Gánttól Csókakőig - avagy: Anett első kéktúrájának krónikája

Két igény találkozott a múlt hétvége előtt:

• ott volt Anett, akit fűtött a vágy, hogy életének túrázós és kéktúrázós részét elkezdje már,
• s ott voltam én, akit fűtött az őszi erdő utáni vágy, s főleg a Gánt környéki vidék őszének átélése.

Ez a két igény összemosódott és közös utat talált: szombaton irány a Vértesbe bejárni a Gánttól Csókakőig tartó KÉK szakaszt! Így is tettünk :-)

Gánt-Bányatelepnél hagytuk el a busz testét, s utunkat a közeli felhagyott bauxitbányában kialakított tanösvény irányába vettük. Anettet, mint geológus szakirányos geográfust igen érdeklik a kőzetek és társaik, így úgy gondoltam, ez érdekes programpont lesz számára.

Az egész egykori bánya gigantikus vértől csöpögő tájsebként tátong. Nagyon látványos, az egyszer biztos! Az infós tábla cápafogakat, meg mindenféle maradványos kőzeteket ígért, de gondolom már sokan rámozdultak, mi most nem leltünk semmi ilyen jellegű leletet.

egykori bauxitbánya

Bóklásztunk egy sort, elolvastunk néhány tanösvény állomás táblát, melyek viszonylag jó állapotban leledzenek (bár azért a papper pöndörödik le némelyik fatábláról). Nem jártuk be az egész placcot, mert még meg sem kezdtük a kiszemelt 19 km-es utunkat, azonban arra szorítottunk időt, hogy Anett telefonja segítségével felkeressünk egy itt rejtező geoládát. Megleltük, belogoltunk, majd indultunk Gánt felé, méghozzá további felhagyott bányákat érintő turistaúton. Itt egy különösen vörös Marsbéli táj tárulkozott elénk, leplezetlenül :-)

egy másik felhagyott külfejtés (élénk színes fotó)

Ámulatos volt! Színével nagyszerűen beillett a fák őszi ruhái közé :-)

No és innentől olyan szuper köves-sziklás-füves dombokon keltünk át, hogy lelkesedésem győzött ugrándozni bennem :-) Pont az ilyen helyekért rajongok nagyon: dombtető, alant az erdő, köröttem a dombtetőn pedig füves, kőzetkibukkanásos placc, ahol az első gondolatom az: micsoda királyság ilyen helyen sátrazni!!! Juj de imádom ezeket a gánti dombokat, melyeken most jártam először!

gánti dombokon I.

gánti dombokon II.

gánti dombokon III.

Egy újabb dombtetőre érve kőkeresztet s mellé tűzött zászlókat tekintettünk meg, mely a térképem szerint kitelepítési és bauxitbányászati emlékhely. 

alant Gánt

Kicsivel odébb Anett meglelte a mai első vízművét :-))) Melyeket aztán "gyűjteni" kezdett, majd hozzácsapta a kutakat is, s egészen gazdag kollekcióval zárta a túrát a nap végén :-))) Azt hiszem, ötlete nyomán érdemes lenne megalapítani a Pózolj vízművel!-mozgalmat :-D [Az elnevezés tőle származtatható :-)]

Most már látom a térképen, hogy a vízmű után letértünk a jelzett útról, mert engem sziklás kinyúlások csábítottak szirénmód. Odakocogva egyből élvezkedtem kinyúló részeiken - mert a másik dolog, amit roppantul imádok, a sziklák :-) Szupppper jó érzés volt ott állni, s nézelődni - s arra gondoltam, mennyiszer mentem el ott lent az úton autóval, folyton csodálva bámultam ezeket a sziklás részeket, és most végre itt állok rajtuk :-))

Egyhelyütt csinos kövirózsák helyezkedtek, s a sziklákra Anett is kimerészkedett.

titanikorron Gánt felett

Aztán egy járhatónak tűnő ösvényen leereszkedtünk a képen látható út mentére, s besétáltunk a Märy néni vendéglőjébe, avagy leánykori nevén a Vértes-vendéglőbe, ahol is a kékpecsét lakott. Bónuszként "őzikés" pecsét is akadt, s azt én is benyomtam. Így aztán dobpergés és tapsvihar közepette [legalábbis képzeletben :-)] Anett begyűjtötte első kékpecsétjét, s ezzel remélhetőleg egy élményekben bővelkedő, csudálatos szépségű jövő felé tette meg első lépését :-)))

az első lépés egy 1128 km hosszú úton :-)

Miután megállapítottuk, hogy a buszról való leszállásunk óta eltelt 3 (?) óra alatt gyakorlatilag a kiszemelt túraútvonalból még egy lépést sem tettünk meg, szaporázva indultunk tova. Persze azért nem lehetett nem megállni a minipóniknál, s Cinci, a majdnem túracicává avanzsálódott macsek elhajtása is időt követelt, aki tündérbogár módon szinte lerázhatatlanul követett minket a falu végéig. 

Rájöttünk, hogy kezdünk éhesek lenni, de úgy határoztunk, hogy majd a Rédl-emlékműnél megebédelünk. Elviekben elhaladtunk a Gánti-barlang mellett, de az erdőtől nem látszott, s időt nem szántunk a felkutatására. Itt már csodálatos szépségű színekben pompázott az erdő, s akadtak megint sziklás dombocskák, melyekre utunk most nem vitt fel.

Terveztünk néhány kitérőt, de az időtényező miatt most átgondoltuk őket, és Anett javaslatára hármat hagytunk a pakliban: Kápolnapuszta régi temetőjét, a Rédl-emlékművet rejtő gerincet, valamint a Géza-pihenőt.

A kápolnapusztai temető felé a nagy beszélgetésben majdnem elfelejtettünk kitérni, de még időben feleszméltem, s a susnyán átvágva arra tértünk. A temető igen aprócska, sok régi síremlékkel (melyeket szintén imádok!), valamint katonai egyen-fejfákkal. Egy tábla elregélte Kápolnapuszta tragédiáját, azaz hogy hogyan néptelenedett el a falucska (véres, II. világháborús történet...).

a kápolnapusztai kis temető

Maga Kápolnapuszta még némileg odább lett volna, oda most nem mentünk el, hanem indultunk vissza a kékre.

Soron következő célunk egy állítólag csudaszép gerinc felkutatása volt, melyen egy emlékmű is díszlett. Térképem szerint nem vitt ide jelzett turistaút, de a neten mintha olyat olvastam volna, hogy van jelzett út (a történtek fényében ebben most erősen el vagyok bizonytalanodva). Mindenesetre tudtuk, hogy a kékről nagyjából le kell térni majd bal kéz felé, a térkép szerint egy jelzetlen úton, úgyhogy mentünk, mentünk, s vártuk az utat. De az nem jött, én pedig haboztam, térképet silabizáltam, majd feltörtettem a domboldalban. Anett lent maradt, s innentől telefonon tartottuk a kapcsolatot - én ugyanis jelzett út, vagy emlékműves gerinc felbukkanásának reményében egyre tovább caplattam. Eme remények egyelőre nem teljesültek, viszont fantasztikusan szép kopár gerincekre akadtam, ahonnan pazar panoráma nyílt a színpompás erdőkre. Mivel odáig vagyok az ilyen kopár dombokért, felbuzgó szépségimádattal szemlélődtem.

egy pompás gerincen

s egy csodálatoson :-)

Közben kerestem a nekünk kellő gerincet, meg kerestem Anettet is, aki időközben szintén felkapaszkodott, csak nem tudtam, hová :-) Egy kinyúló gerincről még kiáltoztam is utána, de választ nem kaptam. Aztán akkor valahogy telefonon mégis elnavigáltunk, s kisvártatva egymásra bukkantunk. Kószáltunk még némit, s gerincekről tekintettünk körbe. Tanácstalanok voltunk: semmi nyomát nem láttuk az emlékműnek, körben csak erdő, lent a völgyben megy a kék - úgy sejtettük -, s ennyi. Mivel amúgy időhiányban éreztük magunkat, a döntést sem lehetett a végletekig halogatni, úgyhogy leereszkedtünk egy bevágásba, ahol is hirtelen szalagozásra figyeltem fel a fák közt. A jelek határozottan vezettek felfelé a szemközti domboldalba. TT-s élményeim alapján azt gyanítottam: vagy volt, vagy lesz erre TT, s ha már itt viszik őket, akkor valószínűsíthető, hogy az emlékműhöz vezetnek a jelzések. Javasoltam is Anettnak, hogy kövessük őket, úgyhogy felkapaszkodás vette kezdetét a "hegyoldalba". Felérve a szalagozás tovább folytatódott a fák közt, de kopasz gerincnek egyelőre nyoma sem látszott. Nem voltam azért teljesen biztos fenti okfejtésem helyességében, s mivel már elég régóta masszívan éheztünk is (ugyanis jó lett volna az emlékmű mellett megétkezni, közben a fantörpikus panorámát élvezni), Anett úgy döntött: itt eszünk. Úgyhogy letelepültünk, s majszoltunk egyet. Igazán jól esett!

Eztán követtük tovább a szalagozást, s egyszer csak megleltük a keresett gerincet, rajta az emlékművel. Tyű, az áldóját, jól megdolgoztatott minket! :-)

a Rédl-emlékmű a szép gerincen

nem tudom, hogyan magasztaljam még az egekig ezt a csodás gerincet :-)))

Az emlékmű kisebb volt, mint vártam. Ez a Rédl-emlékmű, mely állítólag egy orvvadászok által lelőtt erdésznek állít emléket, immáron kb. 170 éve.
Utunkat folytattuk tovább ezen a gerincen, ugyanis az itt rejtező geoládát is le kívántuk vadászni. Csudás élmény volt eme tájékon masírozni! A láda aztán meg is lett, belogoltunk, majd a domboldalban leereszkedtünk a fák közt, hogy reményeink szerint a kékre jussunk vissza. Reményünk be is teljesült, s hosszasan emelkedve, s tartalmas beszélgetésbe mélyedve masíroztunk tovább kedvenc színű turistajelzésünkön. Elhaladtunk a Hajdúvári vadászház mellett, majd hamarosan odaértünk ahhoz az elághoz, ahol időszerű volt megtenni 3. kis kitérőnket: ezúttal a Géza-pihenőhöz, ahol a térkép szép panorámát is kilátásba helyezett.

a Géza pihenő

Teszteltük: bejött. Nem töltöttünk túl sok időt itt, némileg kipanorámáztuk magunkat, majd indultunk vissza, majd a kékre újra rátérve azon folytattuk tovább utunkat.
Mély és részletes szakmai kérdések taglalásába bonyolódtunk, úgyhogy még a hosszas betonúton való caplatás is kevésbé volt észrevehető. Hasonlóképpen a pont, ahol a kék balra letért a betonról ösvény képében. Mert bizony eme pont mellett úgy elmentünk, hogy észre sem vettük. Az lett gyanús, hogy már ugyan be jó volna, ha véget érne a beton, no meg hogy egy ideje nem láttunk kék jelzést... Sebaj - magyaráztam a térképet bújva - , megyünk tovább, míg el nem érjük azt, ahol a K+ keresztezi a betont, ott pedig majd ezt követve visszajutunk a kékre.
Igen ám, de majdnem emellett is teljesen elmentünk anélkül, hogy feltűnt volna :-))) Alig akartam elhinni... Ráfogtuk a dolgot a beszélgetésre, no meg arra, hogy végig telibe szembe sütött a Napocska. :-)
No, de némi visszafordulás után ráléptünk a K+-ra, majd nem sokkal odébb sikeresen végre újra a kéken voltunk. Halleluja :-)

Anett egy pisiszünetből visszaólálkodva az alábbi meseszerű fotót kattintotta el:

(fotó: Anett)

Hamarosan már ereszkedőre vettük a dolgot, immáron Csókakőhöz közeledve. A vár volt a következő célpontunk. A hosszas ereszkedésben Anett már buzgón hadakozott első bevetését teljesítő túracipőjével, s bizony nem bánta volna már, ha egyenesre érünk, s nem köveken kell bukdácsolni. Én is - elvékonyodott bakitalpamban - már egyre jobban éreztem a köveket.

Megláttuk aztán a lépcsőt, melyen hátulról támadva (ahonnan most mi jöttünk, azaz nem a falu felől) be lehet venni a várat. Felszaporáztunk rajta, majd viszonylag sok ember közt bekószáltuk a várat. Felmentünk a legfelső traktusba, ahol már intenzíven fújt az alkonyi hűvös szél. Nézelődtünk, pihengettünk, telefonos segítséget kértem buszjárat-ügyben, fotóztunk, s eszegettem.

a csókakői vár egy szelete

A várat egyébként nagyon újítják felfelé. Egyes részei vakító fehér kövekből vannak kirakva, valamint a munkagépek és -anyagok is ott várakoznak a vár aljában. Anett ellőtt egy közös fotót rólunk, de most tájékoztatott, hogy publikálhatatlan minőségben mutatkozunk rajta, úgyhogy csak ezt teszem be :-)) :

Anett a csókakői várfalon

Még volt in situ egy kis dolgunk: itt is lapult ugyanis geoláda. Mivel Anett telefonja immáron akksifeszültség hívják teljesen beadta a kulcsot, csak az én sebtiben felírt tájékoztatásomra hagyatkozhattunk. Ennek nyomán kezdtünk el keresgélni a vár melletti sziklafalon, ketten kétfelé. Én felmásztam egész magasra, a vár tetejével egy szintbe, ahol találtam a falon nitteket, valamint egy felcsavarozott emléktáblát. Elég nehezen lehetett kisilabizálni cikornyás betűít, de megtettem. Ez állt rajta:

Miért lobog örökkön életünk lángja;

Nem érti, ki a földön áll, bilincsbe zárva.

"A sorsot kísértik - mondja -, de ugyan mi végre,

Miért hajtja az embert nyughatatlan vére?"

Várjunk talán merengve, míg leszáll az alkonyat?

Nem nyerünk egyebet, csak elveszett álmokat.

Nekem nagyon tetszik ez a néhány sor, mert pont azt fejezi ki, amit én érzek. Hogy az én életem nem szólhat a biztonságos, otthon ülős dolgokról, mert úgy semmi értelme nem lenne. Érzem, miket kell megtennem, s ezeket bizony meg kell tennem, dacára esetleges veszélyességüknek. 

Nekem ez az emléktábla arról szól, hogy itt valaki lezuhant és meghalt, de volt valaki, aki megértette, mi mozgatta ezt az embert... 

Mivel a ládát nem leltem meg, visszaereszkedtem. Anett nem volt sehol, majd egyszer csak kiszúrtam őt fentebb a kövek közt. Aztán kiáltott is: "megvan!". Felkapaszkodtam hozzá, áttúrtuk a láda tartalmát, belogoltunk, majd visszarejtés után nézelődtünk is kissé. Volt mit: alattunk volt az alkonyuló Csókakő, mellettünk a vár - szép volt.

A buszig pont kényelmesen volt időnk lesétálni a faluba, betérni a pecsétért a Vadász-sörözőbe, s esetleg még ott fogyasztani is. Minden prímén kijött! Ennek örültünk nagyon, s a kocsmában Anett meghívott egy forró csokira. Jólesően ereszkedtünk az asztalhoz, s elszopogattuk a csokinkat. Mivel nekem csókakői pecsétem egyáltalán nem volt (lévén a pecsételőhely itt opcionálisan választható Bodajk és Csókakő közt), most benyomtam én is a kéket és az őzikést is.

Már sötétben ballagtunk ki a buszhoz, s jólesően elfészkeltünk méhében :-) Utaztunk...

Anettnek szívbéli gratuláció az első kéktúra szakaszának sikeres és élvezetes teljesítéséhez! Nagyon szépen dolgoztál, elfáradtál, de sok szépet láttál, és nagyon örvendek, hogy részt vehettem a kéktúrád elkezdésében :-)))

Holnap irány a Bakony... ;-)