Translate

2017. február 27., hétfő

futóverseny a föld alatt

A cím csak részigazságot tartalmaz, ugyanis a BBU nevű szervezet által már többedszerre megrendezett futóversenynek csak egy szakasza halad a földfelszín alatt. Kb. 2,4 km-nyi.
Konkrétan egy pincerendszerben.
Egy 30 x km hosszú, részben elhagyatott pincerendszerben.
A kőbányai sörgyár alatt méghozzá.
Ahová egyébként a halandó egy évben csak néhány alkalommal juthat be.

(forrás: bbu.hu)
Ezen néhány alkalmak egyike a Föld alatti futás, melyre Peti két barátjával, Andival és Petivel mentem el. És bár a 7 km-es távra (1 kör) neveztem, de végül 21 km lett belőle :-) Elmesélem a történetét.

Andi és Peti félmaratonra jöttek. Tudták, mit akarnak: Andi a február havi félmaratonját lefutni, Peti meg eljönni vele és mozogni egy jót. 
Én is tudtam, mit szeretnék: egy távot a 7 és a 21 között. De az nem volt a versenyen. 
És még szerettem volna Andival és Petivel egy közösségi futást.
És szerettem volna körülnézni a föld alatt. 
Így aztán ezek kombinációját terveltük ki a rajt előtt: mivel külön kell rajtolnunk az eltérő nevezett táv miatt, futok egy kört magam, majd megvárom őket, és futok velük még egy kört. 14 km az már kihívás számomra. 

Úgyhogy nekiindultam a bollyal. Elég sokat futottunk a közterületeken: indultunk a Rottenbiller parkban, járdán futottunk utcákon, majd az Óhegy parkban a rektortánon, aztán visszafelé egy darabon az utcán, majd bekanyarodtunk a sörgyár (egyik) területére. Kezdett érdekessé válni a hely: látványosan régi gyárépületek, az udvarban futó sínek, kőkupacok, gépek, egy régi reménytelibb kor elhagyatottabb maradványai. Már vártam az alagutat, de addig még a gyárudvarban össze-vissza futkostunk kicsit, majd egy kapun ki az utcára, hogy aztán a Bánya utcából bekocogjunk a pincerendszerbe. 

(forrás: index.hu)
Itt aztán mintegy kétésfél km-en keresztül kanyarogtunk jobbra-balra. Irtó döbbenet ez a pincerendszer: hatalmas boltíves folyosók, málló és egyenetlen falak, rozsdálló fémobjektumok itt-ott, csöpögő víz egy csomó helyen, réges-régi kábelek, építmények és kitudjamióta porló eszközök, és járatok átláthatatlansága... Bődület! A pálya alaposan ki volt jelölve, és valamiféle világításról is gondoskodtak, kivéve ahol direkt nem: itt vaksötét szakaszokon kellett átkocogni a fény felé. Sejtelmes félhomály uralkodott, melyet részben színes lámpákkal, részben gyertyákkal, részben lézerfénnyel, részben színes ábrák kivetítésével valósították meg. 
És ott voltak a különféle ötletes installációk: a csontváz egy zongoránál (természetesen zongorajáték aláfestéssel), egy fényekből kivetített templomcsarnok (templomi zenével), úszkáló halak, zöldellő mező látványa a "kitört falon" keresztül, vámpírfej - mindez fényekből, ábrákból kivetítve. És számomra a fő attrakció: az egyik tágas átjáróban egy RedBull autó állt, tomboló zene harsogott róla a csarnokban, a falak is biztos beledübörögtek (és még ettől sem dőlt össze!), és mindez lézerfénnyel volt megfűszerezve. Irtó bulihangulata volt :-)

(fotó: T. Peti)
(forrás: bbu.hu)
(forrás: bbu.hu)
(forrás: bbu.hu)
Roppantul élveztem, és nem azért, mert hú de természetes és szép volt, hanem mert izgi és elhagyatott, és Scooby Doo, és rejtélyes, és izgi :-)

Aztán ki a napfényre, majd vissza a rajthely felé. Befutottam a célba, s 42-43 perccel a rajt után átvettem egy érmet meg egy-két enni-innivalót, azokat leadtam a ruhatárban, ettem-ittam picit, majd pozicionáltam magam, hogy lássam, ha Andi és Peti érkeznek.

És érkeztek. És becsatlakoztam. Majd együtt futottunk még egy karikát. Kellemes tempóban haladtunk, jól is éreztem magam, bár már azért éreztem a lábam izmait. 

Andi, Dia és FutiPeti fut (fotó: T. Peti)
Andi és Dia fut (fotó: T. Peti)
A pincerendszerben megint kiélveztem a kedvenc részem, a buliautós csarnokot. Meg nézelődtem körülbelül. Majd aztán kezdtem kitalálni, hogy tulajdonképpen úgy érzem, bírom én ezt még, olyan érzés, akárha bírnám még ezt a futás-dolgot. Szóval akkor miért álljak meg a 14. km után?

Így aztán ittunk egy kicsit a frissítőponton, meg ettünk egy darab banánt, és futottunk tovább. Ezen az utolsó 7 km-en már az összes kis emelkedőt megszenvedtem, és úgy éreztem, hogy ennél gyorsabban bizonyára képtelen lennék haladni. A föld alatt már nem nagyon maradt energiám a nézelődésre, most már inkább a saját kitartásomra koncentráltam. A népek igen megkoptak odalent, sokszor csak mi futottunk 4-en, merthogy eddigre egy FutiPeti nevű futótárs is a mi kis bolyunkoz csapódott. Tudtam, ha végigfutom, azt a folyamatos mérsékelt tempónak köszönhetem. És az mellesleg egy kisebb fajta csoda is lesz :-)

A föld alól kifutni (emelkedőn) igen szenved-élyes volt... Majd egy szervező közölte, hogy már csak 200 m, mire Andi begyorsított... Azt hittem, rosszul látok. Még van hozzá ereje...?? Hát volt. Itt már néhány lépéssel hátrébb maradtam. Jó volt ott nekem. 

És aztán befutottunk. 
És a lábaim nem estek le. 
Sem pedig én össze. 
Bakker, ez összességében 21 km volt!! Jó, nem a maga teljes folyamatosságában, de azért ez nekem mégiscsak egy szenzációs teljesítmény! 
:-)

Hát ilyen volt a föld alatti futás. 

2017. február 19., vasárnap

A Szent György-hegy téli arcai

Lassan kitavaszodik, uh. ideje megírnom a legutóbbi, szép havas túrám élménybeszámolóját. Sok szabadságot hoztam át a munkahelyemen idénre, az év eleji káoszban pedig szükségem volt pár nap lazulásra, amit csak Pesttől távol, legkézenfekvőbb módon otthon képzeltem el. Nagy adósságom magammal szemben, hogy téli túrán még nem is jártam a Szent György-hegyen, és még mindig vannak számomra felfedezetlen részei. Talán 2-3 éve láttam egy túrakiírást, mely szerint a hegyen 5 kápolna található, amit a kiírásban megfelelő módon végigjárva fel lehet keresni, kitűzőért cserébe. A túrát Orbán Imre állította össze, köszönet érte neki!! Link itt

És bevallom szégyenlem, tudtam ugyan, hogy a hegyen kb. 2-3 kápolna található, de leginkább csak a mindenki által jól ismert Lengyel-kápolnánál jártam többször, valamint tavaly ősszel a Szent Donát-kápolnánál, szintén eme túrakiírás miatt. A jelvényszerzés most nem motivált, a cél az volt, hogy mind az öt kápolnát felkeressem, és minél több helyen járjak.

Korán szerettem volna indulni, hogy egy kis ködös-párás időben is csodálhassam a hegyet. A hajnali indulás végül nem sikerült, de 8 óra magasságában már Kisapátiból támadtam be a domboldalt a zöld jelzésen. A ködről pedig nem csúsztam le, hisz egész nap ráült a tájra. Az első kápolnát, - a Szent Kereszt felmagasztalását - kb. 500 méter megtétele után meg is találtam. Biztos sokszor elmentem már mellette, de nekem még sohasem tűnt fel, hogy ott van, nem messze a jelzéstől... A torony nélküli kis kőkápolna környezte rendezett, egy padot azért megérdemelne a hely, hogy a közelében lévő nagy fa alatt kicsit megpihenhessen a vándor.


Az út a hegy lábánál még egész járható volt, de nem sokkal a kápolna felett éles választóvonal következett, és mint a nappalt az éjszakától elválasztó terminátor, úgy hasított végig a tájon a hó és a szürkeség világát egymástól elhatároló sáv. Innentől következett maga a csoda, hirtelen vastag zúzmara, és egyre vastagodó hólepel borított mindent, mesebeli volt a táj. Felfelé takaros pincék sorakoztak, fenséges csend és nyugalom honolt a tájon.



A jelzés a kulcsosházhoz futott be, ahol szemügyre vettem a felújításokat, csekkoltam a kékpecsétet, és egy meleg tea erejéig megálltam. Kis kitérőt tetem a jégbarlanghoz, ami most nem volt hidegebb a környezeténél, valószínűleg épp tartalékolta magába a hűs levegőt, amit nyáron majd kilehel.



A kék jelzésen haladva megfáradt bazaltorgonák szegélyezték az utat, majd a szokott lépcsőkön másztam fel a bazaltóriások közé. Kis kitérőt tettem a magányos fenyőhöz, ahonnan a legjobb kilátás nyílt a ködbe burkolózó tájra. A kék hegycsúcs jelzésen elértem az esőházat, és a lenti pihenőt.








A hegytetőn vastag zúzmara, és csodálatos hóformációk fogadtak. A padasztalnál ismét teával melegedtem, és befaltam a megszokott csúcs-csokit. A piros jelzés kissé mocorkás ösvényén, vastag hóban szánkáztam vissza a magányos fenyőhöz, útközben egy őzikével is sikerült összekacsintanom.





A bazaltorgonáknál kissé necces volt a haladás, mivel a hó alatt sunyi jégréteg lapult. A turistaháztól nem messze észrevétlenül kezdődik a sárga jelzés, amin még soha nem jártam. Nem is tudtam eddig, hogy mit veszítettem, ez egy alig járt, hullámvasutas, végig erdőben megbúvó szakasz, amin élmény volt végigmenni. Mindenhol kidőlt fák, és omladozó régi pincék. A jelzés bejáratánál amúgy kint volt a "csak saját felelősségre, nehezen járható út" tábla, azonban nem kellett vészesen komolyan venni, a kidőlt fáktól megtisztították már az ösvényt. Lefelé kanyarogva már készültem a nap második kápolnájára, az Ifyre, de legnagyobb meglepetésemre egy másikba botlottam, ami nem is szerepelt a kiírásban! Nagyon újszerűnek tűnt a kápolna, otthon utánaolvasva tudtam meg, hogy az ortodox egyház állíttatott pár éve egy kis szentélyt magának a hegy eme megbúvó szegletében. Ezek szerint már hatan figyelik a tájat.


Nem sokat időztem,hamarosan elértem az általam legnagyobb érdeklődéssel várt Ify-kápolnát, amiről annyit lehet tudni, hogy Ify Lajos, egykori fonyódi plébános építette nem sokkal a II. világháború után, és élt önkéntes száműzetésben birtokán. 1967-es halála után a kápolna magára maradt, kifosztották, és pusztulásnak indult (részletesebb ismertető a túrakiírásban). A terület kerítéssel körbevett, kapuja mellet kőkereszt feszül. A kerítésen átmászva még alig látszik a kápolna, előbb a végletekig lepusztult remetelak és egy másik épület található, amit telehordtak mindenféle lomokkal, szeméttel.... Találtam egy linket, néhány éve még sokkal szebben nézett ki a terület, amikor a túrát terveztem, arra számítottam, hogy azóta még jobban rendbe rakták, de sajnos ellenkezőleg...Így. Hihetetlen, hogy a környéken lakók szemétlerakónak használnak egy megszentelt helyet, dugig voltak az épületek mocsokkal, a berendezéseket elvitték, illetve szétverték. Felfoghatatlan, és felkavaró volt a látvány. Érthetetlen, hogy nincsen helyi összefogás a terület rendbetételére, elszomorító volt ezt a pusztulást látni. Pedig mellette pár lépésre kezdődik egy fontosabb hegyi út, egymás után sorakoznak a neves pincészetek.









Sokat elidőztem itt mielőtt tovább indultam volna. Az útról visszanézve is látványos a kis kápolna, és nem is látszódtak rajta a pusztítás nyomai. Szinte fel sem ocsúdtam a sokkból, a távoli ködben már meg is pillantottam a Lengyel-kápolnát. Ez a rész talán a hegy legfelkapottabb szelete, menőbbnél menőbb villák sorakoznak egymás mellett, némelyik teljesen tájidegen, vagy az eredetire hajazó, de abszolút műmagyar.




A kápolna csendben állta a ködöt, és mint mindig, most is gyönyörű volt, a szomszédságában lévő Tarányi-présházzal. Már órák óta jártam az utam, de egész nap nem találkoztam egy lélekkel sem, itt futottam össze először szőlősgazdákkal. Alaposan szemügyre vettem a kápolna részleteit, majd a kék jelzésen ballagtam tovább.





Már kezdtem jól odafagyódni a flaszterra, nagyjából -7-, -8 fok körül volt egész nap. Egy nagyobb, szendvicsezős-teázós pihenőt tartottam az oroszlánfejes-kútnál. Épp egy külföldi bácsika töltögette a kannáit. Amíg vagy 100 liter forrásvizet betárazott, én szépen vártam a soromat, közben szóba elegyedtünk egymással, mert remekül törte a magyart. Kiderült, hogy Szigligeten lakik, de mindig innen viszi a vizet, ez a fiatalságának a titka. A kút vízgyűjtő medencéjében pisztrángok úszkáltak, jelezve a víz valóban kiváló minőségét, és ami egyébként ebben a hidegben szinte melegnek mondható volt, jól esett inni belőle.



Kis tévelygés után folytattam az utam, beköszöntem Ágiék családi villájába, jelentem, minden a legnagyobb rendben a ház körül :) Az út egyik elágazásánál rossz ösvényt választottam, amit nem bántam meg, mert irtó hangulatos rész volt. Igazából az egész nap felüdülés volt, fáradtságnak nyoma sem volt rajtam, élveztem a hó ropogását a talpam alatt, figyeltem a táj minden apró részletét. Kicsit az zavart be, hogy a ködtől nem volt mihez viszonyítanom, nem láttam a téglagyár kéményét, ezért jócskán túlmentem. Legnagyobb meglepetésemre bazaltorgonákat láttam magam előtt, de én sem hittem el igazán, hogy egy újabb kört tettem volna meg, visszajutva a kulcsosház fölé. És valóban nem, viszont ezen a részen tényleg lenyűgöző kűzsákok találhatóak, ahol eddig még sosem jártam, nem is tudtam róla.


Egy tavaszi túrán érdemes lesz alaposabban szemügyre venni őket. A hegy északi, északnyugati felén amúgy fantasztikus mind a zöld, a sárga, és a piros jelzés útvonala, ezeken pedig szerintem nagyon kevesen járnak, hisz a kék a fő csapásvonal. Megtaláltam végül a helyes utat, ismerőssé vált a táj, mivel ezen a részen állt évekig a családunk kis pincéje, amitől néhány éve megváltak Nagyszüleim... Aszfaltos úton közelíthető meg a Paudai Szent Antal-kápolna, ami mellett milliószor elmentünk kocsival, úgy, hogy az a domboldal miatt éppen nem látszódott. A kápolna meglepőn miniatűr, mintha egy nagyobb templom kicsinyített makettje volna.


Az ide vezető úton látótávolságon belül volt a nap utolsó kápolnája is, a Szent Donát. Kicsit visszaaraszoltam az úton, és gondolkodóba estem, hogy lehetne rövidíteni, mivel a hivatalos út egy hatalmas kerülő volt, a szőlők között viszont 3 parcella mindösszea távolság. Ezen a környéken nem szokás a kerítés, a tőkék szélső során mindenféle birtokháborítás nélkül végig lehet menni. Kivéve egy helyen: a kápolnát őrző morcos bácsi telkén keresztül. Mire odaértem, akkor rémlett fel, hogy a tavalyi utam során is találkoztam vele. Az ég egy adta világon semmi baja nem lehetne a turistákkal, hiszen azok jó esetben nem lépnek a telkére. Ő azonban táblákkal felhívja a figyelmet közvetlen a kápolna mellett, hogy az ő kutyája nem éppen vicces kedvű, és nem igazán szereti a betolakodókat. Szerencsétlenségemre innen már nem vállaltam volna a kerülőt, a bácsika egyből meglátott a telke tövében. Én azonnal hoztam a legudvariasabb formámat, és átengedésért esedeztem. Az öregúr zsörtölődve ugyan, de átengedett, miközben én vagy négyszer kértem elnézést tőle. Panaszkodott a hülye tapolcaiakra, akik nem képesek megcsinálni az utat, mégis idejárnak. Nem igazán értem miért nekünk kellene megcsinálni az ő hegyi útját, és szerintem az éves látogatószám sem több 200-nál, annyira kieső helyen van. Megkérdezte, hogy honnan érkeztem, és nekem vállalnom kellett hülye tapolcaiságomat. Lekopogom, örülök, hogy átengedett, de sajnálom, hogy a vendégszeretet helyett így fogadja a turistákat, zarándokokat.


Nem is maradtam sokáig, körbejártam az aranyos kis kápolnát, és útbaeredtem a Mogyorós dűlői buszmegállónak. Nagyjából 6-7 óra alatt tettem meg a kb. 13 km-t. Ha jobban belegondolunk, akár egy 25-30 km-es túrát is össze lehet hozni egy szép tartalmas napon a Szent György-hegyen.


Sokan sokféleképpen ismerik a hegyet, én évekig jártam hozzá, mégsem ismerem eléggé. Hihetetlen sokat adott ez a nap, élmény volt minden perce, a sok új felfedezés, és az ismert tájak ezidáig ismeretlen formában történő látványa. Minden egyes alkalommal amikor hazamegyek, megcsodálom a vidéket, a vonatból meglátom a hegyünket, és érzem, hogy hazaértem, nekem ez az otthonom. Amihez hozzátartozik ennek a hegynek a látványa, amit sok ezerszer tapasztaltam már, testközelből, a kertünk végéből, vagy a város felé baktatva, nappal, és csillagos ég alatt is. Búcsúzóul egy idézet a Lengyel-kápolna faláról: