Translate

2013. szeptember 25., szerda

Szárliget - Bakonybél zarándoklat - 2. nap

Másnap derült vasárnap reggelre virradtunk a Mátyás-pihenőnél. Néhány percre pontosan kiszámítottuk, mikor kell felkelnünk, mennyi időnk van mosakodásra, pakolászásra, és mikor kell elindulnunk, hogy odaérjünk Várgesztesre a fél 9-kor kezdődő misére. A teendők, pakolások még nem mentek olyan rutinosan, mint néhány nappal később, így fordulhatott elő az, hogy már 8 körül járt az óramutató, mire útnak indultunk. Elég erős tempóban haladtunk a kéken, mert nem akartunk elkésni, de közben azért élveztük a reggeli erdő fényeit is. A Várgesztes előtti kék szakasz volt az, ahol a múltkori téli túránkon eltévedtünk. Ezt a luxust most nem engedtük meg, de azt láttuk, hogy a kék kritikus leágazása nem éppen feltűnő, résen kell lenni a Zsigmond-kő előtt. A Zsigmond-kő pedig valóban gyönyörű hely volt, ahogy Dia kommentelte, biztosan szép lehetett volna ott sátorozni - be fogjuk pótolni!

Várgesztes temploma

Éppen beértünk a faluba, mikor megkondult a gesztesi harang, így minden igyekezetünk ellenére is késtünk néhány percet. A hátsó sorban helyet foglaló hívekben bizonyára nem kis megrökönyödést keltettünk a nagy hátizsákokkal, de láthatóan voltak, akik értették a helyzetet. Mise után, nagy meglepetésünkre és örömünkre találtunk egy boltot, ami nyitva volt, így tudtunk vásárolni néhány finomságot, amelyek az út alatt szertartásszerűvé vált reggelink áldozatai lettek. Mindenek előtt az Oké kakaót értem ezalatt, amit hol müzliszelettel, hol Jó Reggelt!-keksszel, hol sajtos pogácsával egészítettünk ki. Gesztesen még kísérleteztünk a Kubuval is, amely szerintem egy időben a világ legjobb terepi reggeli itala volt, de a mai kiadások már nyomába sem érnek a kb. 5 évvel ezelőtti, kemény üveges gyümölcssűrítménynek. (Vagy van még kemény üveges?) Reggeli, víztöltés, kukakeresés, térképnézegetés - ezzel teltek a délelőtti óráink Várgesztesen. Közben azért jól körülnéztünk és újfent megállapítottuk, hogy Várgesztes igen takaros falu. Arra is felfigyeltünk, hogy a helyiek, akik közül sokan német nemzetiségűek ("svábok") egymás közt simán németül diskurálnak. Sőt, olyat is hallottunk, hogy egy néni a beszédében félig magyart, félig németet használt, pl. az indulatszót magyarul mondta, aztán németül a többit. Élmény volt ezt látni! Valójában nekem szimpatikusak az ilyen nemzetiségi falvak, amiben bizonyára annak is szerepe van, hogy gyerekkoromban rendszeresen jártam hasonló helyeken.
Addig-addig húztuk a téblábolást Várgesztesen, mígnem indokolatlanul sokat sikerült reggeliznem, nehézkes elindulásunk után a haladásomat is hátráltatta. Ez elég amatőr húzás volt tőlem, de többször nem is fordult elő a zarándoklat alatt, sőt, később még vissza is sírtam a gesztesi reggelt, amikor még nem volt üres az elemózsiás zacskó. Gesztesről a sárgán mentünk tovább Vérteskozma irányába. Egy ideig árnyas bükkösben vitt az út, majd kiértünk egy alacsonyabb, szárazabb erdő nyiladékára. A hosszú, egyenes út bal oldalán találhatóak a régi Szent Vendel kápolna romjai. Az emlékhelyet egészen frissen újították fel, pihenőt is alakítottak ki hozzá. Itt fújtunk egyet, s mivel volt némi térerő (aki keres, az talál!), küldtünk néhány helyzetjelentő sms-t szeretteinknek. Ha jól emlékszem, Dóri lábán ekkor kezdtek eluralkodni a vízhólyagok, melyekkel való harca az egész túra során megmaradt, sőt, számomra sosem látott háborúvá fajult. Így indultunk tovább Kőhányás felé a sárga négyzeten, majd a kék kereszten.

Szent Vendel kápolna maradványa

Térerőt keresve
Déli kánikula volt, minden csontszáraz, pedig erdőben haladtunk. Nem volt ez annyira izgalmas szakasz, sokkal inkább monotonnak mondanám, nem is maradt sok emlék róla. Hamarosan a Német-völgybe érkeztünk, ahol egy bükkös fogadott kellemesebb klímájával, de a növények többsége még itt is csak lógatta leveleit. A babérboroszlánok viszont elég jól bírták a megpróbáltatásokat. Rengeteg lepke repült az erdőben, főleg szemeslepkék, medvelepkék, gyöngyházlepkék, Dóri próbálta őket lencsevégre kapni.

Babérboroszlán

Német-völgy

Szemeslepke

A jelzés egy villanyvezeték alatti irtásra vezetett ki minket, aztán kereszteztük a műutat, amit követve a kék már egyenesen bevisz Kőhányásra.

Kőhányásra érve

Az ominózus kút

Itt jelentős pihenőt terveztünk, számítottunk vízvételi lehetőségre és pecsételésre is. A kutat rögtön észrevettük, méretének köszönhetően. Próbáltunk is belőle vizet préselni, de csak nem adott egy cseppet sem. Jó pár percig erőlködtünk, mire meguntuk, és másik kút keresése mellett döntöttünk. Megnéztük a már elég régóta felújuló kápolnát kívülről, majd Dóri a mellette lévő tavacskában egy madárhoz riadóztatott engem. Íme:

Kőhányási kápolna

Műmadár

Pusztító hőség volt, lerogytunk egy kerítés adta keskeny árnyéksávba, ettünk-ittunk, lábbelijeinket igazgattuk. Közben láttuk, ahogy két másik túrázó minimális erőlködéssel vizet fakaszt a nekünk ellenálló kútból. Sőt, jött két bicós, akik még ennél is könnyebben nyitották meg. Minden bizonnyal kikapartuk nekik a gesztenyét a nyomós kút bejáratásával, de legalább tudtuk, van esély vizet venni. Volt is rá szükség, ugyanis a következő útszakaszon csak bizonytalan vízvételi lehetőségeket mutatott a térkép.

Öreg hárs

A sima kék vitt tovább enyhe emelkedővel, amely nem sokára szintre szelídült, sőt, hamarosan már köves völgyben ereszkedtünk. Bal kéz felől közelítettük meg a Csáki-várat (vagy Oroszlán-kő vára). Ehhez azért, persze, felfelé kellett kapaszkodni egy kisebb hegy tetejére, éppen kellemes mértékű megerőltetés volt a kitérő. A várból már nem sok minden látszik, csupán fal- és árokmaradványokat lehet felismerni, amúgy fák borítják az egészet.

Ez az út visz a Csáki-várhoz

Tovább koptattuk a poros ösvényt, amely előbb kiért egy műútra, de gyorsan vissza is fordult. Ez eljátszotta rövid szakaszon kétszer is, mire a Som-hegy felé vette az irányt. A dimbes-dombos részen egy megritkított bükkösben egy szederszedő bácsival és unokájával találkoztunk. Volt mit szedniük, mert szinte összefüggő szedertömeg borította a fákkal csak szórtan borított foltot. Mi is csemegéztünk belőle, közben szóba elegyedtünk a bácsival. Ő elmondta, hogy sajnos Mindszentpusztán, aznapra kinézett éjszakázó helyünkön, nem sok esélyünk lesz vizet találni, ahhoz Gerencsérvárig kéne mennünk, az viszont plusz 5-6 km, amihez nem annyira fűlött a fogunk. Volt még egy olyan opció, hogy Mindszentpusztán 2 km-rel túl, a szentgyörgyvári erdészháznál próbálunk szerencsét, de arra sem számíthattunk biztosan. Maradtunk egy magabiztos "majdmeglátjuk"-ban, ezzel tovább is mentünk. Talán 1 km-t sem kellett menni Mindszentpusztáig. Ott találtunk egy kempinget, aminek a tulaját az iménti úriember igen derék férfiúként festette le, akitől akár még vizet is kérhetnénk, jelenlétét a helyszínen azonban nem sikerült igazolnunk. Lerogytunk a kerítés mellett, a helyzetet mérlegelve. Tulajdonképpen nem voltunk még víz szűkében, viszont ezután csak Csókakőn lett volna biztos vízvételi lehetőség, ahhoz viszont még sokat kellett menni a melegben. A kemping mellett ideális sátorhelyek kínálkoztak, ez hívogatólag hatott, de végül mégis arra jutottunk, hogy tovább megyünk Szentgyörgyvárig: idő volt rá, bírtuk is még a menetet, a vízben is bíztunk, és ennyivel is többet haladunk - gondoltuk. Nekirugaszkodtunk hát a következő 2-2.5 km-nek. Szinte végig ereszkednünk kellett, jobbára köves-murvás úton. Egy elágazás, majd kis emelkedő a végén, és már ott is voltunk Szentgyörgypusztán, ami egy igen tetszetős hely benyomását keltette. Néhány nyaralószerű ház és egy magtárszerűség alkotta, előbbiek félig-meddig épülőben voltak. Az egyik félkész kertbe egy őz bemenekült, és a drótkerítésnek ugrálva kísérelte meg a menekvést, de aztán sikerült jó irányba terelve kiszabadítani.

Őzünk

Az idilli sátorhely

A házak körül nagy füves placcok voltak, szinte kínálták magukat sátorhelynek. Valamivel arrébb vadészles és vadetető. A vadászlétesítményektől tisztes távolban, az épülő ház előtt, két terebélyes tölgyfa alatt vertünk sátrat. Örültünk, hogy eljöttünk eddig, tényleg ideális sátorozóhelynek tűnt. Kényelmesen elhelyezkedtünk, vacsoráztunk, pihegtünk, majd esti sétára indultunk. Felültünk egy vadászlesre nézelődni. Hamarosan egy vaddisznó koca jelent meg vagy 10 kismalaccal. Tisztes távolból, távcsővel figyeltük, ahogy az etetőn csemegéznek.


Malacaink

Már néhány perce ott voltak, amikor egy zöld terepjáró állt meg a sátrunk közelében. Ránéztünk távcsővel, de semmi egyéb mozgás nem történt, csak egy ember ült a kocsiban. Találgattuk, vajon mit akarhat, mit tegyünk, stb... Kisvártatva úgy döntöttem, lemászom és megérdeklődőm, mi járatban az illető. A terepjáróban egy bajuszos, zöldbe öltözött, tipikus vadászfazon várt. Mondom neki, nem gond-e, hogy itt sátorozunk. "De gond, mert ez magánterület, úgyhogy menjünk innen" - szólt a válasz, noha magánterületet vagy sátorozás tilalmát jelző táblának nyoma sem volt sehol. Aztán jöttek a további érvek: ez itt vadászterület, balesetveszélyes; a házban szlovák vendégvadászok vannak, akik ha megjönnek, elzavarnak minket; itt etetik a vadakat, és ha elijesztjük őket a vadászidény kezdetekor, akkor az ő egész éves munkájukat tesszük tönkre, ami 40 millió Ft (lehet, hogy nem pont ennyi, de valami nagy számot mondott) kár nekik, amiért már embert is ölnek (!!!). Ezeket teljes nyugalommal, rezzenéstelen arccal mondta, mi pedig gondolkodóba estünk, hogy most hogyan tovább. Esetleg arrébb mehettünk volna az erdészház elé, ott elvileg nem eshet bántódásunk, de mi nem bíztunk a spiccesen hazadülöngélő vadászokban. Nem volt mit tenni - vissza kellett mennünk Mindszentpusztára, este 9-kor, sötétben. A vadász pedig egykedvűen beindította a terepjárót és elment. Mi meg csalódottan és dühtől puffogva, összes lámpánkkal kivilágítva elindultunk visszafelé. A dühünk adta lendülettel az emelkedő dacára is gyorsan elment a bő 2 km. Mindszentpusztán a kemping melletti gyepen gyorsan választottunk egy aránylag egyenletes foltot, és újra lesátoroztunk. Egy utolsó korty víz, majd a kb. 20.5 megtett kilométertől és a fordulatos naptól lestrapáltan álomba merültünk.




Zarándoklat nagyobb térképen való megjelenítése

2013. szeptember 14., szombat

Élményeink a Grossglockner környékén - 2. rész

[Mivel időben picit megcsúszva született meg a beszámoló folytatása, a történések felfrissítése végett érdemes lehet beleolvasni az 1. rész végébe.]

Az ébresztőt rögvest kinyomtam, mivel ugyebár nem aludtam... Miki is ébredt nyomban.
Hideg volt, folyamatos remegésben szenvedtem. Ennek azonban szerintem csak egy részét lehet a hőmérsékletre kenni, a másik része inkább lelki eredetű volt (néha van ilyenem). Igyekeztünk összekapni magunkat, mivel a terv az volt, hogy 5-kor elindulunk a csúcstámadásra. Miután a sátrat (melyen csillogott a zúzmara) is összecsomagoltuk, reggelizni mentünk a tegnap is használt, ház melletti asztalokhoz, s a többiek is szállingóztak kifelé a hüttéből. Még csontsötét volt.

Azt elfeledtem említeni, hogy még tegnap kisült, hogy nekem nincs sem esőnadrágom, sem kamáslim, és a bakancsom is "maximum kertészkedésre használható" állapotban leledzik... Ez utóbbi főleg elszomorított, mivel egyrészt gondot okoz új bakancs beszerzése, másrészt pedig még oly fiatal: márciusban múlt 2 éves... Túravezetőnket a másik két hiányosság is meglepte, aztán hála a csapattársak segítőkészségének, kaptam egy kölcsönkamáslit és egy kölcsönbakancsot. [Ilyen szakadtnak érezhette magát Erőss Zsolt, mikor pályafutása kezdetén a legújabb méregdrágába öltözött és felszerelt hegymászók mellett haladt a Himalájában :-)]

Éjjeli gondolatom, miszerint el sem kellene indulnom a csúcsra, ott motozott még az agyamban, de szóvá nem változott, s úgy voltam vele, hogy nem engedek neki. Megpróbálom én ezt a dolgot, aztán meglátjuk.

A csúcstámadó hátizsákunkon kívül a többi cuccunkat elhelyeztünk társaink szobájában, aztán fél óra csúszással elindultunk. Még a napfelkelte is bőven odébb volt, erőteljes félhomály uralkodott hideggel karöltve.

fényviszonyok fél 6 táján
Csapatunk 2 részre oszlott, ugyanis Zoli és Soma egy másik útvonalon, a Stüdlgrat nevű gerincen haladva tervezték elérni a csúcsot. Ez egy komolyabb mászóút, mindenképp mászási gyakorlat szükségeltetik teljesítéséhez. Mivel ők ennek nem voltak híján, már a Stüdlhüttétől kezdve külön utakon haladtak, s csak másnap reggel láttuk őket viszont. 
Mi heten az ún. normálúton indultunk a csúcs felé (ahogy nézem, ez az Alter Kalserweg nevet viseli). [Normálút: a csúcsra vezető legkönnyebb út. A normálút általában azonos az első megmászók útvonalával. Forrás: Földes András: Erőss Zsolt - A Himalájánál magasabbra. Libri Kiadó, 2013.] Eleinte köves ösvényen kellett haladnunk, aztán át kellett kelni a Ködnitz gleccseren, utána jött némi sziklás lájtos ferratas rész, majd 3450 m-en pihenőt szolgáltatott az Erzherzog Johann hütte. Kaptató várt még egy gleccseren, majd egy kicsit komolyabb sziklamászós rész. Az alábbi térképen pirossal és sárgával az útvonalunk:

a Stüdlhüttétől a Glocknerig
Haladtunk, s fokozatosan világosodott. Emellett is jó hideg volt, téli szerelésben nyomtuk. Varázsos volt, ahogy a távoli hegycsúcsokon fokozatosan megjelent a Nap fénye, míg egy ponton, emlékszem, már csak néhány méterre álltunk a fény-árnyék határától... Hőn áhítottuk a Nap melegét. Ezenközben a völgyeket felhők töltötték ki, mint valami tejtenger - többek között azt a völgyet is, melyen tegnap feljöttünk, melyben az autónk várakozik, s melyből az emberek felnézve most nem látják a Glocknert, hisz az a felhők felett emelkedik, fenségesen...

napfényes távoli csúcsok, felhőtenger és gleccser

Közben már láttuk Őt is, a Csúcsot, elénk került, s megmutatta magát. Hát igen, oda szeretnénk felmenni... Nem is tűnt olyan messzinek, olyan magasnak ebből a perspektívából.

dupla csúcs: Klein- és Grossglockner
A gleccserre érve felvettük hágóvasainkat - legtöbben sima snassz szürkét vagy feketét, de nem úgy Miki, aki rózsaszín példányt rántott magára :-) Elbűvölten örökítettem meg:

a 2013-as hágóvas-divatszín :-)
Komótosan haladtunk a gleccseren, én szokásom szerint a csapat vége felé. Egy darabig viszonylag lapos volt a terep, aztán enyhén emelkedőssé vált. 
Egyszer csak egy gigantikus hasadékot pillantottunk meg. A legelgondolkodtatóbb és legmeglepőbb azonban az volt, hogy a hasadék telibe egy gyalogösvényen terült el...


A hasadék mellett nekiveselkedtünk 2 kötélparti kialakításának. [Parti: csapatot alkotó, együtt mozgó, egymást biztosító hegymászók. Forrás: Földes András: Erőss Zsolt - A Himalájánál magasabbra. Libri Kiadó, 2013.] Én finoman jeleztem, hogy szívesen kerülnék Dávid partijába, mivel az ő haladási tempója igen szimpatikus volt számomra. Így is lett, így alkottunk két partit: 1. Dávid, Sanyi és én; 2. Miki, Judit, Tibor és Tamás.

kötélparti (fotó: Judit)
Szépen lassan haladtunk, meg-megállva. Itt figyelni kell a kötélre, hogy te és az előtted lévő között se túl hosszúra ne maradjon, se az ne legyen, hogy úgy kelljen rángatni a hátul haladót. 
Az út hivatalosan felvitt volna a sziklákra, de mi inkább megkerültük a sziklákat, és még egy kicsit tovább haladtunk a gleccseren. Így is el kellett azonban hagynunk azt egy idő után, úgyhogy ott következett a hágóvas leszerelése és némi szusszanás.

a gleccser peremén
Ezt követően az Erzherzog Johann hütte alatti sziklás felkapaszkodáson haladtunk, ahol kapaszkodó drót futott a falon. Csatolni nem csatoltunk rá karabinert, mert ahhoz túl lájtosnak ítéltük ezt a szakaszt. Engem viszont a folyamatos felfelé lépkedések igen fárasztottak, úgyhogy megint a végén cammogtam. Azért csak sikerült az utolsó vertikális lépéseket is legyűrni, s végre horizontális felületre lépni - itt voltunk az Erzh. Johann hütténél, 3450 m magasságban.

népek a felhők feletti hütténél
jó régi...
pihi
Nagy örömmel telepedtem le, s kezdtem neki a pihenésnek. Mind ezt tettük, közben pedig ettünk, s nem feledtünk el a tájban sem gyönyörködni. Bőven volt miben: körben madártejszerű felhők lebegtek, melyből csodás csúcsok és gerincek kukkantottak ki. S ott volt mellettünk a Glockner is, melyet folyamatosan szemmel tartottunk, méregettünk. 

Tamást szirénmód hívja a Glockner :-)
A felső gleccseren visz tovább utunk (fotó: Judit)
Közben forgattuk a naptejet is, mert azzal ebben a magasságban bizony nem érdemes spórolni. Sőt, megkockáztatom, hogy legalább 50 faktorost érdemes vinni (az enyém 30-as volt, és éreztem, hogy az közepesen kevés). Azt nem is említettem, hogy ragyogó időnk lett: vakítóan kéklett az ég, sütött a Nap, tehát az időjárás igazolta azon döntésünket, hogy a csúcstámadást a 2. napról a 3-ra tettük.
Izgatottan vettük észre, hogy megindult a cuccfelvonó. Pontosabban, hogy surrog és mozog a drót. Lestük, hátha felérkezik rajta valami - de ottlétünk alatt semmi nem történt. Nem is csoda, hisz sok ezer km hosszan (költői túlzás) vezetnek itt a zsinórok, ki tudja, mennyi idő után ér ide valami...

Talán fél óra pihenőt engedélyeztünk, mely után indulni kellett tovább. Átgázoltunk egy törmeléklejtőn, majd egy újabb fagyott-jeges-havas rész aljában megint hágóvasat vettünk magunkra. Eztán S-betűsen kanyarogtunk felfelé a gleccseren (igazából nem is tudom, ez gleccser volt-e), s meg-megálltunk csodálni a környező alacsonyabb fekvésű tájat, mely minden csodával szolgált, mire csak gusztusunk támadhatott: hó, sziklák, felhők, kék égbolt, apró hangyákként menetelő emberkék, kik nagyra vágynak...

arra fel! :-) (fotó: Judit)
a bal oldali egyik puklin az Erzh. Johann hütte
Ahogy közelítettük a jeges-havas-törmelékes rész végét, azaz közelítettük a mászósabb sziklás részt, vészesen sok színes, sziklákon masírozó paca került látószögünkbe. Ezek mind emberek? Mind az útvonalon mennek fel és le...? Atyaég...
Sajnos igen, ez volt a helyzet. A sziklákon túl sok ember vonult. Így pl. amikor a szikla aljába értünk, alig volt valami talpalattnyi hely, ahová félre tudtunk húzódni lehámozni magunkról a hágóvasat, ugyanis szemből jöttek lefelé a népek, és hátulról is érkeztek. Egy csapat pl. mikor beért minket, a vezetőjük türelmetlen hessegő kézmozdulattal és hozzá passzoló hanghatással jelezte, hogy tisztuljunk az útból, hadd menjenek.

Kötélpartik amúgy is lassabban haladnak, mint egyének. S minél több ember van egy partiban, még inkább csökken a tempó. Aztán a folyamatos félrehúzódások, hogy elférjenek a szembejövők, vagy ha hátulról bevágott egy parti a mi partinkba, akkor inkább elengedtük őket... Nehezen jutottunk csak előre, azaz fel.

Mi is két partiban haladtunk a sziklákon, az elsőben Miki, én, Judit és Tamás haladtunk, a Dávid-Tibor-Sanyi parti pedig lemaradt a lassító tényezők hatására. Miattuk egy helyütt még német nyelvtudásomat is megcsillogtattam, amikor egy magányosan mászó bácsitól megtudakoltam, látta-e őket lentebb, tud-e róluk valamit, hogy jönnek-e, mert akkor már egy ideje vártuk őket... A bácsi megnyugtatott, hogy igen, jönnek, s ő ment tovább. (Később még lesz róla szó, bámulatos volt az öreg...)

csúcsforgalom a csúcs felé
Felkapaszkodtunk a fenti kép tetején látható útjelző tábláig, s ott fél órás kényszerpihenőt tartottunk, a szikláknak dőlve. A kényszer tárgya az volt, hogy bevárjuk társainkat, kik a sok jövő-menő embertől nem tudtak haladni. Konkrétan nagyjából fél órát vártunk rájuk. Közben már az idő is túlhaladta az optimálist, azaz már késő volt ahhoz, hogy csúcsra jussunk, s le is tudjunk menni a Stüdlhüttéig. Judit szólt, hogy ő totálisan szédül minden egyes mozdulatnál, ezért ő semmiképp nem megy tovább. Miki is mondta, hogy úgy gondolta: ha a többiek felérnek idáig, itt kellene megbeszélni, hogy mi legyen a továbbiakban. Úgyhogy miután Dávidék is megérkeztek, feltette a kérdést: ki szeretne továbbmenni a csúcsra? Dávid és Tamás jelezte, hogy mennének. A többiek nem, ki-ki más okból. Nálam az ok az volt, hogy a fél órás várakozás alatt kellemesen elbágyadtam, amolyan szunyókálás-közeli állapotba kerültem. Úgy hiszem, ott el is aludtam volna (oxigénhiány...?). S ilyen állapotban biztos, hogy csak lassítottam volna a többieket. (S ma már szerény fizikai adottságaim mellett is jó adag munka volt a hátam mögött.) No meg mint mondtam: minél több az ember egy partiban, annál lassabban halad. Márpedig most ha Dávid és Tamás csúcstámadnak, azt minél gyorsabban kell megtenniük.

Ahogy elnéztük az út folytatását, sajnos konstatálhattuk, hogy az emberhordák nem csökkennek. Így aztán Dávid és Tamás el is indultak gyorsan, mi pedig felkészültünk a visszaereszkedésre.
Közben megfigyeltük jól a bácsit, akitől felfelé jövet tudakozódtam. Ő most lefelé ereszkedett, meg-megállva, semmi kötél, biztosítás nélkül, és tök egyedül. Én ezt döbbenettel szemléltem. Többször megállt, habozott, merre induljon. Nem volt fiatal... Szerintem roppant vakmerő volt, vagy naiv, ezt nem sikerült eldöntenem. Sem azt, hogy bámulatosan bátor, avagy épp hogy hülye... De valahogy lejutott :-)

És akkor jöjjön most a csúcs-csapatfotó, melyet Soma gépével készítettek a sikeres csúcsjárók! Ugyanis ahogyan későbbi elbeszélésükből megtudtuk, Dávid és Tamás még 2,5 órás kemény munkával érték el a csúcsot, ahol találkoztak Somával és Zolival, s nagy volt biza az öröm! Csúcs, hogy feljutottak, gratulálok nekik most így is, gyönyörű teljesítmény volt! :-)

Soma, Dávid, Tamás és Zoli a Grossglockneren (3798 m)

A mi lefelé ereszkedésünk során Miki biztosított minket, azaz mindig ő maradt felül, amíg mindannyian lejjebb haladtunk egy-egy szakaszt. Voltak necces részek, melyektől már felfelé jövet is előre tartottunk ("milyen lesz majd itt lefelé menni..."). Nem volt mindig egyszerű, sem gyors. Örültünk, mikor leértünk a sziklás részről, mert a jeges-törmelékesen gyorsabban tudtunk haladni már. Ami nagyon furcsa volt számunkra, hogy még mindig szállingóztak felfelé emberek. Ilyen későn menni csúcstámadni...? (Nem tudom pontosan, mennyi idő lehetett, de javában dúlt a délután.)

Lefelé utunkon először újra megálltunk az Erh. Johann hütténél egy szusszanatra, evés-ivás, wc. (Ez utóbbi már igazi magashegyi budi volt, ún. biowc, pontos működési elvét nem ismerem.) Majd ledöcögtünk a sziklákon futó drót mentén, most viszont úgy döntöttünk, új utakra tesszük lábunkat, és később térünk rá a gleccserre. Úgyhogy jó darabig még köveken haladtunk, míg odaértünk a lélegzetelállító Álló Lapok Vidékéhez (az elnevezés nem hivatalos, de akár az is lehetne). Ez a rész Miki kedveltje volt, ő már ismerte. Szuper látvány volt, és elgondolkodtató, és egyedi :-)

Judit és Miki az Álló Lapok Vidékén
ahogy az istenek egymásra hányták...
A sziklát ugrással tudtuk elhagyni, és egyből a gleccseren landoltunk. Miki kivételével hágóvasat húztunk, ő pedig élvezettel látott neki leszánkázni a havon. Mi szögeinken lépkedve, megfontoltabban követtük.
Utunk során néztünk hasadékokat, melyek rejtett mély bugyraikba gyorsan nyelték az olvadékvizet, Tibor tengerszemet csodált, Sanyi pedig lejjebb, már a ház közelében virágokat. A gleccser sokkal olvadtabb volt, mint hajnalban, mikor a Napot megelőzve caplattunk rajta felfelé.

Be kell tennem a Sanyi által lefényképezett csodálatos szépségű virágot, mert nekem leesett az állam, és győztem csodálni, amikor megláttam :-)

havasi kökörcsin (fotó: Sanyi)
A meghatározásért köszönet biológus barátainknak!

Késő d.u. értük el újra a Stüdlhüttét. Mind ízlelgettük magunkban a történteket: kudarc? Helyes döntés? Hiányérzet? Vagy így is teljes? Ezt mind egyénileg döntöttük el. A magam nevében azt mondhatom, hogy szerintem helyesen döntöttem azáltal, hogy lassabb személyemet nem tettem rá a gyorsabban haladókra, és talán az sem baj, hogy nem gyötörtem magam halálra. Ameddig eljutottam, onnan is feledhetetlen élményekkel tértem meg, és csodákat láttam - természetesen a csúcsélmény ezt jól megdobta volna, de ahogy a hegymászók mondják: a csúcs ott van, és vár. Vissza lehet térni még egy próbára :-) Összességében: egy pici hiányézet azért maradt bennem, de így is úgy éreztem, hogy szép teljesítményt nyújtottam, és gyönyörűségek jutottak osztályrészül.

Ezért aztán este meg is jutalmaztam magam egy ún. salátával, melyet a hütte étkezőjében válogattam össze a salátás asztalról a legnagyobb vegyességben, a legnagyobb tányérban, növényi és husis összetevőkből, mindösszesen kevés €-ért. A ház melletti asztaloknál fogyasztottam, ahol a többiek főzték a vacsorájukat.
Gondolkoztunk azon, mi lehet a többiekkel, és arra jutottunk, hogy valószínűleg ma már nem tudnak lejönni a hegyről. Kérésünkre Miki megpróbált telefonon kapcsolatba lépni velük, ami sikerült is, és minden úgy alakult, ahogy számítottunk: ők négyen a csúcson összetalálkoztak, utána együtt mentek lefelé, és az Erzh. Johann hüttében maradnak éjszakára, s reggel jönnek le hozzánk a Stüdlhüttéhez.
Ebben megnyugodva Tibor és Sanyi nyugovóra tértek szobáikban, mi pedig fontolgattuk Dávid és Tamás felajánlását, miszerint foglaljuk el éjszakára helyeiket a menházban. Én nyomban benne voltam a dologban (meleg zugban szerettem volna pihenni), de Miki nem túlzottan vágyott be a házba, s végül csak a társaság kedvéért döntött mellette. Így aztán bevettük magunkat a meleg házba, s elrendezkedtünk a szobában.

Jólesően nyúltam el az emeletes ágy felső részén a hálózsákban, de azt most sem mondhatnám, hogy rámszakadt volna az álom. Hosszabb ideig félálomban leledzettem, s így hallottam, hogy valaki bejött, és többször kérdezte: "Was ist deine Name?" (Másnap tudtam meg, hogy egy alkalmazott jött be, és felőlünk érdeklődött; én nem tudom, miből szimatolta ki, hogy valami nem 100-as velünk? Mert ha úgy vesszük, félig illegalice laktunk ott.)
Éjjel meleg volt, és nem volt levegő...

Utolsó reggelünkön is vakító Napsütés fogadott, és hűvös. Kicuccoltunk a ház napos oldalára, hogy ott reggelizünk meg, főzünk kávét, teát. Ahogy térültem-fordultam, hirtelen kiszúrtam, hogy a házzal szemközt, a hatalmas szakadék peremén (mely szakadék egy gleccservölgy pereme) egy csapat zerge (? én annak fogom őket nevezni) legel. Nyomban felélénkültem, és feléjük indultam fényképezővel felszerelkezve. Szóval Mikinek, aki meg szólt Juditnak, így aztán mind a zergék közeli csodálására indultunk.

2 csapat volt. Nagyon közel engedtek magukhoz! Aranyosak voltak, ahogy ott reggeliztek a szép hegyi tájon :-) A vad-idilli képet némileg rontotta az egyik állat fülében fityegő műanyag biléta...

zergeseggek :-)
Épp fogyasztottuk a reggelinket, mikor az ösvényen feltűnt 4 társunk. Miki örömmel sietett eléjük, s kézszorítással gratulált nekik. Mi szavakkal adtuk tudtukra, milyen szép teljesítménynek tartjuk útjukat, mind a Stüdlgratot, mind a csúcs elérését, s mily büszkék vagyunk rájuk!
Nyomban forraltunk számukra vizet, s ők is ettek, ittak, pihentek. Újra együtt volt a csapatunk, s ment a kérdezgetés és élménybeszámolás. Az átéltekről csak ők tudnának beszámolni, én meg sem próbálom.

Ha jól emlékszem, 9 órát tűztünk ki indulási időpontnak. Előtte azonban még Sanyi gépével egy csajszi lőtt rólunk csapatfotót, íme:

veszteségek nélkül :-)
Elindultunk lefelé az úton, melyen 2 napja felfelé hurcoltuk málháinkat még a csúcstámadás előtt. Azóta mi minden van mögöttünk...! Kemény munka, gyönyörű látványok, tucatnyi érzés...

A Nap sütött, a mormoták füttyögtek, a tehénkék legelték a fincsi füvet, az olvadékpatakok csobogtak, mi pedig újra megpihentünk a Lucknerhütténél, és ezúttal Miki és Dávid is hintáztak, Tamás pedig slackline-on próbálgatta magát.
A parkoló közelében megnéztünk egy aprócska, fából készült templomocskát, ittunk egy forrásvízből, majd jót derültünk az ötletes helyiek időjárás-előrejelző készülékén. Az alábbi képsorok meséljenek először erről, azután én :-)


Bár talán ehhez nincs is mit hozzátenni, a képek szépen elmesélik :-) A lényeg, hogy nedves idő várható :-))

Hamarosan a kocsi mellé dobtuk zsákjainkat, majd immár utoljára pakoltunk szét. Rendeztük dolgainkat, búcsúpillantásokat vetettünk az immár látható Glocknerre, ki - ellentétben érkezésünkkel - most nem húzott felhőt arcára, majd Sanyi még megkötött egy üzletet [egy srác odajött, hogy egyikük elhagyta a beülőjét, nem tudnának-e tőlünk egyet bérelni, erre Sanyi inkább eladta nekik az övét :-))], aztán indultunk hazafelé.

Ez tehát 4 napos Glockneres utunk története. Csodás volt, szuper volt, élmények, munka, emberek, tájak, állatok, Nap, zúzmara, hó, fű.... Volt benne minden :-)

Köszönöm a Hétkalandnak a túrát, öröm, hogy megismertelek titeket :-)

2013. szeptember 9., hétfő

Szárliget-Bakonybél zarándoklat - 1. nap

A zarándoklatok mintha "divatossá" váltak volna az utóbbi időben. Katolikus berkeken belül, persze, eddig is mentek a hívek Máriagyűdre, Mátraverebélyre, Máriapócsra, vagy éppen Medjugorjéba, Csíksomlyóra, Czestochowába, és persze Rómába, Jeruzsálembe vagy Santiago de Compostelába szervezett csoportokkal, azonban újabban egyre több baráti társaság, páros, vagy éppen magányos zarándok is elindul távoli célpontok felé. Az El Camino például meglehetősen nagy népszerűségnek örvend Magyarországon: egymást érik a megjelenő élménybeszámolók előadás, könyv vagy blog formájában (elég sok számol be az El Camino egyre erősödő bulijellegéről!), sőt, már El Camino Klub, információs portál és utazástervező-tanácsadó szolgálatok is léteznek. (El Camino startlap itt.) A csíksomlyói búcsúra különvonat megy Budapestről, a Mária út turistajelzésének felfestése pedig a Kárpát-medencén belüli gyalogos zarándoklatokat könnyíti meg. Korábban a zarándoklatok talán a szűk egyházi (főleg katolikus, mivel a többi hazai történelmi egyháznak nincs nagy zarándokhagyománya) körök sajátos, kicsit régimódi, aszketikus hóbortjának tűnhettek, ma azonban egyre többeket vonzanak e közösségeken kívüliek közül.
De miben különbözik egy zarándoklat egy "átlagos" túrától? A zarándoklat "lényege" talán az, hogy a sporton, illetve a természet vagy egyéb látványosságok iránti érdeklődésen kívül az ember az utat egy spirituális útként is felfogja. Tehát a figyelme nem csak arra irányul, ami kívül van, nem (csak) a látványosságok maximalizálására és a nem kívánt nehézségek minimalizálására törekszik, hanem figyeli azt is (sőt, elsősorban azt), hogy belőle mit váltanak ki az élmények, a nem hétköznapi környezet és cselekvés, a megpróbáltatások. A fizikai erőfeszítését összekapcsolja a lelki "munkájával". A zarándoklatot ezért szokás gyakorolni az isten-, sors-, ön-, út- vagy hivatáskeresés, élet-átgondolás egy formájaként. Mivel ezek mind személyes jellegű célok, egy út akkor válik zarándoklattá, ha az utazó úgy tekint rá. (Akinek ez így zavaros volt, az guglizzon pár El Camino vagy egyéb zarándoklatos blogot, majdnem mindenki ír egy kicsit a saját nézetéről, motivációiról.) Emiatt a zarándoklat fogalma átlépett az eredeti, hagyományos vallási kereteken, ez szintén nyilvánvalóvá válik a zarándokblogokat olvasva. (Persze, ezzel a jelentése is megváltozott, kibővült.)

Szóval, egyetlen barátosnémmal, Dórával, én mint Attila, szerettünk volna részt venni egy igazi, gyalogos zarándoklaton. A Mária út útvonalait különböző okok miatt nem tartottuk testhezállónak, így inkább terveztünk magunknak egyet. Kb. egy hetet szántunk az útra, ezalatt bő 100 km-nyi utat tartottunk reálisnak. Egy estényi ötletelés után úgy döntöttünk, a szári Zuppa-hegy csúcsán lévő Magyar Vértanúk keresztjétől Bakonybélig próbálunk eljutni, közben érintjük Várgesztes, Bodajk, Jásd és Zirc településeket. Próbáltuk úgy fűzni az útvonalat, hogy a kezdő és a végpont is valamilyen kitüntetett, spirituális töltetű hely legyen, ne csak egy buszmegálló, illetve nagyjából ilyeneket találjunk út közben is (szerencsére ez Magyarországon nem nehéz feladat). És persze azért legyen szép táj, hegyek, dombok, völgyek, patak, víz, néha falu - minden, ami egy "rendes" túrához is kéne. Még az OKT pecsételőhelyeket sem hagytuk figyelmen kívül. Ennek az útnak a túrázós kalandjairól szól a most induló bejegyzéssorozat.

Szombaton reggel hagytuk el a Fővárost jól megrakott hátizsákjaink alatt görnyedve. A szári vasútállomáson leszállva némi csalódottsággal tapasztaltuk, hogy nem csak a betondzsungelben van iszonyatos szárazság. Szinte porzott az erdő, amint felkapaszkodtunk a Zuppa-tetőre. A gyep mindenütt sárgára kiégve, a talajon helyenként több centi széles, több arasznyi mély repedések - nem sok jót ígértek növényfotós ambícióimnak, és sajnos az ígéretet nagyjából sikerült is betartani. A csúcsra közvetlenül nem megy jelzett út, hanem alatta kicsivel kanyarodik el, de így sem volt nehéz megtalálni az odavezető nyomot. Egy bő hétre való pakkot raktunk össze, ami alatt korábban roskadozni szoktunk még a túrák legalább első napján, most azonban valamiért egész jó lendülettel haladtunk, nem tűntek annyira nehezeknek a zsákok. Éppen elértük üzemi hőmérsékletünket, mire felértünk. A 384 méteres csúcs a Gerecse legdélebbi, mind domborzati, mind kőzettani szempontból elkülönült bástyája, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Vértesre és keleti-délkeleti előterére. Itt áll a Magyar Vértanúk keresztje, amelyről nem sikerült semmi egyéb információt megtudnom.

Startfotó


A kilátás Szárliget felé

E helyen indult tehát "hivatalosan" az utunk, amely a kezdeti lendület fenntartása végett egy szárligeti boltba vezetett. Rövid bevásárlás következett, majd megtartottuk a zarándoklat első hivatalos reggelijét is. Nem siettük tehát el az indulást, megfontoltan vágtunk neki a bő egy hétre tervezett útnak. Én egy kicsit tartottam is a kihívástól, mert ennél hosszabb sátorozós túrán még nem voltam. Vajon milyen kalandokba keveredünk? Mennyire lesz megterhelő? Ilyesmi kérdések is foglalkoztattak.

A kéken az 1-es főutat keresztezve Csákányospuszta felé tartottunk, és még nem jártunk az retró erdei iskolánál, amikor kezdtük érezni a kánikula hatását. Közös tapasztalatunk szerint Dóri hőmérsékleti optimuma alacsonyabban van, mint az enyém, így ez a szakasz talán neki lehetett nehezebb. A térkép nem, de egy út menti tájékoztató tábla jelölt egy XIII. századi templomromot, ezt megkerestük, s egyúttal pihenőt is tartottunk nála. A templomrom meglepően pici alapterületű volt. Mára csupán a falak alapjai látszanak, a bejárat helye két ponton is feltételezhető. A romok közt sáskák ugráltak és egy imádkozó sáska várta áldozatát. Az utóbbi jószág ideális fotótéma volt a templomromon, háttérben a kereszttel.

Árpád-kori templomrom


Kékszárnyú sáska

Imádkozó sáska

Ráérősen beszélgettünk, közben elképzeltük a XIII. századi Csákányospuszta életét, majd a tágabb történelmi környezetet. Gondolati időutazásunkból két túrázó srác zökkentett vissza a valóságba, ők is a romhoz érkeztek, mi pedig hamarosan szedtük a sátorfánkat.

A Mária-szakadék árnyas erdejében kicsit kellemesebb klíma uralkodott, itt megint időztünk egy keveset. Közben konstatáltam, jelentősen melléfogtam akkor, amikor a hátizsákom külső oldalzsebébe tettem a vizespalackjaimat, ugyanis a nap eddigre bőven megmelegítette a tartalmukat. A szakadék vége felé betértünk az erdei temetőbe, csak úgy, mint téli vértesi túránkon, ahol a Szárligeten áthaladó kék eddig tartó szakaszát már bejártuk. Ezúttal azonban nem az "igazi" kéken, hanem a Béla-forrástól a K+-on haladtunk tovább. Nem sokára Körtvélyespusztára értünk, melynek neve ismerősen csengett számomra, főleg tatabányai általános iskolás éveim szünidővel tudtam összefüggésbe hozni, akár csak a csákányosi erdei iskolát. Egy kis kápolnán kívül azonban semmi nem volt ismerős a szórványtelepülésen, de, zarándokok lévén, ez nekünk most pont jó volt. A kápolna ajtaján bekukucskálva horrorisztikus látvány fogadott, de aztán hamar megnyugodtunk, amikor láttuk, hogy csak a nagy méretű corpust (Krisztus megfeszített testét ábrázoló szobor) fektették szokatlanul magasra az oltár elé, nem valódi test fekszik ott. A kápolna ajtaja nyitva volt, így be tudtunk menni hűsölni egy kicsit, aztán kiültünk az épület elé enni-inni-feküdni.

Körtvélyespusztai kápolna

Némi felfrissülés után a K+-en indultunk volna tovább, azonban a telkek közül kilépve elvesztettük az utat. A korrigálás után kb. 2 és fél km-es erdei séta árán jutottunk a Szép Ilonka-forráshoz. Itt friss víz várt minket, habár a forrás kissé bizarr külsőt mutatott. A forrás felső részénél lévő, eredetileg fedett ciszternába gyűlik a jó, hideg víz a mélyből, valószínűleg ezt vezeti ki egy cső néhány 10 méterrel lejjebb. A ciszterna azonban szét volt törve, a vízbe pedig nagy sok levél és faág hullott, így a tisztasága felől voltak némi kétségeim, de Dóri ezt nagyvonalúbban kezelte. Mosakodásra mindenképpen kiváló volt a víz. Itt jó háromnegyed órát is elpihengettünk. Egy alkalommal a mellettünk lévő völgyoldalból neszt hallottunk. Egy fiatal, vékony őzgida lépdelt elő. Lábai, fülei hosszúak voltak, teste egész kicsinek tűnt ezekkel a nagy függelékekkel. Inni érkezett a patakhoz, és nem igazán zavarta a jelenlétünk. Néha azért izgatottan ránk nézett, közben radarozott a füleivel, de nem tűnhettünk veszélyesnek, mert mindig folytatta az ivást. Néhány korty után azért eloldalgott lefelé folyásirányban. Sajnos fotó nem készült róla, mert nem akartuk zavarni az állatot a motozásunkkal.

Szép Ilonka-forrás

A forrástól mi is lefelé folytattuk az utunkat a PK+ jelzésen. Csakhamar egy hosszanti nyiladékra értünk ki, ahol elveszett a jelzés. Később bebizonyosodott, ez nem véletlen, mert a jelzett úton erdészeti munkákat végeztek és ehhez el is kerítették. Szerencsére balra tartva könnyen ki lehet érni arra a műútra, amire egyébként is vezetett volna a jel, így hamar átlendültünk a problémán.

Ha jól emlékszem, ezen a szakaszon tűnt fel először, milyen sok a madár most az erdőkben. Főleg az erdőszéleken, nyiladékoknál, cserjéseknél szinte mindenhol lehetett látni szürke légykapókat, melyek bizonyára vonuló csapatok, családok lehettek. Ugyanígy a túra későbbi napjain füzikék, poszáták és más légykapók is gyönyörködtettek minket.

A műúton már közeledtünk aznapi célunkhoz a Mátyás-pihenőhöz, bár fontolgattuk az esetleges továbbhaladás lehetőségét is. Másnap reggel 8:30-ra be akartunk menni Várgesztesre a vasárnapi misére, ezért morfondíroztunk azon, továbbmenjünk-e a Zsigmond-kőig, ahol a térkép jelzett némi tisztást, ott esetleg szintén sátorozhatnánk, és közelebb is lenne a faluhoz. Végül azonban a biztos megoldás, a maradás mellett döntöttünk, mert a Zsigmond-kő sátorozási viszonyait valójában nem ismertük. A Mátyás-pihenőnél kulcsosház, sátorozóhely, padasztal, hideg vizű forrás, a forrásnál rengeteg darázs és légy, a ház mellett sok lepke várja az arra járót.

Nagy gyöngyházlepke

Mátyás-pihenő

Mátyás-pihenő

Szimpatikus hely, itt garantáltnak éreztük éjszakai nyugalmunkat, így inkább a másnapi korai indulás mellett döntöttünk. Kicsit nézelődtünk a környéken, megvacsoráztunk, majd felállítottuk sátrunkat, s mire mindezzel készen lettünk, el is kezdett sötétedni. Olvasgatással, beszélgetéssel telt az este, amíg meg nem szólaltak az éjszaka hangjai. Néhány beazonosíthatatlan hang mellett őzugatás, valamint macskabaglyok változatos vakkantásai és huhogásai törték meg a csendet. Egy alkalommal elő is másztunk, hátha lámpafénynél sikerül látnunk a madarat, de hangélményekkel kellett beérnünk. Az éjszaka folyamán aztán a hangélményből elegem is lett, ugyanis egy macskabagoly közvetlenül a sátor felett rikoltozott több alkalommal, megfosztva engem a nyugodt alvás élményétől. (A zarándoklat többi éjszakáján sokkal hétköznapibb okok hiúsították meg az alvásomat, néha szinte visszasírtam hangoskodó baglyot.) Kb. 19 km-t tettünk meg az első napon.