Szárliget-Bakonybél zarándoklat - 1. nap

A zarándoklatok mintha "divatossá" váltak volna az utóbbi időben. Katolikus berkeken belül, persze, eddig is mentek a hívek Máriagyűdre, Mátraverebélyre, Máriapócsra, vagy éppen Medjugorjéba, Csíksomlyóra, Czestochowába, és persze Rómába, Jeruzsálembe vagy Santiago de Compostelába szervezett csoportokkal, azonban újabban egyre több baráti társaság, páros, vagy éppen magányos zarándok is elindul távoli célpontok felé. Az El Camino például meglehetősen nagy népszerűségnek örvend Magyarországon: egymást érik a megjelenő élménybeszámolók előadás, könyv vagy blog formájában (elég sok számol be az El Camino egyre erősödő bulijellegéről!), sőt, már El Camino Klub, információs portál és utazástervező-tanácsadó szolgálatok is léteznek. (El Camino startlap itt.) A csíksomlyói búcsúra különvonat megy Budapestről, a Mária út turistajelzésének felfestése pedig a Kárpát-medencén belüli gyalogos zarándoklatokat könnyíti meg. Korábban a zarándoklatok talán a szűk egyházi (főleg katolikus, mivel a többi hazai történelmi egyháznak nincs nagy zarándokhagyománya) körök sajátos, kicsit régimódi, aszketikus hóbortjának tűnhettek, ma azonban egyre többeket vonzanak e közösségeken kívüliek közül.

De miben különbözik egy zarándoklat egy "átlagos" túrától? A zarándoklat "lényege" talán az, hogy a sporton, illetve a természet vagy egyéb látványosságok iránti érdeklődésen kívül az ember az utat egy spirituális útként is felfogja. Tehát a figyelme nem csak arra irányul, ami kívül van, nem (csak) a látványosságok maximalizálására és a nem kívánt nehézségek minimalizálására törekszik, hanem figyeli azt is (sőt, elsősorban azt), hogy belőle mit váltanak ki az élmények, a nem hétköznapi környezet és cselekvés, a megpróbáltatások. A fizikai erőfeszítését összekapcsolja a lelki "munkájával". A zarándoklatot ezért szokás gyakorolni az isten-, sors-, ön-, út- vagy hivatáskeresés, élet-átgondolás egy formájaként. Mivel ezek mind személyes jellegű célok, egy út akkor válik zarándoklattá, ha az utazó úgy tekint rá. (Akinek ez így zavaros volt, az guglizzon pár El Camino vagy egyéb zarándoklatos blogot, majdnem mindenki ír egy kicsit a saját nézetéről, motivációiról.) Emiatt a zarándoklat fogalma átlépett az eredeti, hagyományos vallási kereteken, ez szintén nyilvánvalóvá válik a zarándokblogokat olvasva. (Persze, ezzel a jelentése is megváltozott, kibővült.)

Szóval, egyetlen barátosnémmal, Dórával, én mint Attila, szerettünk volna részt venni egy igazi, gyalogos zarándoklaton. A Mária út útvonalait különböző okok miatt nem tartottuk testhezállónak, így inkább terveztünk magunknak egyet. Kb. egy hetet szántunk az útra, ezalatt bő 100 km-nyi utat tartottunk reálisnak. Egy estényi ötletelés után úgy döntöttünk, a szári Zuppa-hegy csúcsán lévő Magyar Vértanúk keresztjétől Bakonybélig próbálunk eljutni, közben érintjük Várgesztes, Bodajk, Jásd és Zirc településeket. Próbáltuk úgy fűzni az útvonalat, hogy a kezdő és a végpont is valamilyen kitüntetett, spirituális töltetű hely legyen, ne csak egy buszmegálló, illetve nagyjából ilyeneket találjunk út közben is (szerencsére ez Magyarországon nem nehéz feladat). És persze azért legyen szép táj, hegyek, dombok, völgyek, patak, víz, néha falu - minden, ami egy "rendes" túrához is kéne. Még az OKT pecsételőhelyeket sem hagytuk figyelmen kívül. Ennek az útnak a túrázós kalandjairól szól a most induló bejegyzéssorozat.

Szombaton reggel hagytuk el a Fővárost jól megrakott hátizsákjaink alatt görnyedve. A szári vasútállomáson leszállva némi csalódottsággal tapasztaltuk, hogy nem csak a betondzsungelben van iszonyatos szárazság. Szinte porzott az erdő, amint felkapaszkodtunk a Zuppa-tetőre. A gyep mindenütt sárgára kiégve, a talajon helyenként több centi széles, több arasznyi mély repedések - nem sok jót ígértek növényfotós ambícióimnak, és sajnos az ígéretet nagyjából sikerült is betartani. A csúcsra közvetlenül nem megy jelzett út, hanem alatta kicsivel kanyarodik el, de így sem volt nehéz megtalálni az odavezető nyomot. Egy bő hétre való pakkot raktunk össze, ami alatt korábban roskadozni szoktunk még a túrák legalább első napján, most azonban valamiért egész jó lendülettel haladtunk, nem tűntek annyira nehezeknek a zsákok. Éppen elértük üzemi hőmérsékletünket, mire felértünk. A 384 méteres csúcs a Gerecse legdélebbi, mind domborzati, mind kőzettani szempontból elkülönült bástyája, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Vértesre és keleti-délkeleti előterére. Itt áll a Magyar Vértanúk keresztje, amelyről nem sikerült semmi egyéb információt megtudnom.

Startfotó

A kilátás Szárliget felé

E helyen indult tehát "hivatalosan" az utunk, amely a kezdeti lendület fenntartása végett egy szárligeti boltba vezetett. Rövid bevásárlás következett, majd megtartottuk a zarándoklat első hivatalos reggelijét is. Nem siettük tehát el az indulást, megfontoltan vágtunk neki a bő egy hétre tervezett útnak. Én egy kicsit tartottam is a kihívástól, mert ennél hosszabb sátorozós túrán még nem voltam. Vajon milyen kalandokba keveredünk? Mennyire lesz megterhelő? Ilyesmi kérdések is foglalkoztattak.

A kéken az 1-es főutat keresztezve Csákányospuszta felé tartottunk, és még nem jártunk az retró erdei iskolánál, amikor kezdtük érezni a kánikula hatását. Közös tapasztalatunk szerint Dóri hőmérsékleti optimuma alacsonyabban van, mint az enyém, így ez a szakasz talán neki lehetett nehezebb. A térkép nem, de egy út menti tájékoztató tábla jelölt egy XIII. századi templomromot, ezt megkerestük, s egyúttal pihenőt is tartottunk nála. A templomrom meglepően pici alapterületű volt. Mára csupán a falak alapjai látszanak, a bejárat helye két ponton is feltételezhető. A romok közt sáskák ugráltak és egy imádkozó sáska várta áldozatát. Az utóbbi jószág ideális fotótéma volt a templomromon, háttérben a kereszttel.

Árpád-kori templomrom

Kékszárnyú sáska

Imádkozó sáska

Ráérősen beszélgettünk, közben elképzeltük a XIII. századi Csákányospuszta életét, majd a tágabb történelmi környezetet. Gondolati időutazásunkból két túrázó srác zökkentett vissza a valóságba, ők is a romhoz érkeztek, mi pedig hamarosan szedtük a sátorfánkat.

A Mária-szakadék árnyas erdejében kicsit kellemesebb klíma uralkodott, itt megint időztünk egy keveset. Közben konstatáltam, jelentősen melléfogtam akkor, amikor a hátizsákom külső oldalzsebébe tettem a vizespalackjaimat, ugyanis a nap eddigre bőven megmelegítette a tartalmukat. A szakadék vége felé betértünk az erdei temetőbe, csak úgy, mint téli vértesi túránkon, ahol a Szárligeten áthaladó kék eddig tartó szakaszát már bejártuk. Ezúttal azonban nem az "igazi" kéken, hanem a Béla-forrástól a K+-on haladtunk tovább. Nem sokára Körtvélyespusztára értünk, melynek neve ismerősen csengett számomra, főleg tatabányai általános iskolás éveim szünidővel tudtam összefüggésbe hozni, akár csak a csákányosi erdei iskolát. Egy kis kápolnán kívül azonban semmi nem volt ismerős a szórványtelepülésen, de, zarándokok lévén, ez nekünk most pont jó volt. A kápolna ajtaján bekukucskálva horrorisztikus látvány fogadott, de aztán hamar megnyugodtunk, amikor láttuk, hogy csak a nagy méretű corpust (Krisztus megfeszített testét ábrázoló szobor) fektették szokatlanul magasra az oltár elé, nem valódi test fekszik ott. A kápolna ajtaja nyitva volt, így be tudtunk menni hűsölni egy kicsit, aztán kiültünk az épület elé enni-inni-feküdni.

Körtvélyespusztai kápolna

Némi felfrissülés után a K+-en indultunk volna tovább, azonban a telkek közül kilépve elvesztettük az utat. A korrigálás után kb. 2 és fél km-es erdei séta árán jutottunk a Szép Ilonka-forráshoz. Itt friss víz várt minket, habár a forrás kissé bizarr külsőt mutatott. A forrás felső részénél lévő, eredetileg fedett ciszternába gyűlik a jó, hideg víz a mélyből, valószínűleg ezt vezeti ki egy cső néhány 10 méterrel lejjebb. A ciszterna azonban szét volt törve, a vízbe pedig nagy sok levél és faág hullott, így a tisztasága felől voltak némi kétségeim, de Dóri ezt nagyvonalúbban kezelte. Mosakodásra mindenképpen kiváló volt a víz. Itt jó háromnegyed órát is elpihengettünk. Egy alkalommal a mellettünk lévő völgyoldalból neszt hallottunk. Egy fiatal, vékony őzgida lépdelt elő. Lábai, fülei hosszúak voltak, teste egész kicsinek tűnt ezekkel a nagy függelékekkel. Inni érkezett a patakhoz, és nem igazán zavarta a jelenlétünk. Néha azért izgatottan ránk nézett, közben radarozott a füleivel, de nem tűnhettünk veszélyesnek, mert mindig folytatta az ivást. Néhány korty után azért eloldalgott lefelé folyásirányban. Sajnos fotó nem készült róla, mert nem akartuk zavarni az állatot a motozásunkkal.

Szép Ilonka-forrás

A forrástól mi is lefelé folytattuk az utunkat a PK+ jelzésen. Csakhamar egy hosszanti nyiladékra értünk ki, ahol elveszett a jelzés. Később bebizonyosodott, ez nem véletlen, mert a jelzett úton erdészeti munkákat végeztek és ehhez el is kerítették. Szerencsére balra tartva könnyen ki lehet érni arra a műútra, amire egyébként is vezetett volna a jel, így hamar átlendültünk a problémán.

Ha jól emlékszem, ezen a szakaszon tűnt fel először, milyen sok a madár most az erdőkben. Főleg az erdőszéleken, nyiladékoknál, cserjéseknél szinte mindenhol lehetett látni szürke légykapókat, melyek bizonyára vonuló csapatok, családok lehettek. Ugyanígy a túra későbbi napjain füzikék, poszáták és más légykapók is gyönyörködtettek minket.

A műúton már közeledtünk aznapi célunkhoz a Mátyás-pihenőhöz, bár fontolgattuk az esetleges továbbhaladás lehetőségét is. Másnap reggel 8:30-ra be akartunk menni Várgesztesre a vasárnapi misére, ezért morfondíroztunk azon, továbbmenjünk-e a Zsigmond-kőig, ahol a térkép jelzett némi tisztást, ott esetleg szintén sátorozhatnánk, és közelebb is lenne a faluhoz. Végül azonban a biztos megoldás, a maradás mellett döntöttünk, mert a Zsigmond-kő sátorozási viszonyait valójában nem ismertük. A Mátyás-pihenőnél kulcsosház, sátorozóhely, padasztal, hideg vizű forrás, a forrásnál rengeteg darázs és légy, a ház mellett sok lepke várja az arra járót.

Nagy gyöngyházlepke

Mátyás-pihenő

Mátyás-pihenő

Szimpatikus hely, itt garantáltnak éreztük éjszakai nyugalmunkat, így inkább a másnapi korai indulás mellett döntöttünk. Kicsit nézelődtünk a környéken, megvacsoráztunk, majd felállítottuk sátrunkat, s mire mindezzel készen lettünk, el is kezdett sötétedni. Olvasgatással, beszélgetéssel telt az este, amíg meg nem szólaltak az éjszaka hangjai. Néhány beazonosíthatatlan hang mellett őzugatás, valamint macskabaglyok változatos vakkantásai és huhogásai törték meg a csendet. Egy alkalommal elő is másztunk, hátha lámpafénynél sikerül látnunk a madarat, de hangélményekkel kellett beérnünk. Az éjszaka folyamán aztán a hangélményből elegem is lett, ugyanis egy macskabagoly közvetlenül a sátor felett rikoltozott több alkalommal, megfosztva engem a nyugodt alvás élményétől. (A zarándoklat többi éjszakáján sokkal hétköznapibb okok hiúsították meg az alvásomat, néha szinte visszasírtam hangoskodó baglyot.) Kb. 19 km-t tettünk meg az első napon.