őszi pilisi KÉkezés

Helyszín: valahol a mindezidáig fel nem derített Nagy Ismeretlen Területen Piliscsaba és Dorog között.

Időpont: csillagidő 201209290830 és csillagidő 2012092917 között.

Résztvevők: Dóri, Attila, Ági, Gábor, Rita, Gabi, Zsolti és jómagam.

Cél: az "izzasztóan soknak tűnő" 12. számú, 18,6 km-es kéktúra szakasz abszolválása egy kellemes hangulatú túra által!

Csapatunk pöttyet nehezen verbuválódott össze. Én már kora reggel nagyarányú futást valósítottam meg a Nyugatiban, de legalább siker koronázta tettemet. Attila, Dóri, Zsolti és Rita már ott voltak, és bár nem ismerték egymást, a túrás külsőből levették, hogy valszeg egy túrára érkeztek, s kapcsolatba léptek még az én érkezésem előtt. Ági nagyjából a vonat indulásának percében telefonált, hogy ők valszeg nem fogják elérni a vonatot, s kollektív agyalást kezdtünk meg tanáccsal való ellátásukra, hogy hova menjenek, mivel érkezzenek. Gabi pedig egy következő megállóhelyen csatlakozott hozzánk. 

Beszélgetés okán nem érzékeltem, mennyit vonatoztunk, mire Pilisvörösvárra értünk, de itt át kellett szállnunk vonatpótló buszra. Hamar megérkeztünk túránk kiindulópontjára, Piliscsabára. Akiknek kellett, benyomták a pecsétet, majd Ágival még lezsíroztuk telefonban, hogy - mivel ők az egy órával későbbi vonattal jönnek - mi elindulunk, és majd Attila és Dóri elmélyült botanászást valósít meg, minek következtében Ágiék nagy valószínűséggel utolérnek minket :-)

túratársak Piliscsabán

Nekivágtunk hát a Kék Útnak, mely egy darabig még Piliscsabán vitt, majd az erdőben emelkedtünk. Piliscsévig sem fotóm, sem emlékem nincs, valszeg heveny beszélgetést folytattunk, ami mértéktelenül lekötötte figyelmemet.

Ó, dehogynem, egy fontos mozzanat: Dóri rátalált egy földijére Gabi személyében, és ennek olyan őszinte és kitörő örömét adta, hogy újra azt láttam: Dóri egy gyöngyszem, egy igaz, őszinte és jó ember, akivel külön öröm együtt túrázni :-) Dóri, maradj mindig ilyen!!! :-)

Piliscséven többmindent is megcsodáltunk, úgymint:

• 2. világháborút szovjet temetőt
• orvul Zsolti bokája után kapó acsargó kutyát, aki kezes állattá szelídült, mikor rájött, hogy beszorult a feje a kerítés alá :-)
• egyedi "harapós kutya" táblát egy porta kerítésén
• gyönyörű, élénk őszi színekben ázó valamilyen cserjét vagy fát (segítség, hozzáértők! bálványfa...?)

seggbe harap :-D

színek

segícccség! (fotó: Attila)

Diót szedegettünk egy fa alól, s Attila kameruni és radnai-havasoki kalandjaival tett iriggyé, majd haladtunk tova, s a közeljövő már Klastrompusztán ért minket. Ez a hely az itt egykor állott pálos kolostor romjairól nevezetes, melyről az alábbi, Attila által készített fotót szolgáltatom:

klastrompusztai pálos romok (fotó: Attila)

Elolvasgattuk a táblákat, benyomtuk a régi fajta pecsétet, majd az asztalokhoz települtünk, hogy majd itt eszünk egyet. Engem már igen mardosott az éhség, így neki is vágtam egy szenyómnak. Gabi előcsomagolta extra étkét: egyedileg készített vöröslencséjét, melyből mi is kentünk kenyerünkre. Zsolti az elmaradhatatlan Horalky-ját majszolta, míg Dóri a rendkívül extra, virslis-főtt tojásos szenyóját. 

Újfent telefonáltam Ágival, s kiderült, hogy már egészen a közelben járnak. Mikor aztán úgy döntöttünk, Dóri, Attila és én megtekintjük a közeli Legény- és Leány-barlangot, a többiek pedig ott maradnak, elég logikusnak tűnt, hogy mire mi visszaérünk, Ágiék is befutnak. Halványan bevillant ugyan, hogy Ágiék nem ismerik az asztalnál maradt 3 fős társaságot, de valahogy átsiklottam e probléma felett.

nápolyis-teleszájas telefonálás :-) (fotó: Dóri)

A barlangokhoz egy lihegtető út vezetett fel. Először a Legényt látogattuk meg, mely szép tágas volt. Találtunk benne egy érdekességet: egy fülkében volt egy hálózsák, néhány elaggott edény, s a hálózsákon egy papír, keresztbe rakott füstölőkkel, s rajta felirat: "Egy szerzetes vagyok. Sok időt töltök ebben a barlangban, használd, ha ..." A folytatást a fotókon már nem tudom elolvasni. Tök érdekes volt! Be is indultak az agykerekek, és a barlang szájában lecsüccsenve kis eszmecsere folyt a szerzetességről, remeteségről, csöppet a vallásról, a világtól való elvonulás lehetőségéről. 

eszmét cserélők a Legény-barlang szájában

Sok időt eltöltöttünk, nekem Zsolti jutott eszembe, akinek nem elég, hogy nem megerőltető a mai túra, de most még ott ül az asztalnál egy csomót, biztosan már benne van a bugi a lábában bőven :-) 

Átmentünk azért még a Leány-barlanghoz is, s itt újabb érdekességekre bukkantunk! Attila fejlámpájának hála, a barlang egy hátulsó zegzugos traktusában apró Drakulát vettünk észre! Nagyon aranyos volt, ahogy ott csüggött, le is fotóztuk jól. Elkértem aztán a fejlámpát, s egy kisebb járatba mentem megnézni, mi van arra. Fél karnyújtásnyira tőlem vettem észre az újabb kis denevért, ahogy apró csirkeujjaival a falon kapaszkodott. Iszonyat szép volt! Szavaim Dórit is odacsalták, s együtt csodáltuk a kis jószágot, ahogy talán fényképezésem, lélegzésünk, mozgásunk hatására enyhén remegni kezdett összezárt teste. 

Bőrszárnyai közül elővillant puhának tűnő bundája, s igen szívesen megcirógattam volna, ha nem vette voltak zaklatásnak. Dórival suttogva tárgyaltuk az élményt, majd inkább odébbálltunk, mielőtt még jobban megzaklatjuk szegénykét. Ám előtte még lekaptam két közeli éjjeli lepke-félét is. 

Mindkét barlangban találtunk zárt vasajtót, amiből arra következtetek, hogy komoly járatok vannak még a mélyben, amit barlangászok látogatnak időnként.

Visszaindultunk a többiekhez, akik már legalább egy órája vártak ránk. Szentül meg voltam győződve, hogy Ágiékat már ott találjuk az asztaloknál - ám odaérve azt láttam, hogy csak a hátrahagyott Rita, Gabi és Zsolti leledzik a helyszínen. Említették ugyan, hogy jött egy pár, és pecsételtek, és ők megkérdezték tőlük valamilyen módon, hogy nem ők-e azok, akik, de nemleges választ kaptak. Felhívtam hát Ágit, hol járnak - s fény derült rá, hogy ők továbbhaladtak, s mégiscsak ők voltak az a pár! Értetlenül álltunk az eset előtt, de legalább most igazán nekivághattunk a folytatásnak, Zsolti legnagyobb örömére :-)

Az eső szemetelve mutogatta magát, mire Zsolti nagy kelletlenül elővette denevér-szerű Lafuma esőkabátját, mely amúgy tök extra: belül fémesen fényes, és narancssárga SOS virít rajta :-)) Körbecsodáltuk jól, de hamarosan megszabadult tőle, mert az eső nem fejlődött tovább, sőt elhalt.

Ágiékat nemsoká most már tényleg utolértük. Megpróbáltuk megbeszélni, hogyan sikerült így félreérteni egymást, de őszintén szólva, máig sem értem :-)) Mindegy is, körbe-bemutatkoztunk, és immár két fővel bővülve haladtunk tova.

Hamarosan gyönyörű helyre értünk, amit már jó ideje vártam: Kesztölc fölött haladtunk, csodás réteken, fölénk pedig sziklás kiemelkedések vetültek. Most látom a térképen, hogy sziklamászó iskolát is ír oda, tehát valóban komoly és látványos sziklák vannak ott. 

pár Kesztölc fölött I.

pár Kesztölc fölött II.

Kesztölc felett a rét...

Gábornak hála, itt került Attila lencsevégére a szépséges bikapók, mely Dórinak igazi élményt jelentett.

bikapók (fotó: Attila)

Utunk lekanyarodott Kesztölc felé, s a szélén át is haladtunk. Próbáltunk barátkozni érdeklődőnek tűnő kecskékkel, s döbbenten bámultuk az egyik aszimmetrikusan dudorodó pocakját. Az eső megint mutogatni kezdte magát, miközben mi elhagytuk a falut, s a már közeli Dorog felé tartottunk.

Dorog közelében már nem túl szép helyeken haladtunk át. Ezt hivatottak ellensúlyozni az alábbi fotókon szereplő emberek :-)

Zsolti kétszer csenget :-)

kék lány a Kék Úton

Nem tudom kihagyni a képet sem, melyen Gabi megitatja Zsoltit :-D :

itatás :-)

Most már igazán beértünk Dorogra. A vasútállomásnál a sínek alatt hosszú és döbbenetesen lelakott aluljárón kell átmenni, mely szintén megérdemelt egy fotót:

dorogi aluljáró

Ritával elmélyülten olvasgattuk az elmés feliratokat, és valszeg a többiek sem nagyon figyeltek, mert első körben elmentünk az állomásra néző feljárat mellett. Visszatértünk hát, mert itt kellett pecsételni. Az Állomásfőnökség pecsételés hevében nyitva maradt ajtaján betekintve igazi retrotelefont pillantottam meg és kaptam lencsevégre, melyet Attila kedvéért a beszámolóba is becsempészek :-)

retrofon, mely az Állomásfőnökségeknek még ma is szerves kelléke!

Meglehetősen korán, talán fél 4 felé már végeztünk is a túrával. Elvonultunk a buszmegállóba, ahonnan egyöntetűleg minden busz indult: a vonatpótlók, a Bp. felé menők és a T.bánya felé menők egyaránt. Engem kivéve mindenki hamarosan felszállt egy vonatpótló buszra, én pedig elvonultam egy félreeső utca gondosan nyírt gyepére, hogy a maradék szenyóm felmajszolásával és a térkép tanulmányozásával üssem el a buszom indulásáig hátralévő több mint 1 órát. Ami sikerült is remekül.

Összefoglalva: a túra fizikailag nem volt megerőltető, viszont kiemelkedő volt a társasági értéke számomra! Igazán remekül éreztem magam :-)

Vértessomló-Várgesztes-Majk-Vértessomló kör

Petivel kettesben tettünk meg egy karikát a Vértesben ma: Vértessomlóról indultunk, és Várgesztes, majd Majk érintésével ugyanide értünk vissza. Rajzolnék szívesen térképet, és betenném, ahogyan azt Attila szokta, csak nem vagyok annyira ügyes, így most térkép nélkül maradtok :-)

Vértessomlót a piros csíkon hagytuk el. Alighogy leléptünk az aszfaltozott útról, rájöttünk, hogy a dagonya a mai túrát markánsan meg fogja határozni. És úgy is lett, csúszkálni, feneketlen tavakat kerülgetni kellett egészen végig. Sebaj!

Amúgy szép idő volt, a nap folyton-folyvást előbukkant a száguldozó felhők közül, és megjutalmazott volna minket melegével, azonban a permanens süvöltő szél a meleget ellopta, és hozzánk így csak kevesebb jutott el belőle. Ennek ellenére már szétcipzárazott kabátban simán lehetett menni. Ez volt az idei első túrám, amin valóban indokolatlan lett volna sapkában és kesztyűben megjelenni! Tagadhatatlanul tavasz jön vééégre :-)

Szóval folyamatosan emelkedő útvonalon tocsogtunk felfelé, mígnem a piros és a Mária-út találkozásához értünk. Innen megszűnt a felmenet, és hamarosan az ellenkezőjébe csapott át. Ám még előbb érdekes képződményekre lettünk figyelmesek, minek hatására előástam a fényképezőmet, és nem is tettem többet el: nagy tócsákban a tetején már elolvadt a jég, ám az alján még szép hullámokban megvolt. Ilyenek voltak:

Szerintem érdekes volt. Ja, és itt néhány őzet is láttunk, amint előrébb az úton csámborogtak, majd tovasétáltak.

Itt lemaradtam fotózni, Peti pedig továbbhaladt. Késve követtem, de már nem láttam őt, úgy előrehaladt - gondoltam, s mentem a kijelölt úton. Egyszer aztán gyanús lett, hogy nem látom a nyomait, ezért meg is álltam, majd visszafordultam. És valóban: ott érkezett a fák között, és mondta, hogy az imént látott őzeket követte egy darabon, és hogy ott mentek tőle néhány méterre. Mondtam, keressük meg őket, hátha sikerül őzet fotózni! Úgyhogy elindultunk, amerre utoljára látta őket Peti, de most már nem találtuk meg őket. Hát mindegy. Mentünk tovább. 

Hamarosan aztán újra feltűntek az őzek: átfutottak előrébb az ösvényen. Rafináltak (Peti úgy vélte, az ellenkező irányba távoztak az előbb). Fotót persze nem sikerült róluk csinálni.

Hamarosan ahhoz a nagy elágazáshoz értünk, ahol mi ráléptünk a kékre. Itt még tartottunk egy kis bámész szünetet, ugyanis egy kóbor kis denevér ott körözött a fejünk felett. Minduntalan egy nagy tócsát közelített meg, majd mindenfelé elröpködött, és jött vissza. Mintha röptében próbált volna meg inni, és nagyon közel volt hozzánk. Megpróbáltam lefotózni, de ez persze képtelenség volt, így videóztam, bár az eredményben kételkedtem erősen. Sajnos már sosem derül ki, hogy sikerült, mert letöröltem véletlenül a fényképezőről :-s Na mindegy. Otthagytuk a kis denevért, és felkapaszkodtunk a kéken egy domboldalra.

Voltak számomra ismerős helyek e szakaszon (egyszer régebben Zolival hármasban csináltuk ezt a Szárliget-Várgesztes kékszakaszt), de alapvetően nem sokra emlékeztem. A Mátyás-kútra viszont igen, ahova hamarosan odaértünk. Itt házikó is áll, meg kiépített pihenőség van, de mi most kihagytuk, nem kanyarodtunk oda. Itt 3 turisztent láttunk.

Hamarosan egy elágazás következett, ahol a kék kockán a Robinson-kunyhó romjai felé lehetett volna menni. Ezt is kihagytuk, viszont ez már eléggé piszkálja a fantáziámat. Főleg, hogy a neten semmiféle infót nem leltem róla, pedig ott még geokess rejtés is van, de a rejtő sem tudott a helyről semmi adatot. Hmmm, rejtélyes.... :-) Egyszer meg kéne nézni!

Szóval eztán a kéken haladtunk, kanyarogtunk és dagasztottunk szorgosan. Szuper rész az, ahol már Várgeszteshez közel egy apró alagútszerű ösvényre kell rákanyarodni. Ez egy vájatba visz, ahonnan fakultatíve fel lehet menni a Várgesztes fölé magasodó Zsigmond-kőre. Én nyilván felmentem, Peti viszont kihagyta. Sajnos sok örömöm nem telt benne: persze a kilátás pazar volt, de nem élveztem sokáig, mert a szél majd' letépett onnan. Művészi képeket próbálgatni sem volt sok kedvem ilyen körülmények között, ezért csak néhány hagyományos fotót sütöttem el, pl. ezt:

a Zsigmond-kövön

Aztán már mentem is lefelé. Peti egy kövön ücsörgött, majd mondta, hogy az imént embereket látott masírozni a fák között egy sziklafal felé. Elkukkantottunk mi is arra, és meg is találtuk a népeket: 4 ember már beszerelkezve falmászós cuccba, épp indultak egy mászófalon. Kicsit néztük őket, de mivel engem a helyükben zavart volna a közönség, elindultam le, majd Peti is követett. 

Leereszkedtünk a faluba, majd onnan még ellőttem visszafelé fotót a Zsigmond-kőre, melyen az imént még ott álltam:

a Zsigmond-kő lentről

Mellesleg ez a Zsiga-kő a mászók kedvelt helye, bár mi most a mászókat nem ezen a falon láttuk. De Várgesztes a falmászók között egy ismert és preferált hely. 

Várgesztesen természetesen meglátogattuk a kocsmát. A korához képest kihívóan öltözött kocsmáros néni - akinek nem épp karcsú és fiatal testén leopárdmintás cicanaci, magas szárú csizma és szintén leopárdmintás feszes felső figyelt - készségesen kiszolgált minket a kért pohár sörrel, két Jägerrel és forró csokival, amiket az egyik asztalnál térképet böngésztünkben el is szopogattunk. Nem vesztegeltünk olyan túl sokat, ez zömében az én ösztökélésemnek köszönhető [bár ennek megköszönésével Peti nem biztos, hogy egyetért :-)]. 

Mentünk tovább a kéken a vár felé. A célunk most az volt, hogy megtaláljuk az ún. Kisvárat. Peti ugyanis csinálja a Várak a Vértesben túramozgalmat, vagyis mondjuk úgy: van egy megkezdett papírja, amire egy ideje nem került új kód vagy pecsét :-) Most azonban, ha már úgyis itt járunk, meg kéne keresni ezt a várat. Nos, tudvalevő, hogy a Gesztesi vár a település domináns vára, viszont erről a Kisvárról szerintem az ide járó emberek 90%-a nem hallott. Utánanéztünk a neten a dolognak, és nem is csoda, ha nem túl ismert ez a "vár", ugyanis nincs ott semmilyen vár. Van egy fákkal benőtt domb, és ez a "vár". Emlékezetünkbe idéztük a leírást, hogy merre keressük, és felcaplattunk egy dombra. És voilá: ott figyelt egy fán a tábla, rajta a keresett kódszámmal. Na, ez is megvan.

Mellesleg a Kisvár dombjára felmásztamban sikerült megpillantanom idei első hóvirágomat, amit természetesen meg is örökítettem, íme:

Mentünk még egy kicsit a kéken, majd búcsút intve neki a sárga csíkra tértünk át. Ez vitt el minket Majkra, úgyhogy néhány km-en át a társunk volt.

Ezen a szakaszon végre sikerült őzet lencsevégre kapnom: jóval előttünk sétálgatott néhány az ösvényen, és még idejében megálltunk ahhoz, hogy ne vegyenek észre. A kis drágák annyira terepszínűek, hogy alig látszanak, s a fotót sem teszem most be ide, akinek kedve van, megnézheti a picasa webalbumomban. 

A hatalmas pocsolyákat kerülgetve még egy érdekes dolgot láttunk: egy gerinc hevert az avarban. Persze rögtön őzgerincnek kereszteltük el, és le is fotóztam:

Beszélgettünk, almáztunk, narancsoztunk, és hamarosan kereszteztük azt az utat, amin munkába menet nap mint nap elhaladok. Itt már Majk közelében jártunk, de még előtte útba ejtettük a bányászmúzeumot, melynek a létezését csak egy útjelző tábláról tudtuk. Kíváncsian vártam, miféle lesz: valami szabadtéri? Vagy fizetős kiépített? 

Az első látvány meglepő volt: lerobbant épületek, teljes elhagyatottság, ám továbbra is ott a felirat, hogy "Bányászmúzeum", és nyíl. Behatoltunk a kapun, de még mindig elhagyatottság, 70-es évekbeli szerelvények, halott levelek mindenfelé. Mentünk tovább, amerre a nyíl utasított, és észrevettünk egy modern autót és egy modern hapsit. Olyan volt, mintha a hapsi kiáltana valamit, s gondoltuk: a biztonsági őrrel hozott össze a jószerencsénk, nem packázunk hát, s megyünk tovább felé. Valóban ő volt, közölte, hogy nincs nyitva a múzeum, ő nem is tudja, hogyan s mikor van az nyitva, neki csak itt őriznie kell mindent. Majd bemutatta nekünk az autóját, aki szegény csűdig volt süllyedve a sárba, az ajtajai nyitva, és egy hosszú madzag lógott a fenekéből. Bizony, a biztonsági őr portyázás közben óvatlanul ráment egy alaposan felpuhult részre, s úgy elásta magát, hogy nem tudott kijönni az autó. Ezen már kézi erővel segíteni nem lehetett, így mi sem próbáltuk meg, de biztosított is minket a srác, hogy már jön a főnöke, és kihúzza. Így aztán a kerítésen keresztül megtekintettük a fúrógépeket, meg hogy mikor van nyitva a létesítmény, majd búcsút intve a bizt. őrnek a közeli Majk felé vettük az irányt. 

Majknak megintcsak története van, és ráadásul ez egy olyan hely, ahova én már jó ideje el akartam jutni. Most végre összejött!

Szóval Majk. A neten találtok több oldalt is, ami erről ír, én most csak nagyon röviden: ez igazából egy "puszta", ahol vannak hétvégi (?) házak, horgásztavak, de a fő látványosság az egykori kamalduli remeteség. Szerzetesek, némasági fogadalom és a többi, én most nem regélek többet, itt van néhány fotó:

Szóval hát eléggé hagyták lepukkanni a hely egy részét, viszont belépő ellenében körül lehet bent is nézni. Mi most nem akartunk bemenni, meg amúgy is csak március végétől látogatható az ojjektum, így jelenleg csak kívülről tekintettük meg. Érdekesség, hogy a torony bizonyos időnként dallamokat játszik.

Leballagtunk a tavakhoz, melyeket még, de már olvadó jég borított, távolról megszemléltük, ahogy egy autó elássa magát a puha sárban, majd indultunk tovább immár a végcélunk, Vértessomló felé. Ez már nem volt messze, dagasztottuk a sarat sarjerdőben, majd a falu előtt egy mezőn haladtunk át. Itt láttunk egy madarat, ami folyton leszállt a fűbe. Egy nem túl erős fotó sikeredett róla, amin talán látszik, hogy világos színű a madár, a szárnyai végei viszont feketék. De én nem tudom, milyen lehet, talán Attila kisegít:

a titokzatos madárka

Itt aztán már újra a faluban voltunk, a Mária-út és a piros csík közös irányításában. Megtekintettünk egy irtózatosan giccses házat, azaz az egyik oldalról eléggé rendben lett volna, amolyan füttyentésre méltó ház, de a másik oldalán elszörnyedtünk: márványszerű lépcsők, lampionok, és egy hatalmas fehér függöny felkötve, az alja odacsomózva, viszont a tetejét lengette a szél... Nem is tudom rendesen leírni, de olyan volt, mintha mondjuk egy görög ház nagy nyitott pavilonjában fehér függönyöket lengetne a szél egy forró nyári napon... Ez egy rengeteg méter magas függöny volt! 

Na, ezt a látványt is túléltük, és innen már csak az autóhoz caplattunk, és irány haza.

Hát ennyi. Remélem most sikerült viszonylag röviden összefoglalnom :-)

Ja, a fotóim: fotóim