Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: uráli bagoly. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: uráli bagoly. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. július 29., vasárnap

KÉK Zemplén

Egy testébresztő és hiánypótló túrázásnak lehettek tanúi testközelből, akik velem tartottak egy kis Zemplénben megejtett kékezésre. A lelkes résztvevők valának Kata, Zsolti és Zoli, így velem együtt négyen vettünk rajtot a Keletiből hajnalok hajnalán, hogy négyésfél óra vonatolás után Sárospatakon fogjon talajt a lábunk. Egy gyors boltolás (ahol azért lecsúszott egy túrakezdő süti is) és kapucsínózás után átbaktattunk egy vadregényesen csinos parkon, majd egyenlőre a piros jelzésre tértünk, hogy a Megyer-hegyi tengerszem felé vegyük az irányt. Ilyen formán a kék utunkat megspékeltük egy kis egyébbel, ami alapvetően azért merült fel, mert a vonatok most épp nem közlekednek Sátoraljaújhelyig, csak Sárospatakig. 
Némi csalingázás után odaértünk a szép természeti környezetben fekvő, ám bandázódó fiatalok nyomait magán viselő Bot-kőn elhelyezkedő gejzírkúphoz. Volt itt padasztal, információs tábla, és klasszik retró játszótér is, és gejziritből álló kövek a fák között, amik megnézését összekötöttem egy pisiléssel. Nem volt rossz, de némi szusszanat után tovább is álltunk.

És hamarost felfutó szőlősorok folytatásaként elénk tárult a malomkőbányát rejtő Megyer-hegy. Távolabb a Sátoros-hegyek kellették magukat, a másik irányból pedig Tokaj hegye kacsingatott felénk. Szép zöldellő, lankás táj ez.

Kata és Zoli a Megyer-hegy felé, Tehéntáncon :-) (fotó: K. Zsolti)
Izzasztó menet következett, pedig ezek igazán csak szelíd dombok, de hideg az nem volt, ámde meleg igen, velünk pedig jókora hátizsákok. Vissza-visszatekintve szép látvány fogadott.
A Tengerszemhez érve ledobtuk a zsákokat. Zsolti a fényképezővel elindult fotókörútra, Kata lehuppant a fűbe, Zoli és én pedig szolid körülnézésbe kezdtünk. 
Ez egy roppant érdekes hely. Malomkőnek bányásztak itt követ, így kialakult egy mély és változatos lyuk, melyet kitöltött a rétegvíz. Szerintem tisztára mintha nem is Magyarországon lenne. Csuda-izgalmas hely, a környezete pedig morfológiailag igen változatos: gerincecskék, völgyecskék, füves platócskák, és mindezeken fák.

(fotó: K. Zsolti)
Kata és Zsolti az egykori vízleeresztő vájatban

Némi felderítőzés után a hasam korgása engem is a placcra űzött. Piknikeztünk egyet, majd pedig felkerekedtünk a folytatás érdekében. Mentünk még egy karikát a Tengerszem körül, hogy biztosan minden oldalról megtekintsük, majd rálelve a piros jelzésre eltávolodtunk tőle. 
Elhaladtunk Károlyfalva mellett, nem érintve azt, viszont rálátva arra, ahogy a templomtornya a "földből nő ki" :-)

Károlyfalva a kis domb mögött, a nagy domb alatt (fotó: K. Zsolti)

A fák közt egy átsuhanó jókora madarat láttunk, gondoltuk is, hogy valami szépséges ragadozómadárka. Kisvártatva aztán Zoli kiszúrta, hogy ott ül bizony a madár egy ágon, és minket sasol. Egy uráli bagoly volt!! Izgatottan kapkodtam elő a fényképezőt, hogy megörökítsem. Sietni nem kellett: a bagolyka meghitt nyugalommal szemlélt minket, majd az odébb hangoskodó Zsolti felé fordította figyelmét. Miután kellőképp "agyonlőttem", szerencsénken örömködve odábbálltunk. 

uráli bagoly (a meghatározásért köszi Attilának!)

Átporoszkáltunk egy rövidítő úton, és a Rákóczi-fa közelében toppantunk rá a kékre. Itt egy farakás mellett megálltunk szusszanni egyet. Már igen húzta a vállaimat a zsák, úgyhogy jól esett ledobni, ahogy a bakancsomat is kavicstalanítani. Megvizsgáltunk egy magában pattogó hangokat hallató erdészeti gépszörnyet, majd a Rákóczi-fát is megnéztem. Szép és látványos öreg fa.
a Rákóczi-fa

Alighogy tovább indultunk, feltűnt, hogy nincs a kezemben a térkép. Hamar rájöttünk, hogy valszeg ott maradt a farakáson, s Kata visszafutott érte. 
Eztán most már tényleg kékeztünk. Jöttünk-mentünk rajta, majd odaértünk a Bányi-nyereghez. Kezdtük érezni első kékpecsétünk tintájának illatát... Azonban a pecsét nemrég áthelyeződött, valamint a kék útvonala is, és most nekünk (mint nyugati irányból kéken haladóknak) - ha úgy tetszik - egy kis kitérőt kellett tennünk Sátoraljaújhely felé. Zsolti - aki első hosszú túráját töltötte február eleji gerincműtéte óta - úgy érezte, jó lesz neki pihenni egy kicsit, Katát pedig nem érdekelte a kékpecsételés, így aztán Zoli és én megszabadultunk terhünktől, és légies könnyedséggel indultunk a kb. 3 km-es kitérőre a pecsét ügyében. Odacsapattunk, és benyomtuk az első bélyegzőt - mmm, újra megcsapott a bélyegzőgyűjtés szele :-) Nagyjából 100 éve lehet, hogy utoljára pecsételtem... (Annak pedig már 6 éve, hogy a Zemplén elejét csináltuk, jesszum...) 
Visszacsapattuk Zsoltihoz és Katához, majd újra felmálházva indultunk tova. Most már foglalkoztatott bennünket éjszakai szálláshelyünk, valamint a vízvételezés gondolata, fordított sorrendben. Az aszfalt mentén elvileg voltak források, gyakorlatilag egyet sem láttunk. Aztán odaértünk, ahol a kék jelzés elhagyja az aszfaltot, itt pedig fellelhető volt a Vöröskő Vendégház. Ez egy hangulatosnak tűnő házikó az erdőben naaaaagy füves placcal és egy kis tavacskával, valamint ma épp labdajátékozó fiatalokkal. Megkérdeztük tőlük, tudunk-e náluk vizet vételezni. Készségesen beinvitáltak és megmutatták az udvari csapot a ház mögött - soha jobbat! Örömmel töltöttük meg ivózsákjainkat, így mára és holnap reggelre megvolt a vizünk. Nagyon megköszöntük, majd továbbálltunk.

Eddigre már igen fáradt voltam. Most már úgy mentünk, hogy amint alkalmatos helyre lelünk, letanyázunk. Nekiindultunk az emelkedő útnak, miközben a böglyök nekiálltak gyötörgetni minket. Sűrűn csapdostam magam a térképpel, mely remek módszert Kata eltanulta és másnap már sikerrel alkalmazta szintén. Igen fáradtan vonszoltam magam és terhemet, és már alig vártam a nap végét. Felértünk aztán egy síkabb részre, és a fák közt kiszemeltünk egy helyet. Odatanyáztunk. 

Egy darabig nem tudtam segédkezni a "házépítésben", mert olyan szinten voltam ki, hogy még a hányinger is kerülgetett... Csak lecsüccsentem, és boldogan vettem le a bakimat... Szuszogtam kicsit. Aztán lassan egyre jobban lettem fizikailag, de lelkileg meg ijedeztem picit, hogy ha első nap így kipusztulok, mi lesz itt még 3 napig?? Zsoltinak viszont nem volt mit aggódnia: a teste a hosszú elvonás után igen remekül bírta ezt a menetet, nem látszott gond a továbbiakban sem.

esti életkép a táborban
remek kis függőágyam első bevetésén! (fotó: K. Zsolti)
Vacsiztunk egyet, majd megittuk mindkét üveg borunkat :-) Meg sem éreztük. Szeretem ezt a tábori feeling-et, hogy odaülünk egy kupacba a sátrak mellé, eszünk, iszunk, dumcsizunk... Zsolti viszonylag hamar elvonult regenerálódni, de mi sem húztuk túl soká. Már előre dörzsöltem a markom: milyen állati minőségűt fogok én aludni, megszakítás nélkül!! Hát nem így lett: a pisilhetnék felébresztett, és muszáj volt éjjel kivonulnom, amivel meg Katát vertem fel (aki egyébként saját elmondása szerint nem aludt), aki szintén kivonult. Szóval ennyit a folyamatos eszméletvesztős alvásról...

2. nap
Egész emberien ébredtem. Kata mára eldöntötte, hogy ő hazamegy, mert a munka nem vár. Megreggelizgettünk, közben nézegettük a térképet, hogy mi vár ma ránk. Zsolti, a művész úr készített egy kis turista csendéletet:

(fotó: K. Zsolti)
Összecsomagolt táborhelyünket a hátunkra emeltük, majd nekiindultunk a mai etapnak. Hál' Istennek megfelelően éreztem magam, a tegnap esti kimúlásnak nyoma sem volt. Csinos kis árkocskákban haladtunk, általában libasorban, kivéve mikor hárman háromfelé :-)

"indulj el egy úton, én is egy másikon..." (fotó: G. Kata)
Nem is oly soká odaértünk egy pihenőhelyhez, mely utak kereszteződésében helyezkedik el. Itt megálltunk kissé és ledobtuk a zsákokat. Eszegettünk némi édességet (pl. szottyasztott mangót, vagy mit), elolvastuk az infót táblán, hogy milyen sokféle, állatkáról elnevezett tanösvény van errefelé (pl. borz, fekete gólya, vadmacska, vaddisznó), majd vesztünkre Zoltán nekiállt lazítani. A lábait nyújtogatta, azaz nyújtott lábakkal hajlongott, mikor is szemei megakadtak a porban 3 db emberi eredetű műfogon... Ez aztán olyan gyomorforgatóan hatott ránk, hogy Kata és Zsolti meg sem voltak hajlandóak nézni... Én ugyan megnéztem, de bevallom, ez a perverzitásnak valamiféle viszolyogtató fokozata volt... :-) Inkább szemléltem volna tovább a fűben heverő kitépett szőröket, az legalább természetes...
Patakvölgy mentén becsorogtunk Vágáshutára. Oly igen apró zsákfalu ez, hogy még kocsma sem üzemel benne. Szerencsére közkút az van és működik is, így a fogmosást és lábmosást - ki-ki igény szerint - is meg tudtuk ejteni a vízvételezés mellett. Itt benyomtuk a második kékpecsétünket, ami felettébb jól esett megintcsak :-) Cseppet itt is letanyáztunk padokra egy népies kinézetű vendégházzal szemközt.

Ezekben a falvakban sok szlovák él, és a településnevek, illetve egyéb feliratok sokszor szlovákul is ki vannak írva.
Következő állomásunk Nagyhuta volt, ahol megintcsak vártak ránk a bélyegzés örömei (már akire). Potom ötésfél km-re volt. Egy jó darabig a faluból kivezető aszfaltúton kellett baktatnunk, majd vettünk egy balkanyart, és a Hollós-patak völgyében futó ösvényre ágaztunk le. Itt néhol tarvágásos részek között haladtunk át, és ahol nem a fák árnyéka borult ránk, ott bizony meglehetősen meleg volt. Irtó dús szederbokrok közt haladtunk, úgyhogy a sebességünk kellőképp vissza is esett, győztünk legelni. Csudálatos volt!
"zöld erdőben jártam..."
Felkaptattunk, majd legurultunk Nagyhutára. Itt is meglett a kék bélyegző, amit el is helyeztünk füzetkénkben. Innentől aszfaltos csapatás következett Kishutáig, amit meglehetősen gyorsan el is értünk. Itt kocsmakeresés zajlott, Kata és Zsolti kettőt is gyanított, az első nem volt eredményes, így maradta a merőben valószínűleg működő egység a kisvasút állomásánál. Merthogy itt, Kishután van egy megállója a hírös zempléni kisvasútnak, mely Pálháza és Rostalló közötti 7 km-es távolságon közlekedik. Kata most ezt a közlekedési lehetőséget tervezett elcsípni, mely kiválóan sikerült is, még egy kis kocsmázásra és üldögélésre is maradt idő, mielőtt bedöcögött a vonatka. Addig is Zsolti szlovák sporttársra lelt egy asztalához telepedő kedves bá' személyében, és egyik magyarul, másik szlovákul, de kommunikáltak egymással, többek közt a kerékpársport jelen állásáról.
Katát, bárhogy is ríttam, nem lehetett megingatni hazamenetelében, így aztán bele kellett törődnünk távozásába. Jött is aztán a kisvonat, s elvitte Katát Pálháza irányába. Hárman maradtunk.

kisvonat érkezik (fotó: K. Zsolti)
A délután közepe lévén most már tervezgetni kezdtünk, nagyjából meddig menjünk el ma, meg hogy hol vételezünk utoljára vizet, és Zoli felvetette, hogy elbírna a bendője egy főtt ételt ma már. Ismervén a következő településen, Bózsván lévő Kőbérc vendéglőt (és kempinget), azt céloztuk be. Közben a helyismerettel bíró túratársaim meséltek a Bózsván lévő nagy szikláról, melyet már vártam megtekinteni.
Kishutáról Bózsvára a Szuha-völgyben visz a kék, ami eléggé szépséges mélyút-szerű völgyecske, ahogy azt a következő fotó is mutatja:
álmélkodás a Szuha-völgyben (fotó: K. Zsolti)
Bózsvára beérve egészen hamarosan odaértünk ahhoz a bizonyos sziklához. Meglehetőst meglepő, ahogy ott emelkedik a házak mellett eléggé monumentálisan. Zsolti hamar felfedezte, hogy vezet fel rá ösvény, úgyhogy Zolival gyorsan fel is hágtak - én lassabban dolgoztam fel málhámat oda. Odafent volt 2 srác, akikkel Zsolti gyorsan megegyezett abban, hogy a már innen látható Füzéri-vár vakító fehérsége mégiscsak túlzás. De azért Zsoltiban is felbuzgott az öröm, hogy ím az első pozíció, ahonnan megpillantható az ikonikus vár. Közben találgatták Zolival, melyik magaslat lehet a Nagy-Milic. Szemlélődtünk és fotóztunk kicsit itt, a szikla tetején, ami amúgy elég király hely volt.

első pillantás a Füzéri-várra a Bózsvai-szikláról
Csapattunk a Kőbérc felé. A hely szerencsére nyitva volt, és eddigre már én is úgy döntöttem, hogy eszek egy jót. Vendég rajunk kívül nem volt, a kiszolgáló lány furcsa stílusától pedig el tudtunk tekinteni. Rendeltünk is: Zsolti gombaleveskét, Zoli és én pedig tarjás túróscsuszát, vagy micsodát. Mindenesetre ezt a gusztusos remeket hozták ki, melynek az íze is igen rendben volt:

málnával díszített eledel a Kőbércben
Étkeztünk egy jót, aztán kaptuk magunkat, mert még akartunk egy kicsit haladni ma. Kicsapattunk Bózsváról, és egy magaslatról újra a Füzéri-várat szemléltük, valamint a látványos színekben pompázó égboltot, mely a távolban esőt ígért.

égszínkék
Rátértünk arra a fák közt haladó földútfélére, amit a 2013-as keltezésű térképem tervezett kerékpárútnak nevez, valamint régi Füzérkomlós-Sárospatak vasút nyomvonalának is. Hogy bringautat akarnának belőle csinálni, annak semmi nyomát nem láttuk, viszont hogy vasút volt egykor, annak annál inkább. Töltésen haladtunk, időnként pedig egyéb objektumok mellett is elhaladtunk (áteresz, kőlapokból rakott árokdarab). Ez a vasútnyomvonal egészen Füzérkomlósig tart, ahol - ahogyan Zsolti és Zoli mesélték - ki van állítva egy régi mozdony.
Nézelődtünk valami sátrazóhely után. Volt egy ígéretes: a Sóska-rét elég csodásnak tűnt, de még bírtunk haladni, úgyhogy tovább mentünk. Átszeltünk egy közutat, majd egy újabb szépséges rétre értünk. Itt az utunk végig a Nyíri-patak mellett ment, egyébként pedig egy kaszáló szélében, ahol szépen összegöngyölt bálák várakoztak a beszállításra.

jövünk-megyünk (fotó: K. Zsolti)
Egyszer csak valamelyikünk kiszúrt egy nyuszit előttünk, ahogy ott kotorgatott-matatott valamit elmélyülten. Zsolti és az én kezemben is máris emelkedett a fényképező, és mivel én voltam hátrább, kíválóan meg tudtam örökíteni a Nyúlcserkész Zsoltit :-) A kis tepsifüles nem volt túl félénk, nyugodt óvatossággal szemlélte meg időnként, mennyire vagyunk már közel hozzá.

a nyúlcserkész :-)
tepsifül
Mentünk-mentünk ott a rét szélében, mellettünk a patakot szegélyező fasávval, amikor egyszer egy igen jelentős ösvénybejárat mellett haladtunk el. Bekukkantottam, és megláttam, hogy ott megy a kék jelzés. Úgyhogy bebújtunk. Itt már gyanús volt, hogy a kék korábban sem a rét szélében ment volna hivatalosan, hanem valahol a fák között, Zoli is így emlékezett a néhány évvel ezelőtti bejárásáról. Mindenesetre most rátértünk újra, és kisvártatva egy nagyon durva állapotban lévő egykori vasúti hídon haladtunk át a patak fölött. Döbbenet állapotban volt, hiányoztak belőle darabok, korlátja sem volt, és egyáltalán teljesen lestrapáltnak tűnt. Ott döbbentgetődtünk figyelemfelkeltő látványos állapotán, illetve azon, hogy a kéket ezen vezetik át.
No aztán most már úgy voltunk vele, hogy tábort verünk mára. Úgyhogy letértünk a nagy rétre, és néhány összekészített szalmabála tőszomszédságában felvertük a sátrakat szépen. Az ég alja remek színekben pompázott, Zsolti csodásan meg is örökítette a témát:

tábori színek (fotó: K. Zsolti)
erdőtűz? szerencsére nem :-) (fotó: K. Zsolti)
Saját házi Lordunk pedig kényelmetesnek tűnő módon elhelyezkedett a szalmabálákon, és élvezte a feeling-et.

A vacsizást szinte kihagytuk a főtt étel okán, csak Zsolti jött rá, hogy kevés volt az a gombaleveske, és pótolta a dolgokat. Némi dumcsi, kicsi borozás, s eltelt az este, nyugovóra tértünk.


3. nap
Ma aztán én mentem haza, de azért még egy darabig a társakkal tartottam, konkrétan Füzérig. Megreggelizgettünk, s közben a sátrak külső rétegét feldobtuk a bálákra, hogy száradjanak szépen a napon. Aztán pedig nekiindultunk, búcsút véve kedves táborhelyünktől. Most már egész közel volt Füzérkomlós, ahol a legfeltűnőbb, amit megpillantottunk, a kiállított régi mozdony volt. Megtudtuk róla, hogy Romániában gyártották 1972-ben.

mozdony Füzéri-várral Füzérkomlóson
Elhaladtunk a Fehér Szikla vadászház irtózatosan puccos kerítése előtt, és nem bírtuk megállni, hogy szót ne ejtsünk a mai Magyarország vadászati helyzetéről.
Füzérkomlósról kb. 3 km hosszú aszfaltos kerékpárútnak kinevezett út vezet át Füzérre. A kék jelzés ezen indul, majd elvileg letér róla a vadvirágos rétre, hogy aztán egyszer keresztezze, majd talán hivatalosan újra, legalábbis a térképem szerint. Ennek a valóságban nyomán nem találtuk, sőt: a kék jelzések valójában az aszfaltút vége táján már magán az úton vezetnek végig, be Füzérre.
Szóval az elején ahol lehetett, ott máris letértünk az aszfaltról egy irtóra vadvirágos rétre. Elbájoló volt az a színkavalkád, amit a sokféle virág kiadott! Zsolti bőséggel fotózta a szépséges növénykéket a velünk szemközt közeledő váron kívül.

Zsoltit a kéktúra füzet elejére!! :-)
közelítés (fotó: K. Zsolti)
(fotó: K. Zsolti)

Szóval ebből a déli irányból közelíteni a várat igazán ideális, csodásan láttatja magát pazar előtér mögött. S ha az ember hátratekint, hasonlóan szépséges lankás zöld dombokat lát...
Épp párhuzamosan baktattunk az aszfalttal, mikor láttuk, hogy érkezik rajta egy kék otthonkába bújtatott nénike, aki két talált bottal segítette önnön haladását. Mikor mellénk ért, megszólított minket, s érdeklődött, jobb-e nekünk ott menni a réten, mint az aszfalton. Szerintem kicsit mind elgondolkodtunk rajta, mit is válaszoljunk erre illőn, végül Zsolti mondta neki, hogy ez itt puhább s így jobb :-) A nénike erre aztán ránk zúdította bánatát, melyet az élete okoz neki... Röviden: elmondta, hogy a házassága mily rossz, és hogy most épp megy át Füzérkomlósra a fiához. Megtörölgette a szemét. A jelenet minket lesújtott, s jó utat kívántunk neki.
nénike távozóban
Miután kikászálódtunk egy susnyán át az aszfaltra, és nem láttuk, hogy a térképen jelzettek szerint a kék hol mehet tovább, maradtunk a betonon, és azon caplattunk be a faluba. (A valóságban ez a jelzett kék út.) Füzér központjában megtaláltuk az egyik pecsétet egy vendéglőféle hely kerítésén, és be is nyomtuk hamar. Én most az utolsót. Itt tartottunk egy pihenőt - Zsolti beragasztotta a vízhólyagos lábujját, Zoli vizet vételezett, én pedig megnéztem, mikor jön busz. Mivel addig még volt néhány óra, elmajszoltunk egy Pilóta kekszet, majd Zoli kívánsága szerint elmentünk megkeresni a Tájházat, amit meg szeretett volna látogatni. A ház meg is lett, állt egy roppant újszerűből, meg egy láthatóan igen régiből. Én azt mondtam, hogy megvárom a fiúkat kint s őrzöm a cuccokat, de egy idő után az idegenvezető néni invitált, így csatlakoztam hozzájuk, és a régi házat már én is megnéztem és -hallgattam. Mily más is volt akkor az élet... Az, amit mi most csináltunk (hátunkon a házunk módon járni az országot) fel sem merült még tán senkiben...

Ezek után elbúcsúztam a fiúktól, akik felszívva magukat mentek tovább a Nagy-Milic felé, én pedig le a buszmegállóba, ahonnan elbuszoztam Pálházára, onnan egy másik busszal Sátoraljaújhelyre, onnan vonatpótló busszal Sárospatakra, onnan pedig a Keletibe vonatoltam. Mindez igénybe vett kb. 6 órát.

A Zemplén csodaszép. És hátha Zolinak lesz kedve megírni kalandjaikat, amiket már ketten vittek végzet Zsoltival, mint a kemény mag képviselői! :-)

2012. február 6., hétfő

Bükki fagyoskodás

A budaörsi ráhangolódás után a fő-fő madarászásnak a bükki kiruccanást terveztük Dórival. Remélem, ki fogja egészíteni az én szerény beszámolómat. Naná, méghozzá sárgával :)
Előző nap meglett a havasi szürkebegy, így legfontosabb célfajjá a hajnalmadarat emeltük, amit nem olyan rég még láttak a Bél-kőn. A Bükkben azért akad még látnivaló, ábrándoztunk egy sort, hiszen a ritkaságok közül uhuval, uráli bagollyal, kormosfejű cinegével, vízirigóval (tavaly márciusban már megvolt a Szalajka-völgyben), fehérhátú fakopánccsal örömmel találkoztunk volna, a gyakoribb, de szívünknek kedves fajok közül pedig a fenyves cinegére és a keresztcsőrűre fájt a fogunk. Persze, tudtuk, ha ezeknek csak a fele is távcső elé kerül aznap, akkor már igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat. 
Bélapátfalván léptünk ki a távolsági busz álmosító melegéből, majdnem 3 órás út után Bélapátfalva hideg valóságába, a kb. -5 fokba. (Aki hétvégén a Bükkbe tervez kirándulást, ne gondolja, hogy  a buszon csak úgy sorakoznak a helyek. Ha kicsit később érkezünk, talán nem is találunk már kettes helyet. Szóval érdemes időben beállni a sorba :)) Ez ugyan egész enyhe ahhoz képest, amivel a meteorológusok már egy hete ijesztgetik a népet. A tájat pár centi hó fedte, és szállingózott a ráadás. A Bél-kő felé indultunk a kéken. A faluban egy csapat fenyőrigóba botlottunk, egy fa alatt csipegettek valamit. Ökörszem, zöldike, meggyvágó, széncinege és fekete rigó került a napi listára, amíg elértük a ciszterci apátság romjait. Furcsa lenne azt mondani, hogy "megörökítettük fotón" a romokat, hiszen valószínűleg "örökebbek" azok az mi technikánknál, de lényeg, hogy meg tudom őket mutatni:

ciszteri monostor
ciszteri monostor
Innen a tanösvényen mentünk tovább, egyre meredekebben felfelé. Az ösvényt a hideg ellenére is használták, jegesre volt taposva, vigyázni kellett. A széles, autók által is használt út szintén jeges volt, ami miatt néha többet csúsztunk hátra, mint amennyit léptünk előre. Jó edzésnek is fel lehet fogni. Az a gyerek, akit ezen a tanösvényen végighajtanak szed magára egy kis izmot :D Itt már kezdett fokozódni a hóesés, néha a szél is erősödött. Egy elágazáshoz értünk, ahol a tanösvényről lekanyarodva a régi kőfejtőbe értünk. A kőfejtők látványa nagyon lehangoló egyfelől, hiszen hatalmas, helyreállíthatatlan tájsebek ezek, amelyeket az ember okozott, nem ritkán természeti értékek brutális megsemmisítésével. Másfelől viszont ha már így történt, sok érdekességet meg lehet rajtuk figyelni. Például a hegy alapkőzetébe kapunk bepillantást, de több eredetileg ritka, sziklai állatfajt vonz a nagy csupasz sziklafelszín. Az én szívemet megdobogtatta a sziklarengeteg...annyira vágytam a hajnalmadarat.

Bél-kő, régi kőfejtő
Bél-kő, régi kőfejtő


Itt kerestük tehát Hajnit (és Matyit), hol süvítő hóviharban, hol mérsékeltebb hóesésben. Sajnos, a hegy méreteit, pláne később a további, átnézetlen sziklafelszínek mennyiségét látva bőven volt lehetősége a madárnak elbújni előlünk - és ezt meg is tette. Kb. egy óra leforgása alatt kétszer jártuk végig oda-vissza a kőfejtőt, de csak min. 3 havasi szürkebegyet, egy sziklán táplálékot kereső hamvas küllőt, néhány hollót, cinegéket, rigókat, tengelicet láttunk. Hajni és Matyi tehát nem lett meg, de bevallom, a helyében ilyen időben én sem a sziklafalon pózoltam volna a madarászoknak, hanem egy repedésben húztam volna meg magam egy pohár meleg teával. Csalódott voltam. Ennyi agyonfagyás után, úgy éreztem, megérdemeltük volna, hogy  legalább kidugja az orrát. No de itt nem mi diktálunk, szerencsére...
Visszatértünk a tanösvényre, és innentől annyit sem fotóztam, mint eddig, a gépem épségét biztosítandó. Jobbára műúton kellett mennünk, és többnyire szűz havat tiportak lépteink. Az érintetlennek tűnő utak, a hótakaró és a helyenként hézagosan felfestett turistajelzés eléggé megzavarta a tájékozódási képességünket, ezért helyenként töprengenünk kellett, merre is van előre, de szerencsére nem hibáztunk - egyelőre.
Attila remek navigátor. Megvallom, én sokszor hajlamos lennék elkeveredni, még szerencse, hogy nem hagyja :D
Északnyugati irányban láttuk a Bél-kő természetesebbnek tűnő sziklás, "ördögszántásos" oldalát, míg jobbra a Bükk erdeire láttunk ki. Madarak nem nagyon mozogtak, mi is inkább csak azért, hogy ne fagyjunk meg. De persze nagyon jól esett a mozgás a téli bentlét, számítógép és könyvek előtti tunyulás után.
Egy kevésbé viharos pillanatban valamilyen vajvirágfaj (valszleg magas vajvirág) kóróit találtuk az út szélén, erről készült a nap egyetlen növényfotója.

Vajvirág kóró

Innen ismét kisebb navigációs bravúr után feljutottunk a Bél-kő 815 méteres csúcsára. Fentről beláttuk a bányaterület nagy részét, és konstatáltuk, hogy a hajnalmadár lehetséges búvóhelyeinek kis százalékát néztük át. Itt egy kis evés-ivás következett, majd indultunk tovább Szilvásvárad irányába. A tanösvénynek vége, innen a sárgára kellett volna rátalálnunk. Valahol a Bél-kő-nyak és a Messzelátó nevű hegy környékén meg is találtunk, viszont egy elágazásban rossz irányban követtük a P kerékpárutat, ami szerencsére nem egy totálisan ismeretlen helyre, hanem a vissza a Bél-kő-nyakhoz vitt minket. Így próbálkozhattunk újra, s akkor már helyes irányban követtük a sárgát. Mondom, hogy jó navigátor :)
Jobbra-balra bükkösök következtek, majd hamarosan egy lucfenyő ültetvénybe értünk. Itt rövid időre megálltunk, mert egy kisebb madárcsapatba futottunk bele. Inkább magasan a lombkoronában mozogtak, nem is olyan közel. Egy hegyi fakusz és egy csuszka közelebb is merészkedett. A csúcs közelében fenyves cinegék mozogtak, a hangjuk árulkodott. Hamarosan kiértünk a fenyvesből, be ismét egy bükkösbe, amikor elérkezett a nap fénypontja. Egy út menti fa alsó ágán egy jókora madár szegezte ránk a tekintetét: egy uráli bagoly. Egy uráli bagoly! :)
Kb. 15 méterre lehettünk tőle, és amint megláttuk, már emelte is a szárnyait, biztonságos távolba menekült. De ez sem volt nagyon messze, kb. 40 méterre. Először ebből a távolságból figyeltük, majd a bizonyítófotó után ismét kezdődött az "akciózás". Kb. 20 méterre sikerült megközelíteni. Jó 10 percig figyeltük, szájtátva, suttogva. Lenyűgöző élmény volt. Csak ült az ágon, a baglyokra jellemző bölcs, nyugodt tekintettel, fejét forgatva. Úgy tűnt, mint aki pontosan felmérte a helyzetét, és nagyon jól tudja, hogy semmi veszélyt nem jelentünk rá, hiszen az érzékszerveink és az erdei életben hasznavehető fizikai képességeink sehol nincsenek az övéihez képest. Csak ült egy ágon, és tűrte, ahogy mi tátott szájjal bámuljuk, minden bizonnyal élvezte a helyzetét. Felsőbbrendűsége akkor vált már-már "megalázóvá", amikor megunta a társaságunkat, és az irányunkban levetette magát az ágról, a fejünk felett kb. 5 méterrel siklott át, megmutatva a teljes tollazatát, majd eltűnt a fenyvesben. Fantasztikus élmény volt. Én nem sok bagolyt láttam életemben és ez maradandó élmény volt. A méltóságteljes és bölcs tényleg a legjobb jelzők. Csak csodáltam...gyönyörű volt. Íme néhány fotó Őméltóságáról (sajnos a minőség megint gyenge, itt éppen hevesebben esett a hó):








A felkavaró élmény után hóesésben meneteltünk tovább a sárgán. Beértünk a Horotna-völgybe, ahol szén-, kék és barátcinegét, hamvas küllőt és sárgafejű királykát láttunk. Egy 10-15 egyedből verbuválódott széncinkecsapat rövid ideig követett is minket, talán némi elemózsiát remélve tőlünk, de azt most undok módon megtartottuk magunknak. A zöld kerékpárúton a Szalajka-forráshoz értünk. A forrás környékén volt még szabad vízfelszín, de amúgy a patakot jégpáncél fedte. Nem titkolt vágyunk volt, hogy a tavaly ugyanitt látott vízirigót megint megtaláljuk. Siettünk is a tavalyi megfigyelés helyére, a Szikla-forráshoz. Kicsit vártunk, de semmi nem mozdult, így mentünk tovább, már csak azért is, hogy elérjük a budapesti buszt. A patak menti út egyébként szinte teljesen le volt fagyva, csodával határos módon úsztuk meg esés nélkül. Búcsúzóul két fotó a Szalajka-patakról:




A faluba érve siettünk annyira, hogy ne csábuljunk be egyik vendéglátóipari egységbe sem, pedig a forró csokitól kezdve a forralt boron át a citrommal megbolondított rántott pisztrángig több vágyunk is megfogalmazódott. Beszédbe elegyedtünk egy Balatonról (Attila felvilágosított, ez egy közeli falu) származó bácsival, aki juhászként dolgozik a környéken. Mesélt nekünk a közelben fellelhető rétekről, meg egy egyéb látványosságokról, igazán kedves volt. Vele együtt szálltunk fel a buszra. Végül 20 km megtétele után, havasan, fagyottan szálltunk fel a budapesti buszra.
Lehet, hogy a hajnalmadarat nem találtuk meg, de azt hiszem együnknek sem jutott eszébe panaszkodni. Egy teljes nap kint, a levegőn. Ilyen szombatok kellenek nekünk, korán kelés, sok élmény...egy aktív nap :)