Translate

2012. november 28., szerda

Tanúhegyek nyomában 40 TT

Az ötlet megintcsak Zoltánunk lelkén szárad, miszerint menjünk, és nyomassuk le majdnem ugyanazt a TT-t, mint amit tavasszal tettünk 50 km-en és 2080 m szinten keresztül a Balaton-felvidék tanúhegyein! Csak most 40 km lenne és 1600 m szint, és ellenkező irányba. Én pedig - gyönge jellem lévén - igent mondtam. ;-)

Így indultunk tehát neki november 24-én a túrának Badacsonytomajon, miután feltettem az újonnan beszerzett vacijó csősálamat, hogy részt vegyen léte első bevetésén!

remek csősál Puszedlivel
A tomaji ált.suliban, azaz a rajnál voltunk már reggel 7 előtt, így sikerült is néhányadikként (én a 8-as sorszámot kaptam ha jól emlékszem (Zolltán volnék)) 7:01-kor rajtolnunk. Szinte rögtön kezdetét vette a hegymenet: irány a Badacsony! Ugyan a tavaszi túránk is ezzel a lépéssel nyitott (akkor Tördemicről kellett felnyargalni rögvest a Badacsonyra), de én most megtapasztaltam a kettő között eget és földet. Akkor könnyen repültem fel a "hegyre", ám most hamar kifogyott a szuflám, s azonmód vonszoltam magam. Közben egyre jobban beködösödött minden, s felhőben jártunk. A páratartalom vad értékeket közelíthetett. 
Én pedig hamarosan már szabályosan rosszul voltam. Egyre az forgott a fejemben, hogy túlvállaltam magam, hogy ma nem fog menni valamiért... (Hej, pedig előző este micsoda jó falatokat ehettünk Zoli anyukája jóvoltából! Köszönet neki érte!) Túratársaink sorra előztek, Zoltán pedig előzékenyen megvárt mindig. 

Felvergődtem azért, s az új Kisfaludy-kilátónál megkaptuk első matricánkat. 

Egy érdekesség: a túra tele volt ún. feltételes ellenőrzőpontokkal. Ez azt jelentette, hogy ezek a pontok vagy voltak, vagy nem, s ha voltak is, ember ott nem volt, csak egy fára kiakasztott halom matrica, ami önkiszolgáló módban működött. Ez számomra érdekes volt, még ilyennel nem találkoztam TT-n.

Alighogy sík, majd lejtős terepet éreztem a talpam alatt, elszállt minden fáradtságom, és jó érzésekkel caplattam. Micsoda különbség volt!

Tördemicen keresztül hagytuk el első tanúhegyünket, a Badacsonyt, s indultunk hosszas aszfaltúton Szigliget felé. Kezdtünk éhesek lenni, s ennek erősödésével a várban tervezett étkezésünket előrébb hoztuk, méghozzá az Avasi templomromhoz. Ez elvileg egy feltételes pont is volt egyben, de nem működött, nem találtunk sehol kirakott matricákat. Úgyhogy lecsüccsentünk egy padra, és 10 percet adtunk magunknak, hogy megkajáljunk. De jól is esett!

igazolóm
Szaporáztunk aztán a vár felé, ugyanis a következő "éles" EP ott volt. Mint kiderült: konkrétan a vár majdnem legmagasabb traktusában. A felmászás megintcsak visszavetett sebességemben, ám kárpótolt a fent kapott 3 féle nápolyi. Nem időztünk sokat, indultunk máris tovább.

Azzal számoltunk, hogy világosban biztosan nem fogunk végezni a túrával. Zollltánnak volt fejlámpája szerencsére, én viszont a megint gyengélkedő fejlámpámat sem hoztam magammal. Mindegy, nem aggódtunk ezen, az élet majd megoldja.

Sajnos megint hosszú aszfaltos szakasz következett, melyen megközelítettük a Szent György-hegyet, következő tanúhegyünket. Ahogy kezdetét vette a hegy megmászása, egyenes arányosságban fáradtam. Elhagytuk a Lengyel-kápolnát, a mellette lévő patinás épületet, majd az Oroszlános-kutat is (de csak miután megmerítettük benne tenyerünket néhány nyelet víz érdekében). Hosszas emelkedés következett, amit lassan de biztosan abszolváltam. Így értünk fel e tanúhegy csúcsára, s kaptuk meg a matricánkat egy sátorba behúzódott, hálózsákba csomagolt pontőrtől. Ekkor már látszott, milyen ötletesen oldották meg a matricákat: szétvágott panorámafotót használtak! Tetszett :-)

A lefelé ereszkedés számomra mennyei volt, Zolltánnak már kevésbé - a szokásos térdpanaszok miatt, melyek bár nem voltak erőteljesek, de úgy emlékszem, már érezte őket kicsit. 
"...folytatjuk a túrát a helyenként meglehetősen mocorkás, nehezen járható K háromszög jelzésen" - olvastuk az itinerben. Mi, mocorkás...?? Ezt a szót nem ismertük. Azóta utánanéztünk, és tök érdekes: elvileg túrázós körökben használt kifejezés, mely a némileg benőtt, dzsindzsás utat hivatott leírni. 

A bazaltorgonák mellett (melyeket most gyakorlatilag pillantásra sem méltattunk, mily galádság...) leereszkedtünk a kulcsosházhoz, ahol Zollltán pótolta a hiányzó kékpecsétjét, majd még egy kicsit lejjebb megtaláltuk a túra frissítőpontját. Atyaég, hát ez csodálatos volt!!! Többféle zsíroskenyér, csemege uborka és savanyúság, forralt bor és forró tea kellette magát! Ellenállhatatlan vágy vitt a zsíros kenyerek irányába, és 3 szeletet kivégeztem, valamint több kupa (termoszkupak) forralt bort magamba öntöttem. El nem tudom mondani, mennyire jól esett! Ez a frissítő pont nagyon kellett! Zollltán is örömmel fogyasztott (demég mekkorával!!!! :)

Kellemesen feltöltekezve folytattuk hát utunkat Gyulakeszi irányába. Találgattunk, melyik volt az a hely, ahol a tavaszi túrán felfelé másztunkban kipurcanva nyúltam el a fűben, majd hamarosan szőlők közül kiérve megint betonutat kereszteztünk, aztán pedig szántó mellett haladtunk. Vidáman átkeltünk (vagy csak én? :-)) egy patak félig leszakadt hidacskáján, bematricáztunk egy feltételes pontot, majd tempóztunk tova. Átszeltük Gyulakeszit, majd feltekintettük az előttünk magasodó Csobáncra, és győztünk káromkodni... Rohadt magasnak tűnt!! Úristen, ezt is meg kell mászni...

Mit volt mit tenni, nekiláttunk. A hegy terebélyes szoknyáján még volt egy feltételes pont, mely némi kitérőt követelt, aztán kezdődött a keményebb emelkedő. Szépen komótosan csúsztam felfelé, Zoltán nem várt be, csak fentebb egy jókilátós kanyarulatban elhelyezett padon. Ott tespedt, miközben én gürcöltem.... ;-)

A Csobánc egy álom egyébként, én imádom bájait. A hegytető felé közelítve illatos füstöt hozott a szél, mely tartósnak bizonyult, és sokat dobott komfortérzetemen. A pontőrök tüzeltek; kaptunk matricát és aszalt sárgabarackot, majd én jeleztem igényemet, hogy nem óhajtok pihenni, menjünk is tovább. Így nekiindultunk a meredek, köves levezető ösvénynek, mely a kékre köti rá a hegyet. A leúton Zolltán maradt hátra (épp fordítva működünk), s én bevártam. 

útvonalunk
 Kékeztünk Káptalantóti felé, hamarosan megint aszfalton. A faluban Zoltán tájékoztatott, hogy a kékpecsét már nem abban a kocsmában lelhető fel, ahol eddig, hanem egy közeli másikban. 
Az itiner utasításának engedve elhagytuk hőn szeretett kékünket, s egy nagy kerülővel kezdtünk a Tóti-hegy megmászásába. A hegyet gyakorlatilag megkerültük, s hátulról támadtuk be. De addig még sokat kellett sunyi emelkedőn kaptatnunk, s már éreztük a fáradtságot jócskán. Zollltán az után áhítozott, hogy lábait lógatva ülhessen valahol...
Ráfordultunk aztán a kis ösvényre, mely meredeken mászik fel a hegyre. Nehezítő tényezőként folyamatosan érkeztek szembe az emberek a szűk ösvényen, mivel a pont teljesítése után ugyanezen az úton lehet csak lejönni a hegyről. Az ösvény ráadásul meredek, és kellőképp saras ahhoz, hogy eső után csússzon, mint egy szánkópálya. Most olyan közepesen volt nehéz az út.
Zolltán itt megint felment a maga tempójában, s én is az enyémben. Kifáradva értem fel, s örömmel láttam, hogy van kilátásunk, elsőként ezen a napon. A felhők oszlottak, a horizont már tiszta volt, bár sokat nem értünk vele, hisz már esteledett. Ennek ellenére láttuk a Balatont!
Most sem akartam tartósan pihenni, hisz tudtam, hogy a lefelé út számomra pihentető. 

Lefelé megint a saját tempónkban érkeztünk, azaz most én vártam be alant Zoltánt. Fáradtsági fokom lassan egyre feljebb kúszott, s ezt csak erősítette a tudat, hogy még egy tanúhegy megmászása visszavan: a Gulács még ránk vár.

Határozottan alkonyult. Tudtuk, hogy onnan már biztosan sötétben jövünk le, de inkább valószínű, hogy felfelé is úgy megyünk. 
Az itiner számomra nagyon vonzóan írta le a Gulácsra vezető utat: "csigavonalban feltekeredünk a Gulács csúcsára". Neki is láttunk a dolognak. Sokan már fejlámpáztak, de én még nem kapcsoltam volna be az enyémet, ha lett volna, mert ebben az átmeneti időszakban inkább szeretek még a saját szememre hagyatkozni lámpa nélkül, úgy még többet látok. Zoltán hamarosan bekapcsolta az övét, s kis konvojunk így haladt. Közben ugyanúgy, mint a Tóti-hegyen, szembe jöttek emberek a szűk ösvényen, s felváltva engedtük el egymást. 

Az út a Gulácsra alig észrevehetően emelkedik, viszont olyan hosszú a csigázás miatt, hogy néha már aszittem, lementünk a térképről. Ezt persze cáfolta a sok szembejövő ember, s élt bennem a vágy, hogy megkérdezzem őket: ugyan milyen messze van még a csúcs. De egy ilyen kérdésre hogyan lehet felelni...? Véleményem szerint semmi értelmezhető módon, így inkább hagytam, és faltuk a távot.

Teljesen sötét lett, s mi alattunk csillogó fényekként láthattuk a településeket. 
Kb. 105 év menetelés után felértünk a csúcsra, ahol megkaptuk utolsó matricánkat, s így összeállt két szép panorámakép az igazolófüzetünkben, jóllehet ebből akkor semmit nem láttunk.
A leúton Zoltán haladt elöl a lámpájával, mögénk pedig hamarosan besorolt egy pasas szintén lámpával, ami nekem külön jó volt, hisz nekem is jutott a fényéből. Így haladtunk egy darabig önkéntelenül, majd egy alkalommal, mikor majdnem elhagyott minket, megkértük, menjünk így le, mivel nekem nincs lámpám. Készségesen beleegyezett, s valóban, csak a "hegy" aljában váltak el útjaink, s ő elgaloppolt. 

Most már igyekeztünk végcélunk, Tomaj felé. Megtárgyaltuk, ki hogy érzi magát. Én általánosságban fáradt voltam, viszont elég jól belejöttem a gyenge kezdésem után. A jobb bokám és lábfejem viszont meglehetősen fájtak. Zoltán pedig majd itt megosztja velünk, hogyan érezte magát, ha lesz kedve hozzá :-) .......
Remek volt!!!! :) Mi mást is mondhatnék :) Részemről szintén nagyon jól éreztem magam. Ahogy Dia is említette, elég nehezen indult a nap, nem értem mi volt vele, lehet elfelejtette a reggeli gyorsítóját beszedni, de azért csak felkínlódtuk magunkat a Badacsonyra, onnan meg már ment minden, mint a karikacsapás. Szerintem a szervezete nem bírta a 100%-os páratartalmat, az elején én is fulladtam kicsit, utána viszont külön jól éreztem magam, miközben átjárta a tüdőmet a hideg párás levegő. Jobb lett volna ha a köd csak a medencében ül meg, és ezáltal gyönyörű kilátásokban lett volna részünk. Engem mindenesetre a Tótiról nyíló lenyugvó napos vérvörös Balaton látványa az egész napért kárpótolt. Szégyellem, de én még életemben nem jártam a Gulácson... Pedig az is milyen gyönyörű! Meg is fogadtuk Diával, h. egyszer majd világosban is kipróbáljuk a felfelé vezető csigavonalat. A felfelé utat tűzijátékkal ünnepeltük :) Valószínűleg Katalin-napi mulatság volt Tomajon, és ennek örömtüzeit láthattuk a felfelé kanyargózás közben. A lábam részemről jól bírta így is. Meredekek ezek a tanúhegyek, na. De az újonnan beszerzett túrabotom remek szolgálatot tett, anélkül innentől kezdve egy tapodtat sem :) Annyi még, h. a Szt.-György hegyen nem hiányzó pecsétemet pótoltam, hanem nekiálltam a tapolcai természetjáró szakosztály által kiírt Tapolca és környéke túrázó mozgalomnak, ennek keretében kell bejárni a környék hegyeit. Nem akartam mindent összeszedni, de 3 helyen beszereztem aznap az igazolásokat.

Kereszteznünk kellett egy négysávos utat, majd egy utolsó feltételes pont utolsó matricáinak felélése után hosszú egyenesen becaplattunk Tomajra. Az iskolában lecsekkoltunk, s átvehettük oklevelünket és kitűzőnket.

kitűző méretaránnyal

Felfedeztem, hogy a zsíroskenyér-parti itt is megtalálható: az ebédlőben ugyanolyan ínycsiklandó kenyereket és teát tettek közzé, mint azon a bizonyos zseniális frissítőponton. Megint benyomtam vagy két kenyeret, és megteáztam. Csodás volt...

Nem sokat vakaróztunk, mert hamarosan ment egy busz Tapolcára. Boldogan omlottunk el a busz puha melegében, s igyekeztünk nem gondolni arra, hogy Tapolcán még x km gyaloglás vár ránk a buszpályaudvartól Zoltánék lakásáig...

Összességében: szuperzsírkirály túra volt, amit elég nehezen kezdtem meg, de belejöttem, s remek edzésnek bizonyult! Ja, és valójában kb. 45 km-t tettünk meg :-)

2012. november 18., vasárnap

Börzsöny, Kemencétől Nagybörzsönyig

Néhány hete egy könnyebb túrát tettünk a tarkálló lombú Börzsönyben. A gyalogos út Kemencén kezdődött, a Börzsönyi Kéken. Igen takaros és szép fekvésű falu Kemence, a rajta keresztülfolyó Kemence-pataktól pedig még vadregényesebb lesz. A faluból kisvasút sínpárja vezet a hegységbe a Csarna-patak (a Kemence-patak baloldali oldalága) völgyében, ezt követjük mi is utunk során.

Híd Kemencén
A faluból kifelé, a völgyben, strand, ifjúsági tábor és vendégházak köszöntenek, csábítván a fiatalságot a természet közelségébe, nagyon helyesen. Minket nem kellett jobban csábítani, mert alig vártuk, hogy elhagyjuk a település nyomait, és háborítatlanabb vidékre érjünk. Ezen a szakaszon elég sok madarat láttunk, pl. rögtön a strand melletti erdőben találtunk egy fehérhátú fakopáncsot, amely Magyarországon főleg a középhegységek háborítatlanabb bükköseinek madara. A Börzsönyben nem ritkaság, de másutt az országban már jóval nagyobb szerencsével látható csak. Kicsit arrébb néhány örökzöld fán pedig királykák és cinegék csoportosultak. Egy egerészölyvet is sikerült leugrasztani egy út menti fáról.

Fehérhátú fakopáncs
Az út szélén találtunk egy hatalmas, öreg, korhadófélben lévő fát. Levél már csak 1-2 volt rajta, a kérge széttöredezett, így eltartott egy ideig, mire rájöttünk, hogy egy fekete nyárral van dolgunk, annak is egy híres, nyilvántartott példányával, melynek 2009-ben 677 cm volt a törzskerülete.

Az öreg fekete nyár
A patak mentén felfelé a Feketevölgy vasútállomásig aszfaltutat tapostunk, már vártuk, hogy ez megváltozzon. Sajnos a vonat csak október végéig jár, pár nappal az érkezésünk előtt zárult az idénye, így nem láttuk működésében. A vasútállomás mellett van egy panzió, amelynek mintha nem működne tökéletesen a szennyvíztisztítója...





A Csarna-patak mellett haladó síneket a víz alámosta, tönkretette, de ettől nagyon izgalmas hangulatú a völgy.







A patakban sok halat láttunk, néhány sebes pisztrángot tudtunk is azonosítani, de valószínűleg láttunk Petényi-márnát és fürge csellét is.



A Fekete-völgy felső részén két házikót találtunk, amelyek igen jól passzoltak az őszi erdő színeibe. Az egyik házikón (a Hamuházon) plakát figyelmeztet arra, hogy hiúz és farkas élőhelyére léptünk.


Hamuház
Itt a kék jelzés elhagyja a patakot és a völgy oldalában emelkedik viszonylag meredeken ("Német út" a térkép szerint). Izzasztó szakasz, bár egyébként sem mentünk gyilkos tempóban. Az emelkedő után egy dombra felérve egy szalamandrát találtunk az út szélén. Talán az őszi napsugaraktól várhatott némi melegedést, mert alig vett rólunk tudomást, hagyta magát fotózni, mi pedig nem voltunk restek.






A K és P+ találkozása következett, itt táblák mutatták meg nekünk, merre hány méter, illetve mennyi idő megtétele szükséges a célpontokhoz. A nagybörzsönyi buszmenetrend figyelembevételével úgy döntöttünk, sietünk, hogy elérjük a korábbit. Innentől jobbára lefelé vezetett az út, így a gravitáció is dobott a lendületünkön. A közeli Bányapuszta után pedig már az útviszonyok is a gyors haladást segítették, ugyanis a K jelzés valójában egy erdészeti műúton vezet a Bánya-patak bal partján, a térképen megadottól (jobb part, földút vagy ösvény) eltérően. Ottjártunk idején nagyban folyt a fakitermelés, igazából Bányapuszta után nem láttunk már "egészséges", "természetes" erdőt, ehelyett sokszor az erdészet nyomait véltük felfedezni. Nem is akartunk sokat időzni ilyen erdőkben, könnyű volt tempósan haladni, még fotó sem készült innentől.
Folyamatosan ellenőriztük a hátralévő időt, de valahogy a Katalin-forrásnál mégis arra eszméltünk, késésben vagyunk - még magasabb sebességre kapcsoltunk. A forrás után a kék megint kicsit zavarosan van felfestve. A térkép szerint a jobb partján, műúton indul, majd átkanyarodik a bal partra, földútra. A kanyar felfestését még megtaláltuk, de utána a műúton is jelöltek valamit, így egy darabig maradtunk az utóbbin. De aztán meguntuk és mégis átmentünk a túlpartra. Az ösvényt megtaláltuk, de nagyon sziklás-görgeteges volt, lassú és veszélyes volt rajta a haladás. Újabb táblák következtek, melyek azt mondták, fogytán az idő, bár szerencsére az út is. Az utolsó néhány másfél km-t már tulajdonképpen futva tettük meg. Igyekezetünket siker koronázta, mert Nagybörzsönyben elértük a Szobra menő buszt.


2012. november 12., hétfő

Bakony szurdokvölgyei 25 TT

A túrakiírásra Zsolti bukkant rá, s nálam érdeklődésre tarthatott számot a dolog. Sajnos más barátunk nem csatlakozott hozzánk, így kettesben vágtunk neki ennek a szépnek és számomra nosztalgikusnak ígérkező túrának. (A nosztalgia eredete, hogy 2011 februárjában eltöltöttünk Csesznek környékén néhány csodás napot!)

A rajt Zircen volt, s oda kocsival jutottunk el a legkönnyebben. A vasútállomásnál álltunk meg, mert Zsolti kékpecsételni kívánt. Ahogy gyalogoltunk a városban arra, amerre a rajtpontot sejtettük, egy autós család szólított le minket, s kisült: ők is ugyanazt keresik. Beültünk hozzájuk, s közös erővel pikk-pakk rábukkantunk a tetthelyre.

De nem sok örömünk telt benne... A sörözőben egész sor kunkorodott a nevezési asztal előtt, melynél 1 db srác ült, s intézte a nevezéseket. Sajnos a srác szája és keze nem működött egymással egyenes arányosságban: ha az egyik járt, a másik állt - nagy bánatunkra. Mindenkire rohadt rá a kabát, s telt az értékes időnk. Mikor sorra kerültünk mi, mégis sikerült elkövetnem azt a hibát, hogy picit beszédbe elegyedtem vele, s ezzel megint perceket vesztettünk a nevezésből... Szó mi szó, a srácra ráfért volna valami gyorsító reggelire.

Ahogy neveztünk, kilőttünk végre. Egy helyi erő segítségével sikerült elhagyni Zircet a kívánt irányban, s máris a piroson haladtunk a Cuha-völgyben észak felé. 
Nem tudom sajnos, milyen fákból álló erdők vannak errefelé, de kirívóan sok volt a vöröses-narancssárgás színű pazar színpompa, mind az ágakon, mint a talajon. Jó volna egyszer jobban ismerni majd a fákat.


Tempósan haladtunk. Nem volt irdatlan tömeg, de mégis mindig szívesebben túrázom úgy, hogy nem lohol a nyakamban senki, s előttem sem csigáznak. S most olyan jól is esett menni: a Nap sütögetett, az előttünk álló út csábított, a bakim vitt előre...

A Cuha-völgyről tudni kell, hogy itt, a völgyben halad a Győr-Veszprém vasútvonal. Többek között ezért is akartam mindenképp írni túrabeszámolót, hogy ezt a vasútvonalat melegen ajánljam mindenkinek! A völgy maga az álom, eddig télen és ősszel jártam itt, és olyankor csodálatos látvány; és hogy megy benne egy 115 éves műemléki védettség alatt álló működő vasútvonal, az hab a tortán! Gyerekek, nekem felkerült a bakancslistámra, hogy utazzak ezen a vasútvonalon :-)

A piros turistaút egyébként számtalan helyen keresztezi a Cuhát - bármiféle híd nélkül, köveken átugrálva. Szuper! Jelenleg elég kevéske víz van a patakban, az átkelés sehol nem okozott problémát, annál több örömöt :-)


Első EP-nket a Porva-Csesznek vasútállomásnál és turistaháznál leltük meg. Megintcsak ájulat hangulatos helyen voltunk: pici néptelen állomás, ahol minden olyan kicsi és takaros, rendkívül sajátos hangulatú! Nagyon készséges néni pecsételt nekünk s adott mandarint és üccsit, valamint Zsolti kérdésére bőséges beszámolót a turistaházról. Asszem egy álom lenne egyszer itt eltölteni néhány napot :-) Lássátok, miről beszélek: Porva-Csesznek vasúti megállóhely turistaház.

Továbbra is a Cuha-völgyben haladtunk, a patakkal és a vasútvonallal viszonylag párhuzamosan. Hamarosan olyan szurdokos rész következett, hogy a vasút is több helyütt alagútban ment, néhol pedig mi mentünk át alatta. Kétszer is pont lecsúsztunk arról, hogy lássuk elsuhanni a vonatot, na mindegy. A sínek mellett nagy sziklák jelentek meg, s az erdő minden eddiginél vörösesebb, narancsosabb lett, győztünk elalélni tőle...


Elemi erővel tört rám a nosztalgikus öröm, amikor megpillantottam azt a vasúti fél-alagutat, aminek tetejére anno (2011 februárjában) felmásztunk! Szuper volt, hogy újra itt vagyok! Nem sokkal odébb pedig egy szép viaduktban gyönyörködhettünk.


Zsolti is percenként kapkodta elő a fényképezőjét, egyszerűen annyira szép volt ez az egész környék, és pillanatonként újabb szépségek bukkantak elő, hogy csordultig töltekeztünk vele.
Következő örvendezésem színtere következett: ahol anno Peti átugrabugrált a félig befagyott patakon... :-)


Közelítettük második EP-nket, Vinyét. Az itiner alapján oda is navigáltuk magunkat a büféhez. Behatolva pecsétet nem kaptunk, csak aláírást, s az ott heverő zsíros kenyereket sem kínálta a néni, úgy kérdeztem rá, szabad-e enni. Szabadott, s éltem is vele.
A büfé előtt szembetűnt egy érdekesség, meg is örökítettük:

Vinyén

Haladtunk tovább az előírt irányba. Hamarosan a Zsidó-réten vágtunk át, s ez megintcsak nagyon jól esett testemnek-lelkemnek egyaránt! Kellemes volt kilépni erre a nagy nyílt puha térre. Úgy éreztem, a lábam megint ruganyosan visz előre a puha füvön, mely még őrizte nyári zöldjét, jóllehet körülötte a fák tagadhatatlan bizonyítékai voltak az ősznek. Szép volt ez a rét az egyszerűségében!

a Zsidó-rét

Két fagyöngyökkel ékesített fa mutatta magát a réten, melyek Zsoltinak igen megtetszettek. Valóban, ahogy jobban megnéztem őket, igazán szépek voltak!

A rét után meglepetésünkre ellenőrzőpontot találtunk. Elsőre azt hittem, ez csak futó-pont (ugyanis félmaraton futásra is lehetett nevezni, s ez ő EP-jeik nem mindig estek egybe a túrázókéval), de a fickó szólt, hogy ő mindenkié. Csodálkozásomra, hogy ilyen közel van az előzőhöz, bevallotta, hogy nem itt kellene tanyáznia, csak nem ért el a helyére reggel, mert már utolérték az első túrázók, így itt maradt. Hm, fura a szervezés, most már kijelenthetjük. 
Kaptunk szaloncukrot, és indultunk tovább.

A Pakuts-pihenő előtt kicsit tanakodtunk továbbhaladási irányunk mivoltán, de ahogy a fejemben is helyre került a térkép, s a GPS is navigált, már egyértelmű volt, hogy merre. Kisvártatva már az Alsó-Cuha szurdokban haladtunk, mely szépségében nem maradt el a Cuha-völgytől, a különbség az volt, hogy ez szűkösebb volt, valóban inkább szurdok, mint völgy.


A fák, sziklák vadregényes módiban keresztül-kasul dőltek a patak útjában, bizonyítva ezzel vízbőségesebb időszakok meglétét is.
A szurdokot az Ördög-rétnél hagytuk el. Itt az itinerünk használhatatlannak bizonyult, ugyanis S+-t irányozott elő, mely sem a térképen, sem a valóságban nem volt sehol. Annál inkább volt szalagozás, mely egy útnak nem nevezhető, igazán meredek bevágásban vezetett fel. A völgy aljában nekivetkőztem, s nem is bántam meg, mert ez a rész igazán megdolgoztatott. Zsolti vidáman begyújtotta rakétáit és elviharzott fel, én pedig saját tempómban követtem. Ez volt amúgy a túra legszintdúsabb része. 

Jó darabig jelzés nélkül, csak szalagozás által vezetve vitt utunk. Itinerünk továbbra is S+-t jelzett. Úgy gondoltuk, ez azért van, mert itt valóban hamarosan lesz egy ilyen jelzéssel ellátott út, mely az eredetileg hosszasan betonúton haladó piros jelzést hivatott kiváltani (hálistennek!). Nagy öröm, hogy minket nem arra vittek.

Hamarosan egy szántóföld szélére értünk, s ott haladtunk sajnos túl sokat. Itt ugyanis valóságos szélvihar tombolt, s gyorsan fel is öltöztem. Igen kellemetlen volt ezen a kitett részen haladni, de aztán hamarosan újra erdőben mentünk, ahol levél sem rezdült. 


Már kezdtem igen megéhezni, s szerettem is volna megállni, de Zsolti tájékoztatott, hogy a GPS szerint már milyen közel vagyunk Csesznekhez, így elhalasztottam ezt a testi szükségletemet.
Csesznekre aztán megint ismerős helyen érkeztünk be, s én már emlékezetből tudtam, merre lehet menni a várhoz, merre van egy régi temető, s merre van a Kőmosó-szurdok. Itinerünk és a szalagozás megint nem értettek egyet: utóbbi ugyanis szépen kihagyta volna a Kőmosó-szurdokot, s csak a falun áthaladva vitt volna a célhoz. Én mindenképp menni akartam a szurdokba, s Zsoltinak is ecseteltem a hely szépségeit. Végül 2 szembejövő túrázóval is beszéltünk, akik a szalagozást követték (most már végeztek és a buszra mentek), s aztán döntésünk az lett, hogy irány a Kőmosó-szurdok. Ujjongtam, mert szép kis fahídon vitt át az utunk, aztán pedig végig a vár alatti szurdokban haladtunk, ami egy szuper kalandos hely!

Csesznek vára

Hát még milyen kalandos lehetett annak a 3 bringás srácnak, akik számomra ismeretlen motivációtól hajtva bicóval akartak átkelni a szurdokon! Mi már csak akkor láttuk őket, amikor a bringákat tépve-vonva küzdötték előre magukat. Nem semmi!

Az itiner tök használhatatlan volt már, a vége nagyon nem stimmelt. A turistajelzéssel is volt valami gubanc - na, szóval kacifántos volt a vége. De aggodalomra nem volt ok, s a GPS célállomásunk utcáját is mutatta. (Furamód a Kőmosó-szurdokban egyetlen fotót sem készítettem.)

Tehát megkerültük a várat, majd újra a faluban kibukkanva szinte szemben volt célunk, az Erzsébet Vendégház. A hátulsó traktusába kellett menni, mely egy félig nyitott, de nagyon hangulatosan megépített rész volt padokkal, kemencével. Kézhez kaptuk a kis emléklapunkat és kitűzőnket, majd én élénk érdeklődést kezdtem mutatni a zsíros kenyerek iránt. Zsolti nyilván nem evett semmit, viszont összetalálkozott egy ismerőssel, s kenyeret kenve, teát töltve én is odatelepültem. Két szeletet benyomtam, elég jól esett. 

Több mint egy óránk volt a buszig (mely vissza Zircre volt hivatott vinni minket), addig pihentünk, ettem, barátkoztam a hobbiból kukázó kutyával (szerintem mestere volt annak, hogy hogyan lehet a legapróbb és leggyorsabb mozdulattal a legtöbb szemetet kihúzni a kukából!), valamint a zavartalanul bent csipegető pipivel :-)

házi pipi :-)

A buszra aztán hárman ballagtunk (Zsolti ismerősével megspékelődve), a buszmegállóban pedig egész tömeg túrázóhoz csatlakoztunk, s utaztunk vissza Zircre.

Gyerekek, ez a túraútvonal maga a csoda, és nagyon jó lenne, ha egyszer ide ti is eljönnétek!!! (Attila, Dóri, Ági, Zollltán, Gábor! Meg mindenki/bárki!) Egyszerűen látnotok kell :-)

2012. november 10., szombat

OKT Szendehelytől Romhányig

Amíg Diáék a Gömöri-karsztvidéken rótták a kilométereket, mi sem voltunk tétlenek. Dóri, Gábor (alias DóriApuka, nem rég írt már nekünk) és én a Szendehely-Katalinpuszta és Romhány közti kékszakasznak indultunk neki. Még 7 óra előtt találkoztunk a katalinpusztai kocsmában, ahol begyűjtöttük első aznapi pecsétünket. Nagy lendülettel indultunk a betonúton felfelé, az emelkedőnek, s alig vártuk, hogy a kék jelzés az erdőbe vezessen, hogy végre a természetbe vethessük magunkat. De a kék csak nem akart az erdőbe menni, csak néhányszáz méter megtétele után vettük észre, hogy bizony, rossz irányba indultunk. :) Tettünk hát egy tiszteletkört a faluban, majd a kocsma túloldalán megleltük a Naszály felé vezető kéket. Hirtelen emelkedett az ösvény, meredeken hatoltunk felfelé az erdőben, jó volt bemelegítésnek. Itt még picit hűvös volt, a levegő pedig nagyon párás, de a felhőtlen ég azt sugallta, a nap folyamán jó idő várható. Hamarosan lekívánkoztak ruházatunk külső rétegei, fokozatosan megváltunk a kabátoktól, polároktól. Az erdőben nem járt senki, csak a madarak, a talajon pedig sokfelé gombák bújtak elő az előző napok esői nyomán - idilli volt. Aztán egyszer csak valami számunkra egészen furcsával találkoztunk. Íme:




Pontosan! QR kódok! Az erdő közepén!! Két helyen is!!! Hogy mit keresnek itt, akkor még nem tudtuk, azóta utánanéztem, ezt találtam. Vigyázzatok, szubjektív hangvételű, provokatív fejezet következik! A Naszályon vezető Kincskereső Tanösvényen tehát a készítők bizonyos információkat, rövid kérdéseket és GPS koordinátákat QR-kódok formájában helyeztek el. A belinkelt cikkben ez olvasható: "Dobó István kiemelte: „Manapság a hétköznapok része a GPS és a kamerás mobiltelefon, valamint a QR-kód. Az erdőjárók sem mehetnek el a fejlesztések mellett és fontos, hogy alkalmazzuk ezeket, különösen, ha így az új generáció érdeklődését is felkelthetjük a természet iránt." Az első mondattal még egyet is értek, nem így a másodikkal. Mi az, hogy "az erdőjárók sem mehetnek el a fejlesztések mellett"??? Miért, mi lesz, ha egy erdőjárónak nem lesz okostelefonja vagy GPS-e?! Manapság kikerülni alig lehet ezeket a kütyüket, "hagyományos" (nem "okos") mobiltelefont vásárolni pedig már-már kuriózumnak számít (bevallom, nekem sem sikerült), mert szinte nincs is más. Elterjedtségük ellenére bőven el tudom képzelni az életet okostelefon és GPS nélkül, nem értem, miért gond az, ha valaki nem "trendi" ebből a szempontból. A hétköznapokban annyi irányból ömlenek felénk az említett technikai vívmányok reklámjai és alkalmazásai, hogy semmi szükség a további népszerűsítésükre (legalább is a felhasználók szempontjából). Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem hasznos eszközök ezek, mert okosan használva valóban azok. De úgy gondolom, az életnek nem minden területén hasznosak, és bizonyos, alapvetőbb tudás megszerzésével lesznek csak azok. Azt pedig kimondottan károsnak tartom, hogy a gyerekekben a tanösvény tulajdonképpen az említett kütyükre való ráutaltságot erősíti, sőt, kirekeszti azokat, akiknek nincs (!!!). Nyilván a készítők fejében az járhatott, hogy ma már mindenkinek van okostelefonja és GPS-e, minden gyerek tudja is használni, hát akkor használják őket értelmesen, hátha éppen ezen keresztül fogják megszeretni a természetet. De ennyire technokrata lenne már a társadalmunk, hogy egy fát az okostelefonon kell bemutatni a gyereknek ahhoz, hogy felfogja és érdekesnek találja? Rémisztő! Egy tanösvénynek inkább az egyszerű, természetes valóság élményét kellene átadni a gyerekeknek (és nem csak az információt, amit a QR-kód tartalmazhat betűről betűre!), hogy hogyan "működik" a természet, mik a természettel való harmonikus együttélés feltételei, hogyan lehet olvasni a természet jeleit saját érzékszervekkel. Arról már nem is beszélek, hogy azt sem árt megtapasztalni, milyen az élet térerő, elektromosság, műholdak nélkül... mert van olyan is, még ha ezt nem is ömlesztik ránk annyira, mint az okostelefont. Végül nem kis fokú ízléstelenségnek tartom ezeknek a fekete-fehér, randomizált sakktábláknak a kipecsételgetését egy erdőben; nem illik a kontextusba, csúnya. A vonalkód-leolvasó nem az erdőbe való, kész.
Ezen kicsit elmerengtünk, majd mentünk tovább. Az erdő tele volt gombával, nem győztünk csodálkozni. Nem lehet ez véletlen: az erdőben láthatóan sok korhadó, kidőlt fát ("holtfát") hagytak, amely kiváló tápanyagforrás sok gomba számára; a kedvező időjárás pedig adott volt.

Őzláb



Petrezselyemgomba
Az északi oldaláról tettük meg a Naszályra vezető út legmeredekebb részét. Kicsit sáros, kicsit sziklás, az avar miatt is csúszós volt az út, oda kellett figyelni. A csúcs alatti fennsíkon keveset időztünk a Naszályi-víznyelőbarlangnál. Itt már sütött a nap, de csak néhányat fotóztunk, mert tartottuk a tempót.


Naszályi-víznyelőbarlang

Ismét egy meredek emelkedő következett, de a végén már ott várt minket a csúcson lévő betontorony. Esztétikumának hosszas méltatása lehetetlen volna, meg sem próbálom. :) Csúcson élénk szél fogadott, így kicsit tovább mentünk és egy napos tisztáson tartottunk evős-ivós-fotózós pihenőt.


Napvirág
Lefelé megnéztük a Násznép-barlangot, külön odafigyelve a páfrányokra. A barlang közelében széttépett macskabagoly nyomait találtuk, hosszasan töprengtünk, ki végezhetett vele. A tollak még melegek és láthatóan egészségesek voltak, ami idegenkezűséget feltételez.

Macskabagoly volt
Násznép-barlang
Pikkelypáfrány
A Cserhát, félig még ködben
... és kicsit később
Egy darabig a gerincen haladtunk, ahonnan szép kilátás nyílt a Cserhátra. Ezután előbb meredek lejtő, majd egyre inkább szintben haladó út visz az erdőben Ősagárdra, második pecsételőhelyünkre. A falu szélén belevaló kakas fogadott minket: a baromfiudvarból felugrott a kerítésre, onnan kukorékolt ránk, megmutatta, ki az úr a háznál. :)

Kemény csávó

Ősagárd
A kocsmában pecsét, kis pihenés, szendvics, csoki, üdítő, és folytattuk. Úgy tűnt, tartjuk a kéktúra-füzetben a szakasz megtételéhez írt időt, ezért önbizalmunktól egy elágazásnál el is vétettük a kéket, de hamar korrigáltunk.




Ősagárdról kiérve szántóföldek mentén haladtunk sokáig, majd beértünk egy fiatal akácosba. Durva tájhasználat nyomait lehetett látni mindenhol, de az utak mentén a határok és az út jelölésére meghagyott öreg fák (tölgyek, cseresznyék, vadkörték) azt sejttették, az az út már elég régóta út, talán gyümölcsösök, szőlők mellett haladt még 150 éve.

Öreg cseresznye
Gomba a fa tövéről
Keresztes pók
Öreg vadkörte koronája
Őszi kikerics
Tölgy hagyásfa
Kiértünk egy tisztásra, ahonnan a környéket jobban szemügyre vehettük. Az őszi lombok színeiben innen lehetett igazán gyönyörködni, engem főleg a juharok sárga tömege nyűgözött le. Egy nagy kanyar után értünk be Felsőpetényre, ahol rövid időre megint kocsma-üzemmódba kapcsoltunk (módjával, persze). Itt a füzet szerint figyelni kellett, nehogy véletlenül a régi kéken folytassuk az utat Alsópetény felé, de a friss kék példásan fel volt festve, esélyünk sem igen volt eltévedni.

Mezei juhar


Alsópetény felé szintén nagyon mesterséges tájban haladtunk, mezőgazdasági területek, telepített fenyvesek és akácosok közt. A falu előtt egy nagy legelőt találtunk házi bivallyal, rackajuhval, bionak tűnő gazdasággal - tetszett! A faluban elméláztunk néhány házon, majd hamar bevettük magunkat a kocsmába, ahol pecsét a várt ránk. Onnan kiérve egy út menti hirdetőtáblán találtunk még egy pecsétet, szóval aki meg akarja úszni a kocsmát, annak van alternatíva, de nem éri meg. :)

Zsidócseresznye
Házi bivaly
Rackajuh
Istálló
Az egyik falusi háznál pedig Dóri kiszúrta a nap giccsét, íme.

Madarász kertitörpe
Alsópetény és Romhány között a Cserhát egy kisebb tömbjét kell áthágni, ennek megfelelően újra emelkedtünk. Szerencsére itt azért természetesebb a táj az előbbi akácosoknál, gyertyános-tölgyesek, bükkösök között haladt az út, még ha néha erdőirtás is vegyül közé. A közelben van egy szelídgesztenyés is, sajnos a kék nem érinti, pedig lett volna kedvünk némi szürethez.

Fel is út, le is út
Romhány felé
Romhány határába már szép, meleg, esti fények közt értünk. A faluban letettük magunkat a kocsmában, pecsételtünk, ünnepeltük a 32 km-t, amit a tervek szerinti tempóban teljesítettünk.