irány a Nagy-Gerecse csúcs!

A múlt szombati Normafa TT után még rendelkezésemre állt egy szabad vasárnap, no meg az igény, hogy emberhordák nélküli magányos túrát tegyek valahol a környéken. Megböngészve a Vértes és a Gerecse térképét is, az utóbbi javára döntöttem, és a már régóta felém kacsingató Nagy-Gerecse csúcs meghódítására törtem (633 m). Ez a Gerecse-hegység legmagasabb csúcsa, és megenne a fene, ha itt élek, és nem mennék el oda! Így született meg az alábbi tekintélyes túra terve:

- Vértesszőlős - Baji vadászház - Tardos - Nagy-Gerecse - egyházi üdülő - Tardos - Baji vadászház - Vértesszőlős -

Meglehetősen későn, 10 órakor sikerült felkerekednem. Autómat Vértesszőlősön hagytam, s indultam fel a hegynek a piros jelzésen. Már fent jártam az erdőben, legalábbis testben. Ha lélekben is jelen lettem volna, azt a szakaszt talán meglehetősen egyhangúnak érezhetem: fahordó autók által kijárt földút, melyet időnként 180 fokos kanyarok törnek meg. Fel, fel. Lélekben azonban messze jártam...

Hamarosan elértem a Baji vadászházhoz, mely közelében elfogyasztottam reggelimet a tegnapi szenyó képében. Eddigre már igen megéheztem. A madárkák is kaptak néhány morzsát. Izzadva eltepert két terepbringás. Én is folytattam utam.

Kisvártatva egy kanyarban avarban kotorászó mókuskát vettem észre. Azonnal lemerevedtem, s kézbe vettem a fotógépet. Először Móki felfutott a fára, de aztán bátran újra lejött, s folytatta molyolását. Jópár képet elsütöttem róla, csak hogy biztosan legyen közte, amelyik sikerül. Lett is szerintem :-) :

Igazából szép idő volt, a nap sütött, de mégis valami számomra ismeretlen okból időnként melegem volt, de legtöbbször fáztam.

Láttam megint Caminos kagylókat ezen az úton, egy döbbenetesen hatalmas példányt is egy sziklán.

Kellemes út volt, többet kellett felfelé menni, mint lefelé, és ez most jól esett, ugyanis épp vad izomlázban szenvedtek a lábaim, s még a lábszáramban is lázadozott az izom, különösen lefelé menetnél. 

Nemsoká' megközelítettem a betonutat, ami nem túl szeretnivaló tény, de muszáj volt ezen leereszkednem Tardosba, mely település a Bikol-patak völgyében lapul. Még a leereszkedés előtt szusszantam egyet az elágazónál lévő pihenőben egy padon, térképeztem, s ittam. Sajnos rájöttem, hogy túl kevés kaját hoztam, így most ahhoz a kevéskéhez nem nyúltam hozzá. 

Eztán lecaplattam a faluba. Igazából helyes kis falu, bár a járdák létesítését nem vitték túlzásba. A falu közepén lévő 90 fokos kanyart csikorgó talppal bevéve szembetaláltam magam a még sok km-re lévő, megmászni kívánt Nagy-Gerecse csúccsal, melyet a fehér-piros tv-torony ágaskodása jelzett. Hűbakker, lehet kicsit túlvállaltam magam mára... Vagy legalábbis későn indultam el. Na, hajrá. 

Keresztezve ezt a bizonyos Bikol-patakot újra felfelé vitt az út. Hamarosan kiértem a faluból, s az erdőben haladtam. Itt ezt a részt Tűzkövesnek hívják, mely eredetét egy földbe tűzött alacsony tábláról le is olvashattam: 1. verzió: az itt vágtázó lovak patája alatt szikrát vetettek a kövek, 2. verzió: az itt található palakővel tüzet csiholtak a népek.

És egy nagy öröm ért hamarosan: egy fűben kotorászó cinkét igyekeztem lefotózni, s utólag nézve a képeket kiderült: kékcinke volt! Nagyon örültem ennek :-) Ő az:

 

És hamarosan megkezdtem a csúcstámadást, egész túrám fő célját. Mielőtt a kék háromszöggel jelzett útra léptem, lélegeztem egy nagyot, gondolván: hajrá! A röpke lelki felkészülést a szintvonalakat direktben merőlegesen metsző út indokolta.  

Kicsivel odább már lihegve erőlködtem csigatempóban. Cefetül éhes is voltam, s elég meredek út volt az, némileg sárral síkosítva. Úgy döntöttem: egy alkalmas helyen célszerű lesz elfogyasztanom maradék élelmecském ama részét, melyből talán meríthetek némi energiát. Így került terítékre a tegnapi túrán kapott Nógrádi Ropi pár darab félbetörött rúdja, valamint a szintén tegnapról maradt müzliszelet, melynek megtalálása mérhetetlenül boldoggá tett. Egy szép mohos fatörzsre telepedtem, és békésen megétkeztem. Nagyon szép volt itt, imádtam a helyet!

Viszont az idő vészesen haladt, s eddigre már tisztáztam magamban, hogy elfelejtettem fejlámpát hozni, s kérdéses, hogy vissza tudok-e érni világosban. Úgyhogy nem pihiztem sokat, nyomultam tovább felfelé.

Nem is olyan sokára egyszer csak felértem egy olyan helyre, ahonnan az út szintvonalon vitt tovább. Ekkor még nem tudtam, de itt volt vége a durva felmenetnek. Innen már lájtosabb volt. Alig-ösvényen haladtam a fák között. Szembejött egy 4 tagú csapat, megérdeklődték, milyen messze van Tardos időben. Nem tudtam mit mondani, nem néztem, hogy mennyi idő alatt értem ide onnan. No meg ez elég sokmindentől függ: tereptől, ember fizikumától stb. Erre rájőve döntöttem úgy, hogy én nem kérdezem viszont tőlük, hogy a csúcs mennyire van még.

Hamarosan egy geológiai mérőtorony tűnt fel. Azonnal elvigyorodtam, s bőszen reméltem, hogy nyitva lesz. És lőn: ajtaja nem volt, ahogy az illik, s emberi hangok szűrődtek ki belőle. Betoppanva abszolváltam, hogy egy srác meg egy csaj épp másznak lefelé. Rögvest felhívták a figyelmem a torony életveszélyes voltára, de ezt simán elengedtem a fülem mellett, elvégre mint tudjuk, az összes ilyen torony életveszélyes és tilos a bemenet stb. Miután ők eltávoztak, szabaddá vált előttem a létra, s robogtam is fel. Odafenn a várt széles panoráma fogadott, pl. ilyenek:

Fotózás után gyors térképezni kezdtem, s örömmel állapítottam meg: ez a torony magán a Nagy-Gerecse csúcson van! Tehát ez az, itt vagyok! Szuper :-)

Tovább nem is időztem, lemásztam, és mentem tova. Elcaplattam a mobiltorony, majd a tv-torony mellett. Az ösvényen egy testesebb beagle nyargalt velem szemben, akinek én persze igen megörültem, de ez nem volt kölcsönös: rám szinte pillantást sem fecsérelve loholt tovább. Hogy kié, honnan jött, én nem tudom, mert nem találkoztam utána emberrel.

Leszámítva a geo-tornyos csajt&srácot, akiket hamarosan lehagytam. Ők ráérősen andalogtak, én viszont téptem ezerrel, tudván, hogy még igen messzire megyek.

Nemsokára odaértem, amit a térkép egyházi üdülőnek (volt hercegprímási kastélynak) titulál. Először romokat láttam, ilyenféléket:

Ez lehetett régen a kastély. Aztán mellette, egy nagy tisztáson ott figyelt az üdülő elég szép épülete:

A területen lovak is legeltek. Embert nem láttam. Innentől egyébként kedvenc kékemen haladtam, és hamarosan meglepetten fedeztem fel az üdülő kerítésére eszkábált kékpecsétet! Én most a kék könyvemet sem hoztam el, meg nem is néztem, hogy hol van itt pecsételőhely - de akkor ezek szerint itt!

Már mindent csak kapkodva néztem meg, annyira siettem. Már azon is gondolkodtam, hogy talán Tardoson buszt kellene fognom, bár nem nagyon akartam ilyet elkövetni.

Innentől a kéknek szerintem egy nagyon szép szakasza van, nekem legalábbis nagyon tetszett. Alig várom, hogy majd itt kékezzek!
Emellett viszont alig vártam most, hogy megint Tardoson legyek. Elhatároztam, hogy addig nem nézem meg, hány óra, amíg oda nem érek.
Nemsokára aztán megláttam csúcstámadásom útvonalát, a kék háromszöget bal kéz felől, s tudtam, hogy már csak egy-két ösvényen kell átkelni, s beérek a faluba. (A Nagy-Gerecsén ugyanis egy kört írtam le.) És lőn. Gyakorlatilag átvágtáztam a falun, le a patakig, onnan meg több km-en át felfelé, intenzív tempóban. Eltéptem néhány bottal totyogó öreg mellett, megsajdítva ezzel talán szívüket. De muszáj volt sietnem. A belem lógott, a gyomrom veszettül korgott, s a Nap ment lefelé.

Az út menti pihenőnél most újra megálltam, felöltöztem rendesen, mert fáztam, ellenőriztem a térképet, s előástam utolsó elemózsiámat, egy almát. Aztán uzsgyi. Az út majdnem megtréfált, de idejébe rájöttem, melyik a helyes. Viszont megint emelkedő jött hosszan, s a félig megrágott almát fagyott ujjaimban szorongattam hosszú szakaszon át, mivel a lihegéstől nem tudtam rágni. Meg nem is kívántam igazán.

Folyamatos sietős tempóm meghozta gyümölcsét: feltűnt a Baji vadászház. A reggel madaraknak dobott morzsáim még mindig ott figyeltek a földön. Siettem tova.
A Vértesszőlősre hosszan ereszkedő erdészeti úton anyukámmal való telefonálással ütöttem el az időt, így azt a szakaszt szinte észrevétlenül tettem meg. Egy kanyarból kibukkanva egy 7 tagú őzkolóniába futottam, akik átgaloppoltak az úton, és nem messze a fák között megállva figyeltek engem. Aranyosak voltak :-)
És sikerült: 6-ra beértem Vértesszőlősre, már erősen alkonyult ekkor. Megcsináltam!

És baromi sokat mentem, baromi intenzíven, baromi éhes voltam, és baromi jó érzés volt az egész :-)

Fotóim.