Translate

2013. október 26., szombat

Gánttól Csókakőig - avagy: Anett első kéktúrájának krónikája

Két igény találkozott a múlt hétvége előtt:
  • ott volt Anett, akit fűtött a vágy, hogy életének túrázós és kéktúrázós részét elkezdje már,
  • s ott voltam én, akit fűtött az őszi erdő utáni vágy, s főleg a Gánt környéki vidék őszének átélése.
Ez a két igény összemosódott és közös utat talált: szombaton irány a Vértesbe bejárni a Gánttól Csókakőig tartó KÉK szakaszt! Így is tettünk :-)

Gánt-Bányatelepnél hagytuk el a busz testét, s utunkat a közeli felhagyott bauxitbányában kialakított tanösvény irányába vettük. Anettet, mint geológus szakirányos geográfust igen érdeklik a kőzetek és társaik, így úgy gondoltam, ez érdekes programpont lesz számára.
Az egész egykori bánya gigantikus vértől csöpögő tájsebként tátong. Nagyon látványos, az egyszer biztos! Az infós tábla cápafogakat, meg mindenféle maradványos kőzeteket ígért, de gondolom már sokan rámozdultak, mi most nem leltünk semmi ilyen jellegű leletet.

egykori bauxitbánya
Bóklásztunk egy sort, elolvastunk néhány tanösvény állomás táblát, melyek viszonylag jó állapotban leledzenek (bár azért a papper pöndörödik le némelyik fatábláról). Nem jártuk be az egész placcot, mert még meg sem kezdtük a kiszemelt 19 km-es utunkat, azonban arra szorítottunk időt, hogy Anett telefonja segítségével felkeressünk egy itt rejtező geoládát. Megleltük, belogoltunk, majd indultunk Gánt felé, méghozzá további felhagyott bányákat érintő turistaúton. Itt egy különösen vörös Marsbéli táj tárulkozott elénk, leplezetlenül :-)

egy másik felhagyott külfejtés (élénk színes fotó)
Ámulatos volt! Színével nagyszerűen beillett a fák őszi ruhái közé :-)
No és innentől olyan szuper köves-sziklás-füves dombokon keltünk át, hogy lelkesedésem győzött ugrándozni bennem :-) Pont az ilyen helyekért rajongok nagyon: dombtető, alant az erdő, köröttem a dombtetőn pedig füves, kőzetkibukkanásos placc, ahol az első gondolatom az: micsoda királyság ilyen helyen sátrazni!!! Juj de imádom ezeket a gánti dombokat, melyeken most jártam először!

gánti dombokon I.
gánti dombokon II.
gánti dombokon III.
Egy újabb dombtetőre érve kőkeresztet s mellé tűzött zászlókat tekintettünk meg, mely a térképem szerint kitelepítési és bauxitbányászati emlékhely. 

alant Gánt
Kicsivel odébb Anett meglelte a mai első vízművét :-))) Melyeket aztán "gyűjteni" kezdett, majd hozzácsapta a kutakat is, s egészen gazdag kollekcióval zárta a túrát a nap végén :-))) Azt hiszem, ötlete nyomán érdemes lenne megalapítani a Pózolj vízművel!-mozgalmat :-D [Az elnevezés tőle származtatható :-)]

Most már látom a térképen, hogy a vízmű után letértünk a jelzett útról, mert engem sziklás kinyúlások csábítottak szirénmód. Odakocogva egyből élvezkedtem kinyúló részeiken - mert a másik dolog, amit roppantul imádok, a sziklák :-) Szupppper jó érzés volt ott állni, s nézelődni - s arra gondoltam, mennyiszer mentem el ott lent az úton autóval, folyton csodálva bámultam ezeket a sziklás részeket, és most végre itt állok rajtuk :-))
Egyhelyütt csinos kövirózsák helyezkedtek, s a sziklákra Anett is kimerészkedett.

titanikorron Gánt felett
Aztán egy járhatónak tűnő ösvényen leereszkedtünk a képen látható út mentére, s besétáltunk a Märy néni vendéglőjébe, avagy leánykori nevén a Vértes-vendéglőbe, ahol is a kékpecsét lakott. Bónuszként "őzikés" pecsét is akadt, s azt én is benyomtam. Így aztán dobpergés és tapsvihar közepette [legalábbis képzeletben :-)] Anett begyűjtötte első kékpecsétjét, s ezzel remélhetőleg egy élményekben bővelkedő, csudálatos szépségű jövő felé tette meg első lépését :-)))

az első lépés egy 1128 km hosszú úton :-)
Miután megállapítottuk, hogy a buszról való leszállásunk óta eltelt 3 (?) óra alatt gyakorlatilag a kiszemelt túraútvonalból még egy lépést sem tettünk meg, szaporázva indultunk tova. Persze azért nem lehetett nem megállni a minipóniknál, s Cinci, a majdnem túracicává avanzsálódott macsek elhajtása is időt követelt, aki tündérbogár módon szinte lerázhatatlanul követett minket a falu végéig. 

Rájöttünk, hogy kezdünk éhesek lenni, de úgy határoztunk, hogy majd a Rédl-emlékműnél megebédelünk. Elviekben elhaladtunk a Gánti-barlang mellett, de az erdőtől nem látszott, s időt nem szántunk a felkutatására. Itt már csodálatos szépségű színekben pompázott az erdő, s akadtak megint sziklás dombocskák, melyekre utunk most nem vitt fel.
Terveztünk néhány kitérőt, de az időtényező miatt most átgondoltuk őket, és Anett javaslatára hármat hagytunk a pakliban: Kápolnapuszta régi temetőjét, a Rédl-emlékművet rejtő gerincet, valamint a Géza-pihenőt.

A kápolnapusztai temető felé a nagy beszélgetésben majdnem elfelejtettünk kitérni, de még időben feleszméltem, s a susnyán átvágva arra tértünk. A temető igen aprócska, sok régi síremlékkel (melyeket szintén imádok!), valamint katonai egyen-fejfákkal. Egy tábla elregélte Kápolnapuszta tragédiáját, azaz hogy hogyan néptelenedett el a falucska (véres, II. világháborús történet...).

a kápolnapusztai kis temető
Maga Kápolnapuszta még némileg odább lett volna, oda most nem mentünk el, hanem indultunk vissza a kékre.
Soron következő célunk egy állítólag csudaszép gerinc felkutatása volt, melyen egy emlékmű is díszlett. Térképem szerint nem vitt ide jelzett turistaút, de a neten mintha olyat olvastam volna, hogy van jelzett út (a történtek fényében ebben most erősen el vagyok bizonytalanodva). Mindenesetre tudtuk, hogy a kékről nagyjából le kell térni majd bal kéz felé, a térkép szerint egy jelzetlen úton, úgyhogy mentünk, mentünk, s vártuk az utat. De az nem jött, én pedig haboztam, térképet silabizáltam, majd feltörtettem a domboldalban. Anett lent maradt, s innentől telefonon tartottuk a kapcsolatot - én ugyanis jelzett út, vagy emlékműves gerinc felbukkanásának reményében egyre tovább caplattam. Eme remények egyelőre nem teljesültek, viszont fantasztikusan szép kopár gerincekre akadtam, ahonnan pazar panoráma nyílt a színpompás erdőkre. Mivel odáig vagyok az ilyen kopár dombokért, felbuzgó szépségimádattal szemlélődtem.

egy pompás gerincen
s egy csodálatoson :-)
Közben kerestem a nekünk kellő gerincet, meg kerestem Anettet is, aki időközben szintén felkapaszkodott, csak nem tudtam, hová :-) Egy kinyúló gerincről még kiáltoztam is utána, de választ nem kaptam. Aztán akkor valahogy telefonon mégis elnavigáltunk, s kisvártatva egymásra bukkantunk. Kószáltunk még némit, s gerincekről tekintettünk körbe. Tanácstalanok voltunk: semmi nyomát nem láttuk az emlékműnek, körben csak erdő, lent a völgyben megy a kék - úgy sejtettük -, s ennyi. Mivel amúgy időhiányban éreztük magunkat, a döntést sem lehetett a végletekig halogatni, úgyhogy leereszkedtünk egy bevágásba, ahol is hirtelen szalagozásra figyeltem fel a fák közt. A jelek határozottan vezettek felfelé a szemközti domboldalba. TT-s élményeim alapján azt gyanítottam: vagy volt, vagy lesz erre TT, s ha már itt viszik őket, akkor valószínűsíthető, hogy az emlékműhöz vezetnek a jelzések. Javasoltam is Anettnak, hogy kövessük őket, úgyhogy felkapaszkodás vette kezdetét a "hegyoldalba". Felérve a szalagozás tovább folytatódott a fák közt, de kopasz gerincnek egyelőre nyoma sem látszott. Nem voltam azért teljesen biztos fenti okfejtésem helyességében, s mivel már elég régóta masszívan éheztünk is (ugyanis jó lett volna az emlékmű mellett megétkezni, közben a fantörpikus panorámát élvezni), Anett úgy döntött: itt eszünk. Úgyhogy letelepültünk, s majszoltunk egyet. Igazán jól esett!

Eztán követtük tovább a szalagozást, s egyszer csak megleltük a keresett gerincet, rajta az emlékművel. Tyű, az áldóját, jól megdolgoztatott minket! :-)

a Rédl-emlékmű a szép gerincen
nem tudom, hogyan magasztaljam még az egekig ezt a csodás gerincet :-)))
Az emlékmű kisebb volt, mint vártam. Ez a Rédl-emlékmű, mely állítólag egy orvvadászok által lelőtt erdésznek állít emléket, immáron kb. 170 éve.
Utunkat folytattuk tovább ezen a gerincen, ugyanis az itt rejtező geoládát is le kívántuk vadászni. Csudás élmény volt eme tájékon masírozni! A láda aztán meg is lett, belogoltunk, majd a domboldalban leereszkedtünk a fák közt, hogy reményeink szerint a kékre jussunk vissza. Reményünk be is teljesült, s hosszasan emelkedve, s tartalmas beszélgetésbe mélyedve masíroztunk tovább kedvenc színű turistajelzésünkön. Elhaladtunk a Hajdúvári vadászház mellett, majd hamarosan odaértünk ahhoz az elághoz, ahol időszerű volt megtenni 3. kis kitérőnket: ezúttal a Géza-pihenőhöz, ahol a térkép szép panorámát is kilátásba helyezett.

a Géza pihenő
Teszteltük: bejött. Nem töltöttünk túl sok időt itt, némileg kipanorámáztuk magunkat, majd indultunk vissza, majd a kékre újra rátérve azon folytattuk tovább utunkat.
Mély és részletes szakmai kérdések taglalásába bonyolódtunk, úgyhogy még a hosszas betonúton való caplatás is kevésbé volt észrevehető. Hasonlóképpen a pont, ahol a kék balra letért a betonról ösvény képében. Mert bizony eme pont mellett úgy elmentünk, hogy észre sem vettük. Az lett gyanús, hogy már ugyan be jó volna, ha véget érne a beton, no meg hogy egy ideje nem láttunk kék jelzést... Sebaj - magyaráztam a térképet bújva - , megyünk tovább, míg el nem érjük azt, ahol a K+ keresztezi a betont, ott pedig majd ezt követve visszajutunk a kékre.
Igen ám, de majdnem emellett is teljesen elmentünk anélkül, hogy feltűnt volna :-))) Alig akartam elhinni... Ráfogtuk a dolgot a beszélgetésre, no meg arra, hogy végig telibe szembe sütött a Napocska. :-)
No, de némi visszafordulás után ráléptünk a K+-ra, majd nem sokkal odébb sikeresen végre újra a kéken voltunk. Halleluja :-)

Anett egy pisiszünetből visszaólálkodva az alábbi meseszerű fotót kattintotta el:

(fotó: Anett)
Hamarosan már ereszkedőre vettük a dolgot, immáron Csókakőhöz közeledve. A vár volt a következő célpontunk. A hosszas ereszkedésben Anett már buzgón hadakozott első bevetését teljesítő túracipőjével, s bizony nem bánta volna már, ha egyenesre érünk, s nem köveken kell bukdácsolni. Én is - elvékonyodott bakitalpamban - már egyre jobban éreztem a köveket.

Megláttuk aztán a lépcsőt, melyen hátulról támadva (ahonnan most mi jöttünk, azaz nem a falu felől) be lehet venni a várat. Felszaporáztunk rajta, majd viszonylag sok ember közt bekószáltuk a várat. Felmentünk a legfelső traktusba, ahol már intenzíven fújt az alkonyi hűvös szél. Nézelődtünk, pihengettünk, telefonos segítséget kértem buszjárat-ügyben, fotóztunk, s eszegettem.

a csókakői vár egy szelete
A várat egyébként nagyon újítják felfelé. Egyes részei vakító fehér kövekből vannak kirakva, valamint a munkagépek és -anyagok is ott várakoznak a vár aljában. Anett ellőtt egy közös fotót rólunk, de most tájékoztatott, hogy publikálhatatlan minőségben mutatkozunk rajta, úgyhogy csak ezt teszem be :-)) :

Anett a csókakői várfalon
Még volt in situ egy kis dolgunk: itt is lapult ugyanis geoláda. Mivel Anett telefonja immáron akksifeszültség hívják teljesen beadta a kulcsot, csak az én sebtiben felírt tájékoztatásomra hagyatkozhattunk. Ennek nyomán kezdtünk el keresgélni a vár melletti sziklafalon, ketten kétfelé. Én felmásztam egész magasra, a vár tetejével egy szintbe, ahol találtam a falon nitteket, valamint egy felcsavarozott emléktáblát. Elég nehezen lehetett kisilabizálni cikornyás betűít, de megtettem. Ez állt rajta:

Miért lobog örökkön életünk lángja;
Nem érti, ki a földön áll, bilincsbe zárva.
"A sorsot kísértik - mondja -, de ugyan mi végre,
Miért hajtja az embert nyughatatlan vére?"
Várjunk talán merengve, míg leszáll az alkonyat?
Nem nyerünk egyebet, csak elveszett álmokat.

Nekem nagyon tetszik ez a néhány sor, mert pont azt fejezi ki, amit én érzek. Hogy az én életem nem szólhat a biztonságos, otthon ülős dolgokról, mert úgy semmi értelme nem lenne. Érzem, miket kell megtennem, s ezeket bizony meg kell tennem, dacára esetleges veszélyességüknek. 
Nekem ez az emléktábla arról szól, hogy itt valaki lezuhant és meghalt, de volt valaki, aki megértette, mi mozgatta ezt az embert... 

Mivel a ládát nem leltem meg, visszaereszkedtem. Anett nem volt sehol, majd egyszer csak kiszúrtam őt fentebb a kövek közt. Aztán kiáltott is: "megvan!". Felkapaszkodtam hozzá, áttúrtuk a láda tartalmát, belogoltunk, majd visszarejtés után nézelődtünk is kissé. Volt mit: alattunk volt az alkonyuló Csókakő, mellettünk a vár - szép volt.


A buszig pont kényelmesen volt időnk lesétálni a faluba, betérni a pecsétért a Vadász-sörözőbe, s esetleg még ott fogyasztani is. Minden prímén kijött! Ennek örültünk nagyon, s a kocsmában Anett meghívott egy forró csokira. Jólesően ereszkedtünk az asztalhoz, s elszopogattuk a csokinkat. Mivel nekem csókakői pecsétem egyáltalán nem volt (lévén a pecsételőhely itt opcionálisan választható Bodajk és Csókakő közt), most benyomtam én is a kéket és az őzikést is.

Már sötétben ballagtunk ki a buszhoz, s jólesően elfészkeltünk méhében :-) Utaztunk...

Anettnek szívbéli gratuláció az első kéktúra szakaszának sikeres és élvezetes teljesítéséhez! Nagyon szépen dolgoztál, elfáradtál, de sok szépet láttál, és nagyon örvendek, hogy részt vehettem a kéktúrád elkezdésében :-)))

Holnap irány a Bakony... ;-)

2013. október 13., vasárnap

Barangolás tanúhegyeink vidékin - II. fejezet

Vasárnapra végül is az a terv kerekedett, hogy mi hárman elérjük a Bp. felé menő 17:10-es vonatot valahol, Zoltán pedig még hazamegy. Mindehhez úgy kellett a túratervet kisütni, hogy vasútvonal által érintett településen zárjuk napunkat. Így aztán végül a Szent György-hegy --> Szigliget --> Badacsony útvonal mellett döntöttünk, s szörnyű nagy késéssel indultunk el a mintegy 15-20-25 percre (attól függően, ki hogy siet) lévő buszpályaudvarra, hogy elkaszáljuk a (ha minden igaz) Kisapáti felé tartó buszt. Késésünk oly jelentős volt, hogy Zoltán és Attila veszedelmes tempóban suhantak, Dóra és én pedig némileg lemaradva téptünk nyomukban. Teljesen kimelegedtem a rohanásban, mivel az előző reggelhez képest - mely többeknek pirosra csípte a fülét - most enyhe idő volt. 
A buszt végül elértük, s máris utaztunk. Egy váratlan szőlőhegyi buszmegállóban szálltunk le, s érzésre indultunk fel a Szent György-hegyre. Szőlők között vitt utunk, s folyton lestük, hátha látunk még rajta fürtöt. (Ez a projekt előző nap is futott.) Ritka volt a találat, mert a szüret már zömében lezajlott. 

táj a Szent György-hegy aljában
Tudtuk, ha becsatlakozunk a kék jelzésbe, akkor vagyunk jók. Egyelőre egy zöld jelzésre bukkantunk, s azon a megfelelőnek ítélt irányba haladtunk. Közben láttunk eladó tanyákat, s némelyikre erősen vágyakoztunk: ez lenne a közös szőlőnk, ahol mindig összejönnénk! :-) 

Hamarosan elértük a kulcsosházat, ahol a kékpecsét is lakik. Igazából itt jöttem rá, melyik irányból is közelítjük most a hegyet (ebből az irányból még nem érkeztem eddig). Itt szusszantunk egyet, Dóráék pecsételtek, ittunk, ki-ki elment a dolgára (mind a 4-en :-D), majd megtekintettük a közelben lévő ún. "jégbarlangot", mely igazából egy leomlott bazaltoszlop repedéseiből előszűrődő hidegség előkelő elnevezése. Így kell elképzelni:

a jeges lyukaknál (fotó: Attila)
Emellett itt Dóra felfedezett az egyik kövön egy átlátszó házú, kék húsú csigát, s Attila megörökítette:

szervei látszanak a házban! (fotó: Attila)
Eztán vettük batyunkat, s indultunk a bazaltorgonák felé. Az orgonák szépek voltak, mint mindig, s Dóráéknak is igen tetszettek. Dórát egy mesében látott, elképzelt tájegységre emlékeztették :-)

a bazaltorgonáknál (fotó: Attila)
Felmasíroztunk a mellettük vezető lépcsőzetes úton, s először balra fordultunk el, hogy az orgonák tetejére hágjunk, ahol pazar panoráma várt ránk. Dóra és én felkapaszkodtunk 1-1 orgonára, s elgubbasztottunk egy ideig. Én úgy éreztem: itt egy napig is ellennék...

"kislyány az orgonánál..." :-D
Szemlélődésünket rövid időre megszakítottuk, amíg átmentünk egy másik placcra: egy kopár pici fennsíkra, melyet szintén orgonák kereteztek. Dóra és én itt is az oszlopokra telepedtünk, a fiúk a placc peremére, s megtízóraiztunk nézelődés közben.

azokon voltunk az imént
testi és lelki táplálék :-)
szirti csajok (cím és fotó: Attila) :-)
Kövirózsa, aranyos fodorka is volt itt. 
Indultunk tova a kéken. 
Ezen a szakaszon volt egy érdekes közjáték. Most ha jól emlékszem, Dóra volt a szemfüles, aki felfedezett az ösvényen egy szál madárlábat. Karmai begörbültek, lábcsontját véres szövet hálózta. Valaki egyszer csak felfedezte, hogy az ösvény melletti, föléhajló fa ágán piros valami figyel, feltehetőleg további madármaradék. Aztán nekiálltak ezzel-azzal dobálni, hátha sikerül eltalálni és leesik, én pedig dokumentáltam az eseményeket. A bősz dobálózás végül meghozta gyümölcsét, azaz esetünkben madártorzóját: lehullott ugyanis egy véres madártörzs, két szárnycsonkkal. Jól megnézegettük, aztán miután az érdeklődésünk kielégíttetett, továbbálltunk.

Szent György-hegyi ösvény
Odaértünk az esőbeállóhoz, mely némi újításon esett át legutóbbi ittjártam óta: a tetején elhelyezett felirat hirdette, hogy a neve "Kasza Béla esőbeálló" lett, belül pedig egy vendégkönyv kínálta a lehetőségét bármiféle gondolat megörökítésének. Dóra felolvasott az írásokból, majd rögzítettem benne csapatunk itt jártát, valamint túrablogunk címét is :-)
Most már közel volt a hegy teteje, ahol kihelyezett tábla segített eligazodni a körönt emelkedő tanúhegyek között.

Badacsony és Gulács, háttérben a Balcsi
Baktattunk lefelé a hegyről a kéken. A szőlők/tanyák/pincék közt odaértünk Ágiék telkéhez, s miközben csemegézni kezdtük a kerítésen lógó szőlőt, felhívtam Ágit, s engedélyt kértem eme tevékenységre :-)) Buzgó biztatása bárminemű fellelt gyümölcs fogyasztására arra sarkallt, hogy az udvarba is behatoljunk, ahol negyedrészt beérett szeder és sok hullott körte kínálta még magát.

Kisvártatva az Oroszlános-kútból csillapítottuk szomjunkat, s cseréltük le vizünket, majd nem sokkal odébb megbámésztuk a Lengyel-kápolnát, valamint újra lefotóztam az itteni kedvenc épületemet.

az Oroszlános-kút
kedvenc!
a Lengyel-kápolna (fotó: Attila)
Mivel utunkat szemlélődős, nem rohanós tempóban róttuk, itt volt az ideje, hogy elgondolkodjunk az idő-tényezőn. Eltekintettünk Szigliget felé, s a Badacsony felé is: nem egy irányba voltak. Éreztük, hogy módosítanunk kell a terven, s így született meg a döntés, hogy Szigligetet most kihagyjuk, s a Badacsony felé tartunk. Én ennek most igen örültem, mert úgy érezem, a Badacsony áll közelebb hozzám, s oda vágytam inkább.
Mivel térképünk nem volt, itt is igyekeztünk távolba látással utakat kinézni, s irányban arrafelé tartani. Szőlők között haladtunk, majd réten át vezető földút vitt minket, mely egy kanyar után nagyon eltért irányunktól. Ámde itt egymásra stócolt szalmabálák halmozódtak, s ez, valamint az idő (nagyjából dél körül lehetett, +/- 1 óra) és Dóra gyomrának követelőzése arra sarkallt minket, hogy egy időre itt tanyát verjünk. S nyilvánvaló volt, hogy sziesztánkat a bálák tetején kívánjuk eltölteni! Úgyhogy lent hagytuk zsákjainkat, élelmünket s italunkat magunkhoz vettük, s ki-ki egyéni stílusban próbálkozott felmászni. A legnehezebb dolga Dórának volt, aki elhatározta, hogy karizmaira hagyatkozva küzdi fel magát. Hát, valóban küzdelem lett belőle, de végül Dóra győzött, s kisvártatva már megérdemel elemózsiáját fogyasztotta odafent :-)

idilli ebéd
Ez volt a második hely, ahol hatalmába kerített az "így kerek a világ!" - életérzés. Igen, egyszerűen tökéletes volt minden: barátok, langyos szalmabála, szép hely, étel... Mind elcsendesültünk, majszoltunk, szemlélődtünk. Szenyókám elfogyasztása után átlóban elhevertem a bálán, s csukott szemmel is átadtam magam a tér és idő kellemének, miközben hallgattam a fejem alatt kotró egér munkálkodását. Zolltán a réten lévő facsoportok egyikéből őzit látott előjönni, s legelgetni. A közeli elkerített nagy részen pedig lovacskák legeltek, kik között csikók is voltak, s néha futkároztak.

Fentről elterveztük utunk folytatását, majd kicsit gondolkodtunk, hogyan lenne a legkellemesebb lejönni a bálákról. Dóra volt az úttörő, aki a bálák domború oldalán fenéken leszánkázva kívánta elhagyni e remek helyet. A középső bálasor azonban úgy megdobta, hogy az alsó bálán nem tudott megállni, s tovább zuttyant a fűbe, majd elterült, s hangos kacajban tört ki. Jót kuncogtunk rajta, s Attila még egy szendviccsel is agyondobta :-D

Dóra landolt :-)))
Én is hasonlóképp kíséreltem meg a távozás (az első "lépcsőt" még hason, majd a másik kettőt fenéken), de talán hosszabb lábaimnak köszönhetően nem jutottam Dóra sorsára. Viszont a csúszdázás igen élvezetes volt, egy gondolat erejéig megfordult a fejemben, hogy vissza kellene mászni repetázni. Azonban Lordunk lemászása kellemesebb témát kínált, s muszáj volt dokumentálnom:

Lordunk farral előre kezdi a projektet...
...majd a biztosabbnak tűnő "arccal előre"-verziót választja...
...végül elegáns siklással zárja produkcióját! :-)
Összekaptuk magunkat, majd indultunk tova a réten. Szerencsénk volt, hogy nem volt sok eső mostanában, mert amin most haladtunk, egy láprét volt, s lehetett volna épp tocsogós is. Itt botanászaink botanásztak, madarat kuksiztunk, s Attila boldog izgalommal határozta új könyvéből. Dóra nyakon csípett egy békát, s kellő alapossággal átvizsgálta: megtörtént a bokaízület tanulmányozása a lábnak a fej mellé hajtása által, s a bőr pocaktól való elemelése. :-)

a Szent György-hegyen is túl :-) a lápréten
Némi bozótoson áttörve felkapaszkodtunk az aszfaltos út szélére, s itt haladtunk a közeli Badacsonytördemicig, ahonnan újra a kékre tértünk, s mentünk fel a hegyre. Csapatunk némileg lanyhult, s szótlanul törtünk felfelé a dűlőkön. Vártuk, hogy elérjük a Bujdosók-lépcsőjének alját egy szusszanásra. Pusztulat melegem volt ettől a felfelé törtetéstől, úgyhogy mikor a lépcső aljában megálltunk, azonnal vetkeztem, s ittam. Zoltán felkonferálta, hány db lépcsőn kell most felhaladnunk (400 valahány), majd nekivágtunk. A kialakított pihenőhelyeknél álldogáltunk kicsit, vagy épp ösvényeken kilépve panorámáztunk. Itt is voltak bazaltorgonák.

a Bujdosók-lépcsője
A lépcsőn felérvén már izgatott voltam: nagyon vágytam a Ranolder-kereszhez, s az ottani sziklákhoz. Itt mindig élénken él bennem annak a szép, 4 évvel ezelőtti napnak emléke, mikor alkonyatra értünk fel ide, elfáradva és kimelegedve hatalmas zsákunk alatt, s itt-sátrazás mellett döntöttünk. Azután kitelepedtünk a még langyos sziklákra, élveztük az előttünk kiterülő Balatont, a naplementét, s megvacsoráztunk... Feledhetetlen!

Így aztán most az élre hágtam, s iparkodtam a kereszthez. Boldog voltam, mikor odaértem, hogy újra itt lehetek! Megmutattam a többieknek, mely sziklákra gondoltam, melyeken étkezhetnénk. Dóra és én ki is telepedtünk oda, a fiúk pedig egy betonozott peremet választottak. Majszoltunk és pálinkáztunk, amitől egyre jobb kedvünk lett :-)
Megjelent aztán egy család 2 kutyával: egy mopszfélével meg egy csivavafélével (nem vagyok nagyon tisztában a kutyafajtákkal, ki lehet javítani!). Előbbit mind borzalmasnak találtuk, és bőszen sajnáltam szegényt, amiért létezik... Kövér volt, a farka tőből el volt távolítva, nem kapott rendesen levegőt, s bár odajött hozzám és megvakargattam, semmiféle barátságos reakciója nem volt, csak nézett továbbra is bután, miközben röfögött és szörcsögött... S a neve ráadásul Cuki volt... Talán ez az egyetlen kutya, amire azt mondom: nem vinném haza...

Lassan szedelőzködtünk, de előtte még lőttünk csapatfotót:

a Ranolder-keresztnél, a Badacsony tetején
A Badacsony nevű vasúti megállóhelynél terveztünk felcsatlakozni a vonatra, úgyhogy Zoltán helyismeretére hagyatkozva mentünk az ösvényeken. Hegyről való letávozásunk előtt még meg kívántuk tekinteni a felújított Kisfaludy-kilátót, úgyhogy próbáltunk arrafelé tartani. Egy némileg elfordult útjelző tábla mutatta, merre kellene tartanunk, de Zoltán aszonta, múltkor ez a tábla nem jött be, és inkább másfelé menjünk. Nagyjából innen vette kezdetét a SzadiZoltán-féle túra :-D , amikor is Lordunk indokolatlan kerülőt tetetett velünk: elébb leereszkedtünk, majd rengeteget kacagva, s a kacagástól levegőt alig kapva fújtattunk megint az emelkedőn. Zoltán elöl rohant, úgyhogy nem tudtuk agyonverni :-D Kezdett már maga is elbizonytalanodni irányunk helyességében, amikor nagy szerencséjére feltűnt a kilátó :-)))

a Kisfaludy-kilátó
Felhágtunk a rácsozott fém csigalépcsőn. Odafent körpanoráma fogadott, és a kilátóban körben fel voltak helyezve tájékozódást segítő képek, ámbár sajnos több is hiányzott közülük.

fantasztikus domborzat! (fotó: Attila)
Most már indultunk. Elhaladtunk a Hertelendy-emléknél, majd lépegettünk lefelé a köveken. Hamarosan a Rózsa-kőnél voltunk, melynek legendájáról Zoltán tájékoztatott minket: ha egy pár ráül a kőre a Balcsinak háttal, és megcsókolják egymást [bár a Wiki szerint elég, ha a kezüket fogják :-)], akkor abban az évben össze fognak házasodni. Dóra és Attila somolyogva sandítottak egymásra...

Azt terveztük, hogy beülünk borozni valami helyre. Első célunk, a Kisfaludy-pince nem volt nyitva, úgyhogy még lejjebb ereszkedtünk, s találtunk egy kellemes helyet, ahol 100 Ft/dl áron lehetett borocskát kóstolni. Dóra és én ún. nektárt ittunk, a fiúk valami mást. Igen fincsi volt! Attila vett belőle haza is. Közben a nevelésről, a gyerekkorból hozott, otthon látott dolgok átvételéről beszélgettünk.

Aztán lesétáltunk a vonathoz, mely hamarosan jött is. Búcsút vettünk Zoltántól (kinek még több mint 1 órát kellett várnia az ellenkező irányba menő vonatra), s utaztunk hazafelé.

Zoltán és anyukája: köszönjük szépen eme csudálatos szépségű hétvégét, a vendéglátást, s az élményeket! Szuper volt, s még sok hasonlót szeretnénk!!! :-)

2013. október 8., kedd

Barangolás tanúhegyeink vidékin - I. fejezet

Az elmúlt szép hétvégét drága Lordunknak és az ő kedves Édesanyjának köszönhetjük, kik meghívással és teljes ellátással kedveskedtek számunkra. Így történhetett meg, hogy pénteken Dóra, Attila, Lord Zollltán és jómagam kényelmes vasúti szolgáltatás igénybevételével Tapolcára utaztunk, s szombaton és vasárnap napos, szép túraidős, kora őszi túrázásokba bonyolódtunk elbűvölő tanúhegyeink vidékin.

Péntek este esélyünk sem volt üres gyomorral nyugovóra térni, ugyanis Zoltánunk anyukája négyféle étket és többféle sütit szervírozott elénk. (Gyümölcsleves, zöldbableves, töltött káposzta, pörkölt rizzsel vagy tésztával.) Egyre tökéletesedett a szombati terv, minek eredményeképp szombat reggel fél 7-kor (?) jelzett Dóra lágy ébresztője.
A reggelek általában sosem úgy alakulnak, ahogy tervezzük - így aztán a buszra loholást sem lehetett kihagyni. Mint kiderült, felesleges volt, mert a busz késett - de mikor jött, hibátlanul elszállított minket Zalahalápra. Innen indultunk neki a látványosan elbányászott Halápnak.
a Haláp (forrás: orszagalbum.hu)
Részben találomra, részben Zoltán emlékei után kanyarodtunk fel egyik dűlőről a másikra, míg végül meg is leltük a sorompóval lezárt bányaudvari bejáratot. Természetesen haladéktalanul behatoltunk, és rácsodálkozva szemléltük, mi maradt itt a bányászat befejezése után.
Hát először is: látszottak bazaltoszlopok. Látszott egy épület maradványa, mely Zoltán szerint kőosztályozó volt. Aztán egy magaslatról - a fenséges környékbeli panorámán kívül - látszott egy hatalmas kibányászott mélyedés, a hegy bele, mely medenceszerűen mélyebben feküdt pereménél. Baromi látványos volt...

"medence" a Halápon
halápi maradványok
Mindjárt el is terveztük, hogy ha már így esett ezzel a hellyel, akkor milyen kiváló placc volna hippiparti megtartására, és szervezést ötleteltünk a Halápi Hippi Feszt megrendezéséről :-)
A magaslatról, melyre felhágtunk, körbeláttuk a környékbeli tanúhegyeket, a Haláp testvéreit. Dóra teljesen és látványosan odáig volt a boldogságtól, most járt életében először ezen a vidéken, és eddig minden elbűvölte :-) Engem szintén mélyen érintett az esztétikumnak eme csodája, melyet a Káli-medence, Tapolcai-medence, és az összes tanúhegy nevével illethetünk.

jobbról: Szt.György-hegy, Badacsony, Gulács, Tóti-hegy, Csobánc
füves pusztás dimbes-dombos egykori katonai terület, balra a háttérben a Somló lapul
Táj, virágok, madarak - miután kellőképp kifotóztuk magunkat, elsőként Sáska település irányába indultunk le a hegyről, azonban vissza kellett fordulnunk, mivel a hegy nem kínált leereszkedésre alkalmas oldalt. Végül ugyanarra mentünk le, amerre feljöttünk, s aztán iránymenetben válogatva a dűlők és utak között, törtettünk következő tanúhegyünk, a Hegyesd felé.

Hegyesd, a pici édes tanúhegy :-)
Épp egy erősen leromlott minőségű aszfaltozott úton baktattunk, mikor Attila megtorpant, szeméhez emelte a távcsövét, és szólt, hogy álljunk meg. Mind a tanyafélét kezdtük vizslatni, melyhez egy nagy körülkerített rész is tartozott, melynek a tetejét ugyanúgy drótkerítés fedte. Hát ez bizony egy fácántelep volt! Bent pedig nyüzsögtek a fácánok... Közelebb érve mind megnéztük távcsövön őket, s Attila vette észre, hogy van olyan példány, amelyik a tetején lévő kerítésen próbál kívülről bejutni a többiekhez... A kis balga...

Csokizás, térképtanulmányozás, s erős vágy, hogy elhagyjuk már ezt a hosszú egyenes aszfaltos utat. Így aztán örömmel vettük be a jobbkanyart egy elágban, s földúton közelítettük a Hegyesdet. Összességében nagyjából S betűben vitt fel rá az ösvény, melynek egy része tanösvény vala. A tanösvénynek csak egy kis részét érintettük (szerintem érdemes lehet azt is végigjárni). Mielőtt a direktbe feltörekvő ösvényre tértünk volna, megcsodáltuk a Hegyesd melletti hatalmas füves réteket, melyeken lovak legeltek, s a köztük elszórt "tanyákat", azaz vastagtárcájú egyének által rittyentett birtokokat. Az egyik udvarában legelő állatkákat jól megkukkoltuk távcsővel és fényképezővel, minek eredményeképp a legelő rackák és kecskék között egy lámát azonosítottunk. Rejtélyes...

Eztán felmasíroztunk a Hegyesdre, erre a legapróbb kis tanúhegyre, melyen várrom is található. Aprócska kis vár lehetett, s nem is fért el teljes egészében a hegy tetején, hanem lenyúlt oldalaira is. Története itt olvasható. 
A hegy legtetejére gyenge sziklamászással lehet feljutni, s máris egy csudaszép helyen találtuk magunkat: harsányzöld, puha füvű kis placc, körben némi várfalmaradvány, s az elmaradhatatlan tanúhegyes panoráma. Haladéktalanul tanyát vertünk, nekivetkőztünk kissé (a hegymenetben kimelegedtünk, de ennek gyors múlásáról a szél gondoskodott), majd szemlélődés és fényképezés közepette étkezésnek láttunk. Zoltán közben idegenvezetősködött nekünk.

alant Hegyesd falu
"arra látjátok a Szt.György-hegyet..." (fotó: Dóra)
piknik (fotó: Lord Zollltán)
mink
Ahh, mily jó érzés is fogott el itt engem! Ez volt az egyik hely, ahol az "így kerek a világ!" életérzés teljesen eluralkodott rajtam :-) Most az egész élettel felettébb elégedett voltam :-)

Kinéztük, merre kellene majd tartanunk az irányt, hogy Szentbékkállára jussunk. A falu nem látszott a domborzat miatt, de Zoltán vágta az irányt, s ki is néztük az útvonalakat onnan fentről: az erdőből kiérvén majd valami átkelési helyet kell keresni egy patakon, aztán egy nem túl mély füves völgyön áthaladni, keresztezni az autóutat, s földutakon tovább haladni. Aztán a továbbiakban majd a térkép alapján.

Haladásunkat biztosítandó, indultunk. Lejjebb ereszkedve rábukkantunk egy tájékoztató táblára, mely a vár történetét mesélte el. Aztán lécekkel megerősített lépcsőkön kellett lefelé lépdelni, majd egy elágazásnál Lordunk csalhatatlan megérzésére hagyatkozva jobbra tértünk. Itt egy igen szép rész következett, mely Dóra és Attila szerint egykori fás legelő lehetett. Most füves aljú, tölgyfákkal hintett, kellemdús terület volt itt.


S megintcsak Attila volt a szemfüles: hirtelen lehajolt, majd odahívott minket. A földön egy kis rézsikló feküdt, Attila szerint a hidegtől meggémberedve, s alig mozogva. Először Attila fotózta alaposan körül, majd én következtem. Aztán jött az ötlet, hogy tegyük el az útról, nehogy eltapossa egy autó. Attila profi módon elkapta a fejét a kis siklónak, mire az a teste többi részével haladéktalanul Attila ujjára csavarodott. Győztünk ámulni :-))

rézsikló (fotó: Attila)
siklótekercs
Dórával kinéztünk egy szép napos helyet, s Dóra gyorsan levelekből puha fekhelyet készített a siklókának. No de most jött a gond, hogy hogyan szedje le Attila a kezéről? Mert az bizony tartott feszesen. Úgyhogy Attila letekerte egy darabon, utána én azt megfogtam, majd még némi tekerés, s máris a levélágyra huppant a sikló. Erejéből annyi telt, hogy nagyjából elrendezte magát, aztán megint mozdulatlanságba temetkezett. Még itt is körbefotóztuk, főleg hogy egy kis sáska is odaugrott a levélágyra, még jobb beállítást kreálva. Zsepit keresve a zsebembe nyúltam - s hirtelen megéreztem újdonsült utazótársamat, a zöld plüsskígyót, akit egy ideje a zsebemben hordok. Azonnal adta magát a dolog: kígyókámat máris odahelyeztem a rézsikló mellé, s engedtem őket barátkozni :-))) Jót kacagtunk a kompozíción, s ezt is jól megörökítettük :-)

az urbánus és a vad sikló barátkoznak :-D (fotó: Attila)
Áthaladtunk egy legelőn, majd egy fából ácsolt híd irányába tartottunk, mely az itt folyó patak felett ívelt. Szép volt ez a rész! A hídon túl bácsika dolgozott a tökföldjén.
Máris ott voltunk a még fentről kiszemelt kis völgyben, mely valóban éppoly tetszetős volt, mint ahogy az távolról látszott. Ebben haladva visszanéztem, s lekaptam még egyszer a Hegyesdet.

 

Kiértünk az aszfaltra, majd rajta egy falatnyit balfelé haladva jobbra letértünk újra egy földútra. Ezen jó darabon haladtunk, s érdekességként egy heverésző marhacsorda kínálta magát. Rendkívül okosan néztek, kíváncsian vizslattak minket. Nagyon szépnek és aranyosnak találtuk őkelméket!

(fotó: Attila)
Az elöl heverő fehér kéjenc módon letette a fejét a fűre, és az állát dörzsölgetve ide-oda tekerte a nyakát :-) Búcsút véve tőlük, továbbhaladtunk.

Nemsoká megtorpantunk, hogy ugyan vajon merre is kell haladnunk. A térkép nem volt a legjobb (a turistautak.hu-ról származott), úgyhogy a falut irányba belőve próbáltunk utat keresni. Szőlő mellett sétáltunk egy darabon, majd bevettük magunkat az út nélküli erdőbe. Az előrehaladásunkat susnya és víz vájta árkok nehezítették, időlegesen állatösvények könnyítették. Lordunk céltudatosan csörtetett elő [bizonyára a vadászatok alkalmával szerezte eme képességet ;-))], hogy alig értük utol. Egy susnyás részen áttörve gyümölcsös kerítése mellé értünk, ahol megintcsak nem volt út. Ötlet: haladjunk a gyümölcsös kerítése mellett. Ez rendben is volt egy darabig, de aztán makacs növényzet állta utunkat. Úgyhogy újra a fák közé vettük be magunkat. Felvetődött, hogy Attila lője-e be a telefonjában a GPS-t, melyet 2:1:0 szavazat eredményeként el is kezdett. Ám közben továbbhaladtunk, s még a GPS beüzemelése előtt kivergődtünk egy földútra. 
Zoltán itt már tudni vélte, mi a helyzet, s mikor hamarosan rábukkantunk a Kékkő Tanösvény egy útjelzőjére és tájékoztató táblájára is, helye nem volt már bizonytalankodásnak. Dinamikus léptekkel haladtunk a közeli Szentbékkálla irányába, főleg hogy kezdtünk megéhezni, s a kapuccino vagy efféle is egyre gyakrabban szóba került, mint szükségleteink egyre magasabbra kúszó vágya (legalábbis Dórának és nekem). 

találkoztunk őszi kikericcsel is

Hamar rátaláltunk a kőtengerre, mely Szentbékkálla egyik (ha nem a leg-) fő(bb) nevezetessége. Sok-sok-sok kő hever itt mindenfelé, néhol széles sima kőfelületek nőnek ki a talajból, máshol viszont magas ingókő figyel. Változatosan szépséges egy tájék! 
Érdekes, amit olvasok a kialakulásáról. Azt írják, a Pannon-tenger homokpadjai voltak itt, amit a vulkanizmus idején feltörő hévízes források összecementáltak kemény kőzetté, melyet a későbbiekben főként a szélerózió formált. 

a nagy ingókő [tényleg ing :-)]
tenger köves (fotó: Attila)
Megintcsak Attila bukkant leletre: gyönyörű fekete kökörcsint lelt itt fel (Attilában egyértelműen kökörcsin-detektor működik, ahogy majd a későbbiek is mutatják).

fekete kökörcsin
Egyre gyötrőbb módon jelent meg az igény bennünk valamiféle vendéglátó egység iránt. Társaim egyre fantáziáltak levesekről, esetleg némi komolyabb étekről is, én vágyaimban megmaradtam a kapuccinonál, vagy valami efféle kakaós-csokis meleg sűrű italnál. Mindenesetre úgy döntöttünk: most elbaktatunk a faluba, keresünk valami helyet, s mihelyst kielégültek fentebbi vágyaink, visszatérünk, s jobban körülnézünk a kőtengernél.
Úgyhogy elporoztunk a faluba, ahol először az Eszter Panziót és vendéglőt leltük fel. Az előtte parkoló Audik, BMW-k s az általunk látott népféleségek arra engedtek következtetni, hogy ez talán nem nekünk való hely, s inkább a kocsma felé tértünk, ahol amúgy is a kékpecsét lakott. Jahh, azt nem mondtam, de ez az egész kéktúrának indult, egyéb helyekkel megspékelve, és Dóra és Attila hozták is a füzetjüket pecsételési célzattal (Zolltánnak és nekem már kész ez a rész). 

Ám a kiskocsma legnagyobb bánatunkra nem volt nyitva. Konkrétan nem sokkal érkezésünk előtt zárt be (d.u. 13 órakor), s csak 17-kor nyitott ki legközelebb. Az asztalokhoz telepedtünk, Dóráék pecsételtek, eszegettük kis elemózsiánk maradványait, s törtük a fejünket, mi legyen most velünk. Dóra elindult, hogy keressen egy embert, akitől megkérdezheti: van-e még kocsma a faluban. Nehezen akadt helyi erő, de végül egy kistraktorral érkező bácsi azt mondta, nincs más vendéglátó hely, csak ez a kocsma és az Eszter. Úgyhogy a nagy szükségben betértünk az Eszterbe.

Épp kocaturisták lebzseltek, így leültünk egy kinti asztalhoz. Mellettünk borsólevest ettek üvegtálikákból - hát nekem ez a látvány meghozta a kedvemet egy fincsi borsóleveshez. Eme vágyamat gyorsan eloszlatta a pincér csaj, mikor meghozta számunkra az étlapot, és közölte, hogy nem sokmindenük van, s konkrétan a levesük mind elfogyott...
Aztán meg mivel Zoltánnak és nekem is van SZÉP kártyánk, ajánlottam, meghívunk mindenkit valamire a kártyáról (mivel kint ki volt írva, hogy ez egy SZÉPkártya elfogadóhely). Mind 1-1 kapuccino rendelése mellett döntöttünk - míg aztán közölte a csaj, hogy ilyen kis tételt nem lehet SZÉP-kártyával fizetni... Kérdem tőle: egyben sem? Mire ő: 5000 Ft alatt nem lehet... S ment a dolgára.

S így a hely egyöntetűen és hiánytalanul elnyerte unszimpátiánkat. (Ezt csak tetézte, hogy a rendelésünket is ezer év múlva hozták csak ki...) Meg is egyeztünk: borravaló itt nem lesz. 
A kapuccino azért jól esett, bár én kétszer ilyen mennyiséggel még elégedettebb lettem volna. Véleményt cseréltünk a déja vu kérdésében, s szóba került az eme létezésen kívüli más létezés is, valamint a tudományos kutatások fontossága. Színes vélemények voltak :-) 

Távoztunk, s irányt vettünk a kéken a Velétei-palotarom felé. Az utcában egy szép ebet vettem észre egy kerítés kőrészén napozni, s mikor hozzászóltam, s csóválni kezdte a farkát, eldőlt: muszáj megsimogatnom! Így is lett, mindkettőnk megelégedésére :-)

szentbékkállai aranyos kutyaeb :-) (fotó: Attila)
Helyes kis utakon haladva értünk el a Velétei-palotaromhoz. Történelmét illetve elég titokzatos egy valami ez, ahogy olvasom, nem sokmindent tudnak róla. Ma pedig így fest:

a Velétei-palotarom
Utunk visszavitt a faluba, majd annak egy részén átkígyózva megint a kőtenger felé tartottunk. Az út menti kálváriát lefotóztam kedves ismerősömnek kálváriás blogja számára.
Most, hogy egy kapuccinoval átvertük pocakunkat, jobban körülnéztünk a kőtengernél. Attila kökörcsin-detektora megint talált egy szép példányt, és olyan príma fotót lőtt róla, hogy csodájára járhat mindenki!

fekete kökörcsin (fotó: Attila)
vízi élőlények detektálása
Megtekintettük a madáritatókat is, melyekben Dóra és Attila apró vízi élőlényeket fedezett fel, s vizsgált meg. Fotóztunk virágokat s légyölő galócát. Eztán utunkat az ingókő felé vettük, s mind megmásztuk. Lejöttöm után bevackoltam magam a kő aljában lévő bivaküregbe, melyet Zoltán dokumentált, majd vezényelt, majd konstatált :-))) Csak a legviccesebb képet mutatom, melyen szétnevettük magunkat:

"nézz meglepetten!" (fotó: Lord Zollltán) :-))
Miután kellőképp kivirgonckodtuk-kibohóckodtuk-kitudóskodtuk magunkat, indultunk következő célpontunk, az én nagy kedvencem, a Csobánc felé. Ám nem sokkal hogy elhagytuk a kőtengert, az út egy kanyarulatában kutyák tűntek fel. Elébb egy nagyobb fehér és egy kisebb barna, majdpedig egy nagy barna. Zoltán tuszakolta volna vissza a kezembe a pillanatnyilag nála lévő fényképezőt, hogy jobban tudjon menekülni, ha kell :-))) Tény, hogy megtorpantunk, mivel nem tudtuk, milyenek lesznek a kutyák. Ahogy a fehér és a kisebb barna megközelítettek, ez utóbbi már kölyöknek tűnt, és szavainkra a fehér is barátságosan lesunyta füleit és csóválta farkát. A kicsi pedig bohóc ügetésbe csapott át, s rohant hozzánk. No, kész, ezek barátságosak szerencsére :-) Dórával jól körülrajongtuk őket, vakargattuk, paskoltuk, simogattuk, ők pedig felettébb élvezték. Közben a nagy barna el-eltűnt a kanyarban, s én szaporázni kezdtem, hogy őt is elérjem. Valami tanya volt jobb kéz felé, onnan jöttek ki az ebek. A nagy barna ott állt. Hatalmas busa fejű állat volt, széles mellkassal - egyszóval elég komoly felépítésű kutya volt. Egyelőre nem lehetett tudni, milyen, csak figyelt, és állt ott. Amikor látta, hogy a kicsit simogatom, elindult felém. Háttal álltam, s Dóra szólt: ne ijedjek meg, mert ott van mögöttem. Hátrasandítottam, ő pedig megszimatolt. Barátság született: ő is barátságos volt :-) Miután megismerkedtünk, őt is megvakargattam. Tiszta boldog voltam :-) Aztán mind rámnyomultak, összegubancolódtunk, s úgy nézünk ki Attila fotóján, mint egy nagy boldog család :-))

Busával és családjával :-)
Busa a többiekhez nem ment oda, de a kicsi és a fehér Dóráéknak is hízelgett.


Rendkívül cukkok voltak, s bizony ilyenkor nem könnyű az elszakadás számomra... A kicsi és a fehér jöttek még egy darabig, de inkább csak kikísértek, nem akartak eljönni velünk.
Kicsivel odébb lovak legeltek, kik érdeklődve jöttek oda hozzánk a villanypásztorhoz. Ők is nagyon aranyos és kíváncsi állatkák :-)
Átkeltünk virágos réteken, megismerkedtünk egy szongáliai cselőpókkal (köszönet a guglinak, magamtól nem bírtam a nevét pontosan megjegyezni :-D), majd aztán hamarosan szembetaláltuk magunkat a Csobánccal. Zolltánnal felidéztük, milyen monumentálisan tud az ember fölé magasodni ez a hegy, amikor egy 50 km-es TT-n Gyulakeszi irányából a tikkadt túrázó közelíti... Ebből az irányból most nem volt sem olyan alakú, sem olyan mord gigantusz. 

előttünk a Csobánc
Ismervén az utat, mely felvisz rá, már az aljában előirányoztam, hogy majd fent találkozunk (sejtvén, hogy majd utolsóként érek fel). Ám Dóra és Attila tettek egy kis kitérőt dolguk végett, így aztán kétrét szakadva értünk fel. Mihelyst ráálltam kedvenc kilátós sziklácskámra, s rajongva ittam be az imádott látványt, már sejtettem, hogy Dóra ettől totál odáig lesz :-) Mindeközben egy siklóernyős fazon húzott fel-alá fölöttünk, őt nézve is oda voltam gyönyörűségemben: átérezni véltem, milyen lenne, ha én repkednék odafent... Egyszer szeretném kipróbálni :-)

a világ egyik legfönségesebb panorámája

Hát így voltunk... Újra, a Csobáncon! Ide időnként el kell jönnöm :-)
Hamar megint öltözködtünk, mert nagy és hűvös szél fújt. Letelepedtünk, s most ettük fel végképp az étkeink maradványait (Zoltán valahonnan előkerült 2 db HT kekszét is). Közben szürkülni is kezdett az ég, úgyhogy Attila megnézte, mikor megy valami busz, amit valahol elkaphatunk. Szerencsénk volt: nagyjából 1 óra múlva ment egy busz Gyulakesziből, ez pont elég arra, hogy még megtekintsük Csobánc várát, s lezúzzunk a faluba. (-Roppant sok vár van e vidéken! Nem tudnék betelni velük!-)

Végigbaktattunk tehát a Csobánc szélén, s a várromokhoz mentünk. Dóra fürgén felkúszott egy falmaradványra, s onnan fotózott. Körülnézelődtünk, főként a kilátást csodáltuk. 

Dóra, a diadalmas várhódító :-)
Dóra fotója a magyar zászlóról, háttérben a Badacsony, a Gulács és a Tóti-hegy
mink a várnál (fotó: Dóra)
Az idő sürgetésének engedve utunkat lefelé vettük, s mai túránk zárásaként lesiettünk Gyulakeszire. Pont be is sötétedett, mire leértünk, s mi pont elég fáradtak is voltunk, így örömmel nyúltunk el a busz ülésein, hogy azt a röpke negyed órás utat végigélvezzük Tapolcáig.

Ám a napunknak még nem volt vége, mivelhogy eme hétvégén került megrendezésre Tapolcán a III. Tapolcai Pisztráng és Bor Fesztivál. Így aztán ahogy leszálltunk a buszról, a Malom-tó felé vettük az irányt. Zolltán profi idegenvezető arcot vett magára, s főként a most először itt járó Dórát és Attilát tájékoztatta mindenféle útbaeső dologról. No persze én is figyeltem rendesen.
Azt hittem, ezer ember lesz majd a tónál, de szerencsére olyan irdatlan tömeg nem volt. Először végigtekintettük az evős-ivós bódék kínálatát, s konstatáltuk, hogy a pisztrángot mindenhol 1900 Ft-ért adják (darabját). Voltak aztán hozzá többféle extrák is + 400-ért, úgymint mandula, vagy vargányamártás stb. Lehetett mindenféle bort is kóstolgatni, pl. rajongva fedeztem fel az eperbort, bár úgyis tudtam, hogy az ára miatt nem fogok inni (meg sem néztem, mennyi). Végigmentünk a malom melletti új fajáraton, melyet még én sem láttam. Aztán úgy döntöttünk: eszünk pisztrángot, majd utána megnézzük a kézműves vásár kínálatát is. Ketten-ketten fogyasztottunk egy-egy pisztrángot, s most jöttünk rá, hogy bár a fejlámpa a túrázásnál ma nem kellett, de most igencsak kapóra jött! Dóránál és nálam volt fejlámpa, úgyhogy mindkét páros tudott fénynél eszegetni. Ugyanis csontsötét volt, s mi halat ettünk... Ez így nekem szokatlan párosítás :-) 
Én nem figyeltem a többi emberre, de Dóra szerint többen megbámésztak minket, hogy mily ötletesek vagyunk a fejlámpánkkal :-)

Utána végigsétáltunk a kézműves portékások standjai előtt, kik közül többen már pakoltak összefelé. Én kissé csüggedten vonszoltam magam, ugyanis nem mertem semmire költeni... Pedig micsoda jó dolgok voltak! Zoltán és Dóráék is vettek 1-1 szappant, mást nem.
Eztán kezdett nagyjából a Cimbaliband, úgyhogy kicsit lecsüccsentünk hallgatni őket. Aztán pedig hazaindultunk. Otthon Zolltán anyukája a már megszokott terülj asztalkámat kínálta volna fel, de most nem nagyon voltunk éhesek, mindössze Zoltán és én ettünk némi gyümölcslevest, valamint a sütikből és gyümölcsökből mind csipegettünk. Megnéztük aztán mindkét fotógép fényképeit, jókat mulattunk időnként a képeken, aztán ki kellett találni a másnapi haditervet, mely folyton változott, akár egy amőba :-))

Mivel az 1. napunk leírása elég hosszúra sikeredett [szerintem elég sok élmény esett meg velünk :-)], úgy döntöttem, két részletben publikálom kalandjainkat. Úgyhogy ennyit mára, folytatás hamarosan a 2. napunkról :-)