Kéktúrázás a Zemplénben

Ezt a gamandor.blogspot.com oldalról vezettem át ide. Az előbbi eredetileg túrablognak indult, viszont növényes szakmai blog lett belőle, míg a Vadregényes átvette a túrablog funkcióját, így a beszámoló is inkább idevaló.

A kiválasztott szakasz Hollóházától a Bányi-nyeregig 42.9 km-nek ígérkezett a pecsételőfüzet szerint, plusz 5.4 km, amíg eljutunk a legközelenni vasútállomásra, Sátoraljaújhelyre. Egy szép, derült keddi napon indultunk, bízva abban, hogy ezúttal tévesnek bizonyulnak az esőt ígérő időjárás előrejelzések. Kemény 4 órás vonatozás Sátoraljaújhelyig, másfél óra várakozás, majd újabb 45 perc buszozás volt az ára, hogy eljussunk Hollóházára, ahol a porcelángyár portásai igen segítőkészen avatták fel a kéktúra füzetünk utolsó oldalait a várva várt pecséttel.

Hagyásfa a Drahos-réten

 A kedd délutáni terv csupán annyi volt, hogy érkezés után kényelmesen felcammogunk a Bodó-rétre, ahol majd sátorozunk, hogy szerdán kipihenten támadjunk a Nagy-Milic 896 m-es csúcsára. Ezenkívül Füzér vagy Füzérkomlós körül, illetve Nagyhuta vagy Vágáshuta körülre terveztem még sátrazást, de hamar kiderült, hogy durván alulbecsültem a teherbíró képességünket. 

Nem ezért mentünk a Bodó-rétre

Hollóházáról meredek, helyenként hiányosan felfestett ösvény visz felfelé a kéken, mely előbb a fokozottan védett Drahos-rétet, majd a Bodó-rétet érinti. A Bodó-rétre kiérve azonban minden fáradalmunkért kárpótolt az onnan induló tanösvényes tábla mögötti fa alatt kialakult, jó 100 négyzetméteres málnás, ahol legalább fél órát elcsemegéztünk az extrém édes gyümölcsből. Azt hiszem, még a 15-20 kilós táskáinkat is elfelejtettük levenni, annyira belemerültünk az evésbe a 360 m emelkedő után. A Bodó-rét amúgy nem teljesen elhagyatott, van néhány nyaraló, melyek változó mértékben ízlésesek. A legotrombábbat le is fotóztam: a szélkakas pozíciójában egy dögös boszorkány, az udvaron pedig egy elefántszobor díszeleg. A nyaralók mellett van egy büfé is, ami természetesen nem volt nyitva, de a pecsétet gondosan előkészítették a kerítésen. Elvileg tehát valahol itt akartunk éjszakázni, de olyan jó erőben éreztük magunkat, hogy úgy döntöttünk, megérdemlünk egy nagy-milici sátrazást. Neki is vágtunk a hátra lévő 3.6 km-nek, ami alatt 286 m emelkedőt írtak. Sziklás bükkösökben vezetett az út a Nagy-Milicre, közben egy geoládát is levadásztunk. Ennél azonban sokkal meglepőbb “préda” is akadt az utunkba, ugyanis kb. 750-800 m magasságban lehettünk már, amikor észrevettünk egy birkát az erdőben. Csak úgy állt a fák közt, komótosan legelészett a júliusi bükkös gyér kínálatából. Próbáltuk felhívni magunkra figyelmét, de elég bamba volt, csak a füleit mozgatta, meg néha körülnézett, mintha nem tudná, kihez beszélnek, aztán lépett jobbra-balra néhányat. Egy percre eljátszottunk a birkapörkölt gondolatával, de végül mégis a tartós élelmiszereket és a birka evilági boldogulását választottuk. Ezután a kék jelzés az országhatáron, a határköveket érintve haladt, mígnem elértük a Nagy-Milic csúcsot. Nem volt nagy durranás, egy oszlop és kész, sátrazásra nem a legalkalmasabb viszonyokkal. Kisebb csalódásunkat geoláda keresésbe fojtottuk, mert a közelben, szlovák oldalon van egy rejtés, gyönyörű, természetszerű sziklás bükkösben.

Kék meztelencsiga

A ládázás közben találtunk pár kék meztelencsigát — erre a fajra már régóta fájt a fogam. Persze, nem ettük meg, csak néztük és piszkáltuk őket. És mivel a láda után is még viszonylag menetképesnek éreztük magunkat (bár az emelkedők, és pláne az ez utáni ereszkedés igen térdkínzónak ígérkezett), tovább haladtunk Füzér irányába, hogy a Csataréti erdészháznál verjünk sátrat. Hosszú, meredek úton kellett ereszkedni, tényleg elég nehéz szakasz. Nagy szerencsénkre nem volt eső, mert sárban szerintem ekkora (15-20 kg-os) zsákokkal lehetetlen lett volna épségben lejutni. Az első napot tehát a Nagy-Milicen túl, útban Füzér felé zártuk, kb. 10 km megtétele után.

Csúcsfotó a füzéri vár előtt

Este kicsit csöpögött az eső, de végül szép, napos időben folytathattuk az utat Füzérig másnap, ahol első dolgunk volt, hogy felmásszunk a várba. Be nem mentünk, mert nekünk elég volt a kilátás és a vár körüli szilikátsziklagyepek növényvilága. Egy virtuális geoládával tovább fokozhattuk volna az élményt, de sajnos ez csak lefelé jövet jutott eszembe, ezért hagytuk veszendőbe. A vár parkolójánál az ajándékboltban kellett pecsételni. Több pihenővel is megszakítottuk az utunkat, míg lejutottunk a faluba és elhagytuk azt. Addig gyönyörű, napos, kicsit szeles időnk volt, de a faluban már messziről hallottunk valami égdörgésszerűt. 

Szilikátsziklagyep a vár mellett

A falut elhagyva aztán már egész közelről láttuk a vihart, ami végül útban Füzérkomlós felé kapott el minket. Jó kis nyári zivatar volt felhőszakadással és villámokkal, egy patakvölgy fiatalos erdőfoltjába húzódva vészeltük át. Szerencsére nem tartott tovább fél óránál, utána pedig egyre tisztuló, kissé szeles, de a végén már napos időben mehettünk tovább, részben elázott cuccokkal. Először Füzérkomlósra értünk, ahol előzőleg megbeszéltem telefonon egy szállásadóval, hátha sátrazhatunk valahol, de ezt a lehetőséget diszkréten elszalasztottuk, helyette mentünk tovább Bózsvára. Ez a szakasz volt utunk legunalmasabb része. Kb. 5-6 km-en keresztül keskeny ösvényen mentünk, amit többfelé benőtt a csalán, jobbra és balra sűrű cserjések vagy kultúrerdők, s közben belógó (természetesen tüskés, tövises) ágak elől kellett hajolgatnunk. Az élményt fokozta, hogy az útra behajló növények még bőven harmatosak voltak az esőtől, így minden igyekezetünk ellenére deréktól lefelé vizesen értünk Bózsva határába. Ott egy kicsit szusszantunk a szénabálákon, közben azt találgattuk, melyik irányban a legszebb a táj. De már itt elterveztük, hogy ez a pihenés még nem az igazi, a faluban folytatjuk. Úgy is lett. A kultúrház előtt pecsételtünk, majd annak játszóterén kajáltunk, utána pedig aludtunk is egy jó órát. Teljesen idilli volt, nem zavart senki, pedig bennem volt némi gyanú, hogy azt a játszóteret nem nekünk szánták. Bózsván még mi sem tudtuk, aznap hol sátrazunk, csak annyit sejtettünk, hogy megyünk tovább Kishuta felé, aztán ha jók vagyunk, akkor Nagyhutára.

Kárpáti sisakvirág

Így is lett. Kishuta 2 km-re van csupán, egy patakvölgyet követve visz az út, s közben olyan érdekes növényeket láttunk, mint a kárpáti sisakvirág, a kapcsos korpafű és a fekete áfonya, utóbbit sajnos termése nélkül. A falu egy Y alakúan elágazó, szűk völgyben nyúlik el, a völgy alján patakok folynak, igazán szép hely! Sátorozási lehetőséget viszont annál kevésbé kínál. A pici falu lakosságának egyébként kb. 5%-ával sikerült találkoznunk, ugyanis bementünk a kocsmába, ahol kb. 10 ember is megfordult rajtunk kívül fél óra leforgása alatt. A kocsma mindannyiunkban jó benyomást keltett, bőséges (bár csak üveges) sör- és jégkrémválasztéka, alacsony árai miatt. 

Közönséges tölgyespáfrányt is láttunk Nagyhután

“Tankolás” után Nagyhuta felé vettük az irányt (nem mintha 3-nál több irányt lehetett volna venni abban a faluban…). Nagyhuta a legkisebb település, amivel találkoztunk az út során, itt 73-an laknak. Ehhez képest azonban meglepően szép polgármesteri hivatallal rendelkezik, körülötte falunapi rendezvények lebonyolítására alkalmas színpad, fapadok, pottyantós wc-k, kerti csap, tűzrakóhely, játszótér, árnyékot és eső ellen védelmet adó diófa, a kerítésen kéktúrás pecsételő, és ami mindennél fontosabb, sátorozásra csábító, vízszintes, lenyírt füvű “placc”.

Nem is volt kérdés, hogy hol fogunk sátorozni az aznapi kb. 20 km gyaloglás után. Még időben felvertük a sátrakat, mert az eső csöpögni kezdett, és folytatta majdnem egész éjszaka. A környék egyetlen hátránya az volt, hogy a falu központjában helyezkedett el. Így aztán a hajnali 5kor (?) induló busz ébresztett minket, aztán az egy órával későbbi járat a telefonunk “szundi” funkcióját is átvállalta. A másik pechünk pedig az lett volna, hogy épp akkortájt végezték a kampányszerű fűnyírást a faluban, ezt azonban annyival megúsztuk, hogy reggel 8 felé hallottuk, ahogy a faluból minden 30. lakos a sátor közelében bosszankodik, hogy már megint elveszett egy alkatrész a fűnyíróból. Persze, csak ketten voltak. :)

Az utolsó nap reggelén hűvös, kissé szeles idő köszöntött ránk, és sajnos az előző napi esőben elázott bakancsainkba nem volt jó érzés újra belebújni. Persze, még rosszabb lett volna, ha nem tesszük meg. Erre a napra is kb. 20 km volt a célkitűzésünk, és az, hogy még a délután elérünk egy vonatot Sátoraljaújhelyen. Ennek megfelelően jó tempóban kezdtük a túrát Vágáshuta felé. Némi hegymászás után a faluba egy műúton értünk be, de még azelőtt a műút mentén láthattuk, amint a helyiek a réti legyezőfű virágzatát szedik pont úgy, mint ahogy másutt a bodzát szokták. Végül is messziről nézve hasonló virágzata van ennek a két teljesen különböző növénynek, de a virágokat kézben megdörzsölve kiderült, nem biztos, hogy összekeverik a kettőt, ugyanis a legyezőfű virága marcipánillatú! A netről megtudtam, hogy gyógynövényként is ismert.

A vágáshutai Babi néni

Vágáshutára beérve két szobrot pillantottunk meg, az egyik az idős, a másik a fiatal Babi nénit formálja. Ez a falu is gyönyörű helyen van, szintén egy keskeny völgyben bújik meg, és mindössze 8 focicsapatnyian lakják. A pecsét a falu közepén, a szépen díszített Huta Kocsmában van előkészítve. Negyed órányi pihenő után folytattuk utunkat az utolsó pecsételő hely, a Bányi-nyereg felé. Először egy patakvölgyben haladtunk, majd egyre magasabban, végül a Cseréptó nevű hegyen kötöttünk ki, jelentős emelkedő után. Ott pihegtünk egyet, de itt már elég zilált állapotban voltunk, mert mindenkinek fájt valamije a lábán. Innentől a Bányi-nyeregig már szinte csak lefelé kellett menni, ami úgy általában az erőnlétünket talán nem tette próbára, de a térdeknek annál rosszabb volt. Ezen a részen nagyon siettünk, végül 6 km/h-ás átlaggal hoztuk a távot, és megszereztük a 27. szakaszt lezáró pecsétünket. Innen a kék kereszt és a kék négyzetet követtük, ami már visszavisz Sátoraljaújhelyre. De nem olyan egyszerűen, ahogy mi azt gondoltuk, mert egy enyhén emelkedő műút után meg kell mászni még egy hegyet, ami miatt összesen +180/-277 m szint jut az 5.4 km-es távra. Lefelé már mindenkinek nagyon kész volt a lába, de aztán a vasútállomás közkútjában nyilvános lábmosással enyhítettünk fájdalmainkon. 

Miközben máshol esett... Égkép Sátoraljaújhelyen

Mint megtudtuk, túránk alatt az ország nyugati felében viharok tomboltak, ehhez képest velünk kegyes volt az időjárás, napsütésben fejeztük be az utunkat.