Vértessomló-Várgesztes-Majk-Vértessomló kör

Petivel kettesben tettünk meg egy karikát a Vértesben ma: Vértessomlóról indultunk, és Várgesztes, majd Majk érintésével ugyanide értünk vissza. Rajzolnék szívesen térképet, és betenném, ahogyan azt Attila szokta, csak nem vagyok annyira ügyes, így most térkép nélkül maradtok :-)

Vértessomlót a piros csíkon hagytuk el. Alighogy leléptünk az aszfaltozott útról, rájöttünk, hogy a dagonya a mai túrát markánsan meg fogja határozni. És úgy is lett, csúszkálni, feneketlen tavakat kerülgetni kellett egészen végig. Sebaj!

Amúgy szép idő volt, a nap folyton-folyvást előbukkant a száguldozó felhők közül, és megjutalmazott volna minket melegével, azonban a permanens süvöltő szél a meleget ellopta, és hozzánk így csak kevesebb jutott el belőle. Ennek ellenére már szétcipzárazott kabátban simán lehetett menni. Ez volt az idei első túrám, amin valóban indokolatlan lett volna sapkában és kesztyűben megjelenni! Tagadhatatlanul tavasz jön vééégre :-)

Szóval folyamatosan emelkedő útvonalon tocsogtunk felfelé, mígnem a piros és a Mária-út találkozásához értünk. Innen megszűnt a felmenet, és hamarosan az ellenkezőjébe csapott át. Ám még előbb érdekes képződményekre lettünk figyelmesek, minek hatására előástam a fényképezőmet, és nem is tettem többet el: nagy tócsákban a tetején már elolvadt a jég, ám az alján még szép hullámokban megvolt. Ilyenek voltak:

Szerintem érdekes volt. Ja, és itt néhány őzet is láttunk, amint előrébb az úton csámborogtak, majd tovasétáltak.

Itt lemaradtam fotózni, Peti pedig továbbhaladt. Késve követtem, de már nem láttam őt, úgy előrehaladt - gondoltam, s mentem a kijelölt úton. Egyszer aztán gyanús lett, hogy nem látom a nyomait, ezért meg is álltam, majd visszafordultam. És valóban: ott érkezett a fák között, és mondta, hogy az imént látott őzeket követte egy darabon, és hogy ott mentek tőle néhány méterre. Mondtam, keressük meg őket, hátha sikerül őzet fotózni! Úgyhogy elindultunk, amerre utoljára látta őket Peti, de most már nem találtuk meg őket. Hát mindegy. Mentünk tovább. 

Hamarosan aztán újra feltűntek az őzek: átfutottak előrébb az ösvényen. Rafináltak (Peti úgy vélte, az ellenkező irányba távoztak az előbb). Fotót persze nem sikerült róluk csinálni.

Hamarosan ahhoz a nagy elágazáshoz értünk, ahol mi ráléptünk a kékre. Itt még tartottunk egy kis bámész szünetet, ugyanis egy kóbor kis denevér ott körözött a fejünk felett. Minduntalan egy nagy tócsát közelített meg, majd mindenfelé elröpködött, és jött vissza. Mintha röptében próbált volna meg inni, és nagyon közel volt hozzánk. Megpróbáltam lefotózni, de ez persze képtelenség volt, így videóztam, bár az eredményben kételkedtem erősen. Sajnos már sosem derül ki, hogy sikerült, mert letöröltem véletlenül a fényképezőről :-s Na mindegy. Otthagytuk a kis denevért, és felkapaszkodtunk a kéken egy domboldalra.

Voltak számomra ismerős helyek e szakaszon (egyszer régebben Zolival hármasban csináltuk ezt a Szárliget-Várgesztes kékszakaszt), de alapvetően nem sokra emlékeztem. A Mátyás-kútra viszont igen, ahova hamarosan odaértünk. Itt házikó is áll, meg kiépített pihenőség van, de mi most kihagytuk, nem kanyarodtunk oda. Itt 3 turisztent láttunk.

Hamarosan egy elágazás következett, ahol a kék kockán a Robinson-kunyhó romjai felé lehetett volna menni. Ezt is kihagytuk, viszont ez már eléggé piszkálja a fantáziámat. Főleg, hogy a neten semmiféle infót nem leltem róla, pedig ott még geokess rejtés is van, de a rejtő sem tudott a helyről semmi adatot. Hmmm, rejtélyes.... :-) Egyszer meg kéne nézni!

Szóval eztán a kéken haladtunk, kanyarogtunk és dagasztottunk szorgosan. Szuper rész az, ahol már Várgeszteshez közel egy apró alagútszerű ösvényre kell rákanyarodni. Ez egy vájatba visz, ahonnan fakultatíve fel lehet menni a Várgesztes fölé magasodó Zsigmond-kőre. Én nyilván felmentem, Peti viszont kihagyta. Sajnos sok örömöm nem telt benne: persze a kilátás pazar volt, de nem élveztem sokáig, mert a szél majd' letépett onnan. Művészi képeket próbálgatni sem volt sok kedvem ilyen körülmények között, ezért csak néhány hagyományos fotót sütöttem el, pl. ezt:

a Zsigmond-kövön

Aztán már mentem is lefelé. Peti egy kövön ücsörgött, majd mondta, hogy az imént embereket látott masírozni a fák között egy sziklafal felé. Elkukkantottunk mi is arra, és meg is találtuk a népeket: 4 ember már beszerelkezve falmászós cuccba, épp indultak egy mászófalon. Kicsit néztük őket, de mivel engem a helyükben zavart volna a közönség, elindultam le, majd Peti is követett. 

Leereszkedtünk a faluba, majd onnan még ellőttem visszafelé fotót a Zsigmond-kőre, melyen az imént még ott álltam:

a Zsigmond-kő lentről

Mellesleg ez a Zsiga-kő a mászók kedvelt helye, bár mi most a mászókat nem ezen a falon láttuk. De Várgesztes a falmászók között egy ismert és preferált hely. 

Várgesztesen természetesen meglátogattuk a kocsmát. A korához képest kihívóan öltözött kocsmáros néni - akinek nem épp karcsú és fiatal testén leopárdmintás cicanaci, magas szárú csizma és szintén leopárdmintás feszes felső figyelt - készségesen kiszolgált minket a kért pohár sörrel, két Jägerrel és forró csokival, amiket az egyik asztalnál térképet böngésztünkben el is szopogattunk. Nem vesztegeltünk olyan túl sokat, ez zömében az én ösztökélésemnek köszönhető [bár ennek megköszönésével Peti nem biztos, hogy egyetért :-)]. 

Mentünk tovább a kéken a vár felé. A célunk most az volt, hogy megtaláljuk az ún. Kisvárat. Peti ugyanis csinálja a Várak a Vértesben túramozgalmat, vagyis mondjuk úgy: van egy megkezdett papírja, amire egy ideje nem került új kód vagy pecsét :-) Most azonban, ha már úgyis itt járunk, meg kéne keresni ezt a várat. Nos, tudvalevő, hogy a Gesztesi vár a település domináns vára, viszont erről a Kisvárról szerintem az ide járó emberek 90%-a nem hallott. Utánanéztünk a neten a dolognak, és nem is csoda, ha nem túl ismert ez a "vár", ugyanis nincs ott semmilyen vár. Van egy fákkal benőtt domb, és ez a "vár". Emlékezetünkbe idéztük a leírást, hogy merre keressük, és felcaplattunk egy dombra. És voilá: ott figyelt egy fán a tábla, rajta a keresett kódszámmal. Na, ez is megvan.

Mellesleg a Kisvár dombjára felmásztamban sikerült megpillantanom idei első hóvirágomat, amit természetesen meg is örökítettem, íme:

Mentünk még egy kicsit a kéken, majd búcsút intve neki a sárga csíkra tértünk át. Ez vitt el minket Majkra, úgyhogy néhány km-en át a társunk volt.

Ezen a szakaszon végre sikerült őzet lencsevégre kapnom: jóval előttünk sétálgatott néhány az ösvényen, és még idejében megálltunk ahhoz, hogy ne vegyenek észre. A kis drágák annyira terepszínűek, hogy alig látszanak, s a fotót sem teszem most be ide, akinek kedve van, megnézheti a picasa webalbumomban. 

A hatalmas pocsolyákat kerülgetve még egy érdekes dolgot láttunk: egy gerinc hevert az avarban. Persze rögtön őzgerincnek kereszteltük el, és le is fotóztam:

Beszélgettünk, almáztunk, narancsoztunk, és hamarosan kereszteztük azt az utat, amin munkába menet nap mint nap elhaladok. Itt már Majk közelében jártunk, de még előtte útba ejtettük a bányászmúzeumot, melynek a létezését csak egy útjelző tábláról tudtuk. Kíváncsian vártam, miféle lesz: valami szabadtéri? Vagy fizetős kiépített? 

Az első látvány meglepő volt: lerobbant épületek, teljes elhagyatottság, ám továbbra is ott a felirat, hogy "Bányászmúzeum", és nyíl. Behatoltunk a kapun, de még mindig elhagyatottság, 70-es évekbeli szerelvények, halott levelek mindenfelé. Mentünk tovább, amerre a nyíl utasított, és észrevettünk egy modern autót és egy modern hapsit. Olyan volt, mintha a hapsi kiáltana valamit, s gondoltuk: a biztonsági őrrel hozott össze a jószerencsénk, nem packázunk hát, s megyünk tovább felé. Valóban ő volt, közölte, hogy nincs nyitva a múzeum, ő nem is tudja, hogyan s mikor van az nyitva, neki csak itt őriznie kell mindent. Majd bemutatta nekünk az autóját, aki szegény csűdig volt süllyedve a sárba, az ajtajai nyitva, és egy hosszú madzag lógott a fenekéből. Bizony, a biztonsági őr portyázás közben óvatlanul ráment egy alaposan felpuhult részre, s úgy elásta magát, hogy nem tudott kijönni az autó. Ezen már kézi erővel segíteni nem lehetett, így mi sem próbáltuk meg, de biztosított is minket a srác, hogy már jön a főnöke, és kihúzza. Így aztán a kerítésen keresztül megtekintettük a fúrógépeket, meg hogy mikor van nyitva a létesítmény, majd búcsút intve a bizt. őrnek a közeli Majk felé vettük az irányt. 

Majknak megintcsak története van, és ráadásul ez egy olyan hely, ahova én már jó ideje el akartam jutni. Most végre összejött!

Szóval Majk. A neten találtok több oldalt is, ami erről ír, én most csak nagyon röviden: ez igazából egy "puszta", ahol vannak hétvégi (?) házak, horgásztavak, de a fő látványosság az egykori kamalduli remeteség. Szerzetesek, némasági fogadalom és a többi, én most nem regélek többet, itt van néhány fotó:

Szóval hát eléggé hagyták lepukkanni a hely egy részét, viszont belépő ellenében körül lehet bent is nézni. Mi most nem akartunk bemenni, meg amúgy is csak március végétől látogatható az ojjektum, így jelenleg csak kívülről tekintettük meg. Érdekesség, hogy a torony bizonyos időnként dallamokat játszik.

Leballagtunk a tavakhoz, melyeket még, de már olvadó jég borított, távolról megszemléltük, ahogy egy autó elássa magát a puha sárban, majd indultunk tovább immár a végcélunk, Vértessomló felé. Ez már nem volt messze, dagasztottuk a sarat sarjerdőben, majd a falu előtt egy mezőn haladtunk át. Itt láttunk egy madarat, ami folyton leszállt a fűbe. Egy nem túl erős fotó sikeredett róla, amin talán látszik, hogy világos színű a madár, a szárnyai végei viszont feketék. De én nem tudom, milyen lehet, talán Attila kisegít:

a titokzatos madárka

Itt aztán már újra a faluban voltunk, a Mária-út és a piros csík közös irányításában. Megtekintettünk egy irtózatosan giccses házat, azaz az egyik oldalról eléggé rendben lett volna, amolyan füttyentésre méltó ház, de a másik oldalán elszörnyedtünk: márványszerű lépcsők, lampionok, és egy hatalmas fehér függöny felkötve, az alja odacsomózva, viszont a tetejét lengette a szél... Nem is tudom rendesen leírni, de olyan volt, mintha mondjuk egy görög ház nagy nyitott pavilonjában fehér függönyöket lengetne a szél egy forró nyári napon... Ez egy rengeteg méter magas függöny volt! 

Na, ezt a látványt is túléltük, és innen már csak az autóhoz caplattunk, és irány haza.

Hát ennyi. Remélem most sikerült viszonylag röviden összefoglalnom :-)

Ja, a fotóim: fotóim