Augusztusi hosszú hétvége Orfű környékén

Több, mint egy év távlatából is szívesen gondolok vissza Zolival közös első nyaralásunkra, mely történetesen még 2015 augusztusában történt Orfűn, és közben bebarangoltuk annak környékét is.

Zoli & Anett

Az elhatározás és szoba foglalás júliusban megtörtént, így aztán egy sohavégetnemérniakaró hónapig vártuk, hogy végre eljöjjön az augusztus 20-ai hosszú hétvége.

Az indulás napján csomagostól, cicástól autóba (a továbbiakban: Tutu) ültünk, és rendületlenül haladtunk első állomásunk, Zomba felé, ahol a nyervogó csomagot leadtuk néhány napi megőrzésre, és elfogyasztottuk mama kiváló ebédjét.

A családi látogatást követően jóllakottan és izgatottan folytattuk utunkat Tolnából Baranya irányába. Egészen elképesztő mecseki szerpentineken haladt az utunk, míg egyszer csak elénk nem tárult a völgyben maga Orfű. A falu egészen festői látványt nyújt a magasból, ahogy a gyöngyszerűen felfűzött tavak mentén elnyúlik.

Az időjárás kicsit borongós volt, és ez a nyaralás további részében se nagyon változott, kivéve talán a biciklitúra napját. De haladjunk csak sorjában.

Viszonylag könnyen megtaláltuk a szálláshelyünket, a nemrégiben felújított Diás Panziót, melyről csak a legjobbakat tudom mondani, minden igazán nagyszerű volt. Azóta is gyakran eszembe jutnak a puha, fehér és habos ágyneműk, melyektől alig lehetett elszakadni, valamint a csodás svédasztalos reggelik.

Miután kellemesen belaktuk a kis apartman szobánkat, elindultunk felfedezni a környéket. A nagyobb tó (Pécsi-tó) partján sétálgattunk egy picit, és miközben besötétedett, bizony a levegő is lehűlt. Közben felfedeztünk egy nagyszerű éttermet, melyet terveink szerint a hátralévő napok egyikén kipróbálunk majd.

A hűvös elől visszamenekültünk a szobánkba, és elfogyasztottuk a Zoli által gondosan elcsomagolt pazar vacsorát. Korán nyugovóra tértünk, mert egyrészt fárasztó utazáson voltunk túl, másrészt ki kellett pihenjük magunkat az elkövetkező napokra.

Csütörtök - augusztus 20.

Az ünnepnap borongós arcát mutatva virradt ránk, de ez nem szegte kedvünket. Hosszas lustálkodás és a vanília pudingért folytatott csatával tarkított reggelit követően megnéztük, hogy milyen ünnepi programokat kínál számunkra Orfű. A Malommúzeumnál szervezett malomlátogatást hirdettek, melyet kár lett volna kihagyni, ugyanis rendkívül érdekes és profi körbevezetésnek lehettünk részesei. Megtudtuk, hogy az Orfűi Malommúzeumban kétféle malom található. Az idősebb a Baranya megyei Mekényesről áttelepített járgányos szárazmalom és olajprés, a másik az eredeti helyén álló vízimalom.

Zoli mint molnárlegény

A szárazmalom több, mint kétszáz éves, működését a hatalmas fa járgánykerekébe befogott lovak biztosították. A gabona őrlésére szolgáló "szekrényben" pedig olyan sok trükkös beállítási lehetőség szabályozta a megőrölt liszt minőségét, hogy szinte hihetetlen, hogy az akkori technikai színvonalon mindezt kivitelezni lehetett.

A szárazmalom járgánykereke (fotó: http://www.malommuzeum.hu)

Ugyanebben a malomban kapott helyet az egykori olajütő is, melynek segítségével a magas olajtartalmú magvakból mechanikai úton (esetenként pirítást követően) nyerték ki az értékes nedveket. A mechanikai sajtolás lényegesen kisebb hatásfokkal működött a mai modern kémiai eljárásokhoz képest, azonban egy sokkal tisztább végeredmény érzetét kelti az emberben, hiszen az eljárás során nem alkalmaztak adalékanyagokat. A manapság kapható olajok címkéjén a "hidegen sajtolt" kifejezés utal a hőkezelés nélküli mechanikai eljárásra, mely során nem vesznek el a mag értékes hatóanyagai.

Az olajütő vagy olajprés (fotó: http://www.malommuzeum.hu)

A vízimalom egy több éves felújítást követően érte el mai állapotát, és jelenleg is alkalmas gabonaőrlésre. Maga az őrlési folyamat számomra rendkívül bonyolultnak tűnt, nem is sikerült megjegyeznem a lépéseit. Az ismertető során részletesen bemutatásra került, hogy a boltban kapható különböző liszt fajták tulajdonképpen mit is jelentenek és milyen folyamat eredményeképpen jönnek létre.

A vízimalom belseje

A múzeum udvarában különböző kézműves termékekhez is hozzá lehetett jutni, többek között a Kapucinus Sörfőzde termékeihez, melyek nagyszerű fantázianevekkel büszkélkednek. Este Zolival közösen elfogyasztottunk egy "Nem vagyok én apáca" és egy "Illuminátor" nevű remeket, és közben megismerkedtünk a "Balling fok" fogalmával, mely a sör szárazanyag tartalmát jelzi (tömegszázalékban) az erjesztés megkezdése előtt. (Szárazanyagnak nevezzük mindent, ami nem víz a sörlében, de legnagyobbrészt malátáról van szó.)

A Magyarhertelendi Kapucinus Kézműves Sörfőzde termékei

Az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk ezen a délelőttön, ugyanis az eső rendületlenül szemerkélt, így kicsit átnedvesedett állapotban érkeztünk meg a másik igencsak érdekesnek ígérkező orfűi programra a Vízfő-barlanghoz és Forrásházhoz. Legnagyobb szerencsékre épp nem volt más érdeklődő, így Zolival kettesben, szakképzett vezetővel léphettünk be a barlangba. Mivel a barlangon keresztül bukkan a felszínre a Mecsek legbővízűbb karsztforrása, a Vízfő, ezért gumicsizmában, kb. 30 cm-es vízben gázolva nézhettünk körül a föld alatt. A biztonságos közlekedést fém járda biztosította, a barlang kiépített világítással nem rendelkezik, ezért fejlámpáink fényére kellett hagyatkoznunk a túra során.

A Vízfő-barlang bejáratánál

Az ismert barlangszakasz befoglaló kőzete elsősorban triász korú dolomit. A barlangban viszonylag sok cseppkövet figyelhetünk meg, ami azért is érdekes, mert a dolomitbarlangok cseppkőben általában szegények. Az itteni jelentősebb cseppkövesedés feltehetően a kőzet magasabb CaCO3 tartalmával magyarázható. A barlang falán és számos cseppkövön fekete mangántartalmú kéreg figyelhető meg.

Kutatások alapján a Vízfő-forrás fő víznyelője a Szuadó-nyelő, mely a barlang bejáratától körülbelül 2 km-re található. A forráshoz tartozó barlangrendszer még csak részben feltárt. A Vízfő-forrás barlangja mesterségesen kialakított bejáratokon keresztül járható. A forrás vize a bejárati előtt található szifonon keresztül áramlik ki a barlangból. A szifon környékén a víz egészen különleges kékeszöld színben ragyog.

Balra a kerítés mögött látható a szifon
(Legegyszerűbb megfogalmazásban: a szifon egy olyan vízzel telített
barlang-folyosó, ami teljes egészében víz alatt áll.
Persze ennél sokkal bonyolultabb, de most legyen elég ennyi.)

Az 1970-es évektől kezdődően a forrás vizével történt a közeli bányászváros, Komló ivóvízellátása. A vízellátás biztosítása érdekében a barlang mellett felépült az úgynevezett Forrásház, melynek a pincéjében dolgoztak azok a szivattyúk, melyek a forrásvizet abba a magaslati tározóba továbbították, ahonnan aztán gravitációs úton jutott el Komlóra.

Zoli akrobata mutatványa a Forrásház előtt

Használaton kívüli szivattyúk a Forrásház pincéjében

A Forrásház gyakorlati hasznosítása mellett esztétikailag is kiemelkedő, ugyanis a magyar organikus építészet korai, emblematikus alkotása. A Csete György és Dulánszky Jenő által tervezett, mákgubóra (mások szerint tulipánra) hasonlító építmény formájában és díszítőmotívumaiban nemzeti hagyományok után kutat, ugyanakkor szerkezetében, anyaghasználatában teljes mértékben kihasználja kora technikai adottságait. A szivattyúk működését biztosító villamos központ fölé még egy hangulatos, pihenést szolgáló, kör alakú faburkolatos termet is helyezett az alkotó, mely körbe-körbe, ágyakkal, szekrényekkel, világító testekkel ejti ámulatba a szemlélődőt, majd üvegkupolában fejeződik be.

A faburkolatos emeleti terem. A háttérben ágyak láthatóak.
Felújítás után el tudnám képzelni turistaszállásként.
Zoli épp meglepődött, hogy így lepusztult az épület. ;)

Az emeleti terem kupolája, vagyis a mákgubó belülről.

Miután a komlói vízellátást másképp, Duna-vízzel oldották meg, sajnos, ez a műemlék kezdett feledésbe merülni, megindult lepusztulása. A forrásház egyébiránt a Magyar Posta által 2013-ban kiadott 325 Ft-os címletű bélyegén is látható.

A nap zárásaként, hangulatos sétát tettünk Pécs belvárosában, ahol megnéztük annak legfőbb látnivalóit, azonban sajnos tűzijátékot nem rendeztek az ünnepi alkalomra. De talán nem is hiányzott, hiszen így is rendkívüli élményekben gazdag napot tudhattunk magunk mögött.

Pécs, Zsolnay-kút

Gázi Kászim pasa dzsámija vagy Belvárosi Gyertyaszentelő Boldogasszony-templom

A Dzsámi kupolája belülről. Az épület érdekessége, hogy manapság katolikus templomként működik.

Pécs, Széchenyi tér

Péntek - augusztus 21.

A gyönyörű, napsütéses reggel jó jelnek bizonyult, hiszen erre a napra egy kellemes biciklitúrát terveztünk Orfű vonzáskörzetében. Internetes ajánló alapján két kis művész-/üdülőfalu, Gorica és Kán meglátogatását tűztük ki célul. Valójában egyik sem önálló település: Gorica Bükkösdhöz, Kán pedig Hetvehelyhez tartozik közigazgatásilag.

Bicikliket a panzióban tudtunk bérelni, úgyhogy neki is vágtunk utunknak. Egyből az első pár száz méter alatt alaposan elfáradtunk, hiszen Orfű egy völgyben fekszik, ahonnan csak felfelé vezet az út minden irányban. A völgyből kiérve pihentünk egy picit és gyönyörködtünk az elénk táruló Orfű látványában.

A völgyben elterülő Orfű

Onnan könnyedén legurultunk Abaligetre, ahol a jól ismert cseppkőbarlang felé kanyarodtunk. Mivel hosszú sor várakozott a barlangba való bejutásra, végül úgy döntöttünk, hogy mi inkább folytatjuk utunkat, mert ide máskor is visszatérhetünk. Ha máskor nem, akkor a Dél-dunántúli Kéktúra itt áthaladó szakaszának teljesítésekor.

Legközelebb már Hetvehely határában álltunk meg, ahol egy szép kis tavat láttunk, majd a faluban a jelenlegi templom mögött megnéztük, és körbejártuk a 18. században épült kis műemlék templomot. Hetvehely után megálltunk a Bükkösdi kőbányánál is, aztán a főutat elhagyva Gorica felé haladtunk. Az aszfalt út minősége érezhetően romlott, majdnem kirázta belőlünk a lelket a kátyúkban bővelkedő útszakasz.

A tónál Hetvehely határában

Műemlék templom Hetvehelyen

Bükkösd II. kőbánya

Gorica mára üdülőhellyé vált, bár állandó lakói is vannak, és ahogy korábban említettem: Bükkösdhöz tartozik. Szláv eredetű nevének jelentése: kis hegy, amit tapasztaltunk is: közel 100 m szintkülönbséget kellett leküzdenünk 1,5 km alatt. A falu szélén található Czékmány Vera kerámikus - iparművész háza és műhelye, amit előzetes bejelentkezés híján csak kívülről csodáltunk meg.

Goricát követően Kánba érkeztünk, amely ahogy már említettem Hetvehelyhez tartozik, és ugyancsak üdülő település. Erről árulkodott a szépen felújított házacskák udvarán álló külföldi rendszámú autók sokasága is. Nekem személy szerint nagyon tetszett az egyutcás falu hangulata és az ott uralkodó végtelen nyugalom. Az utca végén álló kápolna lépcsőjén telepedtünk le, ebédeltünk, és rápihentünk a hazaútra, mivel ekkor tartottunk pont félúton.

Kán érdekessége, hogy a híres Cannes-i (ejtsd: kánni) filmfesztivál mintájára itt is minden évben megrendezik a Káni Filmfesztivált, amely keretében a közösségi házban filmvetítéseket tartanak, és mindenféle finomsággal várják a vendégeket. Ottjártunk sajnos nem a filmfesztivál idejére esett, viszont remélem egyszer sikerül visszatérnünk olyankor is.

Kán településtáblája

Kán egyetlen utcája

Még mindig Kán

Mivel nem akartunk újra Gorica felé kerülni, alternatív útvonal után kutattunk, melynek segítségével földes utakon át közvetlenül Hetvehelyre juthatunk. Az első próbálkozásunk egy mocsaras, vizenyős rétre vezetett, ahonnan kénytelenek voltunk visszafordulni. Második próbálkozásunk ismét kudarcba fulladt, mivel akkor egy erdőirtáshoz jutottunk, ahol véget ért az út. Harmadik próbálkozásunk viszont sikeresnek bizonyult, onnan viszonylag simán jutottunk el Hetvehelyre. Persze csak ha nem számoljuk a sarat, gazt és az emelkedőket, de ennyi azért kellett a ahhoz, hogy kalandosnak érezzük a túránkat. Hetvehelyre kicsit csatakosan és elcsigázottan érkeztünk, ezért rendkívül örültünk, hogy az út közvetlenül a helyi kocsmához vezetett. A helyi törzsvendégekkel való ismerkedés után boldogan iszogattuk a hideg sörünket a kocsma előtti padon, és gyűjtöttük az erőt, mivel tudtuk, hogy még hosszú út áll előttünk.

Ezúttal Abaliget előtt elkanyarodtunk Kovácsszénája felé, és a tavak mentén terveztünk eljutni Orfűre. Így megspóroljuk a hegymenetet és viszonylag sík terepen jutunk a szállásunkhoz. Persze az élet sosem ilyen egyszerű, mivel a Kovácsszénájai-tó partján végig a horgászok által kitaposott ösvényen haladtunk, a Herman Ottó-tó mentén néhol elvadult bozótosban, a biciklit a vállunkra véve caplattunk. A terep Tekerestől kezdődően, a Pécsi-tó mentén kezdett újra civilizálttá válni. Még egy nagyobb emelkedőt kellett leküzdenünk ahhoz, hogy végül boldogan és a fáradtságtól félájultan zuhanjunk le az ágyunkra a panzióban.

Rövid regenerálódás és alapos fürdés után már indultunk is az első este kinézett, és a Pécsi-tó túlpartján lévő Muskátli Vendéglőbe, ahol Zoli húgával és barátjával terveztünk közös vacsorázást. Mivel Orfű a medvehagymáról is híres, ezért ennek megfelelően sajttal és medvehagymával töltött csirkemellfilét választottam párolt rizzsel és hasábburgonyával.

Azt hiszem, ez a nap is eléggé mozgalmasra sikeredett.

A biciklitúra útvonala és magasságprofilja

Szombat - augusztus 22.

Szombatra újra visszatért a borongós szürkeség, lógott az eső lába, de mi azért nem ijedtünk meg tőle, és Tutuba pattantunk, hogy elkocsikázzunk Óbányára, ahol az általam már jól ismert Óbányai-völgyben elsétáljunk Kisújbányára, majd onnan sárga és zöld jelzésű turista utakon vissza Óbányára.

Az Óbánya-Kisújbánya közötti 4 km hosszú, gyönyörűséges Dél-dunántúli Kéktúra szakaszról itt írtam részletesen, ezért most csak azokat a momentumokat említem meg, amelyek az újdonság erejével hatottak rám.

Például a téli túra alkalmával nem vettem észre a Pisztrángos-tavak mellett lévő Skóciai Szent Margit szobrot, amit most közelről is megszemléltem. Bár valószínű, hogy a téli időszakban letakarják, hogy védjék az időjárás okozta viszontagságoktól.

Skóciai Szent Margit

A Csepegő-szikla most (nyár lévén) nem volt megfagyva, hanem szorgalmasan csepegtette vizét a patakba. A Ferde-vízesés pedig most is fantasztikus látványt nyújtott.

Zoli geologizál

Kisújbányán engedve a Klumpás Konyha hívogatásának, betértünk, és ettünk egy csodafinom kenyérlángost, majd egy kis palacsintát. Fantasztikus hely, mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki erre jár! Hidegben fel lehet melegedni egy bögre forró teával, melegben pedig fel lehet frissülni finom házi szörpök vagy 100%-os, tartósítószer mentes gyümölcslevek fogyasztásával. A kenyérlángost senki ne hagyja ki!!!

Az út további részében igazán látványos helyeken nem haladtunk keresztül, és lassan az eső is szemerkélni kezdett, ezért meggyorsítottuk lépteinket, és mire igazán szakadni kezdett, már Tutu védelmében haladtunk vissza Orfűre.

A vacsoránkat a panzióhoz közel eső pizzériában fogyasztottuk el, majd azzal a tudattal tértünk nyugovóra, hogy másnap sajnos véget ér a nyaralásunk, és vissza kell térnünk Budapestre.

Nagyon jól éreztük magunkat, sok szép helyet láttunk, de még így is bőven maradt felfedezni való egy következő orfűi hosszú hétvégére.

Az információk az alábbi honlapokról származnak:

http://orfu.hu/regmult-idok-varazsa/malommuzeum/

http://www.fsz.bme.hu/mtsz/barlang/4tinfo/mo/vizfo.htm

http://www.szemelyi-utazasi-tanacsado.hu/2012/09/orfu-szeptemberben-is-csodalatos/

http://www.bama.hu/baranya/kultura/bucsu-es-uj-kezdet-iden-17-alkalommal-rendezik-meg-a-kani-filmfesztivalt-616215

Óbánya, a Keleti-Mecsek gyöngyszeme

A Dél-Dunántúlt beborította a hó, engem (Anett volnék) pedig oly erősen csalogatott magához a természet, hogy kénytelen voltam meghajolni akarata előtt.

Tavalyi szabadságom utolsó napjait töltve üldögéltem gyerekkori szobámban, és folyamatosan úgy éreztem, hogy menni kell ki a hóba, hegyre-völgybe, látni, érezni, megtapasztalni, pecsétet szerezni.

A Dél-dunántúli kékből még hiányzó, Bátaapáti-Kisújbánya közötti kb. 24 km hosszú szakaszt szemeltem ki magamnak teljesítésre, jöhetett a részletek kidolgozása.

Behavazódott a Kék

Számos olyan tényező merült fel, mely meg akarta hiúsítani a kis tervemet: 1.) Budapesten maradt a pecsételőfüzetem és a térképem; 2.) nem volt nálam túrafelszerelés; 3.) a mecseki kis zsákfalvakba alig vannak buszjáratok, és nekem minimum 1 átszállással kell számolnom; 4.) a szülők erősen tiltakoztak az ellen, hogy egyedül nekivágjak az útnak; 5.) legalább 30 cm hó.

Nem hagytam magam, minden problémára megoldást kellett találnom, így 1.) Anyának van Mecsek térképe, a tesómnak van saját pecsételőfüzete (természetesen nem pecsételnék bele) és hurrá, a felkeresni kívánt igazolópontok "nyalókásak"; 2.) hótaposó csizma a lábamon, kabátom van, a többi ruhát és a hátizsákot meg összekukázom az otthoni készletből (a végeredmény nem lett túl menő, de ez kit érdekel?); 3.) Óbányára el lehet buszozni 1 átszállással, tehát ez lesz a kiindulópont; 4.) bevallom, a szülők tiltakozását egy percig se tartottam komoly akadálynak; 5.) a hóhelyzet miatt nem szabad túlvállalni magam, a 24 km-ből le kell csípni.

A végeredmény: Óbánya-Kisújbánya közötti meseszép szakasz oda-vissza, így összesen 8 km az előttem álló táv, ami 30 cm hóban is teljesíthető gond nélkül 4 óra alatt (buszhoz igazodva).

Mesebeli táj

Az út eleje csak felsorolásszerűen:

• 9:12 felszállás Zombán a Bonyhád felé tartó buszra - az önmagát forma 1-es pilótának képzelő sofőr vadul száguldozva, autókat leszorítva közeledik a havas úton.
• Bonyhádon 40 perc várakozás, közben helyzetjelentés a chat-ügyileg aktív barátok felé (egyikük Tatabánya irányába vonatozva, másikuk Pécsen tartózkodva nyugtázza elkövetkező érkezésemet Baranyába)
• 10:20 begördül az állomásra az Óbánya Expressz, és minő meglepetés: kedvenc forma 1-es pilótámmal és járgányával folytatom utamat tovább. Vezetési stílusa a Mecsek havas szerpentinjein sem változik, így aki tudja, hogy milyen út vezet például Ófalura, az nem csodálkozik rajta, hogy erősen kapaszkodtam, és néha nem mertem az utat nézni.
• 11:05 érkezés Óbányára, egy idős bácsitól érdeklődöm a kocsma iránt, ő rámutat a 20 m-re álló, teljesen kocsma kinézetű épületre, bent begyűjtöm a "nyalókát", aztán indulás!

Teljesen lenyűgözve sétálok az apró település csodálatos házai között. Először az Illatosház szépségesre festett falait bámulom, aztán a szomszédjában álló Kéktúra Vendégház vonja el a figyelmemet. Kicsit később a Tulipános vendégháznál érzem, hogy kezd megfogalmazódni bennem egy gondolat, de még nem tudom, hogy mi is az pontosan. Közben elmegyek egy fazekas mester háza mellett, egy másik ház falán gyönyörű kerámia tányérokat csodálok meg, majd az utcácska végén feltűnik „Az öreg Malomhoz” címzett turistaház, vakítóan kontrasztos fehér-kék színeivel. És itt jövök rá arra, ami már percek óta motoszkált bennem: a többiek is odáig lennének ezért a faluért. Szinte hallottam Dóra lelkes felkiáltását: "Gyerekek! Ez meseszép!"

Egyik gondolat követte a másikat, és az ötlött fel bennem, hogy íme, találtam egy ideális helyet az év végi szokásos szilveszteri mókánkhoz. Minden elvárást maradéktalanul kielégít a környék: csodás aprócska falu, jobbnál jobb szálláslehetőségek és végtelen számú túraútvonal a Mecsekben keresztül-kasul. Mit gondoltok? :)

Illatosház

Kéktúra Vendégház

A faluból kiérve először a Pisztrángos-tavak mellett vezetett az utam, a tavacskákban víg csobogás jelezte, hogy lakói télen is rendkívül aktívak. Még korábban, a falu végén vidámra festett falú büfét láttam: a Falánk Pisztrángot. Erős a gyanúm, hogy a menüjéből nem hiányzik a nevét viselő hal, sokféle változatban.

A Pisztrángos-tavak egyike

A Falánk Pisztráng

Az Óbánya-Kisújbánya közötti kék szakasz végig az Öreg-patak völgyében halad, utam során több alkalommal kellett átkelnem rajta, és egyúttal tesztelnem a hótaposó csizmám vízállóságát. Ez utóbbi szerencsére jelesre vizsgázott.

A patak völgyében rengeteg elhagyatottnak látszó, a patak vizére települt egykori malom épület áll. Számos, az út mellé kihelyezett tájékoztató tábla jelzi, hogy a malmokban egyrészt hagyományos módon gabona őrléssel foglalkoztak, de mindezek mellett az üveggyártáshoz szükséges alapanyagok (pl. kvarckavics) apróra zúzása is itt történt. A környék ugyanis híres volt üvegművességéről, több nagyobb huta is működött itt. Ezeknek emléket állítva, és egyúttal egy kis gyalogtúrára invitálva az ide látogatókat, létrehozták az "Üvegesek útját", melyet végigjárva minden fontos információt megtudhatunk erről az érdekes szakmáról. Az útvonal a négy legfontosabb egykori huta helyét (Réka-völgyi huta, Óbánya, Kisújbánya, Pusztabánya) fűzi fel, és Hosszúhetényben végződik, ahol üvegkiállítást csodálhatnak meg az érdeklődők. Az "üvegesek útja" jelzését az alábbi módon tudnám legkönnyebben körülírni: fehér alapon zölddel festett fordított kereszt, a tetején egy fektetett 8-assal.

A Kék és az Üvegesek útja

Mindemellett az útszakasz természeti látványosságairól se feledkezzünk meg, hiszen itt található két egészen egyedülálló természeti kincs: a Csepegő-szikla és a Ferde-vízesés.

A Csepegő-szikla a patak jobb partján, gombaszerűen a meder fölé nyúló mésztufa képződmény, melyről több forrás által táplálva, zuhanyszerűen hullanak alá a vízcseppek. A képződmény tulajdonképpen egy pici cseppkőbarlang, hiszen a forrásvízből annak oldott anyag tartalma a felszínre bukkanáskor kicsapódik, így a tufagomba folyamatosan hízik. Téli időszakban a lecsepegő víz megfagy, és pompázatos jégcsap-csokrokat alkot.

A Csepegő-szikla téli öltözetben

A másik látványosság, a Ferde-vízesés ha lehet még jobban lenyűgözött. A jura mészkő képződményt a kréta korban fellépő vulkáni erők billentették ki ferdén eredeti helyzetéből. A dőlt lépcsőkön félig folyó, félig vízesésszerűen lezúduló víz látványa és hangja egészen egyedülálló.

A lenyűgöző Ferde-vízesés

A vízesést követően pár száz méterrel, közvetlenül a Bodzás-forrás mellett, gyönyörűséges őz ivott éppen a vízből. Kölcsönösen rácsodálkoztunk egymásra, majd én folytattam utamat az ösvényen, ő pedig hatalmas szökkenésekkel néhány pillanat alatt eltűnt a meredek partoldal tetején.

Innen már nem volt messze Kisújbánya, a falu széli házakat hamar elértem, és a patakon többször átkelve, máris a falu központjában találtam magam. Egészen kísérteties hangulata volt, mivel egyetlen lélek sem volt sehol. Határozott léptekkel utat törtem magamnak a hóban a már jól ismert kulcsosház kapujához, hogy a falon lévő dobozból megszerezzem a mai második "nyalókámat". Kétféle pecsétes matricából is lehetett választani: az egyiken a kulcsosház sziluettje, a másikon a hagyományos kéktúrás lenyomat volt. Egyébként ha röviden kellene jellemeznem Kisújbányát, az mondanám róla, hogy az a falu, ahol nincsenek új házak. Ugyanis kizárólag szép régi lakóházak sorakoztak az utcákon.

A kulcsosház Kisújbányán, falán a pecsétdobozzal

Még egy kisújbányai házikó

Időközben elkezdett szállingózni a hó is, és hamarosan gyönyörű hóesésben sétáltam visszafelé Óbányára azon az úton, ahonnan jöttem.

Egyébként az otthoni aggodalmam a hó miatt még a kezdetekkor elszállt, mivel az eredetileg kb. 30 cm-es hóba az elmúlt hétvégén szorgos túrázó talpak szép kis ösvényt tapostak, így számomra egyáltalán nem volt megerőltető lépkedni. Picit sajnáltam is utólag, hogy csak 8 km-t tettem meg, mert egyáltalán nem fáradtam el közben.

Híd az Öreg-patak felett

Már majdnem visszaértem Óbányára, amikor megpillantottam az egyetlen embert, akivel aznap a szabadban találkoztam. Rendkívül érdekes volt a megjelenése: őszülő szakállú, megtermett férfi, színes ruhába öltözve, sötétített szemüvegben. Kicsit hippi kinézete volt, nekem különösen a fülébe applikált láncos füldísz tetszett. A vállán nejlon szatyor volt, amiből kikandikált egy fél kiló kenyér, egy rúd párizsi, és további ellátmányok. Megszólított, és kérdezte, mennyit mentem ma, ugyanis látta, amikor indultam. Szó szót követett, és ezek után vagy 20 percig beszélgettünk még. Ezalatt megtudtam rengeteg érdekességet Óbányáról (például azt, hogy így télvíz idején "tűzkereket" szoktak gurítani - de erről majd még mesélek később); azt is megtudtam, hogy aktív résztvevője az Anya által pont előző nap emlegetett lángosos túrának; hogy ott lakik a patak parton az egyik "malom" házban és hogy rengeteg embert ismer a szülőfalumból, Zombáról. Végig úgy beszélgettünk, hogy nem kérdeztük meg a másik nevét, de valahogy így volt jó.

Egyik-másik ház egészen fantasztikus színekben pompázott Óbányán

  

Ezt követően rövidesen visszaértem Óbányára a buszfordulóhoz, és azon morfondíroztam, hogy mit is csináljak a rendelkezésemre álló 45 percben. Valahogy a kocsma most annyira nem vonzott, ezért örömmel fedeztem fel a falu fölé magasodó hegytetőn egy kilátót. Oda már nem vezetett kitaposott ösvény, és néhol térdig érő hóban kellett megküzdenem az amúgy elég jelentős szintemelkedéssel. Mivel nem volt kitáblázva, hogy merre is lehet feljutni, csak "érzéssel" haladtam a helyesnek vélt irányba. Már majdnem feljutottam a hegytetőre, de a kilátó valahogy nem került a szemem elé, ezért azt feltételeztem, hogy mégiscsak rossz irányba jöttem. Közben felfedeztem, hogy pont egy meredek sípálya mellett haladok, és eszembe ötlött, amit kb. 20 perccel korábban hallottam a "hippi" barátomtól: erről a hegyoldalról minden februárban legurítanak egy meggyújtott fa kereket. Ha a kerék még a patak meder előtt jobbra fordul, és az oldalára dől, akkor abban az évben bő termés várható. Ha viszont belegurul a patakba, akkor rossz lesz a termés. A tűzkerék gurítás állítólag egész kis látványossággá nőtte ki magát az elmúlt években, és sok száz embert odavonz. Viszont nekem nem volt időm tovább ezen mélázni, mivel az idővel eléggé szűkösen álltam, és kénytelen voltam visszafordulni. Lentről visszapillantva láttam, hogy mégiscsak jó volt az irány, és valószínűleg hamarosan elértem volna a kilátót, de sajnos nem volt idő alaposabban körülnézni, mert a busz hamarosan indult.

Valami hasonló lehet a látvány a kilátóból is

Azaz először érkezett, megfordult, leszállt róla egyetlen érkező utasa, és felszállt rá az egyetlen távozó utas: jómagam. Kihasználva helyzeti előnyömet, letelepedtem az első ülésre, és a kifejezetten kedves és beszédes sofőrrel végigbeszélgettem az utat Bonyhádig. Ott átszállás következett, majd irány haza Zombára!

Csodás havas élménnyel gazdagodtam, és bár nem vagyok híve a magányos túrázásnak, ez most valahogy pont így volt jó.

a Kelet-Mecsekben bóklásztunk...

... pünkösd hétfőjén anyukámmal és apukámmal. Már korábban előrevetítettem nekik, hogy ha megyek haza, jól elmegyünk majd valamerre kirándulni. Nálam az erdőjárás családi örökség, bár ők jó ideje nem voltak semerre. Úgyhogy miután apukám elénk tárta az útvonalat illető tervét, bedepóztuk magunkat Gyíkba (az autóm - a szerk.), s elporoztunk Óbányára.

Ezt a kis zsákfalut hívhatnánk a Kelet-Mecsek kapujának szerintem - legalábbis számomra az! Vagy inkább az előszoba, mert a hosszú völgyön a falu felé haladva már a Mecsek zöldellő dombjai között vagyunk. A faluból indulva több túraútvonal is kínálja magát. Mi a Z+-t választottuk, s máris a Döngölt-árkon haladtunk, mely - szüleim egyre növekvő aggodalmára - folyamatosan emelkedett. Bizony nagy volt az öröm, amikor felértünk a nyeregbe, ahol "padasztallal" várta a megfáradt vándorokat egy helyes kis fa alatt, s vadászlak is volt a kedves kis réten.

Egy kis pihenő után folytattuk utunkat a Réka-völgy irányába, immáron lefelé, a gravitációval alkudozva. Volt, hogy elkapott a kétség, jófelé haladunk-e, mert valahogy nem teljesen egyezett a térkép a valósággal ezen a szakaszon. De ahogy leereszkedtünk egy meredek vízmosás peremén haladó ösvényen, s elértünk egy vizes rétet, útjelző táblával rajta, s a P+-ra tértünk át, elmúltak a kétségek. Innentől a Réka-völgyön haladtunk végig az Öreg (Halász)-patak mentén, rajta többhelyütt átkelve.

Szép rész volt, sokszor meglehetősen elhagyatott benyomást keltett. Néhány helyen pedig a Burok-völgyet juttatta eszembe: :-)

Elértük aztán a Réka-kunyhót, mely valójában kunyhónál azért jóval több. Előtte csinos kis lugas áll, és a közelben van az Etelka-forrás is. Jó kis pihenőhely, mi is pihentünk egyet, ittunk forrásvizet is.

megbújik a Réka-kunyhó

A szülék úgy döntöttek, hogy következő megállóhelyünk a Zengő-kőnél lesz, s ott majd el is készítjük a magunkkal hozott elemózsiát. Ez a hely egyébként a Zengő alatt van, nem túl messze tőle, s én el is képzeltem, hogy amíg majd ők az élelem szervírozásával foglalatoskodnak, én teszek egy csúcsmenetet.

Bár a Mecsekhez különleges érzések fűznek, de sajnos azt kell hogy mondjam, egyelőre túl keveset jártam lankáin. Így maradt ki eddig életemből a Zengő is, mely a maga 682 m-ével a Mecsek legmagasabb pontja. Most pedig végre, először, itt jártam alatta - remek alkalom kínálkozott a felkeresésére!

Kellemes útvonalon haladva, bár megintcsak pihentetésre ingerlő kaptatóval értük el a Zengő-kőnek nevezett pihenőhelyet - illetve még közvetlenül előtte a fák közt pihenő hatalmas monstrumot, melyet apukám unszolására jól megmásztam, s ő lefotózott. 

ezzel járok az erdőbe :-D

A tisztáson már ott találtunk egy 4-5 fős idősebb társaságot. Épp kártyázáshoz készülődtek, az élelmük pedig ötletes módon készült egy hatalmas kövekkel körülbástyázott tűzrakóhely fölött: fa háromlábon lógott egy lyukacsos vaslap, amin fűszerezett húsok sültek. Szerencsénk volt, mert épp készen lett az ételük, s miután az egyik bácsi lebontotta a sütőalkalmatosságot, a szülők nekiláttak a mi kis csomagocskáinkat a már kész parázsba dugdosni. (A csomagocskák tartalma vala: kolbászka, szalonna, hagyma, krumpli, paprika, alma.) Én megtekintettem a térkép által jelzett emlékművet, valamint a rétet kedvelő lepkéket, majd nekiláttam a csúcstámadásnak.

emlékmű a Zengő-kőnél

megy az étel be a sütőbe :-)

Egy térképpel felszerelkezve indultam. A csúcsra vezető út hivatalosan nem innen a tisztásról indul, hanem jóval távolabbról - viszont a széles kitaposott meredek csapás egyértelműen jelezte, hogy szinte minden innen induló erre vágja le az utat. Így aztán én is ezen haladtam, és masszív tempóval hamar elértem a jelzett, sárga utat. Innen visszaesett a tempóm, mert hosszú és meredek szakasz következett, melybe több pihenőt iktattam. Minden pillanatban felfelé kémleltem, mikor bukkan elő a geo mérőtorony (képeken már láttam, hogy az van a csúcson), vagy hogy hol ritkulnak a fák, hol jelenik meg valami csúcsszerű képződmény. Jó darabig ezek közül egyik sem történt meg, hátratekintve pedig nem volt kilátásom az összeboruló fák következtében, így aztán csak haladtam tovább. Közben az éhség nekiállt mardosni, s jó érzéssel gondoltam a parázsban sülő finomságokra, melyek majd jutalomként várnak lent.

Egyszer aztán hangok jutottak el fülemig, s a fák közt a geo mérőtorony beton lábacskája jelent meg. Felértem! Hát, elfáradtam azért :-)

Egy család piknikelt a torony mellett, egy pár pedig a torony ajtajában várta, hogy a fent lévő emberkék leérjenek. Amíg én is velük vártam, vetettem egy pillantást a Zengővár romjaira (erről majd picit később bővebben, mert izgi!), mert szegény romok többet valóban nem értek meg, valamint a toronyra erősített táblára, mely a Zengőt ért lokátor-atrocitásnak állított emléket.

ennyi ma a Zengővár

Felsorjáztunk aztán a toronyra, a pár, majd én. Ekkor már tényleg totál éhes voltam, és úgy éreztem, eléggé leürült a szervezetem. Nagyon vágytam már a lenti falatokra...

A toronyból a vágyott panoráma kacsintott vissza: előttünk volt a Hármas-hegy, a Köves-tető, távolabb pedig a Misina... Óóó, Mecsek!!! Csodás zöld lankáid, csúcsaid, emlékeid...! IMÁDOM! Sikerült elkészítenem azt a képet, mely számomra egy válasz arra a soha fel nem tett kérdésre: "mi nekem a Mecsek?" Íme, ő az:

jobbra a Hármas-hegy, majd a Köves-tető, szemben a Misina a TV-toronnyal

Micsoda jóság volt végre a Zengőn lenni, s innen tekinteni a Mecsekre!!! Elmondhatatlan :-) De az érzés immár mindig itt lesz :-)

Készítettem még sutyiban egy fotót, amin a pár is rajta van, de csak viszonyítási alapként :-)

Amikor úgy éreztem, elég, indultam lefelé. És aztán szinte meg sem álltam a pihenőhelyig, ahol már...

De itt most közbe kell vetnem egy pillanatra néhány infót a Zengővárról, melynek azóta utánaolvastam, és csuda érdekes dolgokat leltem! Ugyanis azt írja: Miklós-várnak is hívják. Már itt felvillant bennem valami... Tovább olvasva: felemlegetik a közeli Máré-várat, és a Máré vitézhez és Miklós vitézhez kapcsolódó legendát. Hát persze, én erről már olvastam! Valószínűleg a Baranya megyei mondák és legendák (vagy hasonló) c. könyvemben méghozzá! Fú, de kár, hogy nincs most itt az a könyv! De most találtam egy elsőre jónak tűnő honlapot, ahol szépen elmeséli a legendát - nem is húzom most itt ezzel az időt, max a mézesmadzagot: Máré vitéz és Miklós vitéz testvérek voltak, s közeli várakban székeltek. Egyszer aztán a király hadba hívatta őket. Máré elbúcsúzott szép fiatal feleségétől, s kérte, várjon rá hűségesen. Miklós viszont... 

No, tovább nem mondom, akit érdekel a legenda két hasonló változatban, itt tudja olvasni bővebben! :-))

Nos, szóval azt kell mondanom: szinte lezáporoztam a hegyről. A tisztáson már nem sok volt vissza az éteknek a parázsidőből, én pedig addig eleget tettem idősebb szomszédaink invitálásának, hogy kóstoljam meg az ő ételüket :-) Leültem asztalukhoz, míg ők kártyáztak, s eszegettem kicsit az odatálalt husiból, beszélgetve. Majd amit hagytam, engedelmükkel a szüleimnek vittem el, s cserébe összeállítottam egy csinos kollekciót a mi közben elkészült élelmünkből is a számukra. Ételcsere - ezt szeretem, ez hatékony, és változatos táplálkozást tesz lehetővé :-D

Szóval közben mi is előkapartuk a "gesztenyénket", s nagy éhesen rávetettük magunkat. Hát, elmondhatatlanul jól estek a falatok, a szervezetem jóízűen fogyasztotta! Szó nem hangzott, csak rágtunk :-))

Nem sokat maradtunk aztán. Összepakoltunk, és indultunk tovább, mert már észleltük, hogy a tervezett távhoz és az idő múlásához képest nem haladunk megfelelő sebességgel.

Nem sokkal később Püspökszentlászlóra értünk. Ez egy aprócska falucska, mely teljes egészében el sem érhető szilárd burkolatú úton. Nekem rögtön Vérteskozmához tűnt hasonlatosnak, mely falu csak nyaralófalu funkciót tölt be, nincs állandó lakos, nincs bolt, posta vagy kocsma. Püspökszentlászlón nem mentünk végig, így nem tudom, pontosan milyen.

Itt már rengeteg ember sétált, melynek oka volt az itt található arborétum, valamint egykori (?) püspöki kastély is. Mivel nekünk nem volt sok időnk, sajnos nem tudtunk túl sokmindent megnézni (de beszéltük, hogy vissza kellene majd jönni ide még, engem főleg az arborétum és a kastély érdekelne!), de aztán anyával picit bekukkantottunk a kastélyparkba. Fúúúú, hát az csudajó volt, az alábbi képek szerint:

a kastély bejárata...

... és egyből vele szemben a park (fakított fotón)

Engem az ilyen régi kastélyok, málladozó, titokzatos épületek, ódon parkok annyira vonzanak!!! :-)

Szóval, ehelyütt bőven van még mit felderíteni, legalábbis nekem :-)

Még egy érdekességet fotóztam P.szentlászlón: ötletes bakancs-újrahasznosításról méghozzá :-)

Szóval rövid téblábolás után az észak felé vezető sárga jelzés felé vettük utunkat, s általa hirtelen vad kaptatóval találtuk szembe magunkat. Szegény szülőknek erősen meggyűlt vele a bajuk - de szuszogtam én is, mire az aszfaltos út kereszteződéséhez értünk. Épp akkor érkezett szemből egy társaság néhány kicsi gyerekekkel megspékelve, s az út menti pihenőbe telepedtek. Anyáék is odatették magukat rápihenvén a folytatásra. Itt két dolgot említenék meg:

1. az egyik kisgyerek, amikor meglátott engem, azt mondta: "ott egy boszorkány!" Anyukája győzött pironkodni (mellesleg teljesen feleslegesen, mert nekem tetszett a "beszólás"), én pedig egy "lebuktam..."-mal nyugtáztam az eseményt :-)))
2. a pihenő fagerendájára felvésve apa egy remek életbölcsességet szúrt ki, melyet mindenképpen érdemesnek találok megosztani veletek (hátha valaki még nem tudja): "punci + fütyi = baba" :-D

Kapaszkodtunk tovább felfelé, mert még mindig emelkedett az út. Itt volt hamarosan a Diós-kút, ahol töltöttünk vizet, és ittunk is. Mellesleg a Kelet-Mecsek meglehetősen jól ellátott forrásokkal, utunk során többel is találkoztunk.

anyuka vizet vételez

A térkép útmutatása alapján próbáltam tartani a lelket a szülékben, hogy már nem sok van vissza, mindjárt felérünk! Anyukám már igen fáradt, több pihenőt be kellett iktatnia - de aztán valóban fel is értünk, és hamarosan egy elágazásnál jobb kéz felé a zöld jelzésen haladtunk tovább. Itt már lankás szakasz volt, rövid és enyhe emelkedőkkel, inkább több lejtővel, úgyhogy jobban haladtunk. 

Jött szembe 3 erdei lovas, félrehúzódva elengedtük őket.

A Szamár-pihenő nevű helyen megintcsak utat váltottunk, és meghazudtolva korábbi okfejtésemet, lefelé csorogtunk Kisújbánya irányába. Kellemes szakasz volt ez! Egyszer csak előttünk tisztás látszott még némileg odébb, és anya vidám kiáltásokkal egy ott gubbasztó nyuszit azonosított. Több fotót el is lőttem róla (mármint a nyusziról :-)), nagyon édi volt, ahogy ott leledzett, nem volt idegbeteg, mert nem rohant el rögtön, ahogy meglátott minket. Sőt, még kacskaringózott is, mert előbb bal kéz felé ugrabugrált el, majd meggondolva magát a másik irányba vágott át, így még tovább tudtuk csodálni.

nyuszka pajtás

Aztán mi is kiértünk a rétre, és győztük csodálni szépségét. Harsány zöld volt a fű, és jókora rét volt, magas fűvel és egyéb növényekkel. Távolabb egészen puhának látszott a napfény és a szél játékának eredményeképp. Gyönyörű volt!

Ez a hely már egészen közel volt Kisújbányához (mely amúgy a Dél-dunántúli Kék egyik pecsételőpontja), és hamarosan elhagyott istállóépületek mellett haladtunk, aztán jöttek az üres és lakott, meglehetősen kieső házikók. A településnek csak a szélét érintettük, mert innen tértünk rá a térképem szerint névtelen, ám annál fontosabb patak mentére, mely Óbánya irányába folyt, s most már a faluig itt haladtunk.

Nos, ez egy csodaszép rész, mindenkinek melegen ajánlom! Itt is több helyen át kell kelni a patakon (természetesen köveken, vagy ki ahogy tud/akar), valamint ahol széles, lapos medre van, sokszor ott kell menni. Nagyon szép!

Hamarosan megláttuk a Ferde-vízesést, mely helyi látványosság. Nagyon helyes, ahogyan a víz a megdőlt kőzetrétegeken átbukva folyik alá!

a Ferde-vízesés

Kicsivel odébb pedig már a Csepegő-sziklákban gyönyörködhettünk. Itt a patak egy nagyobb medencébe sokasodik, és a medence falát képező sziklák úgymond könnyeznek, csöpögnek, azaz a sziklákból/alól/közeléből is fakad víz, és csöpög bele a patakba. Csudajó! (Sajnos erről nem sikerül igazán jó képet lőnöm, valahogy nem adják vissza, milyen remek élőben!)

a Csepegő-sziklák

Ez egy szép útvonal, azon igyekeztem a túra során, hogy erre mindenképp jöjjünk el. Korábban kétszer jártam erre, és az egyik alkalommal végig a patakban mentünk mezitláb, a bakancsot vállunkra dobva :-)

Szegény anyukámnak itt már nagyon vége volt. Elmondása szerint a lábai már alig bírták el, s valahányszor magasabbról kellett lelépni, félő volt, hogy összecsuklik. Úgyhogy néha megtámasztottuk szegénykét :-) Apa talán jobban bírta, de neki is már igen elég volt. 

úton a patakmederben

A Pisztrángos-tavaknál tartottunk egy rövidke pihenőt, majd az erdei iskolánál is. Itt láttam aztán igazi mézeskalácsházat :-)

mézeskalács házikó(k) :-)

No, nem sokára beértünk Óbányára, utunk kezdő- és végpontjára. Anyukám már teljesen szótlanul döcögött, szépen lassan csorogtunk az autó felé, mely a falu túlsó végén várt minket. Megálltunk a kocsmánál (melyben leledzik a Dél-dunántúli Kék helyi bélyegzője), került egy sör és két jégkrém, és egy kis pihenő. Aztán irány az autó, felkötöztük az odaérkezésünkkor leszakadt kipufogót, majd indultunk haza :-)))

Summa summárum: csodaszép a Mecsek, gyönyörű a Kelet-Mecsek, és én még SOKAT-SOKAT RENGETEGET SZERETNÉK ERRE JÁRNI!!! :-)