezt választottam. Csendes völgy volt, állatkákat itt nem láttam, csak madarakat.

Hamarosan belecsatlakozott a várt útba, melyen a megfelelő irányba folytatva utamat hamarosan a "világosabb út" betorkollása mellett is elmentem, amin megintcsak vidámkodtam kicsit, hogy lám, milyen nagyszerűen sikerül tájékozódni!

Itt már hamarosan rácsatlakoztam a Disznó-völgyre, s egyből egy nagy felszántott placc mellett haladtam, mely mellett vadles állt. Ez a jelenség megint nem volt túl vonzó számomra - annál inkább az út másik oldala, ahol hirtelen magasan nagy fehér sziklát láttam meg. Ezt a sziklát a turista térkép is ábrázolja, s legközelebb szívesen meg is nézem, ám most már nem volt kedvem kitérőket tenni, célirányosan mentem Gánt felé, mert erősen fogyott a nap. 
Utólag meg kell állapítanom, hogy a Disznó-völgy nem tetszett nekem. Túl átalakított, teli van felszántott vadetetős területekkel és vadlesekkel, és semmi völgy-jelleget nem találtam rajta... Az út egyik fele szép, itt néhol füves szelíd dombhajlatok figyelnek, és fák, de a másik fele tisztára átalakított táj...

Abból a szempontból viszont nagyszerű választásnak bizonyult, hogy itt láttam most először vaddisznót, nyuszit, és nem előszörre őzecskéket is :-)) Elmesélem.

Ballagtam a sárfolyásos úton (ez egyébként szinte minden lejtős úton jellemző volt, hogy látványos sárfolyások mutatták: jókora zuhatag lehetett az elmúlt napokban erre), mikor egyszer csak balra picit előttem egy kisebb testű, de sötétbarna malac röfögött fel ijedten, s szaladt odébb. Megint bevágtam a füligvigyort, mivel vadcocát látnom különösen nagy élmény, melyben eddig nem sűrűn volt részem. Megálltam, s úgy figyeltem. A röfi is megállt, majd picit odébb egy másik is felröfögött és odébb szaladt. Erre bentről a sűrűből mély, komoly röfögés hangzott fel - a mama, vagy a papa... Egyből eszembe jutottak vaddisznós sztorik, és hogy ezek itt valszeg a kicsik, s ott van valahol a szülő is, szóval necces a szitu... Úgyhogy inkább kiléptem a lesből figyelő szerepből, s peckes látványossággal, méltóságteljes tempóban vonultam el az úton. A nagy még utánam röffentett néhány figyelmeztetőt, de szerencsére nem állt neki üldözni :-)

Nem sokkal odébb jóval előrébb valami barna pacát láttam az úton. Merőn figyeltem s fokozatosan közelítettem, mire a barna paca két őzzé változott, akik elgaloppoltak a susnyába. Az egyik gyermek volt :-)

És a nyuszi: egyszer csak azt látom, hogy előttem ugrabugrál az úton. Nem volt nagy füle, és szépen pattogott, mint jólnevelt nyuszihoz illik :-))) Nagyon aranyosnak találtam!

További vadlesek és szántott részek mellett haladtam el, majd egyszer csak beletorkolltam a sárga jelzésbe. Itt kellett néhány perc, míg helyretettem belső (agyi) térképemen a pozíciómat, majd mikor ez sikerült, indultam a sárgán nyugatnak. Innen már végig jelzett úton mentem, bő 1 km-t a sárgán, majd másfelet a KÉKen. Viszont mivel továbbra is nagyon tetszett nekem a tájfutó térkép, továbbra is ellenőrizgettem rajta a dolgokat. 
Közben az idő közelítette a 8 órát, a Nap felhők mögé bújt, minek következtében még inkább alkonyati érzetem kezdett lenni. 

Ezen a részen állatokkal kapcsolatban még 2 jellemző és 1 általános kalandom volt.
Volt megint vadröfi család. Ballagtam, s susnyászás hangjait hallottam, látni viszont nem láttam semmit (a nagyvad kilátszik, ezért gondoltam, hogy ez nem az), úgyhogy megtorpantam. A susnyászás folytatódott, majd két növény között feltűnt egy felnőtt vadcoca. Ballagott, keresgélt, rágicsált. Nézelődött, majd kiszúrt engem, aki moccanatlan állottam. Nézett, majd felkapta a fejét, s még jobban nézett. Gyanús volt neki valami, de percekig még gondolkodott, mi legyen. Én viszont léptem egyet, indulási szándékot jelezve, mire ő ijedten felröfögött és megugrott. De csak pár métert szaladt, utána megállt. Tán mert eszébe jutott, hogy ott vannak a gyerekek is: ugyanis aztán igazi világosbarna csíkos hátú apró röfik szaladtak felé, ifjoncos hangon röfögve. Itt aztán a családi okokra tekintettel megintcsak nem dekkoltam tovább, hanem látványos nyugalommal továbbálltam. Roppant boldogság lett úrrá rajtam, hogy pici malacot is sikerült látnom :-)))

Fák közt szaladó őzeket itt is láttam, fehér popsijuk integetett hozzám. Már egészen megszoktam látványukat :-) Végiggondoltam, milyen állatkákat láttam, s eszembe jutott, hogy róki még nem volt!
És lőn! Nem viccelek... :-)
Mászkálás hang balról. Dija megáll. Róki feltűnik, megy, koslat, szimatol. Dija vigyorog, s megfigyeli, hogy róki nem túl szép példány, különösen a lompos szép farok hiánya feltűnő, mely helyett az állat egy csoffadt farokban végződik csupán. Róki nem veszi észre Diját, továbbkoslat, távolodik. Dija eloson.
...És persze vigyorog szüntelen :-))

Micsoda élmény-ajándékokat kaptam! Az erdei vadállomány egy jelentős része felvonult szemeim előtt! Erre eddig ilyen tömegben még nem volt példa, úgyhogy boldogságom azóta is határtalan :-)))

Kereszteztem egy nyiladékot, utakat, térképen látott gödrök egy képviselőjére vetettem egy pillantást, majd egy bánya mellett elhaladva hamarosan rátértem a KÉKre. Elpakoltam a térképeket, és este 8-ra rétek mellett beballagtam Gántra.
A kocsinál kipucoltam a cipőmből és zoknimból a számolatlan mennyiségű bogáncsot és toklászt (honnan van annyi eszem még mindig, hogy fehér zokniban megyek erdőbe...?), majd az élmények súlya alatt roskadozva s a vidámságomat hangos elektro-industriál technoval fenntartva hazavezettem. 

Óriási jó volt ez a kószálás!!! Remek volt a tájékozódás, remek volt a tájfutó térkép, rettenet jó most az az érzés, hogy a tájoló használatát sosem feledem, és hogy megy a tájékozódás, és ez a rengeteg állatka az erdőben, ezzel kapcsolatban csak halmozott jelzőket használhatnék, hogy mennyire fantasztikusan szuperjó élmény volt :-)))))

Köszi, hogy megoszthattam veletek is :-)