Kék krónika-az utolsó nap

Kékezésünk utolsó napján ragyogó napsütésre ébredtünk. Úgy gondolom, ez előző napokkal ellentétben, most mindenki ügyelt a pontos kelésre. Jól tudtuk, hogy 8-kor nyit a kincset érő bolt, no meg..."A vonat nem vááááár..." (bocsánat :D). Szépen kisorjáztunk a sátrainkból, megmártottuk szandálos lábainkat a néhol még harmatos fűben és lassan szedelőzködni kezdtünk.

Ez másabb ébredés volt, mint a korábbiak. Kicsit túl modern...ami egy faluhoz persze kicsit túlzásnak tűnhet, ám az erdő csendjéhez és meghittségéhez képest nagyon is helyénvaló. Talán sosem volt olyan nyugodt, szép ébredésem, mint az erdőben. No, de örülni kellett Aranka néni vendégszeretetének és én értékeltem is!

Mindnyájan összeraktuk a motyónkat, elcsomagoltuk a sátrakat és hátul távoztunk. Virtuálisan elbúcsúztunk Aranka nénitől, amolyan integetősen...megőrizzük őt jó emlékezetünkben! :)

Reggel Makkoshotykán

A bolt előtt hatalmas tömeg fogadott minket. 2 csoportra oszolva vettük be az ellátmányt biztosító kincsesbányát. Mindenki felszerelkezett csokival, jégkrémmel (alapvető élelmiszerek)...na és ott volt az az 50 forintos kakaós csiga, ami elvileg már másnapos volt, no de milyen finom... talán sosem ettem még ennyire kakaós és ennyire puha és kalácsos kakaós csigát...egyszerűen zseniális volt. 

A reggelit azonban nem a bolt előtt költöttük el, szerencsére. 

Elindultunk a kék úton, kedves reggelizőhely reményében és nem is kellett rá sokat várnunk. Miután egy ház kékkel fémjelzett, romantikus kis kapuján áthaladtunk, elérkeztünk a Meczner-kúriához (nevezzük inkább kriptának vagy mauzóleumnak :) - Zollltán). Páratlan kis hely volt. Na jó, kúria...de a kúriák között igenis csinos. Még sátorozóhelynek is remek. Ha valaki esetleg nem lenne olyan szerencsés, mint mi, a sátorhely keresésében, hát ne ijedjen meg. Csak haladjon idáig, s itt talál remek füves placcot, fából ácsolt székeket és némi virágot is. Ja, és kis harangot is :) 

A reggeli közben/után Diával igyekeztünk megfejteni a homlokzaton nyugvó táblát, mert vesszők hiányában nem találtuk teljesen egyértelműnek. Magyar irodalom-,és nyelv érettségiben is jól mutatna:

Kék út

A Meczner-kúria (mauzóleum)homlokzata, ama ominózis táblájával :)

Reggeli pillanatok :)

A kúria (kripta - bocs, befejeztem :) Jót nevettem, ám emellett abszolút igazat adok Zollltánnak: ez nem lakhely volt, hanem sírhely! Dijavótam s leszek :-) után kis emelkedőt másztunk meg, akácok mellett haladtunk. Néhol igen szűkös volt az ösvény, legalább illett a reggeli hangulathoz. Innen egy szántóra értünk, ahol kutyaösvény szerűen volt kitaposva a kék út. Láttam, ez Diának igen tetszik, és valóban nagyon jópofa volt, hogy túrás lábnyomok micsoda ösvényt jártak az érintetlen talajban.

Kutyaösvény-kék

 Túljutva ezen a szakaszon érdekes dologgal találkoztunk, mert hogy ketten kétfelé láttuk az utat és mindkettőnknek igaza volt. Az egyik jelzéssor az út mentén haladó kökénybokrokra volt festve, viszont egy távolabbi nagy fán is kék jel díszlett. A jövő vándorainak tartozunk annyival, hogy megosszuk, a kökényes mellett haladó út biztosan célba ér, így nem lesz rossz választás.

Kukoricás mellé értünk és itt vettünk észre egy igen profi kis leshelyet egy magas tölgyre építve. Létra vitt fel és igen jól meg volt ácsolva. Kényelmesen elférhettünk volna odafent mind a 4-en és én kívánkoztam is fel, viszont ott volt már bennem is a hazautazás érzése, és úgy gondolom, a többiekben is. Ezért hát továbbmentünk, pedig most de szívesen megmásznám ezt a lest :) majd legközelebb...

Ezt követően irtásokon vezetett át utunk. Az elkerített erdőterületeken kapukon át közlekedtünk. Csaknem 3 km alatt értünk el a Cirkáló tanyához, ami hosszas leírást kíván tőlem.

Személyes küldetésemnek érzem a tanyasi élet oltalmát, úgyhogy kicsit szentimentálisra engedem a figurát. heles :-)

Képzeljetek el egy hatalmas területet...jobb oldalon fent szántó, vagy kaszáló...mindenesetre takarmányföld az állatoknak. 1-2 ácsorgó lovacska. Közelebb érve fehérre meszelt tanyasi ház, az az igazi...mellette kút, sok-sok mezőgazdasági gép, istálló az állatoknak, néhol egy két kandikáló virág, no nem rendbe ültetve..hanem igazi "parasztkert", mindenhol egy kis színfolt. Bónuszként egy rakat barátságos, ólból kikandikálós, élénk kecske és egy fél tucat kiskutya. 

Ha mélyen magamba nézek, a lelkem egy nagy-nagy része élne ilyen helyen. Állatok között, harmóniában, korán kelve, aktívan, egészségesen, nem pedig büdös városok undorító utcái és emberei között, akiktől ez néha h*nyok. 

Szívesen hajkurásznék be állatokat az esőben és figyelném a veteményesem felcseperedését. Nem elszigetelve, meg elbutulva! Nagyon is értelmesen! Sokan mondják, hogy a tanyasi életmód fenntarthatatlan. Szerintem viszont ez az egyetlen, ami fenntartható! Befejezem...mert ez egy külön blogbejegyzés lehetne. Köszönöm, Dóri, hogy megosztod mély érzéseidet a témáról, ez is remek színfolt a blogunkban, és értékes ismeret rólad, mint ahogy minden ember ilyetén gondolatai értékesek!

Válogatás a cirkáló tanya képeiből 

Szóval amikor még csak közelítettünk, észre sem vettük azt a csokornyi kis plüsskutyát, aki tőlünk néhány méterre játszadozott, annyira sok volt az információ, olyan sok mindent lehetett csodálni. Aztán végre megleltük a pecsétlakot és feltűntek a kis ebek is. Az anyukájuk jelezte, hogy ő ugyan a pajtában van, de tökéletesen tisztában van vele, hogy megérkeztünk és viselkedjünk is ennek megfelelően. Azt hiszem ez elvárható egy kutyától, úgyhogy rendesen lecuccoltunk , benyomtuk a Cirkáló tanya pecsétjét és ki kecskét etetett, ki kutyát simogatott, ki mindkettőt űzte. Itt készült Diáról egy igazán helyes kép, Micivel, a kecskék képviselőjével. Később aztán sorban bukkantak ki a kecske fejek a friss szénával tömött pajtából, akik örömmel fogadták Dia gondoskodását. 

A kölyökkutyusok eleinte igen félénkek voltak, nem is nagyon kívántak odamerészkedni hozzánk. Én, mint kutyabolond, azonnal extázisba kerültem...régen fogtam már pici kutyát, azt hiszem az idő múlását is elfelejtettem érzékelni. Lassan rájöttek, hogy az ismerkedés mindenképp megéri, mert lehet szopizni az idegenek ujjait, akik még ráadásul simogatnak és kedvesen becéznek is. Szóval végül már ott tartottunk, hogy a kutyák háton feküdtek, zsiványkodtak, játszottak. Teljesen belopták magukat a szívembe. De leginkább azzal, hogy nem is próbáltak meg utánunk jönni. A falka összetartott :) A bolha-témát a békesség kedvéért hanyagoljuk :-D

Az utunk ezt követő szakasza már nem tartogatott ilyen kiugró eseményeket. Szép volt az erdő, csodás volt  a klímája, töltődtünk mindannyian, de ott volt már az indulás szele. Elhaladtunk a Rákóczi-fa mellett is, íme egy kép róla:

Rákóczi-fa

Hullámvasutaztunk, fel-le, fel-le, míg egy nagyobb emelkedő bevétele után olyan járatlan bozótosban lyukadtunk ki, hogy el sem akartuk hinni, hogy jó helyen vagyunk. A kék jelzés nem, hogy nem volt egyértelmű...NEM volt. Azaz, hogy volt 1 db, de pont a táv felénél, ahol a kevéssé viharvert túrázó inkább visszavonulót fúj, vagy megmagyarázza magának, hogy valahol irányt tévesztett...szóval kúszás, mászás, törpejárás...majd végül megtépetten, de nem lankadva érkeztünk meg a Bányi-nyereghez. 

Utunk közben rengeteg szúnyog gyötört minket, ha egy percre is megálltunk, irdatlan vérszívás áldozatai lettünk...

Szúnyog...mozgásban tart :D

Innen nem fordultunk fel a pecsételőhelyhez, ahogyan azt a füzet jelzi, mert a csapat nagy része már bírt ezzel az igazolással, hanem elbúcsúzva a kéktől a piros kereszten Sátoraljaújhely és egy Dia által felajánlott finom ebéd felé vettük az irányt. A pecsét egyébként is oda-vissza 2 km-es aszfaltutat jelentett volna, ami nem volt sem izgi, sem erdei ösvényhez mérhető, akinek pedig hiányzott, jövőre (vagy még idén? :)) úgy is visszatér ide. Mi, a többiek, ekkor már tudtuk, hogy a piros kereszt egy brutális emelkedővel egyenlő. Nem az utálom fajtával, hanem amin jó felmászni, de attól még emelkedő, nem is gyenge. Ezért ittunk, volt aki előbányászott egy csokit és így készült. Nekivágtunk. Kifulladva, kipirosodva, de azt hiszem elégedetten értünk fel mindannyian a Nagy-Nyugodóhoz, ami már Sátoraljaújhely felett magasodott. 

Itt találkoztunk össze újra Idivel, aki elmesélte, hogy a számunkra is melegen ajánlott kocsmárosnéninél kapott szállást Makkoshotykán. Elmesélte a jó vendéglátást, a hirtelen betoppanás ellenére is szívesen készített haluskát mit...?, az esti, nénikkel való borozást. Jó volt hallgatni! :)

A Nagy-nyugodó táblája

Erős lejtőt vett az utunk és lassan már Sátoraljaújhely aszfaltját tapostuk. Tipikus oldalba épített nyaralónak tűnő újgazdag negyed, hatalmas házak, ugatós kutyák. 

A célfotónk elkészítéséhez épp remek hely adódott, így éltünk vele. 

Közben beszélgettünk, fosókát legelésztünk az egyik fáról. Dia újra felhozta a beígért ebédmeghívását és mindenki örömmel el is fogadta. Diától annyira szép volt ez a gesztus és nekem az tetszett igazán, amennyire természetes volt ez neki. Dijának erre azért volt lehetősége, mert a munkahelye SZÉP-kártyát biztosított neki, így ezzel ő SZÉP gesztust tudott tenni :-D

Azt mondta sokszor megesett már vele is, hogy örömmel hívták meg erre-arra és kapott ezt-azt önzetlenül, tiszta szívvel és most örül, hogy ő is viszonozhatja ezt valakinek, most épp nekünk :)

Tényleg szívből jövő volt. Számomra nem okoz gondot mások önként felajánlott segítségének elfogadása, legyen szó kajáról, fuvarról, kölcsöncuccról stb., és szerintem így van ez jól! Ha segítség adódik, fogadjuk el, így könnyebben boldogulunk! Szerencsére az is természetes számomra, hogy én is ugyanígy adok segítséget, ha tudok. Így a SEGÍTSÉG körbejár, és így van ez jól, ne is pihenjen :-)

Mellesleg Sátoraljaújhely egészen kihalt volt, de a sétálóutcában így is akadtunk olyan helyre, ahol Dia el tudta fogadtatni a kártyáját, így lezuttyantunk. Mind az öten jól beebédeltünk és beitókáztunk, majd teli hassal nekiindultunk a 15:40-es vonatnak. A húsról azért megállapítható, hogy száraz volt és durván sós. A rántott sajt pedig...hát kicsit túlzás a sajt... :D Dia átadta észrevételeinket és már indultunk is. Én aztán igazán nem vagyok egy finnyás alkat, de az nekem is feltűnt itt, hogy az ételek hagynak némi kívánnivalót. Ám ez számunkra, kiknek gyomra kicsit elszokott a meleg főtt kajától, most cseppet sem okozott gondot, ellenkezőleg: örömmel láttunk hozzá a sós husi, hideg sajt, éretlen paradicsom fogyasztásának! No, azért a pincérkisfiú második kérésére elmondtam észrevételeinket az étellel kapcsolatban, hogy azért ő is tudjon csak róla nyugodtan :-)

Célfotó :)

Dia és Ildi

Épp időben érkeztünk a vasútállomásra. Megosztottuk a feladatokat, ki vizet vett, ki jegyet, ki feltartotta a vonatot (a biztonság kedvéért, nehogy elinduljon 2 perccel korábban) és végül betelepedtünk a forró, zöld műbőr ülésekre. Akár egy álom, ez úgy hangzik :-D Engem elég hamar elnyomott az álom és örömmel nyugtáztam, hogy az út egy részét átaludtam...nem szeretem a hosszú utakat. Nemcsak hogy hosszú volt, hanem olyan forró, amilyennek a poklot képzelem! Minden bajom volt, simán ültömben folyt rajtam a víz, Ildi pl. törölközővel a nyakában utazott! Dóri szerencsés, hogy tudott kicsit aludni :-)

Azonban ekkor jött csak a fekete leves, hamarosan megállások hada következett, fél, majd 1 órás késés. Ildi lekéste az IC csatlakozását, így maradt velünk, ám még ekkor sem gondoltuk, legvadabb álmainkban sem, hogy mi fog következni. 

Egyrészt egy hatalmas vihar, gyönyörű, sötét kék és fekete fellegekkel, villámokkal. 

Másodszor valamilyen villámcsapás valamilyen vezetéken. 

A következmény egyetlen, kristálytiszta és atombiztos tény: KÉSÉS. Avagy MÁV, MIÉRT ÁLLUNK vazze? 

Aszód után tehát megkezdtük több órás várakozásunkat. Kezdetben nem merészkedtem le a vonatról, mert nem úgy neveltek, hogy ezt megtehetem, de aztán a dolog átment katasztrófaturizmusba....kallerek rohangáltak erre-arra...emberek fent-lent, mindenki próbálta elütni az időt. Megnyugtattam egy stresszes kaller nénit, hogy az egész nem az ő hibája és kiszedtem belőle a javítás várható időtartamát...hát lehidaltam.

Vigyorogtunk, csaptunk egy nagy evést...májkrémes kenyér, kakaós keksz...dalolászás, szerelővonattal fotózkodás... Némi kis Borzasztó Pálinka, mászkálás a sinek mellett a vaksötétben, vonat mellett dohányzó emberek, telefonálgatások olyanokkal, akik net mellett vannak, hogy adják le a drótot nekünk, mégis mennyi késést jósol a MÁV? Mert nyilván az utasok tájékoztatása nem erőssége a Magyar Álomvasutaknak!
Összességében elmondható, hogy én jól szórakoztam! Kellett ez a kalandos befejezés a túra végére, élveztem a helyzetet, az az igazság :-)

Fáradtam érkeztünk meg a Keletibe  fél 12-kor, 7 és fél óra vonaton töltött út után!...felzuttyantunk a hetesre és TuráZollltán-unktól elbúcsúzva hazabattyogtunk.

 A vihar felé

Szerelővonattal játszunk 

Életképek

Nem hiszem el nézés? :D

Így végződött tehát 4 napos kék kalandozásunk, melynek elejétől a végéig minden percét élveztem.

Életem egyik legszebb túrája volt :)

Gondoltam, hogy írok valami nagy és magasztos befejezést, de a nagy és magasztos befejezések mindig cinkesek. Elég, hogy átéltük, a lényeg belül van. 

Aki pedig ezeket olvasva kedvet kapna hozzá...hát neki is csak hasonló vagy még szebb élményeket kívánok! :)

Kéktúrázás a Zemplénben

Ezt a gamandor.blogspot.com oldalról vezettem át ide. Az előbbi eredetileg túrablognak indult, viszont növényes szakmai blog lett belőle, míg a Vadregényes átvette a túrablog funkcióját, így a beszámoló is inkább idevaló.

A kiválasztott szakasz Hollóházától a Bányi-nyeregig 42.9 km-nek ígérkezett a pecsételőfüzet szerint, plusz 5.4 km, amíg eljutunk a legközelenni vasútállomásra, Sátoraljaújhelyre. Egy szép, derült keddi napon indultunk, bízva abban, hogy ezúttal tévesnek bizonyulnak az esőt ígérő időjárás előrejelzések. Kemény 4 órás vonatozás Sátoraljaújhelyig, másfél óra várakozás, majd újabb 45 perc buszozás volt az ára, hogy eljussunk Hollóházára, ahol a porcelángyár portásai igen segítőkészen avatták fel a kéktúra füzetünk utolsó oldalait a várva várt pecséttel.

Hagyásfa a Drahos-réten

 A kedd délutáni terv csupán annyi volt, hogy érkezés után kényelmesen felcammogunk a Bodó-rétre, ahol majd sátorozunk, hogy szerdán kipihenten támadjunk a Nagy-Milic 896 m-es csúcsára. Ezenkívül Füzér vagy Füzérkomlós körül, illetve Nagyhuta vagy Vágáshuta körülre terveztem még sátrazást, de hamar kiderült, hogy durván alulbecsültem a teherbíró képességünket. 

Nem ezért mentünk a Bodó-rétre

Hollóházáról meredek, helyenként hiányosan felfestett ösvény visz felfelé a kéken, mely előbb a fokozottan védett Drahos-rétet, majd a Bodó-rétet érinti. A Bodó-rétre kiérve azonban minden fáradalmunkért kárpótolt az onnan induló tanösvényes tábla mögötti fa alatt kialakult, jó 100 négyzetméteres málnás, ahol legalább fél órát elcsemegéztünk az extrém édes gyümölcsből. Azt hiszem, még a 15-20 kilós táskáinkat is elfelejtettük levenni, annyira belemerültünk az evésbe a 360 m emelkedő után. A Bodó-rét amúgy nem teljesen elhagyatott, van néhány nyaraló, melyek változó mértékben ízlésesek. A legotrombábbat le is fotóztam: a szélkakas pozíciójában egy dögös boszorkány, az udvaron pedig egy elefántszobor díszeleg. A nyaralók mellett van egy büfé is, ami természetesen nem volt nyitva, de a pecsétet gondosan előkészítették a kerítésen. Elvileg tehát valahol itt akartunk éjszakázni, de olyan jó erőben éreztük magunkat, hogy úgy döntöttünk, megérdemlünk egy nagy-milici sátrazást. Neki is vágtunk a hátra lévő 3.6 km-nek, ami alatt 286 m emelkedőt írtak. Sziklás bükkösökben vezetett az út a Nagy-Milicre, közben egy geoládát is levadásztunk. Ennél azonban sokkal meglepőbb “préda” is akadt az utunkba, ugyanis kb. 750-800 m magasságban lehettünk már, amikor észrevettünk egy birkát az erdőben. Csak úgy állt a fák közt, komótosan legelészett a júliusi bükkös gyér kínálatából. Próbáltuk felhívni magunkra figyelmét, de elég bamba volt, csak a füleit mozgatta, meg néha körülnézett, mintha nem tudná, kihez beszélnek, aztán lépett jobbra-balra néhányat. Egy percre eljátszottunk a birkapörkölt gondolatával, de végül mégis a tartós élelmiszereket és a birka evilági boldogulását választottuk. Ezután a kék jelzés az országhatáron, a határköveket érintve haladt, mígnem elértük a Nagy-Milic csúcsot. Nem volt nagy durranás, egy oszlop és kész, sátrazásra nem a legalkalmasabb viszonyokkal. Kisebb csalódásunkat geoláda keresésbe fojtottuk, mert a közelben, szlovák oldalon van egy rejtés, gyönyörű, természetszerű sziklás bükkösben.

Kék meztelencsiga

A ládázás közben találtunk pár kék meztelencsigát — erre a fajra már régóta fájt a fogam. Persze, nem ettük meg, csak néztük és piszkáltuk őket. És mivel a láda után is még viszonylag menetképesnek éreztük magunkat (bár az emelkedők, és pláne az ez utáni ereszkedés igen térdkínzónak ígérkezett), tovább haladtunk Füzér irányába, hogy a Csataréti erdészháznál verjünk sátrat. Hosszú, meredek úton kellett ereszkedni, tényleg elég nehéz szakasz. Nagy szerencsénkre nem volt eső, mert sárban szerintem ekkora (15-20 kg-os) zsákokkal lehetetlen lett volna épségben lejutni. Az első napot tehát a Nagy-Milicen túl, útban Füzér felé zártuk, kb. 10 km megtétele után.

Csúcsfotó a füzéri vár előtt

Este kicsit csöpögött az eső, de végül szép, napos időben folytathattuk az utat Füzérig másnap, ahol első dolgunk volt, hogy felmásszunk a várba. Be nem mentünk, mert nekünk elég volt a kilátás és a vár körüli szilikátsziklagyepek növényvilága. Egy virtuális geoládával tovább fokozhattuk volna az élményt, de sajnos ez csak lefelé jövet jutott eszembe, ezért hagytuk veszendőbe. A vár parkolójánál az ajándékboltban kellett pecsételni. Több pihenővel is megszakítottuk az utunkat, míg lejutottunk a faluba és elhagytuk azt. Addig gyönyörű, napos, kicsit szeles időnk volt, de a faluban már messziről hallottunk valami égdörgésszerűt. 

Szilikátsziklagyep a vár mellett

A falut elhagyva aztán már egész közelről láttuk a vihart, ami végül útban Füzérkomlós felé kapott el minket. Jó kis nyári zivatar volt felhőszakadással és villámokkal, egy patakvölgy fiatalos erdőfoltjába húzódva vészeltük át. Szerencsére nem tartott tovább fél óránál, utána pedig egyre tisztuló, kissé szeles, de a végén már napos időben mehettünk tovább, részben elázott cuccokkal. Először Füzérkomlósra értünk, ahol előzőleg megbeszéltem telefonon egy szállásadóval, hátha sátrazhatunk valahol, de ezt a lehetőséget diszkréten elszalasztottuk, helyette mentünk tovább Bózsvára. Ez a szakasz volt utunk legunalmasabb része. Kb. 5-6 km-en keresztül keskeny ösvényen mentünk, amit többfelé benőtt a csalán, jobbra és balra sűrű cserjések vagy kultúrerdők, s közben belógó (természetesen tüskés, tövises) ágak elől kellett hajolgatnunk. Az élményt fokozta, hogy az útra behajló növények még bőven harmatosak voltak az esőtől, így minden igyekezetünk ellenére deréktól lefelé vizesen értünk Bózsva határába. Ott egy kicsit szusszantunk a szénabálákon, közben azt találgattuk, melyik irányban a legszebb a táj. De már itt elterveztük, hogy ez a pihenés még nem az igazi, a faluban folytatjuk. Úgy is lett. A kultúrház előtt pecsételtünk, majd annak játszóterén kajáltunk, utána pedig aludtunk is egy jó órát. Teljesen idilli volt, nem zavart senki, pedig bennem volt némi gyanú, hogy azt a játszóteret nem nekünk szánták. Bózsván még mi sem tudtuk, aznap hol sátrazunk, csak annyit sejtettünk, hogy megyünk tovább Kishuta felé, aztán ha jók vagyunk, akkor Nagyhutára.

Kárpáti sisakvirág

Így is lett. Kishuta 2 km-re van csupán, egy patakvölgyet követve visz az út, s közben olyan érdekes növényeket láttunk, mint a kárpáti sisakvirág, a kapcsos korpafű és a fekete áfonya, utóbbit sajnos termése nélkül. A falu egy Y alakúan elágazó, szűk völgyben nyúlik el, a völgy alján patakok folynak, igazán szép hely! Sátorozási lehetőséget viszont annál kevésbé kínál. A pici falu lakosságának egyébként kb. 5%-ával sikerült találkoznunk, ugyanis bementünk a kocsmába, ahol kb. 10 ember is megfordult rajtunk kívül fél óra leforgása alatt. A kocsma mindannyiunkban jó benyomást keltett, bőséges (bár csak üveges) sör- és jégkrémválasztéka, alacsony árai miatt. 

Közönséges tölgyespáfrányt is láttunk Nagyhután

“Tankolás” után Nagyhuta felé vettük az irányt (nem mintha 3-nál több irányt lehetett volna venni abban a faluban…). Nagyhuta a legkisebb település, amivel találkoztunk az út során, itt 73-an laknak. Ehhez képest azonban meglepően szép polgármesteri hivatallal rendelkezik, körülötte falunapi rendezvények lebonyolítására alkalmas színpad, fapadok, pottyantós wc-k, kerti csap, tűzrakóhely, játszótér, árnyékot és eső ellen védelmet adó diófa, a kerítésen kéktúrás pecsételő, és ami mindennél fontosabb, sátorozásra csábító, vízszintes, lenyírt füvű “placc”.

Nem is volt kérdés, hogy hol fogunk sátorozni az aznapi kb. 20 km gyaloglás után. Még időben felvertük a sátrakat, mert az eső csöpögni kezdett, és folytatta majdnem egész éjszaka. A környék egyetlen hátránya az volt, hogy a falu központjában helyezkedett el. Így aztán a hajnali 5kor (?) induló busz ébresztett minket, aztán az egy órával későbbi járat a telefonunk “szundi” funkcióját is átvállalta. A másik pechünk pedig az lett volna, hogy épp akkortájt végezték a kampányszerű fűnyírást a faluban, ezt azonban annyival megúsztuk, hogy reggel 8 felé hallottuk, ahogy a faluból minden 30. lakos a sátor közelében bosszankodik, hogy már megint elveszett egy alkatrész a fűnyíróból. Persze, csak ketten voltak. :)

Az utolsó nap reggelén hűvös, kissé szeles idő köszöntött ránk, és sajnos az előző napi esőben elázott bakancsainkba nem volt jó érzés újra belebújni. Persze, még rosszabb lett volna, ha nem tesszük meg. Erre a napra is kb. 20 km volt a célkitűzésünk, és az, hogy még a délután elérünk egy vonatot Sátoraljaújhelyen. Ennek megfelelően jó tempóban kezdtük a túrát Vágáshuta felé. Némi hegymászás után a faluba egy műúton értünk be, de még azelőtt a műút mentén láthattuk, amint a helyiek a réti legyezőfű virágzatát szedik pont úgy, mint ahogy másutt a bodzát szokták. Végül is messziről nézve hasonló virágzata van ennek a két teljesen különböző növénynek, de a virágokat kézben megdörzsölve kiderült, nem biztos, hogy összekeverik a kettőt, ugyanis a legyezőfű virága marcipánillatú! A netről megtudtam, hogy gyógynövényként is ismert.

A vágáshutai Babi néni

Vágáshutára beérve két szobrot pillantottunk meg, az egyik az idős, a másik a fiatal Babi nénit formálja. Ez a falu is gyönyörű helyen van, szintén egy keskeny völgyben bújik meg, és mindössze 8 focicsapatnyian lakják. A pecsét a falu közepén, a szépen díszített Huta Kocsmában van előkészítve. Negyed órányi pihenő után folytattuk utunkat az utolsó pecsételő hely, a Bányi-nyereg felé. Először egy patakvölgyben haladtunk, majd egyre magasabban, végül a Cseréptó nevű hegyen kötöttünk ki, jelentős emelkedő után. Ott pihegtünk egyet, de itt már elég zilált állapotban voltunk, mert mindenkinek fájt valamije a lábán. Innentől a Bányi-nyeregig már szinte csak lefelé kellett menni, ami úgy általában az erőnlétünket talán nem tette próbára, de a térdeknek annál rosszabb volt. Ezen a részen nagyon siettünk, végül 6 km/h-ás átlaggal hoztuk a távot, és megszereztük a 27. szakaszt lezáró pecsétünket. Innen a kék kereszt és a kék négyzetet követtük, ami már visszavisz Sátoraljaújhelyre. De nem olyan egyszerűen, ahogy mi azt gondoltuk, mert egy enyhén emelkedő műút után meg kell mászni még egy hegyet, ami miatt összesen +180/-277 m szint jut az 5.4 km-es távra. Lefelé már mindenkinek nagyon kész volt a lába, de aztán a vasútállomás közkútjában nyilvános lábmosással enyhítettünk fájdalmainkon. 

Miközben máshol esett... Égkép Sátoraljaújhelyen

Mint megtudtuk, túránk alatt az ország nyugati felében viharok tomboltak, ehhez képest velünk kegyes volt az időjárás, napsütésben fejeztük be az utunkat.