Ami kéktúrának indul, az nem biztos, hogy úgy is végződik.
Ez utóbbi eset állt fenn a mi túránkon is, amikor augusztus 5. és 8. között kóboroltunk egyet a Bükkben Dórával és Attilával. Szarvaskőről indultunk és Dédestapolcsányig jutottunk el - ez stimmel, mint kéktúra útvonal. Mi csak Bánkút és Mályinka között kószáltunk el másfelé, amint azt majd olvashatjátok időrend szerint.
3 és fél óra alvás és egy hősiesen borzalmas koránkelés után már fél 9-kor leléptünk a buszról a bájos kis Szarvaskőn. DórAttila boltolt egyet és kékpecsételt a szomszédos kocsmában, majd felindultunk a várhoz. Özönlött rólunk a víz, mire felértünk - valódi hőségnapok voltak. Letekintettünk a csodás falura és még csodásabb környezetére. Még mindig nagyon tetszik!
 |
| a falu odafentről (fotó: Attila) |
Tovább baktattunk a kéken. Izzadásban nem volt hiány, sem pedig böglyökben, sajnos. Az első harapást be is gyűjtöttem. Azért a térkép által is jelzett szép kilátás igyekezett kárpótolni emiatt, sikerrel.
Megállóhelynek a Gilitka (Szent Anna) kápolnát szemeltük ki. Itt szusszanást és csoportos étkezést követtünk el, de még milyen finomat! Dóra nem volt éhes, de aztán elcsábította a csinos terülj-terülj asztalkám, amit kolbiból, szalámiból, paprikából, paradicsomból, ubiból, hagymából, sajtokból rittyentettünk. Nagyon nyami volt :-)
S épp jókor voltunk jó helyen, ugyanis jött egy kis eső, ami elől be tudtunk húzódni a csinos fedett pihenőhelyre. Nem esett sokáig, de nem bántuk, hogy mi és a holmink nem ázik. Megnéztük a szépen felújított
kápolnát is (a Gilitka az itt folyó patak neve, Szent Annához pedig a szerencsés szülés és a helyes gyermeknevelés érdekében fohászkodtak anno - úgy vélem, ezt ma is többen tehetnék...), elolvasgattuk az információs táblákat, s átszökkentünk a patak túloldalán lévő, rendben tartott ismeretlen katona sírjához. Mikor aztán úgy véltük, az esőke elvonult, tettünk egy apró kitérőt a Gilitka-forráshoz. Vize oly egészséges volt, hogy kiöblösödésében dúsan tenyésztek a húrférgek, rákocskák és csíborok. Mylord kedvéért - ki sajnálatos módon nem tartott velünk ezen a túrán - fotóztam húrférgeket :-)
A következő kékbélyegző a Telekessy-vendégháznál volt. Itt rafinált helyen rejtezik a pecsét, s én csak somolyogva figyeltem, ahogyan Attila lehajtott fejjel ellépdel a kérdéses fa mellett fel-fel a sok lépcsőn :-) Dóra kiszúrta a pecsétet, s megkönyörülve Attilán még azelőtt szólt neki, hogy Attila felért volna a házhoz, mely a sok lépcső tetején pihent.
 |
| beépített bélyegző |
Megbélyegezve továbbtértünk. Itt omladozik a fák közt egy elég monumentális épület, talán turistaház lehetett valaha.
Attila terve vala, hogy betérünk a felhagyott bélkői bányaudvarba, s most úgy haladtunk, hogy azt találgattuk, elinduljunk-e valamelyik ösvényen jobbra, vagy inkább tovább menjünk biztosabbnak tűnő objektumokig, s ott igyekezzünk rátérni a Bél-kői tanösvényre.
Ó, de még előbb lezajlott a kígyó-incidens! Sorjáztunk szépen az ösvényen, én leghátul, amikor is elhaladva nagy zörgést hallottam. Kíváncsian hátrafordultam, s még láttam, ahogy egy tekintélyes kígyó elkúszik az aljnövényzetben. Egyből izgatottan kiabálni kezdtem DórAttiláéknek, hogy "kígyó! egy kurva nagy kígyó!!", s közben szaporáztam vissza, hogy minél tovább figyelhessem az állatot. Nagyjából meg tudtuk szemlélni, miközben vélt méretein szörnyülködtem hangosan. Igen lenyűgözött.
 |
| a kígyóállat |
Letértünk a jelzett útról, majd hamarosan az egykori bányaútra értünk, melyen vezet napjainkban a Bélkői tanösvény. Az út menti fákról besomoztunk, majd Attila emlékeire hagyatkozva (aki már járt a régi bányaudvarban egyszer) rátértünk a megfelelő csapásra, mely egyenesen
Mória bányáihoz vezetett minket... Legalábbis nekem egyre többször volt ez az asszociációm az itt látott érdekességek folytán.
Haladtunk egy fal mellett.
Mely egyre magasodott.
Majd kiöblösödött és tovább magasodott, amolyan kisebb udvart alkotva. Itt már volt mit bámészni a nagy sziklafalakon, legalábbis engem a szikla, a kő, a hegy folyton lenyűgöz...
Aztán újra beszűkült, de jó magas volt, és feltűnt egy amolyan alagútszerűség a falban... De giga nagy ám, kamion is befért volna! Hangosan "tejóég!!"-eztem, és loholtam, hogy minél előbb lássam a titokzatos bejáratot. Mely azonban...
...be volt falazva. Bizony, betonból kiöntötték, s nem lehetett rajta bemenni, csak állani ott előtte, odacövekelve, és tátott szájjal bámulni, miközben a fantázia mindenféle bányában rekedt lényeket, befalazott emberekből mutálódott vak izékat, vagy csak a sziklafal másik oldalán egy belső udvart s oda való átvezetést képzeleg...
 |
| úton a bányaudvarba |
 |
| a nyílás... |
 |
| ...befalazva, s egy kobold őrzi :-) |
Teljesen odáig voltam, meg vissza. Micsoda hely! Micsoda fantasztikum, titokzatosság, történések, rejtélyes régi dolgok...!
Vagy persze pusztán vér és verejték, sok-sok munka, természetátalakítás és -rombolás, kizsigerelés és tájsebejtés... Majd
természetvédelmi területté nyilvánítás.
A nagy belső udvarban letanyáztunk. Én nem bírtam még leülni, föltétlenül alaposan körbe kellett koslatnom. Elsőként a szemben lévő óriási falon lévő hatalmas sziklaomlást kellett közelről szemügyre vennem. Kövekről kövekre kaptattam, majd felkapaszkodtam a letöréshez. Elképedve állottam ott mintegy száz évig, szájamat tátva, fejem fölvetve... Le nem tudom írni, mit éreztem, de olyasmit, hogy mekkora monumentalitás már az, ami itt most előttem van, és az ember (ez az apró hangya!!) mit tudott vele művelni... Lépcsősen csupaszra faragta a hegyet, s akkora anyaghiányt képezett benne, hogy az bődület... Elképesztő...
 |
| az omlás, s én, mint méretarány (fotó: Dóra) |
 |
| kézzel (!) művelt oldal (fotó: Dóra) |
Eszegettünk, beszélgettünk, majd én további felfedezőútra indultam. Találtam további befalazott járatokat, valamint remek lelátás nyílt a hegy aljában lévő, láthatóan felhagyott iparterületre, mely egyértelműen az egykori bányászathoz kapcsolódott. A térkép is jelezte az egykori szállítószalag helyét, mely szabad szemmel is látható volt széles nyiladék formájában, egyenesen az egykori cementgyár irányába tartva. Bélapátfalva akkoriban egészen más lehetett...
Aztán úgy volt, hogy elindulunk. Fel is málháztuk magunkat, s megindultunk, amikor is eszembe jutott, hogy otthagytam tanyahelyünkön az itt gyűjtött kövemet. Visszamentem, keresgéltem, majd felfedeztem egy eddig rejtőző ösvényt, amin a sziklafalak újabb dimenzióját közelíthettem meg kis kalandozással...
Mire visszaértem DórAttiláékhoz, ők nagyban növényeztek. Újságolták, hogy Dóra megtalálta az illír szirtipereszlényt, mely valódi szenzációnak számít, mert ..... öööö... Ezt majd inkább Attila elmeséli :-) A lényeg, hogy DórAttila boldog csodálattal fotózta körbe a növényt.
Az illír szirtipereszlény egy fokozottan védett növényfaj, csak a Bél-kőn fordul elő Magyarországon.
 |
| Dóra és a szirtipereszlény (fotó: Attila) |
 |
| illír szirtipereszlény (fotó: Attila) |
Amíg a botanászok lelkesen botanásztak (ugyanis a bányaudvarnak egy olyan pontját fedezték most fel, amit eddig nem, s amely sok izgalmas dolgot rejtett számukra), én lepkésztem, illetve sok érdekes dolgot vettem észre, pl. mászó (?) síremlékét (erre mondjuk Attila hívta fel a figyelmemet), fényképezőgép optikavédő egy darabját, egy nyakláncot, csinos csigaházat, sárga kövirózsát, halott sünit találtam.
 |
| gyöngyházlepke |
Kaptuk magunkat, és lebaktattunk a Bélkő-tanösvényen az apátsághoz. Ekkorra már igen éhesek voltunk, úgyhogy az apátság udvarában az egyik romdarabra telepedve piknikeztünk egy finomat. DórAttila itt hiába keresték a kékpecsétet, az apátság most nem volt nyitva. Itt van a Mária-forrás is, melyből jóleső érzéssel töltöttük tele ivóholmijainkat.
Úgy nézem, az apátságról egyikünk sem készített fotót (én már többször jártam itt, azért nem), ezért idehelyezem egy korábbi képemet:
 |
| a ciszterci apátság (fotó készült: 2014. április) |
Eztán lebaktattunk az apátságtól a városba vezető lépcsősoron, és először is kerestünk egy boltot, mert már ma rájöttünk, hogy bizony még némi étket vételeznünk kell. Szerencsénk volt: pont 6-kor estünk be egy Coopba, mely távozásunk után már zárt is. Vettünk kenyeret, ubit, sárgarépát, hintőport, kakaót...
Lebaktattunk a cementgyár vasúti megállóhelyhez, mert itt is volt kékpecsét. DórAttiláék benyomták ugyan, de akárha semmit nem tettek volna, mert nem fogott egyáltalán (sajna bélyegzőpárnát nem hoztunk). Úgyhogy bízhattunk az utolsó lehetőségben: a Szomjas Csukában, mely a Lak-völgyi-tó partján lévő söröző, szomszédságában az általunk kiszemelt éjszakázóhelyünknek. S én ittjárási rutinomból kifolyólag tudtam, hogy itt is van egy kékpecsét.
A melegtől tiszta kornyadtak voltunk, s már igen vártuk, hogy odaérjünk. Özönlött belőlünk a víz majdhogynem minden nyílásunkon. Egyből bevettük magunkat a sörözőbe, ahol megvolt a bélyegzés is, és aztán a hideg üccsivel meg gyümölcsös sörrel kitámolyogtunk a napernyős asztalokhoz fogyasztani. Tisztára odavoltunk, ez a hőség a türelmünket is próbára tette. De jó volt ott üldögélni, iszogatni a hűs gyümölcsös csodákat. Aztán összevakarintottuk magunkat, s megtettük a szálláshelyünkig hátrelévő néhány 100 métert. A jókora réten pusztán mi sátraztunk, így könnyen választhattunk az elzárhatatlanul csobogó kúttól és padasztalokkal hintett tűzrakóhelyes részlegtől távoli rétrészletet. Odatanyáztunk. DórAttiláék felverték a sátrat, én csak kidobtam a placcra a derékaljat és hálózsákot, s dolgom jól elvégezvén répát tértem rágicsálni.
Nekiállt leszállni az est.
S jött vele a pára.
Az is leszállt.
De nem csak a növényzetre, hanem ránk is.
Az én hálózsákomra is. Ahogy felkeltem róla, ott volt száraz, hol popóm érte, mindenhol máshol egyre nedvesebb lett. Rájöttem vala, hogy itt bizony gáz lesz, mert amennyiben valóban kint alszom a puszta placcon, reggelre csuromvizesen fogok előúszni a vackomból. S az bizony nem lesz oly kellemdús...
Ahogy bejártam az erdőbe, észleltem, hogy a fák között bizony szárazság van. Ámde nem vitt rá a lélek, hogy a "wc-ben" sátrazzak, illetve DórAttiláéktól oly távol vonuljak. Egyik portyámból visszajőve Dóra mondta, hogy megtárgyalták Attilával, hogy befogadnak éjjelre. A 2 személyes, láb felé keskenyedő sátrukba.
A drágák! Csak nem tudták előre, mit vállaltak... :-) Mindenesetre örömmel fogadtam megmenekülésem lehetőségét, jóllehet kicsit azért szabódtam, hisz én nem gondoskodtam magamnak fedélről, s most majd mind szívunk miattam... Egyébiránt totálisan fáradt voltam, az előző éji 3,5 óra alvás említésre is alig volt méltó... Szóval boldogan bemásztam a sarokba, majd nagyjából 2 kérdés után (amit a barkochbában feltettem) magam számára is váratlanul robbanásszerűen elaludtam.
2 kérdés között.
És aludtam édesdeden reggelig, míg az egyre forrósodó sátor ki nem vetett magából minket.
No de addig még történt egy s más az éjjel.
Pl. a legfontosabb, hogy én csodálatosan jót aludtam :-) Állítólag úgy alszom, mint Sid a Jégkorszakból: eldőlök akár hanyatt, s lehúzták a rolót, se lát, se hall, joccakát. Valószínű most is ezt játszottam. Néha azért magamnál voltam, hogy fájnak a térdeim amiatt, hogy nincs hely őket behajlítva tárolni, és egyszer hallottam szegény Attila felháborodott morcogását, miszerint az istennek sem lehet itt elférni így.... :-))) Tény, hogy igencsak egymásnak préselődtünk, s valódi hering életérzést valósítottunk meg. Dóra szerint én matricaként lapultam a sátorponyván :-)
Reggel Dóráék elmesélték, hogy éjjel volt némi akció: érkezett a rétre egy autó, megállt s ott lapult, DórAttila pedig aggódott, hogy mit akarnak, valamint az én zsákom kint volt hagyva éjjelre a placcra, amiatt is aggódtak. Lesték az autót a sátorból távcsővel egy ideig, majd behalászták az előszobába a zsákomat.
Mindebből én az égvilágon semmit nem észleltem :-D
Reggel a sátor elkezdett egy egyre melegedő sütőhöz hasonlítani, s nagyjából mindhárman egyszerre jutottunk el oda, hogy azonnal ki kell innen rohanni, mert végünk... Vad kicuccolás, majd odakint a füvön még némi szunyókálás következett.
 |
| kimenekültünk a forrósodó sátorból |
Aztán megkezdtük reggeli tevékenységeinket: teafőzés, fényképezés, eszegetés, pakolászás. Jó későre készültünk össze, addigra már olyan meleg volt, hogy alig bírtunk a réten megmaradni.
 |
| gyógytea kompozícióban (fotó: Dóra) |
 |
| kacsafarkú szender (fotó: Attila) |
 |
| lepke lókakin |
Jött a kínzalom szegény Dóránk számára. Tegnap már alapost széttörte a lábát a remek Meindl baki: mindkét sarkát, valamint lábujjait. Most alaposan beragasztotta a sérült felületeket, de így is sziszegve dolgozta fel lábára a bakancsokat. Ahogy nekiindultunk a hegynek (hisz ma kellett valójában felmásznunk a Bükkre), Dórám hangja egyre inkább elapadt, s fogait összeszorítva lépéseire koncentrált. Micsoda hősnő volt!
Bírta ezt nagyjából az Imecs-forrás környékéig, ott aztán szitkokat szórva az orv bakancsra vadul eltávolította őket lábairól, s felvette inkább a túraszandált. Ám az egyik lábán a szandál hátulsó pántja pont azon a magasságon feszült (volna), ahol a lebőrtelenített sarok volt, így aztán Dórám egy cipőfűző segítségével kreatívan megoldotta ezt a kérdést is.
 |
| az aljas Meindl, és a kreatív szandál :-) |
Dóra innentől fogva az egész Bükköt szandálban tolta. Komolyan egy hősnő!
Felkaptattunk a katonasírokhoz, amik egy német elesett és társa emlékére állanak ott, majd továbbhaladtunk a Péter-úton egykori szénégető boksák mellett. Annak rendje szerint megkerültük az Ördög-hegyet, majd máris ott voltunk vágyott célunk, az Őr-kő alatt az Őr-kő kulcsosháznál. Szemeink igen hangosan kopogtak, úgyhogy Dóra sem nézegette túl sokáig körbe a házat, hanem indultunk fel az Őr-kőre, ugyanis javallottam korábban egyrészt, hogy ide a csodakilátás és csodahely miatt mindenképp menjünk fel, másrészt ezt a helyet az Úr is arra teremtette, hogy a reá felhágó megfáradt vándor csodás kövei közé telepedve fogyassza el hamubansült pogácsáját, miközben kocsányon lógó csigaszemei előtt ott húzódik a Bükk előtere a maga fönséges panorámájával. Ennek vágyával kaptattunk a masszív emelkedőn, s odafent vágyaink beteljesültenek.
Ledobtuk a zsákokat, Attila még a csupavíz pólóját is, majd farkaséhesen az elemózsiára vagy épp a tájképre vetve magunkat szusszantunk.
 |
| az Őr-kövön (880 m) |
 |
| tömjük kiéhezett arcunkba az elemózsiát (fotó: Dóra) |
 |
| ubipisztolyos napellenzős Dóra :-) |
Áhítattal hódoltunk a borsós paprikás csemegekukorica konzervnek. Ez valami fönséges volt, hozzá persze a sok más egyéb csemege... Ilyen helyen táplálkozni - ki nem bírom fejezni, milyen csodálatosnak érzem!
Továbbindultunk, mert új cél csalogatott minket: a Pes-kő. Ide nem vezet jelzett út, s én még nem jártam itt (az is lehet, hogy jártam, csak már nem emlékszem...), de most nagyon szerettem volna. Odáig igazi bükki csodaösvényen haladtunk: földből kiálló mészkövek között szökelltünk, s fák közt kanyarogtunk. Gyönyörűséges!
A Pes-kő-kapun át lebaktattunk a nyeregbe, majd némi törpölés után, hogy melyik is a jó ösvény (csak engem kellett meggyőzni, hogy az az, amin épp indultunk), hamarosan kibukkantunk a Pes-kőnél. Ó, ez is hasonlóképp csodás hely volt, bár mégis más, mint az Őr-kő: itt nem volt annyi kő szanaszét, hanem inkább egy placc, ahonnan szét lehet szemlélni a Bükk alját.
 |
| a Pes-kőn (857 m) |
Itt Attilára is és rám is felettébb ránktört az álmatagság. Úgy éreztem, ülve el tudnék aludni. A nagy meleg ilyen hatással van rám időnként. Bedültünk egy fa árnyékába fejünket a hátizsáknak támasztva, s szunnyadoztunk. Igazán elaludni nem tudtunk, sokféle ránkmászó rovar csikált, no meg a repülő rovarokra is elég nagy vonzerőt gyakoroltunk sajnos... Úgyhogy aztán össze is kaptuk magunkat, és továbbhaladtunk.
Most már itt volt közel a következő bélyegzőhely: a Cserepes-kői barlangszállásnál. Én már itt is sokadszor jártam, ám Dórának (s talán Attilának is...?) ez volt az első találkozása barlangszállással, úgyhogy ámuldozva derítette fel s fotózta körbe. Elejtettem, hogy az itt megalvók szerint állítólag rendszeresen pelék lopkodják az ételt. Ahogy kimondtam a varázsos "pele" szót, vége volt a világnak: Dóra innentől kezdve mindenhol
peléket vágyott látni, előcsalni őket, találni az avarban stb. No jó, egy édes kis pele igazán varázsos lehet, valószínűleg a cukisági faktora a csillagokat verdesné... Látnék egyet egyszer szívesen :-)
 |
| a Cserepes-kői barlangszállás (fotó: Dóra) |
 |
| rejtélyes barlangi élőlény :-) (fotó: Dóra) |
Némi zörgésre lettünk figyelmesek. Vad örömmel, hogy hátha pele az, figyelni kezdtük az avarszintet. Ám valószínűleg csak gyík volt ott... Pelét most nem leltünk.
Szépkilátásos oldalban, s bükki ösvényen haladtunk tova. Nemsokára elértük az
Őserdőt.
Az Őserdőről az a tudvalevőség, hogy az 1800-as évek óta itt nem folytatnak erdőgazdálkodást, ergo: hagyják a természetet a maga útján tenni a dolgát. Így aztán itt örömteli, hogy 180-200 éves bükkfák is fellelhetők. Egy rendelet erdőrezervátummá nyilvánította a területet, melynek magterülete több mint 300 ha. Szuperjó! A lényeg, hogy itt az összeroskadó fák ott hevernek, ahová omlottak. Benövik őket a gombácskák és egyéb növénykék, megeszegetik, így a körforgásban maradnak. Vadregényes.
Alapvetően a kéktúra útvonala már kikerüli az Őserdőn (régen átment rajta),
de minket elcsábított a leomlott kerítés, az információs tábla, és a saját kíváncsiságunk, így áthágtunk rajta, mi pedig rigorúzusan tartottuk magunkat az útvonalhoz, hiszen egyébként sem érdekelnek minket az efféle kalandok. :)
Nekem egy kicsit most a Burok-völgyet juttatta eszembe (Bakony), mely olyan, hogy sok km-en át fákon kell átmászni, meg átbújdokolni alattuk. Valójában az sokkal vadregényesebb, az Őserdő ennyire azért nem susnyás, elvégre is ez nem egy mély völgy, hanem egy kiterjedt térség. Mindenesetre szép volt, mindhárman szeretjük a természetest.
Eztán a Tar-kő felé haladtunk, mely "köves utunkon" a következő Kő volt. Örvendett a szívem, hogy ilyen szépen bejárjuk ma ezeket a Kő-veket, hogy így összegyűjtjük őket!
Szokás szerint kimelegedve érkeztünk a tetthelyre. A Tar-kő (950 m) egy kis, kék háromszöggel jelölt ösvény-kitérővel közelíthető meg. Ki is tértünk, s így lettünk társai a kilátásban egy párnak, akik itt sziesztáztak. Megkönnyebbülve dobáltuk le a zsákokat, aztán következett a szokásos pihike, nézelődés, fotózás. Igen szeretem a Tar-követ is odaadó kilátása miatt!
 |
| a Három-kő látványa a Tar-kőről |
Ráláttunk az utolsó Kőre, a Háromra. Javallottam korábban, hogy ott üthetnénk tanyát, mert annak van nagy, rétszerű, szétterülő teteje. Felettébb vágytam erre, de szálláshelynek felmerült a Zsidó-rét is, mely még kicsit odább volt. Úgy döntöttünk, majd a Három-kövön döntünk. Úgyhogy el is indultunk aztán abba az irányba, tovább a kéken.
A Három-kőre jutás céljából szintén le kellett ágaznunk a kékről. A leágazás után kis rétre értünk, melyet mindkét oldalról
málnabokrok határoltak. Dóra vad örömmel vetette be magát közéjük, én is szemezgettem, Attila pedig növényeket fotózott elmélyülten.
Aztán kisvártatva odaértünk a Három-kőre (904 m). Elbájolt minket a füves térség, úgyhogy hamar meg is egyeztünk, hogy itt éjszakázunk. Otthagytuk a zsákokat, majd kiültünk a fennsík szélére nézelődni, pálinkázni (itt még volt a remek cseresznyepálinkából). Váratlanul felfedeztem egy kis ösvényt, mely korábbi ittjártamkor rejtve maradt előlem. Most izgatottan indultam felfedezni. Nem is kellett csalatkoznom: újabb sziklaperemre vezetett, ahonnan még nagyszerűbben lehetett élvezni a Bükkalja kínálta panorámát.
 |
| a Tar-kő látvány a Három-kőről (fotó: Attila) |
 |
| Dóra is felfedezte a szirtet (fotó: Attila, én gépemmel) |
Tábort verni tértünk aztán, miközben a Nap bukott le a Bükk mögött... Csodahely volt, csodaidőben, s mi csodatársaságban voltunk itt :-)
Dóráék felverték a sátrat, de most ők is úgy döntöttek, hogy kint alszanak a placcon velem. A sátor most szekrényként funkcionált.
 |
| táborverés a Három-kőn |
 |
| csodaNaplemente látványa a Három-kőről |
Elég korán elraktuk magunkat a hálózsákokba, s még sokáig nem aludtunk. Gyönyörködtünk az égboltban, mely lassú fokozatossággal sötétedett. Dóra elbűvölten számolta a megjelenő csillagokat, 33-ig jutott, utána már nem tudta követni :-)
Emlékszem egy hajnali ébrenlétre, amikor már megjelent a Hold karéja, a csillagok fakultak.
/Folytatási szándékkal elkövetett félbehagyás esete./
