Translate

2013. december 24., kedd

Karácsony

Drága szeretett túratárs-barátaim, és minden kedvesnél is kedvesebb olvasónk! + családtagjaitok, és barátaitok, és rokonaitok, és ismeretlen ismerőseik stb., stb.

Nagyon szép ünnepeket kívánok, mindenkinek nyugodt és szeretetteljes napokat, pozitív légkörben, békében, örömben! Köszönöm Zsoltinak az alábbi képet! :-)


2013. december 17., kedd

zúzmaracsodáló túra a Börzsönyben

Péntek este Katával 2 szombati túra között vacilláltunk:
  1. pilisi barangolás
  2. börzsönyi vulkántúra
Az első túl kurtácskának tűnt, míg a másodiktól inkább én ódzkodtam (fizikailag biztosan rettentően igénybe vett volna, s erre most nem is biztos, hogy vágytam), így néhány pohár forralt bor s Baileys után az ötlött eszünkbe, hogy szervezünk magunknak egy alternatív túrát. S mivel a Börzsöny csodákat rejt, így oda altertúrázunk. Elterveltük a túra elejét, a többit pedig odabíztuk a holnapra.

Szombaton a 7 órási vonattal indultunk Szobra, ahol buszra váltva Perőcsénybe utaztunk. 9 táján ott is voltunk. Egy capuccino erejéig meglátogattuk a helyi kiskocsmát (alkoholra az előző este termékei után most nem vágytunk), majd nekiindultunk a piros jelzésen. Alig egy kicsit mentünk még, mikor mögülünk érkezett egy terepjáró, bár nem túl terepgumikkal. A mély, jó sáros vájatokban igencsak pörögtek a kerekei, ahogy erőlködött előre s felfelé. Elengedtük, majd kicsivel odébb megállt, s valamit a kerekén matattak a fickók. Ekkor újra beelőztünk, majd hamarosan újra elengedtük. Erőlködve hágott feljebb, s szerencsére egy elágazásban ő a másik utat választotta, mint mi. Nem szerettem volna hosszú távon előzőset játszani vele.

Szép tölgyesben jártunk, még zúzmara nélkül - ezt csak a későbbiek miatt említem meg. Ahogy tovább haladtunk felfelé, egyre inkább megjelent a köd, majd növénykéken jeges szépséges mintázatok rajzolódtak ki.

kezd felködleni
jeges csoda
Hát innentől fotóztunk alaposan :-) Olyan sok szépséges dolgot láttunk, melyeket meg szerettünk volna örökíteni...
Tök szép volt, ahogy egyre több fehér zúzmara jelent meg mindenen, egyre vastagabban, s a színvilágban fokozatosan a fehér vette át a barna helyét. Majd egy csodálatos famatuzsálem nyomult tekintetünkbe.

öreg erdőlakó
Egy elágazásnál balról TT-zők érkeztek - a Vulkántúra résztvevői. Velük azonos útvonalon haladtunk egész hosszan, úgyhogy itt nem kettesben túráztunk. 
A Börzsöny kezdte nekem a már megszokott ködös képét mutatni :-) De most fehér zúzmarával vegyítette - az egyik legszebb kombó! A talaj tiszta fagyott volt, elkélt a kesztyű bőven - sőt, inkább még vastagabb is kellett volna. Idővel Kata is kesztyűt húzott, sőt extra vaskosat, s elmesélte hüvelykujjainak elfagyásos történetét (!). Nálam csak a vékony polárkesztyűm volt, és igen sokszor gondoltam meleg szívvel a vastagabb kesztyűmre, mely otthon a szekrényben melegedett...

Még feljebb bámulatosan vastagodtak az ágakhoz, növényekhez tapadt zúzmarák, és konkrét jégtűket képeztek, melyek egyre hosszabbra nyúltak. S mindenféle irányba növekedtek. Eszméletlen látványos volt!

jégtűs TT-zős
Egyhelyütt egy kopár dombtetőre értünk, ahonnan minden bizonnyal fenséges panoráma kínálta volna magát - egy napsütéses napon. De ma nem. Ma látványos, vastag ködpaplant, s fehér erdőket kínált - csodás volt ez is!
Itt ért utol minket Bütyök, a túraeb :-) Aranyos kis fekete kutyu volt, nyakán széles gumicsík, rajta piros filccel egy telefonszám. Rejtély, hogy Bütyük kivel túrázott, mert a gazdáját nem sikerült azonosítanunk. S még érdekesség, hogy Bütyök furcsán járt: a jobb első lába lépegetés közben kifelé mozgott, melyen elsőre jót nevettünk, mert úgy tűnt, a csúszós terepen óvakodik ilyen viccesen. Aztán viszont már azt gyanítottuk, hogy valami bicegésben szenvedhet. De így is lehagyott minket.

Álmélkodva baktattunk tovább az Elvarázsolt Erdőben, majd a Bűvös Gerincen. Ajjjj, de szép volt minden!

a "Bűvös Gerinc"
Hamarosan egy zöld kövekkel hintett, különösen elvarázsolt kinézetű helyre értünk. Egy fán várjelzés figyelt - de semmiféle tábla nem volt, s a térkép sem jelölt más várat ezen a gerincen, mint a később sorra kerülő Salgóvárat. Azóta netes kutatás révén tudni vélem, hogy ez a Jancsi-hegy (586 m), ahol is késő bronzkori kősánc húzódik/-dott. Nagyon tetszetős volt!

varázsos Jancsi-hegynél
álmélkodós
Itt már aztán extra vastagon csüngtek a zúzmarák a faágakon, volt min a szájunkat tátani :-)

Következő látványos hely a Holló-kő (685 m) volt, mely szintén csodás kilátást ígért egy tisztább napon. Itt nagy kövekre kimászva lehet bámészni elmélyülten. Meg is bámésztuk a hófehér fákat, s kértem Kata wc-papírjából egy csíkot, melyet orrfújásra hasznosítottam.

a Holló-kőre vezető gerinc
Itt tolult látómezőmbe a hajzatom, s megrökönyödtem annak szalma-voltán. Megtapiztam, s tovább erősödött a szalmahasonlat-érzet. Megkértem Katát, fotózza le, hadd lássam rendesen. Hát tök tetszett, micsoda jéggyöngyök ültek ki rá :-)

"igen, jött egy gyöngyhajú lány..." :-D
Tovább baktattunk a Kövirózsás (696 m) nevű csúcson át, melynek neve igencsak tetszetős számomra, s folytattuk elmélyül beszélgetésünket, ahogy azt nagyjából az egész túrán tettük. A mögülünk érkező, elengedett TT-zők közül rámköszönt egy rég látott ismerős, ami kellemes meglepetés volt :-)

A bakancsom most is kivállóan szuperált. Reggel a vastag túrazoknit nem mertem bevállalni, s helyette vékony nem-túrazoknit vettem. S így volt épp kellemes hőfoka a lábamnak. Ó, és muszáj megemlítenem, hogy egy srác nagyon látványosan megbámulta a lábbelit :-))

Bizonyos helyeken a ködfelhő oszladozott, s napfény tolult át rajta, s a fákon. Így még aztán ilyen látványban is részünk lehetett:

Napablak
A Salgóvár alatt erős kaptató akadt, a TT-zőket mindig elengedtük. Odafent volt egy EP, s nekünk is ajánlották, ahogy felértünk, hogy pecsételjünk :-) Felmásztunk a legjellegzetesebb sziklára, s ott elidőztünk kissé. Vastag ködre láttunk rá, de fölötte ott kéklett az ég. Kata bizakodott, hogy talán pár perc múlva eloszlik a köd, s lesz kilátásunk, úgyhogy ezügyben vártunk kissé. 

kilátás a Salgóvártól
A kilátás nem következett be, legalábbis ott töltött időnk alatt, így tovább indultunk. Lemásztunk a nagy szikláról, majd alulról tekinthettük meg. A tetejét napsugarak cirógatták, a magasban kék volt az ég.
Nincs semmiféle információs tábla itt sem a várról, de a neten azt találtam, hogy ez a nagy szikla lehetett a vár központi része, ekörül lejjebb volt a várfal, melynek egy pici maradékát láttuk is. De ez volt minden.

Lebaktattunk, s egy elágazásban Kata kiadta, hogy találjam ki a további útvonalunkat. Merthogy szóba jött, hogy felmenjünk-e a Nagy-Hideg-hegyre, s aztán esetleg Királyrétre le, vagy inkább menjünk a Csarna-völgyben Kemence felé. Minden vonzó volt számomra, de legerősebben az elmosott vasúti pályák megtekintése tűnt csábítónak, így kitaláltam, hogy egy zegzugosnak tűnő úton keljünk át a Magas-hídi-rétre, majd onnan térjünk a patakvölgyben haladó egykori vasúti, majd elmosott vasúti nyomvonalra. 

A zegzugos útvonalat kicsit nehezen találtuk meg: a térkép szerint kék háromszög jelzést viselt, de a fákon már átfestették a jeleket, bár szépen látszott, mik voltak. Így tudtuk követni rendesen őket. 
Ezen az úton még talán Kata sem járt, s mindketten igen örültünk a választásnak, mert csodajó egy szakasz volt ez. A domborulatok miatt kellőképp kanyargós volt, eleinte erdei úton vitt, de ebből később apró ösvény lett, mely 1 lábnyi széles, lejtős domboldalba taposott utat kínált. "Kellemesen" bedőlve haladtunk rajta. Több patakon is átkeltünk, s a völgyeket jól megkerülve, legmagasabb pontjukhoz közel szeltük át. 

Egy pataknál hosszabban elidőztünk, ugyanis csodaszép jégképződményeket produkált oda a víz és a hőmérséklet együtt. 

vizes jeges
Fentről még megtekintettük, ahogy lent a völgyben 2 patak milyen érdekes formában tekeredik egybe. Triskele-pataknak kereszteltem el. :-)
Leereszkedve egy domboldalon, a Magas-hídi-rétnél voltunk, ahol lezártnak tekinthettük előző utunkat, s most már patakvölgyek következtek egészen Kemencéig: előbb a Fekete-patak völgye, majd a Csarna-patak völgye, majdpedig a Kemence-patak völgye. S bennük a látni vágyott elmosott vasúti sínpályák!

A sínek a Halyagosi Postás kulcsosháznál veszik kezdetüket: két szál vékonyka fém tűnik el az avarban. Erről egyből nekem egy könyv jutott eszembe, s siettem is megosztani ezt Katával: Alessandro Baricco Tengeróceán c. könyvében van olyan, hogy a tenger határa hol van, hol az a pont, ahol a hullám kifut a partra, majd az a pillanat, amikor megáll, mielőtt visszahúzódna... Na, hát én erre asszociáltam :-)
Ehelyütt pedig sietve feltúrtuk az avart, mert látnom kellett a pontot, ahol a sín véget ér! :-) Meglett. Mintha csak elvágták volna őket.
 
A kulcsosház eléggé elhagyatott, és az ajtaján egy Police feliratú szalag feszül... No ez elgondolkodtató. Körbekémleltük a házat, egyik ablakon belesve konyhát azonosítottunk.
Aztán megindultunk a síneken. Innen egészen Kemencéig a síneken mentünk - kivéve ahol nagyon nem lehetett, mert a pár éve megáradt patak annyira szétmosta az egészet, hogy nem is volt. 

vonalvezetés
Itt ezen a szakaszon volt a legelhagyatottabb az egész: a talpfák megkorhadt fákból álltak. Szerintem innentől a Hamuházig használhatták a legrégebben a síneket. 
A Hamuháznál ott álldogált egy váltó a földben, kipróbáltam hát, és lám: sikerült váltani vele! Szörnyen boldog voltam :-)) Visszaváltottam. 
A Hamuház nagyon igényesen rendben tartott házikó volt, bekészített tűzifával, kihelyezett madáreleséggel, és ez a Börzsönyi Kék egyik ellenőrzőpontja, volt tehát egy ecélra odakészített fakk is.
Kicsivel odébb jókora vérfoltokra bukkantunk a talajon, és elég sokáig követték is utunkat... Talán vadászat volt... :-(
Következzen néhány fotó, bemutatandó a hírös elmosott síneket:

 
Szóval látványosan durva volt! Hogy a felmérgedt víz mire képes... És ezek a sínek valóban totál a Csarna-patak mellett mennek... Szóval szerintem teljesen érthető, ami történt.

Azóta vágytam látni ezeket a síneket, mióta DórAttila egyik túrabeszámolójában megláttam a fotóikat :-) 

A Fekete-völgy Panzióhoz értünk, mely irdatlanul terpeszkedik ott, szép állapotban. A sínek innentől látványos minőségjavuláson estek át, nyilvánvaló lett tehát, hogy Kemencétől idáig használják a kisvasutat. Szóval innen már a használat alatt lévő síneken mentünk. Erőteljesen fáztak a kezem ujjai, vadul és folyamatosan mozgattam, dörzsölgettem őket. Alkonyult. Elértük Kemence határában az ifjúsági tábort, majd a Godóvár vasúti megállóhelyet, majd a Kőrózsa vasúti megállóhelyet. Itt azt láttuk kiírva, hogy a kisvasút végállomásáig még 1,6 km-es szakasz van vissza. Azt ugyan nem tudtuk, hogy az általunk megcélozni kívánt buszmegálló a "vasútállomáshoz" képest hol helyezkedik el, csak azt tudtuk, hogy kb. 25 percünk van a buszig, s ha azt lekéssük, 1 óra múlva jön a következő. Úgyhogy alaposan megindultunk.
Ámde hirtelen megállt mellettünk egy mögülünk érkező autó, és kiszólt egy fickó, hogy "helló, elvigyelek titeket?" Váratlanság következtében semmi összefüggőt nem tudtunk kihabogni, mire ő meg hirtelen váltott: "bocsánat, szóval jónapot, elvihetem Önöket a buszmegállóig?" :-) Elég fura volt ez a váltás, de mi aztán örömmel beleegyeztünk, úgyhogy félig fagyott ujjaimmal ügyeskedve leemeltem a zsákom, Kata is becuccolta magát, s már mentünk is. Emberünkről kiderült, hogy ő az egyik börzsönyi természetvédelmi őr, aki a Vulkántúra egyik EP-jén volt pontőr. Lelkesen mesélte, hogy milyen csodálatos időjárási élményben volt részük: hogy a ködfelhő felett voltak, ahol ezerrel ragyogott a Nap. Csodás lehetett!
Csevelyünk tartott, míg a hosszú falun át a buszmegállóhoz értünk. Emberünk még azt is mondta, hogy a szomszédos pizzéria tök korrekt hely, nem egy késdobáló - szó szerint ezt mondta. Nagyon gondoskodó volt, még az úttest megfelelő oldalán lévő buszmegállót is a lelkünkre kötötte. Aztán elporzott.

Megnéztük, pontosan mikor is van itt a busz (15 perc múlva), s én addig is örömmel csüccsentem le a padra. Most már elfogadtam Kata többször is ajánlgatott extra vastag kesztyűjét, s jólesően toltam bele átfagyott kezeimet. Majd falatozáshoz láttam, mert igazán éhes voltam. S még a jó fagyos vízből is kortyoltam - ugyanis kb. reggel óta fejfájás gyötörgetett, csak sokszor nem foglalkoztam vele. Mindketten nagyon keveset ittunk ma, én fél litert sem... Most megpróbáltam tudatosan pótolni - nem mondhatni, hogy selymes puhasággal siklottak le torkomon a fagyott vízcseppek... Meglehetősen vártuk a buszt, s fantáziáltunk puha meleg belsejéről... :-) Megkaptuk. Fáradtan szunyókáltam félig.

Katának is elég volt mára ennyi, s én is ezt éreztem. Nagyon örvendek, hogy megtettük ezt a túrát: annak is, hogy a Börzsönyben jártunk, annak is, hogy ilyen csodás zúzmarás tájban volt részünk, és annak is, hogy Katával túráztam :-)
Búcsúzom egy fantasy-fotóval :-)


2013. december 10., kedd

Bakancsavató bakonyi baktatás

Különféle körülményeknek HÁLA, sikerült beszereznem egy új bakancsot! A Zöld Csodát :-) A héten buzgón vártam, hogy meghozza a csomagszállító, s már izgatottan terveztem egy bakancsavató túrát! Csodabaki szerdán meg is érkezett, s ragyogóbbnak tűnt minden elvárásomnál! Így aztán vasárnap Zolival nekiveselkedtünk, hogy az istállóban szilajul toporzékoló lábbelit rászabadítsuk az erdőre. Belevágtunk a Zirc és Bakonybél közti kékszakasz teljesítésébe.

Zircen egy pillanatnyi pékség előtt töltött nyálcsorgatás után máris szaporán a kéken haladtunk. A város faluvá szelídült, s a legvégén parkerdő kezdődött. Ez volt a Pintér-hegyi parkerdő egy kis játszótérrel, mészégetővel, térképes táblával, padasztallal. S némi hóval! Ideális terepnek tűnt Baki, a sztár rajtfotójának művészi megkomponálására :-) Csak egy szikla kell, meg némi hó, s holmi háttér, majdpedig egy kékjelzés: máris kész az első portfólió!

Végre terepre léptünk! Mily remek volt az avarban az erdőben kígyózni - nemcsak a bakancs élvezte a természetes körülményeken, hanem az én lelkem is, ki már jó ideje áhított újra erdőben lenni. 

Ahogy feljebb hágtunk, egész tetemes hó kezdett lenni. Erőteljes erdőművelés alatt álló terület ez, s bizony igencsak figyelni kell, mert kékjelzés széle-hossza-egy látómezőbe sem esik. Leirtott domboldal mellett haladtunk el erdészeti dózerúton - igencsak utálatos érzet volt. Vártuk, hogy erdőbb erdőbe érjünk. Szerencsére ez hamarosan meg is történt, s ott már kellemesebb volt a menet.

Kata előzetesen felhívta a figyelmemet arra, hogy ezen a napon itt a környéken lesz egy TT. Ennek útvonala és a mi útvonalunk a Zirc és Borzavár közti szakaszon egybeesett, így nem lepődtünk meg, amikor hangokat hallottunk mögülünk. Összesen végül csak 1 TT-zőt vizualizáltunk, ami engem megelégedéssel töltött el (a tömeg nemkívánt vendég). 

Nem is oly sokára egy csinos részre értünk: az előttünk völgyben fekvő Borzavár felé vezetett hóval hintett ösvényünk füves-bokros vidéken. Tetszett!

úton Borzavár felé
Pont kékjelzéses öreg gyümölcsfát fotóztam, így csak Zoli látta az őzecskét beugrálni a bokrosba. Hamarosan azonban két további őz futott felénk, szintén a bokrosba, akiknek láttán már én is örvendezhettem.

Hamarost már ott döcögtünk Borzavár határában. A térkép itt felhagyott mészégetőket jelöl, de mi csak valami félig elhagyott régi gazdasági épületet láttunk. A falu szélén ott dekkolt a TT pontőrje autójában, s várta az első pácienst, aki mögöttünk érkezett. Felkaptattunk az emelkedős utcán (közben mű-szaloncukikkal ékített fenyő mellett haladtunk el), s itt jutott először eszünkbe, hogy igazán utánanézhettünk volna annak, hol lelhetők fel a pecsétek. Sebaj, a kocsma mindig egy fix pont, úgyhogy most is kocsmakeresésre optimalizáltuk szemeinket. Így siklott a célkeresztbe az Oázis Presszó, melynek ajtajához odalépve azt határozottan feltártuk. Apró kis kocsma volt, szemből egyből nagy cserépkályha, s 2 söröző úriember. Egyikük nagy készségesen rögtön elárulta, hogy debizony itt van kékpecsét, s mindjárt jön a csapos bá'. Megvártuk azt a pár percet, míg megjött a bá' egy kosár hasogatott fával, majd nyomban előadta a pecsétet. Örömmel benyomtuk. 
Mást (folyékonyat) most nem nyomtunk be, nekem a pocakom kicsit odavolt, egy Lord pedig magában nem iszik - így száraz torokkal álltunk tovább. 

Alighogy elértük a falu központját, Zoli kiszúrt egy kerítésen egy másik kékpecsétes dobozkát. Így aztán méltán bejelenthetjük, hogy Borzaváron 2 pecsét is van! Eme kerítési dobozban újfajta lapult, amit most már egyre több helyen láthatunk, a kerekded. Benyomtuk ezt is, fő a változatosság!

Megfordulván észrevettünk 3 járdán sorjázó Babi nénjét, kik színes fejkendőkben nyomultak. Egyből megtetszettek, hisz a nénik általában feketében járnak, itt pedig sárga, kék és zöld volt a menő! Muszáj volt lekapnom őket :-)

színesen szép :-)
Nézegelődve végigvonultunk a falun, majd egy földúttá váló utcán hagytuk el azt. Felkanyarodtunk a Templom-dombra, s egy elhagyatott, töredezett vékony aszfaltos úton leltük magunkat. Köröttünk építési törmelékek álltak halomban, növényzet által vegyesen benőve. Jó randa volt.
Jelzés egy szál sem. A térképet megvizslatva tök egyértelmű lett, hogy innentől bizony jó hosszú szakaszon át aszfalton kell menni. Hát legyen - irány a Kőris-hegy!

Hamarosan zsír új aszfaltosra értünk, s jó darabon azon haladtunk. Mígnem egyszercsak észrevettük, hogy néhány méterre az úttól a fák közt visznek a jelzések. Kiderült, hogy van alternatív kisösvény, úgyhogy rá is kanyarodtunk. Zoli felhívta a figyelmemet arra, milyen kiválló hűsölési lehetőséget nyújt ez az ösvény egy forró nyári túra alkalmával.
Megálltunk aztán pisilés, kakaóscsigázás, forraltborozás ürügyén. Bizony mondom néktek, forralt bor nélkül nem érdemes téli túrára indulni! Fantörpikusan jól tud esni :-)

Miközben Zoltán elmerülten okított a sertéstelepek szagproblémáinak mérésében, s eszmecseréltünk a kérdés panaszbejelentésének kezelési módjáról, odaértünk Szépalmapusztához. Csak a szélét érintettük, így tanyafélét láttunk, s jókora pacilegelőt, rajta pacikkal. A térkép szerint itt arborétum is van.

Szépalmapuszta egy szelete
Előttünk az úton egy fiú és egy lány téblábolt. Közelükbe érve megszólítottak minket: "melyik út megyen itt a Kőris-hegyre?" No, természetesen nem így, csak így jól hangzott :-) Tehát tudakolták, merre lehet odajutni. Gyors térképes prezentációt tartottunk nekik, s igen egyszerűen válaszoltunk: a kék! Megköszönték, s elindultak az autójukhoz felszerelkezni, hogy aztán máris induljanak ők is a Kőris-hegyre.

Mely egyébként már előttünk emelkedett, rajta egy hatalmas pöffeteggel - avagy golflabdával, kinek hogy tetszik. Ímhol:

kőris-hegyi pöfi
Megindultunk felé, s hamarosan a szépalmai erdőkben jártunk, mely egy roppant kopott tábla közlése szerint pusztuló erdőcske. Láttunk halódó fákat, de szak-nem-avatott szemem rettenet pusztulás nyomait nem fedezte fel.
Közben a fiú-lány páros követett minket, nem oly távolról. Kisszépalma közelében, hol a térkép által jelzett kék és az erdőben jelzett kék eltért egymástól, utol is értek minket, s közös erővel kutattuk utunk folytatását. Némi csevelybe bonyolódtunk, így tudtam meg, hogy a fiú némileg földim: egy Tolna megyei faluból származik.

Hamarosan megkezdődött a hegyre felfelé tartó vándorlás, ahol elszakadtunk tőlük. Ez egy igen szép szakasz volt, s nekem többször is a Zengőt idézte eszembe. Havas úton baktattunk fák közt kanyargó, emelkedő ösvényen, mely jó munkás volt, fázni nem fáztunk, sőt. Kellemes, élvezetes szakasz volt!

bandukoló
Közvetlenül a hegycsúcson trónoló kilátó előtt igazán neki kellett szaladni a kaptatónak, aztán már fent is voltunk. A kilátó szemlátomást nem volt a legjobb állapotban, amit az elhelyezett tábla is erősített, mely tájékoztatott mindenkit, hogy a Vajda Péter kilátó leromlott állapota miatt saját felelősségre használható, valamint hogy hamarosan felújításra kerül. De hogy mindezt mikor nyilatkozták, az nem derült ki.
A kilátó mellett ott állt a "pöffeteg", immáron lábakon, és immáron radarként. Látványos volt!

a Kőrös-hegyi radar
a Vajda Péter kilátó
Elvileg lentről is látható volt, de én nem vettem észre, hogy a kilátóba csak az első szintig lehet felmenni, feljebb hiányzik a létra. Így aztán legörbülő szájjal észleltem, hogy nem tudok felhágni a tetejére. Sebaj, akkor étkezzünk egyet! Bár kicsit szeles volt idefent, de mégis szárazra lehetett csücsülni, így egy keresztbe tett lécre telepedve nekiálltunk szenyót majszolni, miközben Lordunk elégedetten pillantott végig a birtokon. Közben megérkezett a fiú-lány is, ők is feljöttek, s itt már kellemesebb csevelybe kezdtünk, melyet csokiosztogatás és forralt bor kínálás kísért. Kiderült, hogy egyforma csokival akartuk egymást kínálni: fenyőfás Milkával. :-) Megtudtuk, hogy ők Bakonybélben vannak megszállva, s most kocsival jöttek át Szépalmapusztára, kerülnek egyet, majd mennek vissza Bakonybélbe.

Nem maradtunk soká, elköszöntünk, s indultunk tova. Úgy sejtettük, a helyi kékpecsét talán a radarállomás kerítésén lakhatik, úgyhogy keresni indultunk. A csupasz kézzel végrehajtott szenyózás következtében kissé elfagytak az ujjaim, s jó darab menetbe került, mire megmelegedtek.
A pecsét valóban a kapu mellett volt - saját kis oszlopon! Örömmel észleltük, hogy milyen becses itt a pecsét, hogy külön oszlopot állítottak számára :-) Itt is már az újfajta kerekded bélyegző van.

Nekiálltunk lebaktatni a szerpentinező remek minőségű aszfaltúton. Egyszer csak Zoli kiszúrta, hogy jobb kéz felé remek kilátás nyílik a távolba, s csodálatos látványossággal kelleti magát a szemnek a Somló! Gyönyörűséges volt, meg is kíséreltem jól lekapni - így sikerült többek közt:

felsejlő Somló
Áhítattal gyönyörködtünk benne egy darabig, Zoltán ötletelt, hogy tiszta időben mi minden látható még innen vajon.
Hamarost a kék elszakadt az aszfaltostól, hogy egy nagy kunkort levágjon. Jó meredek, köves és sáros ösvény volt ez, Zoltán morcogott is kicsit, mikor rájött, hogy ki is hagyhattuk volna ezt a rövidítő utacskát :-) Viszont szerintem szép volt!
Még egyszer visszatértünk az aszfaltra, majd végleg elszakadtunk tőle. Nemsoká az Eleven-förtésen találtuk magunkat - de vajon mi az a förtés? Olyan érdekes ez a szó :-) Minimális netes kutatással arra jutottam, hogy ez a vizenyős területeket jellemző szó lehet. Hát itt most különösebben vizenyős nem volt a terület, volt viszont erdőművelés megintcsak.

Csorogtunk lefelé, míg le nem értünk az Öreg-Séd mellé. Patak nem igazán volt, inkább csak a medre. Ez is szép rész volt: viszonylag felmagasodó oldalfalak közt haladtunk, itt-ott sziklákkal. Egy csalogató kis völgyben a Z+ ágazott le. Már Bakonybél fölött jártunk.

A kiszemelt buszig még volt időnk, így azt ötöltük ki, hogy még mielőtt beérnénk Bakonybélre, teszünk egy kis kitérőt a Likaskői-barlang megtekintése okán. A kék barlang jelzésre tértünk tehát. A térkép alapján nem tudatosítottuk, hogy itt végig emelkedő lesz, de hamar rájöttünk: avarral borított, némileg sáros árokban haladtunk fel-fel, egész a barlangig. Ez volt a Cser-árok, ahogy most a térképen látom. Lógni kezdett a nyelvünk, s megkísértett a gondolat: biztosan kell ez még nekünk? A térkép alapján úgy tűnt, a barlang nem lehet messze, de az út mégis egyre csak tovább vitt, felfelé. Szembe jött egy ember, a vállán két hosszú fát egyensúlyozva, s jó sétát kívánt.
Felértünk egy kicsit egyenesebb részre, de onnan még menni kellett. Egyszer csak balról a szemembe csillant valami: a Nap volt az! Rájöttem, hogy ahogy egyre feljebb hágunk a völgyből, bizony a Napocskát is láthatjuk, ki most nagylelkűen előbújt. Hamarosan csodás fényélményben lett részünk: a barna fák szinte vöröslöttek a napfényben. Gyönyörű volt, és már nem kételkedtem abban, hogy nekünk ide fel kellett jönnünk :-)

Lordunk menetel a fény felé :-)
Hamarosan a barlanghoz értünk. Gyönyörködtünk a színekben, s örültem a kegynek, amiben részesültünk: hogy a Nap ránkragyogott, és ezen a téli napon kék éggel, zöld mohákkal és vöröslően barna fákkal ajándékozott meg. Le is csüccsentünk egy picit.


Ez a helyet a túra záróakkordjaként értékeltem, s úgy gondoltam, itt ellőhető a sztárbakancs célfotója. Meg is lett a dolog:

dolgozott :-)
Visszabaktattunk a faluba (lényegesen gyorsabban leértünk, szinte észre sem vettem), s tökéletes időzítésünknek hála még volt kb. fél óránk a buszig. Zoli a kékfüzetből kiolvasta, merre lehet itt a pecsét, úgyhogy elindultunk a Gerence Fogadó felé. Erősen alkonyult, hűvös lett - túravégi körülmények uralkodtak. A fogadó udvarához át kellett kelni a Gerence-patakon átvezető fahídon, méghozzá a nyitva hagyott fakapun, mely igen tetszetős volt. Az udvarban hosszú, régi, betonlapokból készített ösvényen haladtunk a ház felé, melynek bejárati ajtaja melletti ablakban várt minket a bélyegző. Biccentettünk az ablakban megjelenő bácsinak, s pecsételtünk. Visszabaktattunk aztán a buszmegállóhoz, amikor is megállt az egy autó mellettünk, s lám: a fiú-lány páros ült benne! Örömmel váltottunk velük pár szót, majd ők mentek a szállásukra, nekünk pedig nem sokat kellett várnunk, míg megérkezett a buszjárat.

Bakancsavató szempontból a túra: remekül sikerült: a bakancs kiválllóan bevált, nem törte sehol a lábam, nem nyomott. Olyan érzet volt benne túrázni, mintha egy vastag és szilárdan puha réteg ölelné körül a lábam, mely ráadásul meleg is: egészen melegem volt benne. Nagyon örvendetes egyszóval :-)

Élményszempontból a túra: remek volt, élvezetes volt, mind a mozgás része, mely már hiányzott, mind a látott szép és érdekes helyek. Hogy volt hó, az meg plusz adalék volt :-)

2013. november 18., hétfő

Szárliget - Bakonybél zarándoklat - 3. nap

Olyan lassan születnek a beszámolók a zarándoklatunkról, hogy már arra is gondoltam, megkérem Diát, hátha megírná ezt is. :)

Szóval ott tartottunk, hogy utunk második estéjén az undok vadászok általi fenyegetettség miatt vissza kellett mennünk Mindszentpusztára. Harmadik napunk reggele tehát itt virradt ránk. Gyorsan összeszedtük magunkat, majd emlékeim szerint viszonylag korán indultunk el a már (sajnos túlságosan is) jól ismert kék négyzeten. Nem telt fél órába, mire ismét Szentgyörgyvárhoz érkeztünk. Természetesen majd' megölt minket a kíváncsiság, mi fogad ott minket: nagy zöld terepjárók parkolnak a sátrunk helyén, az előző éjszakai terítéket fektetik oda, vagy egyszerűen csak szétdobált borosüvegek mutatják a beharangozott szlovák vendégvadászok nyomát. Nos, bizony, nem volt ott semmi! Szó sem volt semmiféle vadászokról, egyszerűen a bajuszos hájfejnek böktük a csőrét, ezért azt hazudta, veszélyben vagyunk. Tehetetlen düh lett úrrá rajtunk, és nem éppen jámbor oldalunkat mutatva kívántunk egy-két dolgot az illetőnek. Utólag csak annyit szeretnék még neki mondani az utolsó szó jogán, hogy két napig ott viszkessen neki, ahol nem tudja megvakarni! Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy a vadászokat ki kéne tiltani a szabadon látogatható erdőkből. De erről még később szólok.
Szentgyörgyvár után erdőben vezet végig az út. Előbb hosszas, nem túl meredek emelkedő következett, melynek a teteje közelében leültünk reggelizni. Egy gyümölcsöt, valami édességet és egy-két korty vizet vettünk magunkhoz, majd folytattuk menetelésünk. Nem nagyon fotóztunk ezen a szakaszon, mert szerettünk volna dél körül Csókakőre érni, csupán néhány út közben talált lepkéről, bogárról, és egy nászrepülést gyakorló darázsölyvről született dokumentáció.

övesbagoly-faj
talán valami ganéjtúró?
darázsölyv

Áthaladtunk egy olyan helyen is, ahol a felfestett kék egyik oldalán vadászles, a másikon vadetető van...

Csókakő előtt a földút murvára váltott. Nem túl izgalmas, egyenletes terepen mentünk. Engem a szomjúság, Dórát talán inkább a vízhólyagok és a meleg gyötörték - mindketten a komfortzónánk peremét közelítettük. Aztán árnyas völgybe ereszkedtünk, amiből, na meg a szembejövő kirándulókból, sejteni lehetett, hogy közel a falu és a vár. Ez adott némi optimizmust, amit viszont a várba meredeken felfelé vezető lépcsősor redukált. Azért valahogy csak feljutottunk, s láttuk, hogy a csókakői váron éppen felújító munkálatok zajlanak, sok minden kész is van már. Belépőt szerencsére nem kellett fizetni. Delet ütött az óra, mire a legfelső toronyba értünk, ahol rögtön ledobtuk a táskákat, kicsit körülnéztünk, majd lerogytunk a fal melletti szűk, árnyékos sávba. Itt jó ideig pihegtünk, majd megittuk utolsó korty vizünket. Fotóztunk tájképet, és megkértünk egy turista srácot, hogy csináljon rólunk közös fotót - a lábaink csonkolása árán megtette.








A vár parkolójába úgy értünk be, mint egy oázisba. Először is a kék, nyomós kutat foglaltuk el, bőségesen ittunk és alaposan megmosakodtunk. Azután figyelmünk egy fagyis felé terelődött - fejenként 3 gombóc bánta. Levezetésképpen pedig fogyasztottunk a tartalék élelmünkből, amelyet kenyér, kolbász, vaj, alma és hasonló egyszerű étkek alkottak. Bő egy órát pihentünk itt, de mivel tempósan jöttünk, nem kellett sietnünk tovább. Pedig még hosszú út állt előttünk. Az aznapi célt ugyanis elég diffúzan határoztuk meg: ha bírjuk, megyünk Bodajkig, ha nem, akkor előtte valahol keresünk egy sátornyi helyet.
Utunkat a kék jelzésen folytattuk Bodajk irányába. Ez a parkolótól a falun keresztül vezet egy műúton a 81-es út felé, majd kicsit a főúton kell mennünk, utána tovább egy másik műúton érünk be Bodajkra. Talán a zarándoklatunk legkellemetlenebb szakasza volt ez. Tikkasztó melegben, aszfalton, autók mellett, monoton tájban... ez bizony próbára tette a tűrőképességünket. Bodajk közelében, Csókakő vasútállomásnál kereszteztük a síneket, majd teljesen véletlenszerűen, hirtelen ötletből lerogytunk egy bokor árnyékába. Jó ideig csak szuszogtunk és néztünk magunk elé. Megnéztük Bodajk térképét, amin egy "Tófürdő" felirat igen ígéretesen díszlett, ez adott némi motivációt a folytatáshoz. Ahogy így ücsörögtünk, már az induláshoz készültünk volna, amikor Dóri kiszúrt egy kék pecsétládikát egy villanyoszlopon. Nagy-nagy szerencse volt, hogy éppen itt pihentünk le, mert nem is néztük meg, hol lehet majd pecsételni. Mázlinknak örülve, kék füzetet lobogtatva indultunk át a síneken a pecséthez. Ekkor mögülünk jött egy autó, amiből kiszólt egy hang:
"- Párnátok van?"
Kellett pár másodperc, mire leesett nekem a tantusz, addigra az illető már le is parkolt mellénk. Egy nyugdíjas korú, de láthatóan sportos férfi ült a kocsiban, rajta kéktúrás póló, és mondta, hogy éppen egy teljesítménytúráról jön, amúgy a kéket már 2x (?) végigjárta, és emlékszik, mintha itt nem lenne jó a tintapárna. Kedvesen megkínált hát az övével, mi pedig boldogan regisztráltuk a kék füzetünkbe az ittlétünket. Még néhány szót váltottunk az illetővel, majd búcsút vettünk egymástól. Ezután még egy jó darabig azon álmélkodtunk, hogy vajon mekkora lehet annak a valószínűsége, hogy 1) éppen ott és ne máshol rogyjunk a földre fáradtságunkban; 2) észrevegyük a pecsétet; 3) pont azalatt a 20-30 másodperc alatt jöjjön erre valaki, a történetesen éppen tudja, hogy mi most pecsételni szeretnénk ott, ahol amúgy nem lehet; 4) és még legyen is nála tintapárna, amivel megkínál.

Beértünk Bodajkra, ahol első utunk a Tófürdőhöz vitt. Súlyosan csalódnunk kellett. Egy kör alakú, elég nagy és mély betonmedencét találtunk piszkos vízzel, omladozó faldarabokkal, kopott festéssel, rozsdás, düledező korlátokkal, egy "Fürödni tilos!" táblákkal és pancsoló cigánygyerekekkel.

Bodajk, Tófürdő
Pár perc erejéig megpihentünk egy padon, majd elterveztük, hogy a bodajki hegyek túloldalán, Balinka mellett található kempingekben próbálunk megszállni. Ehhez viszont még hátra volt 4-5 km gyaloglás, így útnak indultunk. A piros jelzést választottuk.

Szemben a Vértes, Csókakő várával
Még a városban mellénk szegődött egy kutya. A fajtája, ha jól emlékszem, beagle volt. Barátságos, talán gazdátlan, vagy csak felfedező kedvű kutya volt, eleinte nem is foglalkoztunk vele, volt elég bajunk nélküle is fájó lábakkal és vállakkal. Vártuk volna, hogy egy-egy utasításra a kutya majd lemarad, elhagy minket, de nem tette, s mivel nekünk útban nem volt, nem erőltettük a dolgot. Amikor a piros jelzés jelentősebben emelkedni kezdett volna, egy kis ösvényen letértünk róla, hogy kijussunk a Balinkát Bodajkkal összekötő műútra. A navigáció jól sikerült, egy vízműhöz értünk, amely közvetlenül a műútra csatlakozott egy kis úttal. A műútnál megálltunk. Egyszer csak észrevettünk egy apró, szürke szőrű cicát. Nem értek a macskákhoz, nem tudom, milyen korú lehetett, de nagyon kicsi volt. A műútról szaladt oda hozzánk, azonnal a lábainkhoz bújt és cérnahangon nyávogott. Nagyon megsajnáltuk, ahogy, mint megmentőkhöz, rohant hozzánk. A kutya azonban egyből nekirontott volna, ha nem védjük meg. Ekkor a mellettünk lévő bokrosból is nyávogás hallatszott. Odamentünk, és elképedtünk a látványtól. Háziállatok tetemei voltak ott, azok közül bújtak elő a kiscicák, és mind jönni akartak oda hozzánk. A kutya sem volt rest: azonnal megtámadta a macskákat. Az egyiket rögtön a szájába vette, majd amikor rászóltunk, elengedte. Majd elkapott egy másikat, a cica egyre hangosabban visított, majd a hangja elnémult... Megrázó volt látni a szerencsétlen kiscicákat, akik valamiért idevetődtek, valahogyan életben maradtak eddig, és amikor azt hitték, megmenekülnek, akkor rájuk hoztuk ezt a kutyát, amelyik valószínűleg végzett velük. De nem tudtunk velük mit tenni. Elindultunk Balinka irányába a műúton - és a kutya már nem követett.
Néhány száz métert tettünk meg és elértünk a kempingekhez. Két nagy kempinget találtunk, ránézésre egyikben sem tűntek késznek a fogadásunkra. Az elsőből annyit láttunk, hogy emberek pakolnak, és amikor beléptünk a kapun, egy kutya rohant felénk ugatva. A másodiknál (ez volt a Tölgyes Turistaközpont) pedig semmi életre utaló jelet nem láttunk. Kisvártatva azonban láttam mozogni két nyaraló vendéget. Kiabálni kezdtünk, hogy észrevegyenek. Az egyik épület mögött vendégek csoportja lapult, és az egyikük, egy korosodó férfi rögtön a segítségünkre sietett és ellátta egy jóravaló portás alapvető feladatait: megmutatta, hol lehet sátorozni, hol a zuhanyzó, hol lesz majd holnap a főnökasszony. Ennyi nekünk elég is volt. A hatalmas területű kempingben alig volt valaki, így kényünk-kedvünk szerint választhattunk sátorhelyet. A hely már első látásra elnyerte tetszésünket. Régen KISZ-tábor lehetett talán, a mai állapotán látszanak még a szocialista építkezés elemei, azonban a legfontosabb dolgok fel vannak újítva, tiszták, pedánsak. 

A kemping banánzöld zuhanyzói :)


Utána nagy örömmel fedeztük fel, hogy a melegvíz nem csak a kint felejtett vizespalack sajátossága lehet, hanem csapból is képes folyni, és a vele való tisztálkodás igen kellemes és hasznos. :) Úgy döntöttünk, másnap sem állunk tovább, hanem megnézzük Bodajk nevezetességeit, csak az azutáni napon folytatjuk zarándoklatunkat. Az éjjel széllel és esővel érkező hidegfront fényében ez kiváló döntésnek bizonyult.

Ezen a napon kb. 22 km-t tettünk meg.



Zarándoklat nagyobb térképen való megjelenítése

2013. október 26., szombat

Gánttól Csókakőig - avagy: Anett első kéktúrájának krónikája

Két igény találkozott a múlt hétvége előtt:
  • ott volt Anett, akit fűtött a vágy, hogy életének túrázós és kéktúrázós részét elkezdje már,
  • s ott voltam én, akit fűtött az őszi erdő utáni vágy, s főleg a Gánt környéki vidék őszének átélése.
Ez a két igény összemosódott és közös utat talált: szombaton irány a Vértesbe bejárni a Gánttól Csókakőig tartó KÉK szakaszt! Így is tettünk :-)

Gánt-Bányatelepnél hagytuk el a busz testét, s utunkat a közeli felhagyott bauxitbányában kialakított tanösvény irányába vettük. Anettet, mint geológus szakirányos geográfust igen érdeklik a kőzetek és társaik, így úgy gondoltam, ez érdekes programpont lesz számára.
Az egész egykori bánya gigantikus vértől csöpögő tájsebként tátong. Nagyon látványos, az egyszer biztos! Az infós tábla cápafogakat, meg mindenféle maradványos kőzeteket ígért, de gondolom már sokan rámozdultak, mi most nem leltünk semmi ilyen jellegű leletet.

egykori bauxitbánya
Bóklásztunk egy sort, elolvastunk néhány tanösvény állomás táblát, melyek viszonylag jó állapotban leledzenek (bár azért a papper pöndörödik le némelyik fatábláról). Nem jártuk be az egész placcot, mert még meg sem kezdtük a kiszemelt 19 km-es utunkat, azonban arra szorítottunk időt, hogy Anett telefonja segítségével felkeressünk egy itt rejtező geoládát. Megleltük, belogoltunk, majd indultunk Gánt felé, méghozzá további felhagyott bányákat érintő turistaúton. Itt egy különösen vörös Marsbéli táj tárulkozott elénk, leplezetlenül :-)

egy másik felhagyott külfejtés (élénk színes fotó)
Ámulatos volt! Színével nagyszerűen beillett a fák őszi ruhái közé :-)
No és innentől olyan szuper köves-sziklás-füves dombokon keltünk át, hogy lelkesedésem győzött ugrándozni bennem :-) Pont az ilyen helyekért rajongok nagyon: dombtető, alant az erdő, köröttem a dombtetőn pedig füves, kőzetkibukkanásos placc, ahol az első gondolatom az: micsoda királyság ilyen helyen sátrazni!!! Juj de imádom ezeket a gánti dombokat, melyeken most jártam először!

gánti dombokon I.
gánti dombokon II.
gánti dombokon III.
Egy újabb dombtetőre érve kőkeresztet s mellé tűzött zászlókat tekintettünk meg, mely a térképem szerint kitelepítési és bauxitbányászati emlékhely. 

alant Gánt
Kicsivel odébb Anett meglelte a mai első vízművét :-))) Melyeket aztán "gyűjteni" kezdett, majd hozzácsapta a kutakat is, s egészen gazdag kollekcióval zárta a túrát a nap végén :-))) Azt hiszem, ötlete nyomán érdemes lenne megalapítani a Pózolj vízművel!-mozgalmat :-D [Az elnevezés tőle származtatható :-)]

Most már látom a térképen, hogy a vízmű után letértünk a jelzett útról, mert engem sziklás kinyúlások csábítottak szirénmód. Odakocogva egyből élvezkedtem kinyúló részeiken - mert a másik dolog, amit roppantul imádok, a sziklák :-) Szupppper jó érzés volt ott állni, s nézelődni - s arra gondoltam, mennyiszer mentem el ott lent az úton autóval, folyton csodálva bámultam ezeket a sziklás részeket, és most végre itt állok rajtuk :-))
Egyhelyütt csinos kövirózsák helyezkedtek, s a sziklákra Anett is kimerészkedett.

titanikorron Gánt felett
Aztán egy járhatónak tűnő ösvényen leereszkedtünk a képen látható út mentére, s besétáltunk a Märy néni vendéglőjébe, avagy leánykori nevén a Vértes-vendéglőbe, ahol is a kékpecsét lakott. Bónuszként "őzikés" pecsét is akadt, s azt én is benyomtam. Így aztán dobpergés és tapsvihar közepette [legalábbis képzeletben :-)] Anett begyűjtötte első kékpecsétjét, s ezzel remélhetőleg egy élményekben bővelkedő, csudálatos szépségű jövő felé tette meg első lépését :-)))

az első lépés egy 1128 km hosszú úton :-)
Miután megállapítottuk, hogy a buszról való leszállásunk óta eltelt 3 (?) óra alatt gyakorlatilag a kiszemelt túraútvonalból még egy lépést sem tettünk meg, szaporázva indultunk tova. Persze azért nem lehetett nem megállni a minipóniknál, s Cinci, a majdnem túracicává avanzsálódott macsek elhajtása is időt követelt, aki tündérbogár módon szinte lerázhatatlanul követett minket a falu végéig. 

Rájöttünk, hogy kezdünk éhesek lenni, de úgy határoztunk, hogy majd a Rédl-emlékműnél megebédelünk. Elviekben elhaladtunk a Gánti-barlang mellett, de az erdőtől nem látszott, s időt nem szántunk a felkutatására. Itt már csodálatos szépségű színekben pompázott az erdő, s akadtak megint sziklás dombocskák, melyekre utunk most nem vitt fel.
Terveztünk néhány kitérőt, de az időtényező miatt most átgondoltuk őket, és Anett javaslatára hármat hagytunk a pakliban: Kápolnapuszta régi temetőjét, a Rédl-emlékművet rejtő gerincet, valamint a Géza-pihenőt.

A kápolnapusztai temető felé a nagy beszélgetésben majdnem elfelejtettünk kitérni, de még időben feleszméltem, s a susnyán átvágva arra tértünk. A temető igen aprócska, sok régi síremlékkel (melyeket szintén imádok!), valamint katonai egyen-fejfákkal. Egy tábla elregélte Kápolnapuszta tragédiáját, azaz hogy hogyan néptelenedett el a falucska (véres, II. világháborús történet...).

a kápolnapusztai kis temető
Maga Kápolnapuszta még némileg odább lett volna, oda most nem mentünk el, hanem indultunk vissza a kékre.
Soron következő célunk egy állítólag csudaszép gerinc felkutatása volt, melyen egy emlékmű is díszlett. Térképem szerint nem vitt ide jelzett turistaút, de a neten mintha olyat olvastam volna, hogy van jelzett út (a történtek fényében ebben most erősen el vagyok bizonytalanodva). Mindenesetre tudtuk, hogy a kékről nagyjából le kell térni majd bal kéz felé, a térkép szerint egy jelzetlen úton, úgyhogy mentünk, mentünk, s vártuk az utat. De az nem jött, én pedig haboztam, térképet silabizáltam, majd feltörtettem a domboldalban. Anett lent maradt, s innentől telefonon tartottuk a kapcsolatot - én ugyanis jelzett út, vagy emlékműves gerinc felbukkanásának reményében egyre tovább caplattam. Eme remények egyelőre nem teljesültek, viszont fantasztikusan szép kopár gerincekre akadtam, ahonnan pazar panoráma nyílt a színpompás erdőkre. Mivel odáig vagyok az ilyen kopár dombokért, felbuzgó szépségimádattal szemlélődtem.

egy pompás gerincen
s egy csodálatoson :-)
Közben kerestem a nekünk kellő gerincet, meg kerestem Anettet is, aki időközben szintén felkapaszkodott, csak nem tudtam, hová :-) Egy kinyúló gerincről még kiáltoztam is utána, de választ nem kaptam. Aztán akkor valahogy telefonon mégis elnavigáltunk, s kisvártatva egymásra bukkantunk. Kószáltunk még némit, s gerincekről tekintettünk körbe. Tanácstalanok voltunk: semmi nyomát nem láttuk az emlékműnek, körben csak erdő, lent a völgyben megy a kék - úgy sejtettük -, s ennyi. Mivel amúgy időhiányban éreztük magunkat, a döntést sem lehetett a végletekig halogatni, úgyhogy leereszkedtünk egy bevágásba, ahol is hirtelen szalagozásra figyeltem fel a fák közt. A jelek határozottan vezettek felfelé a szemközti domboldalba. TT-s élményeim alapján azt gyanítottam: vagy volt, vagy lesz erre TT, s ha már itt viszik őket, akkor valószínűsíthető, hogy az emlékműhöz vezetnek a jelzések. Javasoltam is Anettnak, hogy kövessük őket, úgyhogy felkapaszkodás vette kezdetét a "hegyoldalba". Felérve a szalagozás tovább folytatódott a fák közt, de kopasz gerincnek egyelőre nyoma sem látszott. Nem voltam azért teljesen biztos fenti okfejtésem helyességében, s mivel már elég régóta masszívan éheztünk is (ugyanis jó lett volna az emlékmű mellett megétkezni, közben a fantörpikus panorámát élvezni), Anett úgy döntött: itt eszünk. Úgyhogy letelepültünk, s majszoltunk egyet. Igazán jól esett!

Eztán követtük tovább a szalagozást, s egyszer csak megleltük a keresett gerincet, rajta az emlékművel. Tyű, az áldóját, jól megdolgoztatott minket! :-)

a Rédl-emlékmű a szép gerincen
nem tudom, hogyan magasztaljam még az egekig ezt a csodás gerincet :-)))
Az emlékmű kisebb volt, mint vártam. Ez a Rédl-emlékmű, mely állítólag egy orvvadászok által lelőtt erdésznek állít emléket, immáron kb. 170 éve.
Utunkat folytattuk tovább ezen a gerincen, ugyanis az itt rejtező geoládát is le kívántuk vadászni. Csudás élmény volt eme tájékon masírozni! A láda aztán meg is lett, belogoltunk, majd a domboldalban leereszkedtünk a fák közt, hogy reményeink szerint a kékre jussunk vissza. Reményünk be is teljesült, s hosszasan emelkedve, s tartalmas beszélgetésbe mélyedve masíroztunk tovább kedvenc színű turistajelzésünkön. Elhaladtunk a Hajdúvári vadászház mellett, majd hamarosan odaértünk ahhoz az elághoz, ahol időszerű volt megtenni 3. kis kitérőnket: ezúttal a Géza-pihenőhöz, ahol a térkép szép panorámát is kilátásba helyezett.

a Géza pihenő
Teszteltük: bejött. Nem töltöttünk túl sok időt itt, némileg kipanorámáztuk magunkat, majd indultunk vissza, majd a kékre újra rátérve azon folytattuk tovább utunkat.
Mély és részletes szakmai kérdések taglalásába bonyolódtunk, úgyhogy még a hosszas betonúton való caplatás is kevésbé volt észrevehető. Hasonlóképpen a pont, ahol a kék balra letért a betonról ösvény képében. Mert bizony eme pont mellett úgy elmentünk, hogy észre sem vettük. Az lett gyanús, hogy már ugyan be jó volna, ha véget érne a beton, no meg hogy egy ideje nem láttunk kék jelzést... Sebaj - magyaráztam a térképet bújva - , megyünk tovább, míg el nem érjük azt, ahol a K+ keresztezi a betont, ott pedig majd ezt követve visszajutunk a kékre.
Igen ám, de majdnem emellett is teljesen elmentünk anélkül, hogy feltűnt volna :-))) Alig akartam elhinni... Ráfogtuk a dolgot a beszélgetésre, no meg arra, hogy végig telibe szembe sütött a Napocska. :-)
No, de némi visszafordulás után ráléptünk a K+-ra, majd nem sokkal odébb sikeresen végre újra a kéken voltunk. Halleluja :-)

Anett egy pisiszünetből visszaólálkodva az alábbi meseszerű fotót kattintotta el:

(fotó: Anett)
Hamarosan már ereszkedőre vettük a dolgot, immáron Csókakőhöz közeledve. A vár volt a következő célpontunk. A hosszas ereszkedésben Anett már buzgón hadakozott első bevetését teljesítő túracipőjével, s bizony nem bánta volna már, ha egyenesre érünk, s nem köveken kell bukdácsolni. Én is - elvékonyodott bakitalpamban - már egyre jobban éreztem a köveket.

Megláttuk aztán a lépcsőt, melyen hátulról támadva (ahonnan most mi jöttünk, azaz nem a falu felől) be lehet venni a várat. Felszaporáztunk rajta, majd viszonylag sok ember közt bekószáltuk a várat. Felmentünk a legfelső traktusba, ahol már intenzíven fújt az alkonyi hűvös szél. Nézelődtünk, pihengettünk, telefonos segítséget kértem buszjárat-ügyben, fotóztunk, s eszegettem.

a csókakői vár egy szelete
A várat egyébként nagyon újítják felfelé. Egyes részei vakító fehér kövekből vannak kirakva, valamint a munkagépek és -anyagok is ott várakoznak a vár aljában. Anett ellőtt egy közös fotót rólunk, de most tájékoztatott, hogy publikálhatatlan minőségben mutatkozunk rajta, úgyhogy csak ezt teszem be :-)) :

Anett a csókakői várfalon
Még volt in situ egy kis dolgunk: itt is lapult ugyanis geoláda. Mivel Anett telefonja immáron akksifeszültség hívják teljesen beadta a kulcsot, csak az én sebtiben felírt tájékoztatásomra hagyatkozhattunk. Ennek nyomán kezdtünk el keresgélni a vár melletti sziklafalon, ketten kétfelé. Én felmásztam egész magasra, a vár tetejével egy szintbe, ahol találtam a falon nitteket, valamint egy felcsavarozott emléktáblát. Elég nehezen lehetett kisilabizálni cikornyás betűít, de megtettem. Ez állt rajta:

Miért lobog örökkön életünk lángja;
Nem érti, ki a földön áll, bilincsbe zárva.
"A sorsot kísértik - mondja -, de ugyan mi végre,
Miért hajtja az embert nyughatatlan vére?"
Várjunk talán merengve, míg leszáll az alkonyat?
Nem nyerünk egyebet, csak elveszett álmokat.

Nekem nagyon tetszik ez a néhány sor, mert pont azt fejezi ki, amit én érzek. Hogy az én életem nem szólhat a biztonságos, otthon ülős dolgokról, mert úgy semmi értelme nem lenne. Érzem, miket kell megtennem, s ezeket bizony meg kell tennem, dacára esetleges veszélyességüknek. 
Nekem ez az emléktábla arról szól, hogy itt valaki lezuhant és meghalt, de volt valaki, aki megértette, mi mozgatta ezt az embert... 

Mivel a ládát nem leltem meg, visszaereszkedtem. Anett nem volt sehol, majd egyszer csak kiszúrtam őt fentebb a kövek közt. Aztán kiáltott is: "megvan!". Felkapaszkodtam hozzá, áttúrtuk a láda tartalmát, belogoltunk, majd visszarejtés után nézelődtünk is kissé. Volt mit: alattunk volt az alkonyuló Csókakő, mellettünk a vár - szép volt.


A buszig pont kényelmesen volt időnk lesétálni a faluba, betérni a pecsétért a Vadász-sörözőbe, s esetleg még ott fogyasztani is. Minden prímén kijött! Ennek örültünk nagyon, s a kocsmában Anett meghívott egy forró csokira. Jólesően ereszkedtünk az asztalhoz, s elszopogattuk a csokinkat. Mivel nekem csókakői pecsétem egyáltalán nem volt (lévén a pecsételőhely itt opcionálisan választható Bodajk és Csókakő közt), most benyomtam én is a kéket és az őzikést is.

Már sötétben ballagtunk ki a buszhoz, s jólesően elfészkeltünk méhében :-) Utaztunk...

Anettnek szívbéli gratuláció az első kéktúra szakaszának sikeres és élvezetes teljesítéséhez! Nagyon szépen dolgoztál, elfáradtál, de sok szépet láttál, és nagyon örvendek, hogy részt vehettem a kéktúrád elkezdésében :-)))

Holnap irány a Bakony... ;-)