Translate

2014. október 22., szerda

"Mátraalján, falu szélén..."

Egy bűbájos vendégház kedves tulajdonosa egyszer csak kellemes meghívással élt felénk: menjünk el pár napra hozzájuk, cserébe csak annyit kér, segítsünk ismertebbé tenni a szállást. Sorait olvasva majd' kibújtam a bőrömből örömömben: nanáhogy irány a Mátra! - szólt nagyjából válaszom :-)
Szerencsére hasonlóan lelkes társakra leltem a barátok között, így végül hatan indultunk neki az őszi Mátrának: Dóra, Attila, Peti, Zsolti, Andris és én.

A vendégházat itt találjátok: Erdőszéli Vendégház (apartman szállás a Mátrában).
Mátraszentimrén van. Azoknak ajánlanám, akik szeretik a faluszéli környezetet; akiknek kedves a csinos, hagyományost az újjal ötvöző házacska; kik szeretik a sok fát a házban (fafödém, bútorok, ajtók és ablakok); kik kedvelik a közösségi térben lévő csinos kályhát, mely mellé egy meleg peremre ülni is lehet; akiknek szívét dobogtatják a besüllyesztett polcocskákon elhelyezett szép apróságok; akik csípik, ha a hátsó udvarba kinézve juhokat és lovacskákat látnak legelgetni [vagy időnként idegen kutyák által kergetni... :-)]; akik szeretnek a nyüzsgő helyektől elvonulni, ugyanakkor mégis nagyjából kultúrtájon járni. Döntse el ki-ki maga, tetszik-e neki a hely, mi mindenesetre ajánljuk :-) [a Vadregényes Blogcsapat ajánlásával! :-)]

az Erdőszéli Vendégház a hátsó udvar felől fotózva
beltér-részlet I.
beltér-részlet II.
beltéri apróságok (szerk.: G. Szilvi)
a hátsó udvar lakói
Nem tudott a teljes csapat egyszerre megérkezni Mátraszentimrére: a reggeli busszal csak Peti, Zsolti és én rajtoltunk el Bp-ről. Így már d.e. odaértünk. Épp ballagtunk a szállás felé, mikor megállt mellettünk egy autó, és mint kiderült: szállásunk gondnoka érdeklődött a kocsiból, hogy az Erdőszéli Vendégházba igyekszünk-e. Néhány szóval pontosította irányunkat, majd elhajtott, mi pedig a hosszabb úton közelítettük meg a házat :-)

Már amikor megláttuk a lakot, olvadoztunk el. Hát még mikor a belsejét is felderítettük... Csudára tetszett roppant ízlésesen berendezett, minden giccstől és csicsától mentes, szépségében egyszerű és egyszerűségében szép el- és berendezése. István (a gondnok) elmondott néhány tudnivalót, megbeszéltünk pár részletet, majd magunkra hagyott minket. 

A többieket estére vártuk. Volt élelem-terv bőven, így elballagtunk a kisboltba, hogy beszerezzük a hozzávalókat a paprikáskrumplihoz és kütőskalácshoz, meg ami még eszünkbe jut. 
A boltból hazafelé egy másik utcába kanyarodtunk be, mivel Peti szívesen evett volna valami főtt ételt, és vendéglőt szerettünk volna felderíteni. Ilyet nem találtunk az utcában, de váratlanul találtunk helyette egy akrobata-mókust: a fejünk felett egy villanydróton mókus futott át, szájában dióval :-))) Nagyon megörömködtük a látványt!
Az utca vége felé kék forrásjelzést láttunk leágazni, mely ösvényként az erdőbe vezetett. Gondolván, hogy most már felesleges visszamenni, és ez a jelzés nagyjából a nekünk kellő irányba visz, rajta mentünk tovább. Időközben ez az út nem rövidítésnek, hanem kerülőnek bizonyult a szálláshoz való visszajutást illetően, így esett meg, hogy megtúráztattuk karunkban az étolajat, lisztet, tojást is :-)) Jókat kuncogtunk azon, hogy Zsolti kezeiben hogy zörögtek a tojásai :-D

Ez a kék forrásjelzéses út egyébként cuki kis ösvény. Végeredményben Fallóskútra vezet, ezt azonban akkor még nem tudtuk, mivel, bevallom, a boltba nem vittünk magunkkal turistatérképet :-) A túrácskán társként hozzánk szegődött két cica, kik az erdőbe is jöttek velük. Egyikük nem díjazta, ha elhagytuk, és ilyenkor keserves vérnyákolással hívta fel magára figyelmemet. A fiúkét nem, nekik mindegy volt, mi van a cicával :-) De nálam elérte célját az állat, mert ilyenkor megálltam, és mézédes hívogató hangon csalogattam, hogy jöjjön utánunk. Jött is. Így aztán macskanyávogással vegyes kirándulást csaptunk :-)
Az egyik cicó egyhelyütt elmaradt, de ez a nyervákolós visszajött velünk a faluba.
Útközben az erdőben remek kis zömök vargányákat találtunk, melyeket későbbi leszedésig otthagytunk, valamint csodaszép légyölő galócákat is leltünk.
A helybéli útviszonyok pontos ismerete híján megintcsak egy hosszabb úton jutottunk vissza a házba :-) De így helyismeretünk egyre csak javult.

Peti pihenni szeretett volna, Zsoltival pedig megbeszéltük, hogy mi még kerülünk egyet a környéken. Úgyhogy a térkép alapján kitaláltuk, hogy a részben már bejárt kék forrásjelzésen átmegyünk Fallóskútra, onnan pedig a zöld + - zöld háromszög - zöld sáv jelzésen Bagolyirtás épphogy-érintésével térünk vissza az Erdőszélibe. Röpke pár kilcsis sétának tűnt, fényképezőgépen kívül mást nem is igen vittünk. 
útközben
A felhős és szürke eget időnként felderítették Napocskánk szép sugarai. Fallóskút felé menet is leltünk szép légyölőket, valamint más gombából álló telepeket. 
Fallóskúton "Szentkút" felirat alatt kegyhelyet és forrást ért a térkép. Van itt kis templom és kálvária is. A forrást nem találtuk meg. A kálváriát alaposan körülfotóztam kedves Mari számára, ki eme gyűjteményébe rendezi az ország kálváriáinak fényképeit és történetét.
póruljárt angyalka... :-)
leterhelt kisállat :-)
(fotó: Zsolti)
Elballagtunk aztán. A zöld háromszög jelzésen őzlábakat, valamint ellenállhatatlan szépségű légyölő galócákat találtunk. Zsolti szépséges fotót készített róluk:

légyölő galóca (fotó: Zsolti)
Az őzlábak olyan szépek voltak, hogy nem volt mese: leszedtem kettőt. Szép terebélyes tányérjuk volt, s én már rántott őzlábra csorgattam a nyálam :-)

A zöld háromszög jelzéstől én valami csúcsot vártam, bár a térkép zöld színéből arra is számítottam, tán kilátás nem nagyon lesz. Olyannyira nem lett, hogy még az állítólagos "csúcsot" is úgy hagytuk el, hogy észre sem vettük. 
Bagolyirtás szélén Zsolti a szeme sarkából fák közt elsuhanó baglyot vélt látni... Tehát nem sikerült rendesen az irtás ;-))
Elég nagy kihaltság uralkodott itt, mondhatni: szél sem rezdült, ahogyan ember és állat sem.. Ahogy egy ösvényen újra az erdőbe léptünk, meg is álltunk egy pillanatra, és megfigyeltük, micsoda néma mozdulatlanságba van merevedve a világ...

Még nem volt késő, mikor visszaértünk a házhoz. Ahogyan tettünk-vettünk, Petit is felébresztettük, ki morcogva bújt elő, hogy miért nem mentünk egy nagyobb kört...
Peti nekiállt legyártani a vacsit (tortellini sajttal és tejföllel), mi pedig Zsoltival kimentünk a buszmegállóba Dóra és Attila elé. Eddigre már besötétült, így fejlámpát is vittünk. A buszmegállóba odajöttek a cicák :-)
Ahogy megjött a busz, örömködve-korholva borultam Dóráék nyakába, hogy ugyan miért csak most jöttek... A fő, hogy itt vannak már :-) Hazavezettük őket, ahol már kész meleg tortellini várta őket, aminek roppantmód örültek, mivel ahogyan Attila mondotta volt: "olyan éhes vagyok, mint 6 másik!" :-D
A lak nekik is roppantmód tetszett. Tudtam én, hogy Dóra teljesen odáig lesz tőle :-))

Megvacsiztunk. Én már alig vártam, hogy ivócimborák érkezzenek, mivel sem Peti, sem Zsolti nem ivott. De Dóra és Attila már igen! Nemsokára kimentem megint a buszmegállóba, immár egyedül, mert most még Andris is érkezett. Pont leszállt a buszról, mikor odaértem, úgyhogy nyomban fordultunk is hazafelé. 
A laktól ő is odáig volt, és ő is ivott szerencsére :-))) Kipakoltuk az italkollekciót: volt málna- és cseresznyepálesz, Demänovka és kb. négyféle bor, köztük a nekem nagyon tetsző nevű és logójú Fuxli :-)

(forrás: www.dibbuk.hu)
Az este további részében játszottunk Scrabble (magyarul mondva: szókirakós) játékot, ahol időnként jókat nevettünk a vicces szavakon. Aztán én jöttem elő a múltkori esős Alpokban megismert parasztactivity nevű nagysikerű játékkal, s megkíséreltem meghonosítani eme csapatban is. Gyerekek, én úgy érzem, van itt még mit fejleszteni! :-) Asszem a fantáziának nem sikerült eléggé elszabadulnia ahhoz, hogy igazán kacagtatós és élvezetes játék kerekedjen - vagy csak én vártam el sokat a múltkori alpesi játszma után :-)

Zsóti öregapám bepiálva játszik ;-))
Nagyvonalakban megtárgyaltuk a másnapi menetet is. Később jó kis ágyacskáinkba vonultunk.

Szombaton d.e. sikeresen felkerekedtünk - Peti kivételével, aki még pihengetett. Erre a napra a terveket két dologhoz igazítottuk: egyrészt én szerettem volna az Ágasvári th-ban házikészítésű különleges csokikat vásárolni, valamint felmenni Ágasvárra is, másrészt d.u. 2-kor jelenésünk volt a piszkéstetői csillagvizsgálónál, annak megtekintése okán. Úgy beszéltük meg Petivel, hogy vele itt és ekkor találkozunk. Mi pedig elindultunk a zöld négyzet jelzésen Ágasvár irányába.

Nem sokkal a települést elhagyva ún. állatparkra leltünk. Lakói 1 muflon, 2 csacsi és 2 kecske voltak, kik egy beláthatatlanul nagy elkerített részen éldegéltek. A placc mellett volt egy kilátóféle is.
Ahogy odaértünk az állatkákhoz, mindegyik egyből jött oda a kerítéshez. A kis elárvult és szeretetéhes jószágok!! :-) Rögvest ajnározni kezdtük őket.

harc! (fotó: Attila)
szürke szamár - köd nélkül (fotó: Zsolti)
kicsi kecsi (fotó: Zsolti)
A kecskék panaszos mekegéssel követelték figyelmünket. Tök meg lehetett figyelni az állatok közötti hierarchiát: a főnök a muflon volt, amerre ő járt, kotródtak az útjából a szamarak. Ők jöttek a hierarchia következő szintjén, legalul pedig a kecskék helyezkedtek el.
Édes kis állatkák voltak; olyan érdekes jelenség ez, hogy különböző állatkák ilyen mértékű együttélésbe kényszerülnek az ember jóvoltából...

Tovább-baktattunk. Elhaladva a Rothadt-bérc oldalában hamarosan a térképen romnak jelölt és "Hutahely"-nek hívott ponthoz értünk. Itt egy újjáépített kis kemencefélét találtunk, fölötte részben beszakadt nádtetővel, és felborult-elhagyatott padokkal... Nem éreztem különösebb szimpátiát a hely iránt, szerintem elég igénytelenül lelakott és elhagyott volt, pedig történelme van. Viszont elég szép itt a Gedeon-patak, a Nárád-patak és a Hutahelyi-patak összefolyása.

Innen vadregényes rész vette kezdetét: a Csörgő-patak völgyében haladt utunk. Ez igazán tetszetős volt számunkra! Beszéljenek róla a képek:

kövön marad (fotó: Zsolti)
mohlepte kövek (fotó: Zsolti)
gombákok? (fotó: Attila)
életkép (fotó: Zsolti)
Dórával remek beszélgetésbe mélyedtünk. Elvileg jobbra volt egy zöld romjelzés leágazás, de én ezt nem is vettem észre.
Kimelegedve érkeztünk fel az Ágasvári turistaházhoz. Odabent számomra szörnyű meleg volt, ment a fűtés rendesen. Kértük egyből a csokikollekciót, és nekiálltunk válogatni belőle. Én már jó ideje nagyon vágytam ezekre a különleges csokikra, és ráadásul ajándékba is akartam vinni, úgyhogy szinte gondolkodás nélkül választottam 6 félét, 3000 Ft értékben :-))) Miután italt is vásároltunk, a ház előtti padasztalhoz telepedtünk csipegetni némi elemózsiát, és egyből meg is kóstoltunk a csokikból többfélét is.
A turistaházi cicák, kikkel már volt kalandom korábban [belemásztak a kinthagyott zsákjainkba :-)], egyből odatekeregtek hozzánk, s néhány lehulló élelemdarab jutott nekik is. Roppant édik voltak :-)

Ágasvári csokikolleksön
cicacsaládka (fotó: Attila)
Kezdtem aggódni, hogy sikerül-e 2-re Piszkéstetőre érnünk, úgyhogy próbáltam indulásunkat finoman sürgetni. Fel is kerekedtünk, s a kék háromszög jelzésen kaptattunk felfelé a meredek emelkedőn, telibe merőlegesen a szintvonalakra. Szuszogva és a fázás gondolatát is feledve értünk fel az Ágasvár 789 m magas csupasz pici csúcsára. A horizont párába merült, így kilátásaink korlátozottak voltak.
Ágasváron
Látszott azért a Hasznosi-víztározó, s a tájolóval gyakorlásképp bemértem pár dolgot.
Imádom ezt az ösvényt, mely innentől hosszan visz a gerincen! Olyan bűbájos, ahogy tekereg jobbra-balra a szűkös térben, időnként kilátással a már színesedő erdőre... Csodás!!!

kissé feltuningolt színekben
mendegél a mandarin, lá (fotó: Zsolti)
Most is azt éreztem, amit már többször: hogy sokkal jobban be kellene járni ezeket a tájakat, minél több ösvényt és utat, és igazán megismerni! Mert most csak olyan, mintha a kirakat előtt sétálnánk el...
De most nem volt idő másra sajnos, várt minket Piszkéstető. Úgyhogy örömködve a szép vidéken haladtunk tovább.

Mátraszentistvánra beérve az út mentén szelídgesztenyefát pillantottam meg. Dóra korábban szólt, hogy ő preferálna majd szelídgesztenye-szedést, így hát itt most leálltunk mind, Zsolti kivételével, s bősz szedésbe bocsátkoztunk. Szatyor is került, s gyors összekapkodtunk egy jó adag gesztenyét. Dóra örömködött, hogy majd milyen fincsi lesz ezt megsütni.

geszti (fotó: Zsolti)
Ahogy tovább-baktattunk, újra csak egy villanydróton dióval futó mókusra lettünk figyelmesek :-))) Ez nem sietett annyira, így volt lehetőség megörökíteni ezt a vidám intermezzo-t:

mátrai specialitás: drótmókus :-) (fotó: Zsolti)
Mátraszentistván után Mátraszentlászlón is áthaladtunk, s innen már nem volt messze Piszkéstető, szóval már biztos volt, hogy odaérünk időben a csillagvizsgálóhoz. Ezen a szakaszon szét is szakadt a társaság: a botanászok lemaradtak botanászni, mi Zsoltival pedig továbbtúráztunk.
A csillagvizsgáló bejárata előtt már ott várt minket Peti. Kb. fél órával előbb érkeztünk.

A csillagvizsgálót üzemeltető Magyar Tudományos Akadémia Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézete ugyanis lehetőséget biztosít a kíváncsi publikumnak arra, hogy eme izgi elzárt létesítménybe egy kis betekintést nyerjenek. Erről bővebb infó ezen a honlapon.
Én jeleztem nekik, hogy mi jövünk szombaton, így már csak az volt a dolgunk, hogy időben odaérjünk, és részt vegyünk az ingyenes "tárlatvezetésen". Végül elég sok kíváncsi ember gyűlt össze a csillagvizsgáló kapujába, majd aztán érkezett ki egy..... nagy a kísértés, hogy leírjam :-D szóval egy marslakó!! :-D
Oké, szóval az ügyeletes csillagász jött ki, tartott egy kis eligazítást, majd a csoport bevonult a telephelyre.

Ködös-párás-hideg idő volt. A négy itt lévő távcső közül sajnos csak egyet mutattak meg nekünk, méghozzá az ún. Schmidt-távcsövet, mely 90 cm átmérőjű tükrével nagynak számít az országban (de kicsinek a világban).

a Schmidt-et rejtő építmény
Bevonultunk, majd felcsigalépcsőztünk a felső szintre, ahol az ügyeletes csillagász elmagyarázott és megmutogatott és bekapcsolt és bemutatott mindenfélét. Az észlelőpult határozottan a szocializmus időszakát idézte. Mutatott észlelőcsizmát is, mely jó melegnek hivatott lenni, valamint beszélt fűthető észlelőkabátról is - ezekre régen volt szükség, amikor az észlelők télen is külső hőmérsékletben dolgoztak. Elforgatta még a fából lévő kupolát is, mely közben recsegett-ropogott. Egyből mosolyra húzódott a szám :-)
Sok érdekes dolgot mondott, melyeket jegyzetfüzet híján nem bírtam tartósan megörökíteni. De aki kíváncsi, elmehet maga is meghallgatni :-)
a Schmidt a faburkolatú kupolával (fotó: Zsolti)
Andris izgatottan figyel :-D

Kb. másfél óra után kitereltek minket. Kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy nem járjuk be a létesítmény teljes területét, nem nézünk jobban körül. Kifelé menet az ügyeletes csillagásztól kérdezgettünk néhányat.

Az objektum területét elhagyva tartottunk egy kis kupaktanácsot. A botanászok a közeli Lengyendi-galya nevű csúcsot fedő rétet kívánták átmolyolni (élőhely-faj szempontból), Peti és Zsolti pedig hazafelé indultak volna. Én kicsit tanácstalan voltam, de aztán a botanászokkal tartottam végül.
A Lengyendi-galya itt volt a közelben, s Dóra, Attila és Andris hamar szétszéledtek fényképezőgépükkel. Én elég hamar rájöttem, hogy nem jól választottam, és egyre jobban éreztem azt, hogy Petiékkel kellett volna most tartanom. Eme késztetés erősödésével megnéztem a térképen, hogyan jutok "haza", majd azt Attilának adtam, s mondtam nekik, hogy én leléptem :-)

(fotó: Attila)
Hazafelé ballagva megpróbáltam ráhangolódni arra, hogy én vagyok itt, meg a Mátra, és hogy erdő, meg természet... Megpróbáltam figyelni a környezetemet, megpróbáltam tényleg ITT-LENNI. Több-kevesebb sikerrel.
A piros sávon ballagtam lefelé, majd a piros +-en közelítettem M.szentimrét. Ez egyben a Szénégetők Útja nevű turistaút is, információs táblákkal flóráról és faunáról, s egy pihenőhellyel, melynek Cserkő-bánya a neve, azaz egy felhagyott andezitbánya.

Egyenest hazamentem, aztán segédkeztem Peti Chef-nek a paprikáskrumpli előkészületekben. A botanász csapat később érkezett, s ők most tették meg azt a kurflit a kék kör jelzésen, amit mi első nap. Útközben leszedték az általunk korábban még otthagyott vargányákat, s hozták haza élelemnek kakukkfű társaságában.
Eszegettünk hideget, aztán paprikáskrumplit, aztán Dóra sütött gesztenyét, aztán nekiállt kürtőskalács-tésztát készíteni. A fiúk faragtak (azt hiszem, mert nem figyeltem eléggé) valami fát, ami jó lesz kürtőskalács-feltekerőfának, közben Peti beröffentette a kályhát.
Én ma este nem voltam nagyon topon, nem éreztem magam maradéktalanul jól. Fáratag is voltam, némileg kedvetlen is, s csak a kandalló mellé kuporodtam egy könyv társaságában. Aztán viszonylag hamar nyugovóra is tértem, s nem használtam ki kellőképp az adott remek társaságot...

ízléses-ízletes vacsi
Másnap felkeltünk, s a mi szorgos Dóránk vargányás tojásrántottát készített számunkra :-)) Roppant fincsi volt :-) Én ekkor ettem csak bele a kürtőskalácsba, amit szintén ízletesnek találtam.
Megtárgyaltuk a napi menetet (a zöld négyzeten lemegyünk Lajosházáig, onnan kisvonatozunk Gyöngyösre, majd nagyvonatozunk Bp. felé), majd felhívtam Istvánt, hogy mikorra jöjjön, s nekiálltunk rendet rakni. Ezt sikerrel végre is hajtottuk, aztán Istvánt újra emlékeztetve arra, hogy milyen mértékben is tetszett nekünk ez a vendégház, kissé sietősen vettünk búcsút, s átvágva a faluban lévő kis parkon a nekünk kellő útra tértünk.

Széles erdei úton mentünk. Nem volt túlságosan agyonjelezve a turistaút, egyhelyütt le is tévelyedtünk róla, de aztán a patakhoz leereszkedve újra megleltük azt. Itt a Bögös-réti-folyás mentén haladtunk, ahová meredeken szakadt le a partoldal. Kimondottan kedvelem a patakmederben/patakmeder mentén való túrázást :-)
a Bögös-réti-folyás menti turistaút (fotó: Zsolti)
Egyszer csak az elöl haladó Dóra, Attila és Andris megálltak, s integetni kezdtek nekünk. Elcsendesülve siettünk oda, s lám: egy foltos szalamandra ücsörgött egy kövön :-) Vad agyonfotózás vette kezdetét, mely időben olyannyira elnyúlt, hogy aztán Zsolti, Peti és jómagam elindultunk előre.

foltos szalamandra (fotó: Attila)
Hamarosan odaértünk Bagi Jóska keresztjéhez. Komplett síremléknek tűnt, amit ott láttunk, rajta Jóska és hű ebe képével, s a történettel: Jóska erdész volt, s 1964-ben egy vadászaton egy eltévedt golyó terítette le szegényt. Jelentős, hogy ennyi év után is még ilyen tartalmas emlékhelye van!
Itt már láttunk régi vasúti pályára utaló nyomot, konkrétan egy egykori fahíd korhadt maradványait a patak felett. Innentől egykori vasútvonalon jártunk, ez mindig tök izgis számomra! Szalajkaházig tartott az ilyen rész, s eddigre nekiállt az eső is szemetelni.
Szalajkaháztól már jár a kisvasút. Megnéztük, mikor fog menni, s mivel addig még bőven volt időnk, úgy voltunk vele, hogy még legyalogolunk a következő megállóhelyig, Lajosházáig. Nagyjából Szalajkaháztól van az, hogy nincs külön turistaút és vasúti sín, hanem az utóbbit az előbbi nyomvonalára helyezték. Így aztán mi is lábaink alá vettük a talpfákat, s azon baktattunk. Zsolti és Peti előrehaladtak, mi Dórával tartottunk össze, Attila és Andris pedig elmélyült társalgásban maradtak hátra.

egykori vasúti híd
s a ma is működő pálya
Egy idő után már untam a sínek közötti bóklászást főleg annak kényszerű lépéstávolsága miatt. Egyszer jött szembe a kisvonat, jó előre elhúzódtunk oldalra. Aztán odaértünk Lajosházára, s mivel újra kisütött a Nap, napozva-pihengetve vártuk a vonatkát. Petivel elbaktattunk a közeli "ifjúsági táborhoz", ahol Peti egy társasággal jópár éve megszálltak. Eléggé lepattant hely volt... Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy százszor inkább sátrazok a természetben, minthogy egy emberek által elmocskolt helyen egy szakadt házfélében szálljak meg...

Aztán jött a vonat, s mi felszálltunk. Egyből megcsapott minket az utastérben uralkodó forróság, melynek döbbenten pillantottam meg forrását: egy fatüzelésű kályhát! :-) Roppant érdekes volt, nem emlékszem, hogy már láttam volna ilyet: kályhát vonaton :-)

kisvonat érkezik (fotó: Zsolti)
Az utazásért kemény 600 Ft-ot számoltak fel fejenként, ez igen...
Nem baj. Egyszer lehet.
Az utazás remek volt :-) Miután mástól láttam, hogyan lehet kinyitni az ablakot, kilógtam rajta, s nézelődtem. Megálltunk Őrlőműnél, Cserkőnél, Gyöngyössolymoson (itt nagyon muris volt, hogy a házak előtt közvetlenül ment el a vonat, karnyújtásnyira a falaktól!), Zemaneken, a Toppancs hídnál, Jánoskánál, aztán kereszteztük a közutat, méghozzá úgy, hogy a "kallersrác" leugrott egy láthatósági mellényben és egy ilyen piros-zöld jelzőizéval a kezében, s feltartóztatta az autókat, míg áthaladtunk. Gyöngyösön két helyen álltunk meg, melyből a második a végállomás volt. Cuki volt kisvasutazni :-)

Gyorsan szaporáztunk a nagyvasútállomás felé, mely elég közel volt ide. Pontban megvettük bonyolult jegyeinket, és már szálltunk is fel a vonatra. Búcsút intettünk a Mátra szelíd dombjainak... Bocsánat, de mióta hegyekbe járok, a Mátra egy domb, emellett tagadhatatlanul szépséges és kedvelt domb!! :-)

Köszönjük szponzorainknak, támogatóinknak és résztvevőinknek ezt a pár szépséges napot! :-)
Búcsúzom egy örökbecsű mondattal, melyet én Istvántól hallottam:

Az öreg hegymászó a jó hegymászó.

2014. október 15., szerda

Élmények a Fogarasi-havasok gerincén - III. rész

augusztus 3. vasárnap

Az ötórai ébresztőre kezdtük magunkat összevakarni. Közös teafőzés a főzőkőnél, közben letekintés a beteg srácra - ez bizony még mindig ott van, megverte az eső és a jég is tegnap, de most már legalább piros ruhás egyének is álldogálnak mellette. Több ember izofóliába van tekerve, úgy látjuk a távcsövön át. Szóval valamikor az éjjel megérkeztek a hegyimentők, de nem helikopterrel, ahogyan én azt gondoltam, hanem valszeg gyalogosan... Most áll ott egy kis sátor, erre-arra hevernek az izolált emberek, és álldogálnak a hegyimentők, akiknek kutyájuk is van. 

7:30 táján sikerült az egy zsákká összehajtogatott házunkat hátunkra venni, s indultunk vissza fel a Cleopatra-nyeregbe. Így rögvest meg is volt a reggeli edzés :-) Dóra után érkeztem fel, részben hála a még lent elfogyasztott reggeli Giant Bar-omnak, mely ma másféle ízben kellette magát. Felszivárgott fokozatosan mindenki, aztán indultunk is tovább, elöl Dóra, ki, akár egy alföldi sétán, lazán és szívósan közelített hőn vágyott közeli pontunk, a Negoj felé. 

Egyszer csak jellegzetes zajt hallottunk, majd feltűnt egy piros helikopter. Ohó, ezek szerint a román hegyimentőknek mégiscsak van helikopterük is! A piros szitakötő szépen odaszállt a beteg srác közelébe, s mi végignézhettük a gerincről, ahogyan őt bepakolták, s elvitte a gép. A többiek a kutyával gyalog indultak tovább. Remélhetőleg így menekült meg a srác!

mentés
Útközben sok-sok havasi pityer repkedett az egészen közeli sziklákon, igazán bátrak voltak. Cs. Andris lőtte egyikükről az alábbi jólsikerült képet:
havasi pityerke (fotó: Cs. Andris)
A Negoj oldala a csúcs alatt igazi kihívásokat tartogatott: echte kőmező, laza sziklamászással. Nagyzsákkal. Dóra, mint a csík, kúszott felfelé jókedvűen, igen tetszett neki a terep. Én követtem őt, szintén tetszve. Kitartóan kellett kajtatni a sziklákra festett piros jelzéseket. Mikor én felértem, Dóra már a csúcsnál üldögélt. Vidámkodva siettem mellé. Aztán letettem a zsákot, s egy darabon visszamentem, hogy örömbuzdításokkal adjak erőt a sorra érkező társaknak. Végül mind fent voltunk a Negojon, a Fogarasi-havasok 2. legmagasabb csúcsán (Varful Negoiu 2535 m), reggel 8:45-kor, és rajtunk kívül más nem volt itt, csak mi élvezhettük ki ezt a páratlan élményt!! Örömöm határtalan volt :-))

panoráma a Negojról (fotó: Attila)
... S lassan az étvágyam is határtalanná kezdett válni, úgyhogy gyors kerestem egy jó helyet, s csomagoltam elő az elemózsiát. Részben a többiek is ezt tették, de néhány izgága egyén kitalálta, hogy előbb még csúcsfotózkodjunk. Gondoltam, éhen halva kevésbé mutatnék jól a képen, így némileg falatoztam, míg Attila a fotógépét próbálta egy oszlopra erősíteni 2 cipőfűző segítségével az időzített fotózás érdekében :-) Készítettünk aztán azzal is csúcs-csapatfotót, valamint a földre helyezett én gépemmel is. 
csapatunk a Negojon! :-)
Attila gépe sorozatot lőtt rólunk. Mikor erre rájöttünk a gyors kattogásokból, Dórával egyszerre kezdtünk el vadul kalimpálni a karjainkkal :-))

A fotózkodás után még napfürdőztünk, élveztük a látnivalókat, és közben megetettük pocakunkat is, körbeosztva az elemózsiát. Csodás hely volt, már említettem, hogy imádok ilyen fennkölt helyeken táplálkozni! S külön ajándék volt, hogy nem volt most itt más rajtunk kívül. Előző nap, ahonnan messziről ráláttunk a csúcsra, mindig tele volt embersziluettel.

[Emlékeztetőnek tehát még egyszer rögzíteném: a Serbota-csúcs és a Negoj között a piros sávval jelzett gerincen haladva az ember kemény szakasszal találja szemközt magát, gyakorlatilag sziklamászást kell produkálni, itt-ott láncos megerősítésekkel. Van lehetőség kikerülni ezt a részt, méghozzá a sárga +-tel jelzett szakaszon, mely törmeléklejtőn ereszkedik alá, s kapaszkodik aztán fel a Cleopatra-nyeregbe. Ez is elég durva rész, főleg a Serbota-csúcsról való leereszkedési szakaszon, hisz itt meg a megcsúszástól lehet tartani. Privát megjegyzés: én, mint sziklaimádó, mindenképp a gerincszakaszt választanám :-)]

Bármily remek volt is e hely, indulnunk kellett, hogy további remek helyeket tapasztaljunk meg :-) Úgyhogy összeszedelőzködtünk, búcsút vettünk e szép csúcstól, s indultunk tovább a gerincutat jelző piroson.
Nem sokáig baktattunk azonban ezen, csak amíg leereszkedtünk a Negojt a következő csúcstól elválasztó nyeregig. Innen kezdődött az Ördög-folyosó (Strunga Dracului) nevű rész, mely állítólag igen parás, instabil, esetenként a nagyközönség elől lezárt szakasz. Kata barátnőm előzetesen szíves figyelmünkbe ajánlotta ennek kikerülését. Én belementem volna, hisz szép az idő, van két jó lábam, mozgáskoordinációm és egyensúlyérzékem, de szerencsére voltak köztünk óvatosabbak is, kik az egyéb tényezőket sem felejttették ki a számításból, így inkább a sárga jelzésen ezt a részt is délről kerültük. A kerülőút abszolút nem volt nehéz.
Viszont picit feljebb annál, mint ahol a sárga visszacsatlakozott a pirosra, egy mély vájatban kellett lemászni, ahol lánc is feszült. A nagy zsák eléggé megnehezítette a produkciót, de azért mind sikerrel hajtottuk végre.

kis csoda (fotó: K. Andris)
Szembetalálkoztunk 2 magyar sráccal, és tőlük megtudtuk, hogy tegnap egy húszon éves srácot agyonvágott a villám a hegyen... Nos, igen. Elgondolkodtam picit azon, hogy hogyan ugráltam boldogan a szikla tetején a villámlásban, és arra jutottam, hogy nevetve jobb lehet meghalni, mint rettegve :-) Bár még azért élnék kicsit :-)
Ja, és Attila találkozott tatabányai arcokkal :-))

Egy borotvaélesnek tűnő taraj (A Taraj!) mögül fokozatosan előbukkant a Caltun-tó (2135 m). Eredetileg e mellett terveztünk volna megszállni, ha az esőzés nem rövidíti meg tegnapi napunkat.
Csábítóan csillogott-villogott elő a tengerszem vize, s mi szaporáztunk felé.

A Taraj mögött lapuló Caltun-tó (fotó: Attila)
Győztünk jobbra-balra ájulni, milyen szépséges volt ez a tó... Szelíd hullámok fodrozódtak rajta, s amint kisütött a Nap, mélyzöld színeket vetett... Olyan áttetsző volt a vize, hogy kavicsokat s köveket lehetett számolni az alján. Gyönyörűséges volt!

... S persze hideg! Eszméletlenül vágytam volna úszni benne, de ahogy egy remek kőszigetre beosonkodván zoknitlan lábamat áhítattal merítettem a vízbe, az összes úszással kapcsolatos gondolatom menten szertefoszlott. Így hát maradt a gyönyörködés, napozás, láblógatás, ücsörgés, eszegetés.

ha a Nap rásüt a Caltun-tóra
DiaDóra visszafogott pancsija (fotó: Attila)
2 srác nagy pancsolást csapott a tó túlsó partján. Meztelenül megfürdőztek a fagyos habokban. Minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy ne nézzünk arra ;-))
Továbbindultunk, s egész hamar már a Laitel-csúcson voltunk (Varful Laitel 2390 m). Itt egy 5-6 fős magyar srácból álló csapat is tanyázott, kik kérésére egyikük telefonjával csapatfotókat lőttem róluk. Egyikük a telefonjával engem is lelőtt, szóval valahol kering rólam egy fotó :-)
Közben megkezdődött a szokásos délutáni felhőfeláramlás, és a láthatár egy részét felhők nyelték el.
Leereszkedve továbbhaladtunk, majd újra magyarokkal találkoztunk össze, kikkel Dórával együtt váltottunk néhány szót. Volt néhány erekszedősebb rész, de lényegében nem volt kemény ez a szakasz.
Legközelebb a Laita-csúcs alatt álltunk meg, egy szépséges füves placcon. Itt letanyáztunk, aztán hárman zsákok nélkül tettünk egy kitérőt a Laitára (Varful Laita 2397 m): Dóra, K. Andris és én. Az ottani örömteli csúcs-csapatfotónk:

a Laita-csúcson (fotó: K. Andris gépe)
Dórám a Laitán
Nem időztünk sokat, mentünk vissza a többiekhez. Ahogy hátamra emeltem a zsákot, lepottyant róla egy nadrágszár. T.i. lecipzárazható nadrágszáraim vannak, s mivel előjött a jó idő, korábban levettem őket a naciról, s a kettőt egymáshoz csomózva a zsákra erősítettem. Most az egyik leesett, így megkértem Dórát, kösse vissza, rá a másikra. Dóra kérdi: milyen másikra...? Bizony, szörnyűség történt: menet közben valahol elhagytam egy fél nadrágszárat..... Valahol, a Fogarasi-havasokban....
:-)))))))
Azóta is szomorkodom miatta, de azért nem vert ki nagyon a hasfájás, viszonylag könnyen elfogadtam a dolgot... Szóval Dórától egy kolbászt, tőlem pedig egy nadrágszárat kért eddig a hegy!

Még néhány kanyar, és ott voltunk a Transzfogarasi autóút fölött. Úgy terveztük, hogy leereszkedünk a Bilea-tóhoz, mely mellett az autóút belefúródik a hegybe, hogy aztán x km-rel délebbre jöjjön újra felszínre. A Bilea-tó környéke felkapott hely, s minket a főtt étel gondolata csábított főként oda. Dóra egy csúcsra hágott, ahonnan lelátott a tóra, a csapat rajtam kívül álló többi tagja pedig izgatott és hosszas botanászásba kezdett, mert ezen a részen oly sok érdekes fajt leltek. Íme néhány ízelítő K. Andris és Attila szépséges fotóiból [valaki majd elnevezhetné őket, Attila! ;-)]:

(fotó: K. Andris)
(fotó: K. Andris)
(fotó: K. Andris)
(fotó: Attila)
a Bilea-tó és környéke
Dóra (akinek ekkor még nem volt fényképezőgépe) és én untunk rá legelébb a dologra, s elindultunk lefelé, a nyüzsgő emberhordák, szálláshelyek, elárusító bódék, dudáló autók és - remélhetőleg - főtt ételek irányába. Mire leértünk, az eső is szemetelni kezdett. Kíváncsi szemekkel vonultunk a portékák előtt, Dóra és Attila vett néhány helyi finomságot. Andris és én egyforma étkeket választottunk: 1-1 kancsó limonádét, palacsintát, illetve puliszkagombócot, mely szét volt nyílva, a közepéből olvadt sajt csordogált, és egy szelet szalonna vagy épp kolbász volt keresztülfektetve a nyílásán. Dóra odáig volt a puliszkától, nekem inkább csak elment, bár ahogyan most leírtam, a nyálam csordul belé :-) Épphogy nekikezdtünk az evésnek, amikor az eső is durván nekikezdett, úgyhogy berohantunk egy sátortető alá, ahol padok és asztalok voltak. Szakadó eső és egy kis jég elől elbújva falatoztunk, időnként egy léccel felnyomva a víz súlyától lepúposodó tetővásznat.

Egyre múlt az idő, az eső meg esett. Tanulmányozni kezdtük a térképet, hogy hol lehet szállásunk nekünk ma. Messzire menni már nem volt módunk a közelgő est miatt. Dóra és Attila elmentek a közeli Salvamontosok (hegyi mentők) székhelyére, hogy beszéljenek velük. Kiderült, hogy magyarok, de semmi általunk szimpatikusnak talált infót nem tudtak meg tőlük szálláshely-témában. Bőszen reménykedve, hogy hamarosan eláll, a közeli Zerge-tavat szemeltük ki. Oda még 285 m szintemelkedés várt ránk a Zerge-nyeregig (Saua Caprei 2315 m), majd egy pöttynyi leereszkedés a tóig (L. Capra 2249 m). Az eső most úgy döntött, csappan, így magunkra rántottuk az esőcuccokat, s gyorsan indulni kezdtünk (3/4 8 felé járt ekkor az idő). A tavat megkerülve a kék háromszög jelzésre hágtunk, s a nyereg felé vettük az irányt.

Valahogy az élre törtem, s tartottam is eme pozíciót. Ez nagy dolog volt számomra, mert annyira szuper fizikai erőnlétben éreztem magam, hogy szinte repültem fel a hegyre! Dórám jött mögöttem, jóllehet tudom, hogy simán előre tudott volna rohanni, mert az ő erőnléte szinte folyamatosan 150%-on van :-) Mindenesetre én itt annyira testi-lelki szempontból élvezetes menetelést folytattam felfelé, hogy öröm most is rágondolnom :-)
Visszanézve tátottuk ezerrel a szánkat: a Nap bukott lefelé a hegyek taréja mögé, szétfolyatva vérét a horizonton, s eme látvány oly csodás vizuális élményt adott, hogy egyből megugrottak tőle az életpontjaim :-)) Vagy hogy mondják ezt a szerepjátékok világában...
aludni tér a Nap a Fogarasi-havasokban
Napocskánk szunnyadási iránymutatása azonban határozott haladásra motivált minket. Jó lett volna még totális sötétség előtt elérni a Zerge-tavat, hogy ki tudjuk figyelni, hová is sátrazzunk le.
Kimelegedve értünk fel a nyeregbe, ahol jókora szél fogadott minket, úgyhogy egyből húzni kellett fel a széldzsekiket meg egyebeket. Az érkezők elé sietve kézrázással gratuláltam szép teljesítményükhöz. Szerintem remekül jöttünk fel a nyeregbe!

Lecsorogtunk a Zerge-tóhoz. Kicsivel fölötte egy ott fakadó patakból megtöltöttük a palackokat, aztán már ki is szúrtuk, hová kellene a sátrakat állítani: kövekből jól láthatóan sátorhelyek rajzolódtak ki a tó melletti placcon. Odavonulva fejlámpák fényében megszemléztük az erős szürkületben, majd úgy döntöttünk, hogy a három sátrat két szomszédos kőkörbe verjük fel. Dóráék és a mi sátrunkat beszorítottuk a nagyobb karikába (valóban úgy kellett bepasszintani), Ágiéké pedig a kisebb szomszédos helyre jött.

Én már nem sokat vacakoltam, hanem gyorsan elvackoltam :-) Többiek talán még gázfőzőn alkottak valami gyorsat és meleget, de én másra már nem vágytam, mint egy meleg hálózsák lágy ölelésébe kucorodni, és egy nagyonis megérdemelt pihenéssel koronázni meg ezt az aktív napot.

Másnap reggel, miközben aknaelhelyezés ürügyén bóklásztunk a környéken, egyben jó helyet is találtunk, ahonnan táborhelyünket és a tavat megörökíthettük - de ezt majd a beszámoló következő részét nyitó fotó fogja tanúsítani :-)

A következő részből kiderül: vajon meddig jutnak ma el kalandoraink? Vajon ma is kapnak-e esőt? Vajon most is elkövetel tőlük valami tárgyat a hegy? Vajon milyen kalandok várnak rájuk...?

Kiderült mindez a 4. részből!
:-)))