Élményeink a Grossglockner környékén - 2. rész

[Mivel időben picit megcsúszva született meg a beszámoló folytatása, a történések felfrissítése végett érdemes lehet beleolvasni az 1. rész végébe.]

Az ébresztőt rögvest kinyomtam, mivel ugyebár nem aludtam... Miki is ébredt nyomban.

Hideg volt, folyamatos remegésben szenvedtem. Ennek azonban szerintem csak egy részét lehet a hőmérsékletre kenni, a másik része inkább lelki eredetű volt (néha van ilyenem). Igyekeztünk összekapni magunkat, mivel a terv az volt, hogy 5-kor elindulunk a csúcstámadásra. Miután a sátrat (melyen csillogott a zúzmara) is összecsomagoltuk, reggelizni mentünk a tegnap is használt, ház melletti asztalokhoz, s a többiek is szállingóztak kifelé a hüttéből. Még csontsötét volt.

Azt elfeledtem említeni, hogy még tegnap kisült, hogy nekem nincs sem esőnadrágom, sem kamáslim, és a bakancsom is "maximum kertészkedésre használható" állapotban leledzik... Ez utóbbi főleg elszomorított, mivel egyrészt gondot okoz új bakancs beszerzése, másrészt pedig még oly fiatal: márciusban múlt 2 éves... Túravezetőnket a másik két hiányosság is meglepte, aztán hála a csapattársak segítőkészségének, kaptam egy kölcsönkamáslit és egy kölcsönbakancsot. [Ilyen szakadtnak érezhette magát Erőss Zsolt, mikor pályafutása kezdetén a legújabb méregdrágába öltözött és felszerelt hegymászók mellett haladt a Himalájában :-)]

Éjjeli gondolatom, miszerint el sem kellene indulnom a csúcsra, ott motozott még az agyamban, de szóvá nem változott, s úgy voltam vele, hogy nem engedek neki. Megpróbálom én ezt a dolgot, aztán meglátjuk.

A csúcstámadó hátizsákunkon kívül a többi cuccunkat elhelyeztünk társaink szobájában, aztán fél óra csúszással elindultunk. Még a napfelkelte is bőven odébb volt, erőteljes félhomály uralkodott hideggel karöltve.

fényviszonyok fél 6 táján

Csapatunk 2 részre oszlott, ugyanis Zoli és Soma egy másik útvonalon, a Stüdlgrat nevű gerincen haladva tervezték elérni a csúcsot. Ez egy komolyabb mászóút, mindenképp mászási gyakorlat szükségeltetik teljesítéséhez. Mivel ők ennek nem voltak híján, már a Stüdlhüttétől kezdve külön utakon haladtak, s csak másnap reggel láttuk őket viszont. 

Mi heten az ún. normálúton indultunk a csúcs felé (ahogy nézem, ez az Alter Kalserweg nevet viseli). [Normálút: a csúcsra vezető legkönnyebb út. A normálút általában azonos az első megmászók útvonalával. Forrás: Földes András: Erőss Zsolt - A Himalájánál magasabbra. Libri Kiadó, 2013.] Eleinte köves ösvényen kellett haladnunk, aztán át kellett kelni a Ködnitz gleccseren, utána jött némi sziklás lájtos ferratas rész, majd 3450 m-en pihenőt szolgáltatott az Erzherzog Johann hütte. Kaptató várt még egy gleccseren, majd egy kicsit komolyabb sziklamászós rész. Az alábbi térképen pirossal és sárgával az útvonalunk:

a Stüdlhüttétől a Glocknerig

Haladtunk, s fokozatosan világosodott. Emellett is jó hideg volt, téli szerelésben nyomtuk. Varázsos volt, ahogy a távoli hegycsúcsokon fokozatosan megjelent a Nap fénye, míg egy ponton, emlékszem, már csak néhány méterre álltunk a fény-árnyék határától... Hőn áhítottuk a Nap melegét. Ezenközben a völgyeket felhők töltötték ki, mint valami tejtenger - többek között azt a völgyet is, melyen tegnap feljöttünk, melyben az autónk várakozik, s melyből az emberek felnézve most nem látják a Glocknert, hisz az a felhők felett emelkedik, fenségesen...

napfényes távoli csúcsok, felhőtenger és gleccser

Közben már láttuk Őt is, a Csúcsot, elénk került, s megmutatta magát. Hát igen, oda szeretnénk felmenni... Nem is tűnt olyan messzinek, olyan magasnak ebből a perspektívából.

dupla csúcs: Klein- és Grossglockner

A gleccserre érve felvettük hágóvasainkat - legtöbben sima snassz szürkét vagy feketét, de nem úgy Miki, aki rózsaszín példányt rántott magára :-) Elbűvölten örökítettem meg:

a 2013-as hágóvas-divatszín :-)

Komótosan haladtunk a gleccseren, én szokásom szerint a csapat vége felé. Egy darabig viszonylag lapos volt a terep, aztán enyhén emelkedőssé vált. 

Egyszer csak egy gigantikus hasadékot pillantottunk meg. A legelgondolkodtatóbb és legmeglepőbb azonban az volt, hogy a hasadék telibe egy gyalogösvényen terült el...

A hasadék mellett nekiveselkedtünk 2 kötélparti kialakításának. [Parti: csapatot alkotó, együtt mozgó, egymást biztosító hegymászók. Forrás: Földes András: Erőss Zsolt - A Himalájánál magasabbra. Libri Kiadó, 2013.] Én finoman jeleztem, hogy szívesen kerülnék Dávid partijába, mivel az ő haladási tempója igen szimpatikus volt számomra. Így is lett, így alkottunk két partit: 1. Dávid, Sanyi és én; 2. Miki, Judit, Tibor és Tamás.

kötélparti (fotó: Judit)

Szépen lassan haladtunk, meg-megállva. Itt figyelni kell a kötélre, hogy te és az előtted lévő között se túl hosszúra ne maradjon, se az ne legyen, hogy úgy kelljen rángatni a hátul haladót. 

Az út hivatalosan felvitt volna a sziklákra, de mi inkább megkerültük a sziklákat, és még egy kicsit tovább haladtunk a gleccseren. Így is el kellett azonban hagynunk azt egy idő után, úgyhogy ott következett a hágóvas leszerelése és némi szusszanás.

a gleccser peremén

Ezt követően az Erzherzog Johann hütte alatti sziklás felkapaszkodáson haladtunk, ahol kapaszkodó drót futott a falon. Csatolni nem csatoltunk rá karabinert, mert ahhoz túl lájtosnak ítéltük ezt a szakaszt. Engem viszont a folyamatos felfelé lépkedések igen fárasztottak, úgyhogy megint a végén cammogtam. Azért csak sikerült az utolsó vertikális lépéseket is legyűrni, s végre horizontális felületre lépni - itt voltunk az Erzh. Johann hütténél, 3450 m magasságban.

népek a felhők feletti hütténél

jó régi...

pihi

Nagy örömmel telepedtem le, s kezdtem neki a pihenésnek. Mind ezt tettük, közben pedig ettünk, s nem feledtünk el a tájban sem gyönyörködni. Bőven volt miben: körben madártejszerű felhők lebegtek, melyből csodás csúcsok és gerincek kukkantottak ki. S ott volt mellettünk a Glockner is, melyet folyamatosan szemmel tartottunk, méregettünk. 

Tamást szirénmód hívja a Glockner :-)
A felső gleccseren visz tovább utunk (fotó: Judit)

Közben forgattuk a naptejet is, mert azzal ebben a magasságban bizony nem érdemes spórolni. Sőt, megkockáztatom, hogy legalább 50 faktorost érdemes vinni (az enyém 30-as volt, és éreztem, hogy az közepesen kevés). Azt nem is említettem, hogy ragyogó időnk lett: vakítóan kéklett az ég, sütött a Nap, tehát az időjárás igazolta azon döntésünket, hogy a csúcstámadást a 2. napról a 3-ra tettük.

Izgatottan vettük észre, hogy megindult a cuccfelvonó. Pontosabban, hogy surrog és mozog a drót. Lestük, hátha felérkezik rajta valami - de ottlétünk alatt semmi nem történt. Nem is csoda, hisz sok ezer km hosszan (költői túlzás) vezetnek itt a zsinórok, ki tudja, mennyi idő után ér ide valami...

Talán fél óra pihenőt engedélyeztünk, mely után indulni kellett tovább. Átgázoltunk egy törmeléklejtőn, majd egy újabb fagyott-jeges-havas rész aljában megint hágóvasat vettünk magunkra. Eztán S-betűsen kanyarogtunk felfelé a gleccseren (igazából nem is tudom, ez gleccser volt-e), s meg-megálltunk csodálni a környező alacsonyabb fekvésű tájat, mely minden csodával szolgált, mire csak gusztusunk támadhatott: hó, sziklák, felhők, kék égbolt, apró hangyákként menetelő emberkék, kik nagyra vágynak...

arra fel! :-) (fotó: Judit)

a bal oldali egyik puklin az Erzh. Johann hütte

Ahogy közelítettük a jeges-havas-törmelékes rész végét, azaz közelítettük a mászósabb sziklás részt, vészesen sok színes, sziklákon masírozó paca került látószögünkbe. Ezek mind emberek? Mind az útvonalon mennek fel és le...? Atyaég...
Sajnos igen, ez volt a helyzet. A sziklákon túl sok ember vonult. Így pl. amikor a szikla aljába értünk, alig volt valami talpalattnyi hely, ahová félre tudtunk húzódni lehámozni magunkról a hágóvasat, ugyanis szemből jöttek lefelé a népek, és hátulról is érkeztek. Egy csapat pl. mikor beért minket, a vezetőjük türelmetlen hessegő kézmozdulattal és hozzá passzoló hanghatással jelezte, hogy tisztuljunk az útból, hadd menjenek.

Kötélpartik amúgy is lassabban haladnak, mint egyének. S minél több ember van egy partiban, még inkább csökken a tempó. Aztán a folyamatos félrehúzódások, hogy elférjenek a szembejövők, vagy ha hátulról bevágott egy parti a mi partinkba, akkor inkább elengedtük őket... Nehezen jutottunk csak előre, azaz fel.

Mi is két partiban haladtunk a sziklákon, az elsőben Miki, én, Judit és Tamás haladtunk, a Dávid-Tibor-Sanyi parti pedig lemaradt a lassító tényezők hatására. Miattuk egy helyütt még német nyelvtudásomat is megcsillogtattam, amikor egy magányosan mászó bácsitól megtudakoltam, látta-e őket lentebb, tud-e róluk valamit, hogy jönnek-e, mert akkor már egy ideje vártuk őket... A bácsi megnyugtatott, hogy igen, jönnek, s ő ment tovább. (Később még lesz róla szó, bámulatos volt az öreg...)

csúcsforgalom a csúcs felé

Felkapaszkodtunk a fenti kép tetején látható útjelző tábláig, s ott fél órás kényszerpihenőt tartottunk, a szikláknak dőlve. A kényszer tárgya az volt, hogy bevárjuk társainkat, kik a sok jövő-menő embertől nem tudtak haladni. Konkrétan nagyjából fél órát vártunk rájuk. Közben már az idő is túlhaladta az optimálist, azaz már késő volt ahhoz, hogy csúcsra jussunk, s le is tudjunk menni a Stüdlhüttéig. Judit szólt, hogy ő totálisan szédül minden egyes mozdulatnál, ezért ő semmiképp nem megy tovább. Miki is mondta, hogy úgy gondolta: ha a többiek felérnek idáig, itt kellene megbeszélni, hogy mi legyen a továbbiakban. Úgyhogy miután Dávidék is megérkeztek, feltette a kérdést: ki szeretne továbbmenni a csúcsra? Dávid és Tamás jelezte, hogy mennének. A többiek nem, ki-ki más okból. Nálam az ok az volt, hogy a fél órás várakozás alatt kellemesen elbágyadtam, amolyan szunyókálás-közeli állapotba kerültem. Úgy hiszem, ott el is aludtam volna (oxigénhiány...?). S ilyen állapotban biztos, hogy csak lassítottam volna a többieket. (S ma már szerény fizikai adottságaim mellett is jó adag munka volt a hátam mögött.) No meg mint mondtam: minél több az ember egy partiban, annál lassabban halad. Márpedig most ha Dávid és Tamás csúcstámadnak, azt minél gyorsabban kell megtenniük.

Ahogy elnéztük az út folytatását, sajnos konstatálhattuk, hogy az emberhordák nem csökkennek. Így aztán Dávid és Tamás el is indultak gyorsan, mi pedig felkészültünk a visszaereszkedésre.
Közben megfigyeltük jól a bácsit, akitől felfelé jövet tudakozódtam. Ő most lefelé ereszkedett, meg-megállva, semmi kötél, biztosítás nélkül, és tök egyedül. Én ezt döbbenettel szemléltem. Többször megállt, habozott, merre induljon. Nem volt fiatal... Szerintem roppant vakmerő volt, vagy naiv, ezt nem sikerült eldöntenem. Sem azt, hogy bámulatosan bátor, avagy épp hogy hülye... De valahogy lejutott :-)

És akkor jöjjön most a csúcs-csapatfotó, melyet Soma gépével készítettek a sikeres csúcsjárók! Ugyanis ahogyan későbbi elbeszélésükből megtudtuk, Dávid és Tamás még 2,5 órás kemény munkával érték el a csúcsot, ahol találkoztak Somával és Zolival, s nagy volt biza az öröm! Csúcs, hogy feljutottak, gratulálok nekik most így is, gyönyörű teljesítmény volt! :-)

Soma, Dávid, Tamás és Zoli a Grossglockneren (3798 m)

A mi lefelé ereszkedésünk során Miki biztosított minket, azaz mindig ő maradt felül, amíg mindannyian lejjebb haladtunk egy-egy szakaszt. Voltak necces részek, melyektől már felfelé jövet is előre tartottunk ("milyen lesz majd itt lefelé menni..."). Nem volt mindig egyszerű, sem gyors. Örültünk, mikor leértünk a sziklás részről, mert a jeges-törmelékesen gyorsabban tudtunk haladni már. Ami nagyon furcsa volt számunkra, hogy még mindig szállingóztak felfelé emberek. Ilyen későn menni csúcstámadni...? (Nem tudom pontosan, mennyi idő lehetett, de javában dúlt a délután.)

Lefelé utunkon először újra megálltunk az Erh. Johann hütténél egy szusszanatra, evés-ivás, wc. (Ez utóbbi már igazi magashegyi budi volt, ún. biowc, pontos működési elvét nem ismerem.) Majd ledöcögtünk a sziklákon futó drót mentén, most viszont úgy döntöttünk, új utakra tesszük lábunkat, és később térünk rá a gleccserre. Úgyhogy jó darabig még köveken haladtunk, míg odaértünk a lélegzetelállító Álló Lapok Vidékéhez (az elnevezés nem hivatalos, de akár az is lehetne). Ez a rész Miki kedveltje volt, ő már ismerte. Szuper látvány volt, és elgondolkodtató, és egyedi :-)

Judit és Miki az Álló Lapok Vidékén

ahogy az istenek egymásra hányták...

A sziklát ugrással tudtuk elhagyni, és egyből a gleccseren landoltunk. Miki kivételével hágóvasat húztunk, ő pedig élvezettel látott neki leszánkázni a havon. Mi szögeinken lépkedve, megfontoltabban követtük.
Utunk során néztünk hasadékokat, melyek rejtett mély bugyraikba gyorsan nyelték az olvadékvizet, Tibor tengerszemet csodált, Sanyi pedig lejjebb, már a ház közelében virágokat. A gleccser sokkal olvadtabb volt, mint hajnalban, mikor a Napot megelőzve caplattunk rajta felfelé.

Be kell tennem a Sanyi által lefényképezett csodálatos szépségű virágot, mert nekem leesett az állam, és győztem csodálni, amikor megláttam :-)

havasi kökörcsin (fotó: Sanyi)

A meghatározásért köszönet biológus barátainknak!

Késő d.u. értük el újra a Stüdlhüttét. Mind ízlelgettük magunkban a történteket: kudarc? Helyes döntés? Hiányérzet? Vagy így is teljes? Ezt mind egyénileg döntöttük el. A magam nevében azt mondhatom, hogy szerintem helyesen döntöttem azáltal, hogy lassabb személyemet nem tettem rá a gyorsabban haladókra, és talán az sem baj, hogy nem gyötörtem magam halálra. Ameddig eljutottam, onnan is feledhetetlen élményekkel tértem meg, és csodákat láttam - természetesen a csúcsélmény ezt jól megdobta volna, de ahogy a hegymászók mondják: a csúcs ott van, és vár. Vissza lehet térni még egy próbára :-) Összességében: egy pici hiányézet azért maradt bennem, de így is úgy éreztem, hogy szép teljesítményt nyújtottam, és gyönyörűségek jutottak osztályrészül.

Ezért aztán este meg is jutalmaztam magam egy ún. salátával, melyet a hütte étkezőjében válogattam össze a salátás asztalról a legnagyobb vegyességben, a legnagyobb tányérban, növényi és husis összetevőkből, mindösszesen kevés €-ért. A ház melletti asztaloknál fogyasztottam, ahol a többiek főzték a vacsorájukat.
Gondolkoztunk azon, mi lehet a többiekkel, és arra jutottunk, hogy valószínűleg ma már nem tudnak lejönni a hegyről. Kérésünkre Miki megpróbált telefonon kapcsolatba lépni velük, ami sikerült is, és minden úgy alakult, ahogy számítottunk: ők négyen a csúcson összetalálkoztak, utána együtt mentek lefelé, és az Erzh. Johann hüttében maradnak éjszakára, s reggel jönnek le hozzánk a Stüdlhüttéhez.
Ebben megnyugodva Tibor és Sanyi nyugovóra tértek szobáikban, mi pedig fontolgattuk Dávid és Tamás felajánlását, miszerint foglaljuk el éjszakára helyeiket a menházban. Én nyomban benne voltam a dologban (meleg zugban szerettem volna pihenni), de Miki nem túlzottan vágyott be a házba, s végül csak a társaság kedvéért döntött mellette. Így aztán bevettük magunkat a meleg házba, s elrendezkedtünk a szobában.

Jólesően nyúltam el az emeletes ágy felső részén a hálózsákban, de azt most sem mondhatnám, hogy rámszakadt volna az álom. Hosszabb ideig félálomban leledzettem, s így hallottam, hogy valaki bejött, és többször kérdezte: "Was ist deine Name?" (Másnap tudtam meg, hogy egy alkalmazott jött be, és felőlünk érdeklődött; én nem tudom, miből szimatolta ki, hogy valami nem 100-as velünk? Mert ha úgy vesszük, félig illegalice laktunk ott.)
Éjjel meleg volt, és nem volt levegő...

Utolsó reggelünkön is vakító Napsütés fogadott, és hűvös. Kicuccoltunk a ház napos oldalára, hogy ott reggelizünk meg, főzünk kávét, teát. Ahogy térültem-fordultam, hirtelen kiszúrtam, hogy a házzal szemközt, a hatalmas szakadék peremén (mely szakadék egy gleccservölgy pereme) egy csapat zerge (? én annak fogom őket nevezni) legel. Nyomban felélénkültem, és feléjük indultam fényképezővel felszerelkezve. Szóval Mikinek, aki meg szólt Juditnak, így aztán mind a zergék közeli csodálására indultunk.

2 csapat volt. Nagyon közel engedtek magukhoz! Aranyosak voltak, ahogy ott reggeliztek a szép hegyi tájon :-) A vad-idilli képet némileg rontotta az egyik állat fülében fityegő műanyag biléta...

zergeseggek :-)

Épp fogyasztottuk a reggelinket, mikor az ösvényen feltűnt 4 társunk. Miki örömmel sietett eléjük, s kézszorítással gratulált nekik. Mi szavakkal adtuk tudtukra, milyen szép teljesítménynek tartjuk útjukat, mind a Stüdlgratot, mind a csúcs elérését, s mily büszkék vagyunk rájuk!
Nyomban forraltunk számukra vizet, s ők is ettek, ittak, pihentek. Újra együtt volt a csapatunk, s ment a kérdezgetés és élménybeszámolás. Az átéltekről csak ők tudnának beszámolni, én meg sem próbálom.

Ha jól emlékszem, 9 órát tűztünk ki indulási időpontnak. Előtte azonban még Sanyi gépével egy csajszi lőtt rólunk csapatfotót, íme:

veszteségek nélkül :-)

Elindultunk lefelé az úton, melyen 2 napja felfelé hurcoltuk málháinkat még a csúcstámadás előtt. Azóta mi minden van mögöttünk...! Kemény munka, gyönyörű látványok, tucatnyi érzés...

A Nap sütött, a mormoták füttyögtek, a tehénkék legelték a fincsi füvet, az olvadékpatakok csobogtak, mi pedig újra megpihentünk a Lucknerhütténél, és ezúttal Miki és Dávid is hintáztak, Tamás pedig slackline-on próbálgatta magát.
A parkoló közelében megnéztünk egy aprócska, fából készült templomocskát, ittunk egy forrásvízből, majd jót derültünk az ötletes helyiek időjárás-előrejelző készülékén. Az alábbi képsorok meséljenek először erről, azután én :-)

Bár talán ehhez nincs is mit hozzátenni, a képek szépen elmesélik :-) A lényeg, hogy nedves idő várható :-))

Hamarosan a kocsi mellé dobtuk zsákjainkat, majd immár utoljára pakoltunk szét. Rendeztük dolgainkat, búcsúpillantásokat vetettünk az immár látható Glocknerre, ki - ellentétben érkezésünkkel - most nem húzott felhőt arcára, majd Sanyi még megkötött egy üzletet [egy srác odajött, hogy egyikük elhagyta a beülőjét, nem tudnának-e tőlünk egyet bérelni, erre Sanyi inkább eladta nekik az övét :-))], aztán indultunk hazafelé.

Ez tehát 4 napos Glockneres utunk története. Csodás volt, szuper volt, élmények, munka, emberek, tájak, állatok, Nap, zúzmara, hó, fű.... Volt benne minden :-)

Köszönöm a Hétkalandnak a túrát, öröm, hogy megismertelek titeket :-)