Translate

2013. augusztus 31., szombat

Élményeink a Grossglockner környékén - 1. rész

A Hétkaland Egyesület szervezésében jutottam el az idei augusztus folyamán a Grossglockner környékére, és általuk ismertem meg érdekes embereket és csodaszép alpesi helyeket is! Erről mesélek most egy kicsit :-)

Kalandjaink augusztus 13-tól 16-ig zajlottak, csapatunk pediglen 9 tagból tevődött össze, kik valának: Miki, Dávid, Judit, Tamás, Sanyi, Soma, Zoli, Tibor, valamint én. Szállításunkról a "Horpadt Maflának" becézett kisbusz gondoskodott, igen gondosan :-) Utunk fő célja a Grossglockner, azaz Ausztria legmagasabb csúcsának (3798 m) elérése volt. Az esős időjárás miatt azonban elsőként nem ide utaztunk, hanem a Malta folyó völgyébe, ahol Karintia legmagasabbról alázúduló vízesése található: a Fallbach.

Utazásunk bőven szolgáltatott időt némi ismerkedésre a csapattagok között, kik közül sokan újak voltak egymás számára. Előkerült Zoli cuccai közül egy remek kiadvány is, mely páratlan népszerűségre tett szert a 4 nap alatt, és már-már közös kincsként keringett közkézen: Klettersteigführer Österreich (ausztriai kletterkalauz), egy vadiúj, 2013-as kiadvány. Élvezettel lapozgattuk, nézegettük nagyjából folyamatosan.

Délután érkeztünk meg a Fallbach alatt lévő parkolóhoz, és habozás nélkül szétpakoltunk a kocsi melletti füvön, akár egy bazárban. Viccelődtünk is: "megjöttek a magyarok, és láthatóan hátizsákokat árulnak!" :-)

magyar bazár a Fallbach alatt :-)
Össze kellett szednünk egy adag cuccot, ugyanis azért jöttünk ide, hogy bejárjuk a vízesés melletti falon vezető klettersteig útvonalat, fel odáig, ahol a víz alázúdul a mélybe. Ez pediglen a Fallbach klettersteig volt, melyre most készülődtünk.

a Fallbach kletter falrajza
Miután mind sikeresen összekaptuk magunkat, felballagtunk a pénztárhoz, és leperkáltuk a fejenként 4 € belépőt. Ez most furcsán hangozhat, és számomra eléggé furcsa is volt, hogy egy fizetős klettersteig akadt utunkba (no meg ingyenességre törekvő személyem viszolygott is tőle), de a többiek mondták, hogy biza van ilyen is. Hát, mindegy, végülis drága nem volt, és hozzátartozik a teljességhez, hogy egy ún. vízi játékpark is volt a vízesés alatt gyerekeknek, emiatt is volt pénztár és kerítés.

Először a vízesés alá mentünk, és jól megcsodáltuk. Volt is mit, mert a 200 m-es magasságból 3 fő ágra szakadva aláhulló vízfüggöny lenyűgöző látvány!

ahol a vízesés földet ér
Ez után nekiálltunk keresgélni, hol is van a steig beszállása, ugyanis elsőre nem láttuk sehol. A falon láttuk a drótot, de nem sikerült visszakövetni, honnan indul. Valahogy aztán sikerült rábukkannunk, bár jól el volt dugva az ösvény, mely oda vezetett.
Megkezdtük hát utunkat. Közben az ég borongós volt, felhők lepték el, és egy idő után az eső is csöpögni kezdett.

utunkon várakozva
rálátás a völgyre
odafent
Én utolsó előttiként haladtam, mögöttem Miki, előttem Judit ment. Egy ideje várakoztunk, amikor hírt kaptunk, hogy elöl zavar támadt az Erőben: valaki elakadt. Úgy tűnt, nem tud tovább haladni, így aztán kiáltásokkal megkommunikálták, hogy kellene a Sománál lévő kötél, valamint hogy Miki most menten átmászik mindenkin, és a tetthelyre siet, hogy köteles biztosítással segítsék át társunkat a kritikus ponton. Azt végül nem tudom, használták-e a kötelet, de a megsegítés sikerrel járt, s tovább tudtunk haladni.

Közben az eső egyre komolyabban rákezdett. Nem szakadt, viszont kitartóan csöpögött. Így a sziklák is egyre vizesebbekké váltak. A 2. ún. menekülő útvonal (kiszállási pont) nagyjából a steig felénél volt található, egy fából ácsolt kilátószerűségből lehetett indulni le az ösvényen. Itt mind összevártuk egymást, mert felvetődött, és meg kellett beszélni, hogy itt talán abba kellene most hagynunk. Ennek oka részben az eső volt, részben pedig az, hogy ránéztünk a folytatásra, mely ránézésre és a falrajz szerint is munkás részeket tartogatott. Néhányunk könnyebben, néhányunk kicsit nehezebben törődött bele, hogy hagyjuk félbe utunkat...

(fotó: Sanyi)
Így aztán, miután kicsit kimókáztuk magunkat egy drótkötélhídon, elindultunk le az ösvényen, s átvizesedve értünk vissza az autóhoz. Eljött a szálláskeresés ideje. Miki körültekintően megnyilatkoztatott mindannyiunkat arról, hogy hogyan viszonyulunk a vadkempinghez. Mivel csupa "simán", "persze", "rendszeresen űzöm" stb. válaszok sorjáztak, valami kellőképp eldugott hely keresésére indultunk. Így bukkantunk rá egy bevezető út mellett folyó patakra, mely szélesen, laposan és hidegen hömpölygött. Egy fából ácsolt, alátámasztás nélküli híd vezetett át rajta, ívesen meghajolva. Nosza, több sem kellett: rárepültünk, s főleg Miki és én élveztük ki a híd kilengéseit. Ugráltunk rajta, oldalirányba hajtottuk - a többiek pedig menekültek le róla, vagy épp rálépni sem mertek :-))) Nagyon móka volt! Ezt elég sokszor eljátszottuk, hisz ez után a hídon fel-alá jártunk az autó és a sátraink között - ugyanis a patak túloldalán idilli sátorhelyre leltünk, melyet teljes egyetértésben nyilvánítottunk ma esti szálláshelyünkké.

a lengő híd :-) (fotó: Judit)
Folyamatosan áztunk, így gyors mozdulatokkal hordtuk át a hídon cuccainkat, s vertük fel a sátrakat a puha, részben mohás tisztáson. Lakhelyünk igazi, több szobás apartman volt, ahogyan azt Judit találóan elnevezett fotói mutatják:

a hálószoba (fotó: Judit)
az étkező (fotó: Judit)
a mosdó (fotó: Judit)
Ahogy a fotón is látszik, érkezőhelynek egy fedett fatárolót választottunk. Előkerültek a gázfőzők, főtt a tea, a leves, vagy épp melegedett valami konzervétek, fogyott a kenyér, paradicsom, paprika, uborka, kolbász stb. Közben Miki felkötötte a függőágyát, melybe többek között Tibor is belefészkelte magát. Judit fotózott - és amikor megnéztük az elkészült fényképet, harsány kacajban törtünk ki. A kép valahogy nagyon vicces optikai hatást közöl aránytalanságaival :-)

(fotó: Judit)
Remélem, nem bántó, hogy felhasználtam a képet - nem bírtam megállni, hisz annyira jót nevettünk rajta ott :-) Tibor egyébként tanárember, s Judit a képet így nevezte el: "gyerekek, Tibor lesz az új matektanárotok, jó?" :-D

Időnként felvetődött ötletszinten a félbehagyott Fallbach kletter esetleges reggeli folytatása, a dolog ugyanis néhányunkban űrt képzett. Engem evett a vágy és a kíváncsiság, hogy megtapasztaljam az útvonal folytatását, s hogy miket tartogat még. Az ötletelésből végül kész terv lett: ha reggel 5-kor már nem esik, akkor a nyughatatlanok visszamennek, és befejezik az utat.

Lassan ideje volt nyugovóra térnünk. Én Juditnál laktam, a már ismert és igen szeretett sátorban. Éjjel is esett.

Reggel Miki halkan beszólt, hogy ébren vagyok-e. Az eső már nem esett, viszont 5 helyett már 6 óra volt. Gyorsan összekaptam magam, és Judit is, mivel a terv úgy szólt: Judit elfuvaroz minket a vízeséshez, majd ő visszajön a táborba, mi pedig befejezzük a klettert, majd lerohanunk, ők pedig immáron táborbontás után teljes létszámban felszednek minket, s irány a Grossglockner!

Judit kitett minket a parkolóban, majd elhajtott. A fal és a vízesés felhőbe burkolózott, semmi nem látszott belőle. Lőttem egy tájfotót, aztán elindultunk felfelé a tegnap lefelé használt "menekülő úton", hogy most onnan folytassuk a steiget, ahol tegnap félbehagytuk: azaz a fából ácsolt kilátófélétől, rögtön át a drótkötélhídon.

reggeli színek
Felfelé Miki valósággal száguldott (az én szemszögemből). Nem tudtam követni a tempóját, és a gyomrom is hanghatásokkal jelezte, hogy csak a nagy semmi van benne. Néha meg is kellett állnom egy kicsit. Felérve a faácsolmányban megétkeztünk: Miki babapiskótával kínált (évek óta nem ettem!), én pedig müzliszelet-félét adtam neki.

Lemásztam a kötélhídhoz, Miki pedig kötélen ereszkedett le. A híd túloldalán - már tegnap észleltük, és meg is voltunk ütközve rajta - műfogások voltak a sziklára erősítve. Hm... érdekes megoldás.
Tudtuk, hogy utunkon vár majd ránk egy E-s rész, melytől én tartottam is. De addig is voltak nem könnyű D-s részek is. Miki haladt elöl, időnként megvárt. Több helyen szenvedtem egy ideig, míg rájöttem, hogy tudok áthaladni, s többször kérdeztem meg őt, hogy ő hogyan ment át. De mindig átjutottam, és ezek a közjátékok igazából pozitívak voltak, mert jólesően volt munkás ez az útvonal számomra. Így visszagondolva nagyon élvezetes steig volt ez - ott viszont folyton bizonytalanság gyötört, hogy sikerül-e átjutnom egy-egy nehéz szakaszon.
Hát, sikerült. Az E-sen is! Nagy öröm volt ez :-)
És aztán eljutottunk a vízesés eredéséig, a pontig, ahol a víz a gravitációnak engedve alázúdul. Az egész völgy felhőben csücsült, kilátásunk nem volt. Láttuk viszont a fenti placcot, ahol steigünk ugyan véget ért, de voltak a mohos fenyőerdőben turistaösvények, valamint egy roppant keskeny, fenyőből ácsolt híd. Megmerítkeztem a patak tiszta, hideg vizében, fotóztunk, gyönyörködtünk.


Szép volt nagyon ez a rész - legutóbb a Retyezátban jártam ilyen mohás fenyvesben, melyet imádok.

Nem volt több időnk, rohannunk kellett lefelé, hogy a megbeszélt időpontra a parkolóban legyünk. Így aztán leszáguldottunk az ösvényen: elöl Miki, én pedig kissé lemaradva követtem. 
A parkolóban már ott vártak a többiek - mint kiderült, még csak pár perce, úgyhogy tökéletesen sikerült a tervet végrehajtani. Örömmel meséltünk nekik élményeinkről, miközben némi napszempa-keresgélés és átpakolás történt, majd az autó orrát a Grossglockner felé irányoztuk, és már mentünk is. Szép zöld vidéken haladtunk, kis falvak között, érdekes házak mellett.

(fotó: Judit)
Kals település felől közelítettük a Glocknert. A szerpentinező út egy darabtól fizetőssé vált, majd hamarost ott voltunk az 1920 m magasságban lévő Lucknerhaus melletti parkolóban, ahol is az autót terveztük hagyni, amíg mi a hegyre megyünk. Itt megint előadtuk a "Magyar Bazár" c. mutatványt, amit még étkezéssel is megspékeltünk. Miki igyekezett az Időt a markában tartani, így kitűzött egy időpontot, hogy addigra legyen mindenki kész. Így az étkezést és az összemálházást ehhez kellett igazítani.

a Lucknerhaus melletti parkoló
felmálházva (fotó: Judit)
Oda kellett figyelni, hogy mindent vigyünk (beülő, sisak, csákány, hágóvas, kötél, hálózsák, sátor és polifoam 2 főnek, étel, összes meleg cucc, naptej, napszempa stb.), mivel a terv mára az volt, hogy felmegyünk a Stüdlhüttéig (2800 m), és ott szállunk meg (heten benne, ketten a környékén sátorban), s holnap (15-én) onnan indítjuk a csúcstámadást, hogy estére majd újra oda érjünk vissza, s az azt követő reggel (16-án) jöjjünk újra le a kocsihoz.

Ma még tartott a felhős idő, de eső már nem volt. A Glockner elvileg látszott volna a távoli horizonton, de most inkább felhőt húzott magára. Ne is lássuk, mire vállalkoztunk :-))

Indulásunk előtt egy ott tanyázó hippipárt kértünk meg, hogy készítsen rólunk Judit gépével startfotót. Lőttek is kettőt, de az egyiken távoliak vagyunk, a másik pedig sajnos homályos lett. Előbbit azért beszúrom:

indulás! (fotó: ismeretlen hippi)
Majdnem 1000 m szintemelkedés várt ránk. Eleinte zöldellő füvek, s ott legelésző tehenek közt haladtunk, majd megpihentünk egy menháznál (Lucknerhütte, 2240 m), ahol legnagyobb örömömre és csodálkozásomra volt hinta! Hintáztam egyet, s így életemben először hintáztam egy hegyen, a völgyre nézve :-)) Remek volt!

úton
Eleinte csinos padok voltak elhelyezve az út mentén bizonyos távolságokban, rajtuk kedves feliratokkal: "ülj ide", "adjon neked erőt". Majd a padok elmaradtak, s a fű-kő arány is az utóbbi javára kezdett változni. Ám a fű teljes eltűnéséig még vadvirágos rét és füttyögő mormoták mellett haladtunk el.

vadvirágos
mormotaállatka
Kígyózó sorunk elnyúlt, szétszakadoztunk. Én maradtam hátra. Komótosan haladtam, s sűrűn meg kellett állnom pici időkre, hogy a légzésemet kissé lassítsam. Soma önként úgy döntött: hátramarad velem, s így ketten ballagtunk felfelé. Sokmindent mesélt közben, s eltekintett attól, hogy sokszor nem tudtam válaszolni, mert az energiát inkább légzésre fordítottam :-) Többször felajánlotta, hogy átvesz valamit a málhámból, hogy nekem könnyebb legyen a cipekedés, de ezt mindig elhárítottam. Nem éreztem kirívóan nagynak a málhámat, s úgy voltam vele, hogy a saját cuccomat fel kell tudnom vinni a hegyre. Soma, ezúton is köszönöm kedvességedet :-)

fű-kő
Közben hevesen alázúduló patakok mellett is elhaladtunk, melyek minden bizonnyal gleccserből táplálkoztak. Majd egy kanyar után egyre jobban előkukkantott a hütte egy sziklatömb mögül, és igen, végül csak felértünk! Mint kiderült: kb. fél óra különbséggel az elsők után...

a Stüdlhütte (2801 m)
Jujj, de jó érzés volt tudni, hogy nem kell tovább cipelni a zsákomat! Bizony be kell vallanom, hogy eléggé elfáradtam...
Akik a hüttében szálltak meg (azaz mindenki, Mikit és engem kivéve), azok becsekkoltak, s mi is bementünk. Kellemes meleg és meglehetős komfort fogadott (pl. a vízöblítéses angolwc-n jót csodálkoztam). Kívül-belül eléggé modern menház képét nyújtotta az épület.

Mivel ketten sátrazni terveztünk, helyet kellett néznünk. Nyilván nem verhettük volna fel a ház mellé a sátrat, illemtelen lett volna. Mikinek volt egy kedvenc helye: feljebb, egy gleccser melletti horpadásban, a Teknőskő mellett (az elnevezés tőle származik). Ám most az is felmerült, hogy a házhoz közelebb is sátrazhatnánk. A közeli táj kellemesen hullámos volt, így megszemléztünk, s azt találtuk, hogy a dombocskák takarásában már mások is sátraztak előttünk (a kövek elhelyezkedése sátorhely-formákat jelölt ki). Úgyhogy mi is úgy döntöttünk, hogy az egyik hullám takarásába fogunk sátrat verni, ahová a háztól nem lehet látni.

A hütte mellett elhelyezett padokhoz-asztalokhoz telepedtünk, és vacsit főztünk magunknak. Aztán bevonultunk az étkezőbe, mely jól tele volt emberrel. Néhányan vettek ételt (pl. Zoli valami istenien kinéző salátát evett, amiben volt tészta és spárgára csavart bacon is), vagy épp sört. Kiderült az is, hogy a hüttében dolgozik egy magyar lány. Én pedig beleolvastam Miki könyvébe (Benedek István: Csavargás az Alpokban), és igen élvezetesnek találtam. [Azóta a sors úgy akarta, hogy egész máshonnan hozzám kerüljön egy kölcsönpéldány, úgyhogy hamarosan el is tudom olvasni :-)]

vacsizunk (fotó: Sanyi)
az étkezőben (fotó: Judit)
magas színvonal a szobában, gusztusosan tálalt párnákkal (fotó: Sanyi)
Hogy, hogy nem: egyszer csak este 10 körül járt az idő. A hüttések elvonultak szállásukra, Miki és én pedig kimentünk a hidegbe, hogy a lehető leggyorsabban felhúzzuk a sátrat. Teljes téli szerelésben voltam (kabát, sapka, csősál, tán még kesztyű is), és igyekeztem is rendesen. Mivel a talaj jó köves volt, cöveket nemigen lehetett betolni, úgyhogy a ponyvatartó zsinórokat a számtalan ott heverő kővel fogattuk le. Boldogságos érzés volt kész lenni, és bekúszni a lakba. Elvackoltunk, s az ébresztőt emlékeim szerint 3/4 4-re állítottam be (ohh, be korai is az...).

S kezdetét vette az az éjszakai, amelyen legjobb tudomásom szerint egyetlen percet sem sikerült aludnom. Minden emlékem arról szól, hogy hol az egyik oldalamon fekszem, hol a másikon, hol próbálok hason feküdni, aztán próbálom a legjobban összehúzni a hálózsákot az arcomon, de úgy meg nem kapok levegőt, aztán ennek ellenére is embriópózba húzódom a hálózsák mélyére... Közben agyaltam ezerrel a másnapon, hogyan fogom én ezt fizikailag bírni, talán el sem kellene indulnom... Igen, végül eljutottam arra a konklúzióra, hogy nekem meg sem kellene kísérelnem a csúcstámadást.

S egyszer csak megszólalt az ébresztő...

/Folytatás következik./

2013. augusztus 22., csütörtök

klettersteigezés Eisenerz környékén

A július 20-21-ei hétvégi Porszemes klettersteig túrát Tóth Judit szervezte meg nekünk. Képviseltette magát a programon Judit, Csaba, Galo, Tamás, Balázs, énmagam és Gergő az ő vízipipájával. 
A péntek délutáni budapesti rajtot némileg késleltették a közlekedési viszonyok, de azért sikerült engem Tatabányán, Galot pedig Lébénynél felszedni a kisbuszba, és már teljes létszámban, eltökélten hasítottunk is Ausztria irányába.

Már sötétben, és üres helyek iránti reményekkel telve közelítettük a kaiserbrunni kempinget, és reményeink beigazolódának: Csaba lendületesen bekanyarodott az első pillantásra utolsónak tűnő parkolóhelyre, sátraink számára pedig a wc melletti placc kínálta fel magát, sok-sok sátortárs szomszédságában. 
Első dolgunk a sátrak gyors felverése volt, majd összeültünk eszegetni, beszélgetni, és aztán előkerült a Pampers-ös doboz is, és felfedte titkát: Gergő vízipipája lapult ugyanis benne :-))) Akik még nem ismerték Gergőnek eme elvetemülten zseniális szokását, azok most nagy szemeket meresztettek - aztán körbejárt először egy mentolos kavicsos adag, majd pedig egy capuccinos dohányos adag. Mindehhez az aláfestő zenét Balázs egészségpénztárakról szóló, kimerítően alapos tájékoztatása szolgáltatta [már-már egymás sarkát taposva írtuk alá a belépési nyilatkozatokat... :-)]

mámorítóan misztikus :-)
Ezenközben tapogatóztunk Juditnál arról, hogy holnap mi vár ránk, és a nap menetének megbeszélése is megtörtént. Későre járt, s másnap korán kellett kelni (5-kor), így Judit és én - álmosak lévén - visszavonultunk. Jólesően boldog bágyadtsággal dőltem hálózsákomba, és pimasz észrevétlenséggel néhány perc alatt belealudtam Judit sztorizásába.... :-))

Reggel azzal a meglepett örömmel keltem, hogy baromi jót aludtam! A kaiserbrunni kempingről tudnivaló, hogy aljzata nem épp angol gyep, sőt: inkább egy kőbánya meddőhányójához hasonlatos. És ennek ellenére egyik csípőcsontom sem nyomódott meg, és édes, mély tudattalanság jellemezte éjszakámat. Elégedett voltam :-)
A reggeli kávét Csaba és Gergő készítette a többiek számára, a szintén elmaradhatatlan kis kotyogós segítségével. Közben sátrat bontottunk, eszegettünk, pakoltunk az autóba, látogattuk a mosdóépületet... Melyről egyébként most kicsit jobban be kell számolnom!
...mert hol találunk itthon olyat, hogy egy tökingyenes kempinghez egy roppant igényes vizesblokkot rejtő épület tartozzon, mozgásérzékelős lámpákkal, szappannal, papír kéztörlővel, fém és modernül záródó ajtókkal, wc-papírral?? Ezt nem tudom, de Ausztriában Kaiserbrunnban biztosan lehet ilyet találni :-) Vitathatatlanul igényes!

a kaiserbrunni kemping reggel
Minden a tervek szerint haladt: 6-kor becsattant a kocsi ajtaja, Judit kormányt ragadott, és indultunk Eisenerz felé, mely még nagyjából 2 óra út volt.

Eisenerz, azaz "vasérc". Ezt hihetően szimbolizálja a városka fölé magasodó, gigantikus méretű, teraszírozott oldalú bánya, mely lenyűgözve borzasztja el a tájsebekre érzékeny egyéneket. Most olvasom a neten, hogy ún. élménybánya is rejtezik benne, azaz be lehet menni megnézni a föld alatti dolgokat. Mi csak kívülről, fölötte-mellette elhaladva láttuk, de látványa abszolút döbbenetes volt.

Eisenerz az ő bányájával
A településen áthaladva a szomszédságában terülő Leopoldsteiner See partján lévő parkolóba kanyarodtunk - aztán Galo elhúzta a tolóajtót, és habozás nélkül kiesett a kocsi mellett emelkedő kavicskupacra :-))) Nagyon jót nevettünk, és sajnáltuk, hogy nem volt kéznél egy fényképező sem :-)

A tó leendő útvonalunkat, a Kaiser Franz Josef klettersteiget rejtő hegy lábánál terült el, s mi itt a közelében nekiálltunk felszerelkezni. Jó hangulatban, tettre készen vágtunk neki a beszállásig vezető negyed órás útnak. Itt még Judit is velünk tartott, akit sajnos a nemrég elszenvedett bokaficama némileg korlátolt a szabad kletterezésben. Ám ő nem is Judit lenne, ha hagyná, hogy ilyen dolgok gátat vessenek Ő és a Hegy közé: kerülőutakon feltúrázott a hegyre, enyhébb részeken jött a steigen is, a másnapi útvonalat pedig végigcsinálta velünk.

a falrajz
A beszállásnál Judit előrebocsájtotta, hogy rögtön két nagyjából D-s enyhén áthajlásos résszel fogunk nyitni. Valóban, ahogy felnéztünk a fejünk fölött mászókra, ez igen hihetőnek tűnt.

az útvonal kezdetén
Ami csapatunk sorrendjét illeti, Gergő került az élre, mivel ő maga a Megfontolt Haladás, őt Tamás követte, jött Galo, azután én, majd Balázs, s Csaba lett a hátvéd.
Kemény volt. Rögvest itt az elején, az enyhén áthajlásos részeken elvéreztem... Két helyen sem bírtam átszenvedni magam önerőből, Balázs segítséget nyújtott, s őt használva lépésként tudtam feljebb jutni... Hajaj, mi lesz itt még, ha már most így megy??? Elbizonytalanodtam, ugyanakkor Balázs kedves biztatásai rengeteget számítottak, úgyhogy ezúton is köszönöm neki! :-)

Amilyen silány kezdéssel nyitottam, annál inkább belejöttem a későbbiekben. Sikerült elkapnom a fonalat, és egy idő után már jókedvűen, fizikálisan rendben, a tájban gyönyörködve, nevetgélve haladtunk. Egész utunkon a tóra láttunk rá, egyre magasabbról, és csodaszép volt az egész!

a Leopoldsteiner See
Ami még elképesztő volt, az a bánya, melynek méreteit inkább csak innen a falról fogtuk fel igazán. Merthogy arra is egyre jobban ráláttunk, ahogy "felmagasodtunk". A bányát szemlélve megegyeztünk abban, hogy az egy lépcsős inka piramis lesz, amit bányának álcáznak. Igen, logikusnak tűnt ;-))

Életképek a falról:

(fotó: Tóth Judit)
Csaba szokása szerint egészséges csordahajtást igyekezett gyakorolni rajtunk, Balázsból pedig egész végig komótosan, de folyamatosan jött a szó. Meglepő és mulatságos kérdéseket szegezett nekem időnként, melyek hatására igen jókat mulattunk ott fent a falon ;-)

Aztán megtudtuk, hogy nem mindannyiunknak ment egyformán könnyen az út: egyik társunk számára sok volt az átélt meredek fal, s izmai úgy döntöttek, nem tudják tovább tartani: beleesett beülőjébe. Ezenközben látványos horzsolásokat szerzett a karján. Egy pihenősebb sziklán értük be őt és "támaszát", majd megegyezés született, hogy ők visszafordulnak, mi pedig haladunk tovább.

Ahogy a falrajzon is látszik, voltak ösvény-jellegű szakaszok, ahol pihegni, nézelődni lehetett.

(fotó: Tóth Judit)
Várt még ránk némi mászás, majd jött a csemege, azaz a hegytetőn a korona: a drótkötélhíd. Ez ez rövid, körbekanyarodós, opcionálisan választható dolog, melynek funkciója nem, ám kalandértéke annál inkább van. Galo és én teszteltük a témát. Élvezetes volt!

Eztán megkezdtük leereszkedésünket a levezető ösvényen, mely igen hosszúnak és térd-nem-kímélőnek bizonyult. Időnként nem volt egyszerű az apró guruló kavicsokon talpon maradni, s hát nem is sikerült mindig. Csaba kivált és elporzott, mi pedig hárman maradtunk, s együttes óhajunk szerint ("érjünk már le, legyen már vége ennek!") le is érkeztünk. Az autónál újra együtt volt a csapat, s megpihentünk kissé. 
A jól végzett munka és a szép élmények dolgoztak bennem, s jóleső elégedettség és bajtársiasság érzéseibe merülve pihentem :-)

Most hát szálláshelyet kellett keresnünk. Valami félreeső zugot, ahol zugsátrazhatunk. Vissza indultunk Eisenerzen át, majd autózás közben nézelődve sorra vetettük el a helyeket, míg végül aztán egy leágazó kavicsos útnál megálltunk, s Judittal és Galoval felderítve a terepet javasoltuk: legyen ez a helyünk ma éjszakára. Az út nem sokáig vezetett be, ott aztán volt egy viszonylag megfelelő placc a fenyők közt, s némileg mélyebben, mellettünk folyt egy patak, ahol az igényesebbeknek lehetőségük volt mosdásra is. Millió csillagos kemping :-)

Ruhaszárítás, mosdás, főzés - mindenki nekilátott, aminek akart. (Galo szerint a víz 8 fokos volt, mely férfi mértékegység szerint 2 cm.) Judit fincsi vacsorát ígért nekünk, s én ebben segédkeztem. Előkerült a szalonna, hagyma, paradicsom- és babkonzervek, fűszerek, és nemsokára már egy-egy fatönkre helyezett gázfőzőn rotyogott a vacsink. Mmm, alig vártuk, hogy kész legyen!

Az autó mellé telepedve megvacsiztunk, majd a Pampers-ös doboz tartalma újra a középpontba került, s számomra bizonyos arányban hozzájárult a jókedv fokozásához :-) Megint egy kavicsossal kezdtünk (a füst kedvéért, és bemelegítésnek), majd jött a tegnapról már bevált capuccinos dohányos, Gergő szakszerű tálalásában.

(fotó: Tóth Judit)

Ideje volt lassan nyugovóra térni, ám ezt megelőzően letisztázódott a másnap: az "A" tervek elvettettek (Kaiserschild klettersteig), és helyette "B" terv képződött: egy könnyebb, rövidebb út, a Heli-Kraft steig. Ebben megnyugodva ki sátrat vert, ki pedig csak az autó környékére hálózsákba bivakolta el magát, s tért nyugovóra. Nekem sikerült az autó kereke mellé tett szemét szomszédságába hevernem, mely helyzet időnként hulladékszaggal áldott meg. Ezzel mit sem törődve azonban újabb remek éjszakám volt, mély alvással és kényelemmel!

Reggel a megszokott kávé várt minket, majd opcionálisan reggelizve összevakartuk holmijainkat, bevettük magunkat a kocsiba, és elindultunk új célpontunk irányába, melyben az "Okos Emese" volt a segítségünkre.

A Heli-Kraft steig helye érdekes volt, ez ugyanis télen síközpont, számtalan felvonó-útvonallal. Nyáron inkább túrahelyszín, és a felvonók közül néhány üzemel csak.
Leparkoltunk, felszerelkeztünk, és indultunk a beszállási ponthoz.

a Heli-Kraft steig falrajza

Az út rögtön függőlegesen kezdődött, majd némi vízszintes harántolás után jött egy beletett hidacska-szerűség, azaz kötélen fellógatott deszkapalló, melyen hosszában kellett áthaladni, és folyamatosan lengett. 


Voltak izgis és edzős részek, de összességében valóban nem volt túl nehéz steig (max. nehézsége C az E-ig tartó skálán). Némileg szétszakadozva jártuk be, s így pl. Judit egy drótkötélhíddal szemben helyet tudott foglalni kényelmesen, és levideózni és lefotózni átkeléseinket. Néhány életkép a falról:

(fotó: Tóth Judit)
(fotó: Tóth Judit)
(fotó: Tóth Judit)
(fotó: Tóth Judit)
(fotó: Tóth Judit)

A steig végén egy fém kereszt áll a sziklán. Kissé pironkodva vallom be: a mi gondolatunk az volt, hogy lehet rajta lógni! Úgyhogy sorban felfüggeszkedtünk a kereszt két vízszintes szárára beülőnkben, és fotózkodtunk :-) Eztán pedig érkező magyar srácok segítségével csapatfotót tettünk.

lóga :-)
járulékos veszteség nélkül :-)

Most megint kicsit szétszakadtunk: Gergő és Csaba indultak lefelé ételt készíteni, Balázs elindult egy szeles platóra, hogy szárnyakat bontson a magával hozott sárkánya, mi fennmaradó négyen pedig elindultunk, hogy felsétáljunk a kissé odább lévő Hochkar csúcskereszthez (1808 m). Elég sok ember sétálgatott-túrázgatott itt, szóval ez népszerű hely, nem olyan elhagyatott, mint amiket megszoktunk. A hegyeken is látszott, hogy nem magasak: mind zöldben pompázott, nélkülözve a csupasz szürke sziklákat. Pompázatosak voltak egyébként a színek, az ék ragyogó kékje, s a zöldellő hegyek...

csúcsnégyesünk a Hochkaron
(fotó: Tóth Judit)
Galo úgy döntött, "levonózik" a hegyről, úgyhogy hárman sétáltunk lefelé. Nem volt olyan vészes, mint a tegnapi, sőt. Közben Judit elővette a mézesmadzagot, és felvezette a következő havi túratervet: augusztusban irány a Grossglockner! Erről beszélgettünk, s hogy hogyan vagy hogyan sem valósult ez meg, azt tudassa majd a következő beszámolóm :-)

A parkolóban még ettünk-ittunk-pihentünk kicsit, majd indultunk haza, Magyarország felé.

Csodás, álomszép hétvégét töltöttünk együtt, jó társaságban, elbűvölő helyeken! Öröm, hogy ezt is megélhettük!