Óda a medvehagymához

Húsvét alkalmából terveztem megírni ezt a két nyúlfarknyi történetet, melyek az idei medvehagymázós túráimat örökítik meg, azonban egy kicsit csúszott a dolog. Viszont a téma továbbra is aktuális, hiszen még mindig macihagyma brummogástól hangosak erdeink.

A tavaszi meleg napsütés nem csak a medvehagymákat csalogatja elő téli álmukból, hanem annak vágyát is, hogy friss zöld leveleikkel ízesítsük ételeinket. Megszerzésük érdekében pedig nem kell mást tenni, mint felkutatni a legközelebbi lelőhelyet, és egy jót kirándulni a környéken.

Az Allium unsinum azaz a medvehagyma nevét arról kapta, hogy a barna medvék előszeretettel fogyasztják terméseit, és még a föld alól is gyakran kiássák, de hasonlóképp kedvelik a vaddisznók is – tudtam meg a Wikipédiáról.

A tudományos ismeretterjesztő sorok után most már tényleg jöjjenek a történetek.

A Gerecse erdeiben (2015. március 21.)

Az utóbbi időben Dorog az állandó kiindulópontja túráimnak, hiába hangsúlyozom minden alkalommal, mennyire nem nyerte meg tetszésemet a városka és közvetlen környezete. (A dorogiaktól ezúton is elnézést kérek.) Viszont a tágabb környezete nagyon is kedvemre való, pláne akkor, amikor a Gerecse egyes részeit smaragdszínű levélszőnyegek lepik el medvehagyma formájában.

Az idővel és a tömegközlekedési eszközökkel folytatott harcom is megszokott program, ez most sem volt másként. Ezúttal vonat helyett busszal közelítettem Budapestről Dorog felé, hogy aztán 20 perc várakozást követően átszálljak a Bajót felé tartó buszra. Ez elméletben mind szép és jó, de persze amilyen szerencsém van, az első busz összeszedett egy jó 15 perces késést, így egy ponton már azért izgultam, hogy egyáltalán eljutok-e a túrám kezdőpontjára. A szerencse most is mellém szegődött, és pont elértem a csatlakozást. A kis eldugott falvak irányába valahogy mindig nagyon vidám hangulatú buszjáratokat fogok ki, beszédes és érdeklődő sofőrökkel/utasokkal, akik általában csodálkoznak, hogy mit is keresek én arrafelé egymagamban. Ezúttal medvehagymát.

Az utam tehát Bajótról indult a Bajna felé tartó autóúton, ahol néhány km után becsatlakoztam a kékbe, és onnantól kellemesebb környezetben baktattam Pusztamarót irányába. Útközben örömmel nyugtáztam, hogy ugyan alig láthatóan, de már bontogatják új leveleiket a fák, érzik, hogy tavaszodik.

Medvehagymázásra két lehetőség állt rendelkezésre:

1.) Elmegyek egészen a Gerecse üdülőig (és közben beszerzek 2 kéktúra pecsétet).

2.) Pusztamarót előtt rákanyarodok a pirosra, és Pisznice-nyereg közelében medvehagymázom.

Sajnos a Gerecse üdülő túl messze volt, és a kéken tovább haladva sehol nem tudtam volna buszra szállni, ezért a második lehetőséget választottam, annyival kiegészítve, hogy azért Pusztamaróton megszemléltem a történelmi emlékhelyet (ha már rajta van a kék igazoló füzet hátulján), és szereztem egy pecsétet.

Az emlékhely szomszédságában elköltött ebédet követően, picit visszafelé haladtam azon az úton, ahonnan jöttem, majd rákanyarodtam a pirosra Lábaltan felé. Elkerültem egy kiránduló családot, és alig vártam, hogy megpillantsam a medvehagymás területet. Ez még kicsit váratott marára, előtte át kellett haladjak egy olyan erdőrészen, melyet alaposan helybenhagyott egy korábbi vihar. A kicsavart, félbetört, kidőlt fák látványa elég lehangoló volt.

Derékba tört fák

Haladtam tovább rendületlenül, és egyszer csak ott volt jobb kéz felől, a fák tövében, kb. 50 m-re  az úttól a nap fénypontja: a medvehagyma mező. Örömmel gyönyörködtem a látványban, majd szedegetni kezdtem a friss levélkéket. Rövidesen csatlakozott hozzám a korábban látott család is, és kellemeset beszélgettünk gyűjtögetés közben. Mikor megszedtem a tervezett mennyiséget, elköszöntem tőlük, majd sietősen Lábatlan felé vettem az irányt, ahol el kellett érjem a buszomat. Nagyjából 4 km állt előttem, azonban nem tudtam pontosan, hogy Lábatlan mely részére fogok érkezni, és azt se tudtam pontosan, hogy a kiszemelt busz hol fog megállni (ez a rész már pont nem volt rajta a térképemen). Ezért erőltetett menetben siettem a cél felé, ahova viszonylag gyorsan megérkeztem, a fellelt buszmegállóban volt megállója a buszomnak, és még arra is maradt időm, hogy egy kellemes medvehagymás-szendvicses uzsonnát elköltsek a Duna parton.

A túrát követő napokban következett a zsákmány egy részének elajándékozása, illetve feldolgozása. Készült belőle pogácsa, leves, pesto és néhány zacskónyit le is fagyasztottam későbbi felhasználásra. Íme egy kis ízelítő az eredményből:

Ezért a nagyszerűen fotózott és szerkesztet képért
ezer köszönet Zolinak :)

Húsvéti medvehagymázás (2015. április 5.)

Húsvét vasárnapjának délelőttjén meglepetésszerű telefonhívás érkezett Diától, aki anyukájával medvehagyma túrát tervezett be délutánra, és ezen alkalomból meginvitáltak engem és anyukámat, hogy tartsunk velük. Az ötlet nagyszerű volt, ezért örömmel velük tartottunk. A helyszín szigorúan titkos, ezért a későbbiekben kerülni fogom a pontos helymegjelöléseket és elnevezéseket. Ha valaki mégis felismerné a helyet, kérem, hogy ne árulja el a kommentekben!

DiaAnyu és AnettAnyu: a két Magdi :)

Parkolást követően, néhány km betonúton sétálás után egy nagy tisztásra értünk, ahol el kellett döntenünk, hogy melyik irányba haladjunk a kéken. Rövid tanácskozást követően arra az elhatározásra jutottunk, hogy jobbra indulunk, mert arra nagyobb valószínűséggel tudtuk elképzelni a medvehagyma lelőhelyét. Szép erdős részen haladtunk keresztül, ahol tényleg minden fa tövében viríthatott volna egy csokor medvehagyma, annyira beleillett volna a tájba. Ehelyett be kellett érnünk néhány csenevész szállal, melyeken ha megosztoztunk volna, akkor egy fél levélke jutott volna egy emberre. Minden kanyar után reménykedve néztünk szét, hátha megpillantjuk az áhított hagymamezőt, de csak nem akartak előbukkanni. Egy erdei edzőgéphez értünk (ahol egy ideig azon morfondíroztunk, hogy vajon hogyan is működhet a szerkezet, mert a használati útmutatót lespórolták), majd az ég felé tekintve aggódni kezdtünk, mert sötét fellegek gyülekeztek és a szél is feltámadt. Nem hagytuk magunkat elriasztani, haladtunk tovább. És milyen jól tettük! Az út mellett bal oldalon, a fák között egyre nagyobb foltokban találtunk medvehagymát.

A kékről áttértünk a kék háromszögre, amely mentén hamarosan hatalmas mezőre bukkantunk az áhított zöld levelekből. Mind a négyen szorgalmas gyűjtögetésbe kezdtünk, ügyelve arra, hogy egy tőről lehetőleg csak egy levelet tépjünk le. Igazán nagyon kellemes kis lelőhelyre bukkantunk, amely nem lehet túlságosan ismert, mivel nem nagyon látszott rajta korábbi szedés nyoma. Titkosságát szeretném a továbbiakban is megőrizni, ezért nem jelölöm meg pontosan a helyét.

Medvehagyma akciócsoport :)

Szedegetés után csoportképet készítettünk egy esőbeállónál, majd picit eltévedtünk, és egy viszonylag ismert forrásnál bukkantunk ki. Azt meg kell jegyezzem, hogy az otthon fellelt térkép nem éppen mai darab, 1988-ból való, viszont a környék turistaútjai meglepően változatlanok maradtak az azóta elmúlt, közel 30 évben.

A helyes út meglelését követően egy meglehetősen meredek kaptató állt előttünk, melynek látványától DiaAnyu nemtetszését fejezte ki idősebbik leánygyermeke felé, és felemlegette egy korábbi családi kirándulásukat, ahol hasonló terepviszonyokkal kellett megküzdeniük. Dia kedves és biztató szavai megtették hatásukat, és anyukája leküzdötte az emelkedőt. AnettAnyu rendszeres túrázó lévén, jól vette az akadályt,és négyünk közül elsőként érkezett meg a környék legmagasabb pontjára.

Innen már lefelé vitt az utunk, lassan kezdett esteledni, és a szél is feltámadt néha. Újra a kéken haladtunk, bár ez nem látszott, mivel éppen felújítás alatt álltak a szakasz jelzései, és egyelőre még csak a fehér téglalapok voltak felfestve a fákra. Ez a tény egy útkereszteződésben adott némi okot találgatásra, ahonnan 3 irányban haladtak tovább a fehér téglalapok. Végül kiokoskodtuk, hogy melyik lehet a kék, döntésünk helyesnek bizonyult. Rövidesen elértük a tisztást, ahol a túra kezdetén a jobbra haladás mellett döntöttünk, azonban ezúttal balról érkeztünk, tehát egy kis körtúrát tettünk.

Titkos utakon

Húsvét vasárnap alkalmából, a finom ebéd után rendkívül jól esett a mozgás. Hazafelé menet Diáékat meginvitáltuk magunkhoz egy kis sütizésre és üdítőzésre, melyet elfogadtak, és jó hangulatban fogyasztottuk Anya szuper sütijeit és házi baracklevét.

Első Gerecse50-em

Kissé félve álltam első G50-em elé, mivel az utóbbi hetekben - úgy éreztem - jelentősen veszítettem edzettségemből. Életemre az ülés volt a jellemző, melyre a munka és a szakdolgozat írása kényszerített. Jellemző volt még a lustaság is, melyet hagytam magamon elhatalmasodni. Így aztán érthető, hogy tartottam egy 50 km-es tt-től.

Annyit tettem csak, hogy két előző nap elvoltam futni egyet. Ez szerintem kevés felkészülésnek, és senkinek sem javallanám, hogy ennyi elég.

Na, de 6:45-kor összejött kis csapatunk a rajtnál. Jelen volt Túrá Zoltánunk, és az ő barátai: Klaudia, Péter és Gabesz, valamint szerény személyem. S már indultunk is. Már a városon áthaladva feltűnt nekem, milyen kényelmes sétálós tempót vettünk fel, de ekkor még szó nélkül alkalmazkodtam ehhez. Hamarosan Klauval elegyedtünk csevelybe, s egyre több hasonlatosságot fedeztem fel bennünk. Eleinte még figyeltük a fiúkat, hogy hogy jönnek, de aztán már kicsit jobban szabadjára eresztettük a lovakat, s csak az első EP-nél vártuk be őket, ami a János-forrásnál volt. Közben nyilvánvaló lett számomra, hogy nekem ez a tempó túl lassú, s bennem volt a mehetnék. Meg úgy voltam vele: majd a végén valszeg úgyis jelentősen veszítek a sebességemből, most mennem kellene hát, amíg tudok. Klau is jelezte, hogy ő is bírna jobban menni, s az előző években mindig a fiúk sebességéhez alkalmazkodott. Úgyhogy megbeszéltük, hogy elhagyjuk a srácokat, s megyünk gyorsabban. Így is tettünk, s legközelebb már csak este a célban találkoztunk velük.

Azt kell hogy mondjam, hogy Héregig, azaz az 5. EP-ig nagyszerűen ment minden. Ez nagyjából a táv fele (26,3 km). Meg voltam lepődve magamon, hogy milyen jól bírom. Már túl vagyok egy olyan távon, mintha egy 20 km-es TT-n lettem volna, s még csak nem is érzem, semmi bajom. Szóval arra jutottam, hogy agyban dől el minden: a 20 km-esen tudom, hogy az csak annyi, tehát akár már az elejétől jobban fáradok. De most tudta az agyam, hogy ez biz jó sok lesz, s így jobban tudta magát tartani a testem is.

Klaunak semmi baja nem volt, de ez nagyjából végig jellemző volt rá, s amúgy is őt ki lehetne kiáltani a női terminátornak - de erről majd később még szó lesz :-)

Megemlítendő, hogy igaz lett, amit az időjárás jelentés e hétvégére mondott: kánikula volt szinte. Egész nap tűzött a nap, s ujjatlan pólóban és rövidnaciban nyomtam. Persze le is égtem, mert elfelejtettem reggel bekenekezni. Sebaj. 

Klaunak és Péternek le volt töltve a telefonjára valami program, ami GPS segítségével egy térképre rajzolta útvonalunkat, s talán még egyéb adatokat is rögzített (pl. sebesség). Ez viszont azt eredményezte, hogy - mivel végig futott a program - atomgyorsan merült Klau telefonja. Így ahol lehetősége volt rá, próbálta tölteni kicsit, pl. Tardoson a vendéglőben, vagy Héregen a réten egy fagyiskocsinál. 

Rengeteget beszélgettünk út közben Klauval, és én határozott lelki rokonságot érzek vele :-) Mesélt az ejtőernyős ugrásáról, amihez hatalmas kedvet kaptam, s az ő tapasztalatait meghallgatva talán fogok venni egy fitnesszlabdát, hogy az irodában azon üljek :-)) A futással, mint edzéssel kapcsolatban is sok tapasztalatot cseréltünk.

Sok számomra ismerős helyen ment egyébként a túra. Az utóbbi időben megejtett kószálásaim színterei voltak ezek. 

Tardos után, a Gerecse-csúcs alatt értük el a legmedvehagymásabb helyet, ami a Gerecse-üdülőnél, vagy más néven volt hercegprímási kastélynál terül el megszámlálhatatlan mennyiségben. Persze nem tudtunk, s nem is akartunk neki ellenállni, így megálltunk szedni egy adaggal - ahogyan sok más túratársunk is tett. Kiderült: Klau is meg én is krémlevest tervez gyártani belőle :-)

Aztán alighogy tovább ballagtunk, előre nézve úgy láttam, mintha a túrázók mellett egy disznó kószálna a zöldben. Mondtam is döbbenettel, hogy "az meg mi, malac? vagy kutya..." Persze az utóbbi ép ésszel valószínűbbnek tűnt. Aztán pár lépés után kiderült, hogy hagyjuk el az ép eszet :-) Ugyanis egy disznócsalád ott kajált a túrázók mellett, nem zavartatva magukat! Klau mondta, hogy mangalicák azok. Milyen aranyosak voltak a kicsik!!! Klau próbálta a telefonjával fotózni őket, én meg próbáltam odacsalni magamhoz, s meg is vakirgásztam kissé az egyik nagy hátát. A kicsiket azért nem lehetett megkörnyékezni. Döbbenet volt, de bazira örültünk nekik :-)

 Több meglepő dolog is volt ezen a túrán számomra. Az egyik, hogy nem mondhatnám, hogy a túrázók bőven el lettek volna látva kajával-piával, ahogy a TT-ken ez lenni szokott. Itt összesen egy db helyen adtak ingyen zsíroskenyeret, almát és egy pohár szódát - a többi helyen pénzért (!) vehettél magadnak a kirakott jóságokból. Ez nekem megdöbbentő, mert egy ezrest perkáltunk a részvételért, s abból nem hiszem, hogy csak ennyi jött volna ki.

Na mindegy, a szervezetem nem is igényelt szinte egész nap kaját - s ez volt a másik megdöbbentő dolog. Már otthon reggelizni sem igen tudtam (egy db főtt tojás pár csík sajttal), aztán az egész túra alatt egy müsliszeletet, egy csokit és egy pizzás csigát fogyasztottam el. Ez utóbbit is csak azért, mert azért mégiscsak kell valami, gondoltam. Klau egyébként ugyanígy volt ezzel, ő sem volt éhes, s alig evett közben.

Szóval Héregnél, nagyjából félúton tartottunk egy hosszabb pihenőt. Egy kellemes réten volt az EP, s lehevertünk kicsit egy napernyő árnyas sarka alá. Mint említettem, itt még egyáltalán nem éreztem fáradtságot, de azért úgy véltem, kicsit meg kell pihentetni a lábakat, meg itt nyomtam be a pizzacsigát is. Feltöltöttük vízkészletünket, Klau töltötte kicsit a telefonját, aztán bekentük lábainkat Naturland sport krémmel. Mert persze kiderült, hogy ugyanolyan krémünk van :-) Végül még fotózkodtunk a kiállított rőzsehordó Babi nénjékkel, aztán felkerekedtünk.

Klau már felhívta rá a figyelmemet, hogy itt jön a neheze. A következő EP közel volt, mindössze 1,9 km-re, viszont a szintemelkedés addig 240 m volt. Ez volt a Bánya-hegy. Bazi hamar lihegni kezdtem, s innentől kezdve erőteljesen lelassultam, s már nem tudtam tartani Klau tempóját. Ez a szakasz sokat kivett belőlem, nem is tudtam egyben felmenni, hanem sokszor megálltam közben. Klau remekül és fürgén felkocogott a hegyre, de aztán bevárt engem, és így a kövi EP-hez is együtt értünk oda. Onnantól egy viszonylag sík, rendkívül hosszú - 10 km-es - szakasz következett, s reméltem, majd ezen megpihenek. A sok emelkedő után ugyanis az enyhén lejtős, vagy akár sík út is pihentető tud lenni. De összességében azt kell mondjam, hogy Héregtől kezdve esett vissza a teljesítményem.

Vértestolna közelében volt a zsíroskenyerezős-almázós-szódázós hely. Semmit nem fogyasztottam, s Klau is csak a rend kedvéért evett meg egy kenyeret. Itt is már fáradt voltam, de még kibírtam, hogy ne üljek le. De innentől már határozott volt, s egyre határozottabb lett lábaim fáradtsága. 

Koldusszállásnál volt a 7. EP, s itt bizony már elterültem a fűben. Rámjött az ásítozhatnék, s szívesen lekucorodtam volna aludni egyet. Klau tök jól volt, semmi fáradtság nem volt benne, sőt úgy mondta: a Bánya-hegy egyenesen feldobta, érzi magában az Erőt! A továbbiakban már sokszor kellett megvárnia, mert egyre lassabban tudtam haladni. S ez a szakasz, Koldusszállástól a Kis-réti vadászházig most szörnyű volt, mert végig emelkedett (120 m). Ezt eddig észre sem vettem, amikor egyéb túrán jártam erre - de most még a csontjaimban is éreztem, s igen lassan vonszoltam magam. A Kis-réti vadászháznál meg sem álltunk, csak pecsételtünk. Tudtam, hogy innentől kezdve már nem nagyon kéne megállnom, mert ez már az az állapot, amikor egyre nehezebb továbbindulni egy leülés után. 

Már nem sokáig haladtunk együtt Klauval, mert egyszer csak megkérdezte, hogy gond lenne-e, ha ő előremenne. Megnyugtattam, hogy dehogy gond - s innentől mi is elszakadtunk egymástól. Elgaloppolt.

Lassan poroszkáltam tovább. Kész voltam teljesen. Már a legapróbb emelkedők is valóságos hegyeknek tűntek, s sűrűn megpihentem, miközben megmásztam őket. 

Azért valahogy csak odaértem az autópálya hídhoz, ahol az utcsó előtti EP volt. Itt viszont már nem bírtam ellenállni a pihenés csábításának, s lezuttyantam a fűbe. De édes volt! Legszívesebben el is feküdtem volna, de azt azért nem engedtem meg magamnak. Vízszintesből még nehezebb lett volna újra útra kelni - főként azzal a tudattal, hogy innentől a Turulig a Panoráma-úton kell menni, ami nyilván végig emelkedik. Tehát pihentem kissé, magamba kényszerítettem egy csokit, ittam, nézelődtem - aztán valahogy, valamikor szörnyen lassan feltápászkodtam, s megindultam a felfelé vándorlásban.

(Hogy érzékeltessem Klau terminátor-voltát: utólag mesélte, hogy ezen a szakaszon egy katona csávóval vette fel a versenyt: egymás mellett tepertek egyre gyorsuló menetben, teljesen szó nélkül, azzal a céllal, hogy elsőként érjenek a Turulhoz :-D Végül döntetlen lett! Klau tudta tartani egy katona tempóját! Teljes tisztelet!!!) 

Én meg alig húztam magam valahogy. Egyre többször jutott eszembe a hányás - nem igazán tudom, miért, mert a gyomrom rendben volt, meg nem is nagyon lett volna mit kihányni, de mégis az eszembe villant. Egyszer csak jött Petitől sms, amit még elolvastam, viszont a válaszoláshoz már nulla erő volt bennem.

Hamarosan megláttam az úton egy felfestést: "800 m a célig", majd picivel odébb: "MÁR KIBÍROD" Óóóóó, istenem.... Kétségeim voltak... 

Némileg odébb újabb felirat: "500 m a célig". Atyaég, még csak 300 m-t tettem meg??? Pedig úgy tűnik, évszázadok óta megyek!!!.... 

De felértem, itt voltam a madárnál. Pecsét, majd megállás nélkül irány lefelé a lépcsőn. Még a házunkat sem tekintettem meg. Innentől viszont érdekes módon nekilendültem. A lépcső ilyenkor vicces látványt nyújt: a túrázók a korlátba kapaszkodva óvatosan araszolnak lefelé, mint akik becsináltak :-D Én meg eltéptem mellettük, szökkentem lefelé a lépcsőkön kapaszkodás nélkül. Magam is meg voltam ezen lepődve, de örömmel használtam ki-tudja-honnan-jött energiámat, hogy mielőbb leérjek már a parkba. Előzgettem sorban a népeket, s már lent a városban is jó tempóban közelítettem célomat. S beértem, 17:45-re, tehát 11 óra alatt teljesítettem! Megkaptam a kitűzőt, s nem is omlottam le egyből egy üres helyre, hanem nekiálltam Klaut keresni. Nem lett meg, csak később, s onnantól együtt vártuk a fiúkat, kik 8 után érkeztek. Eleinte pihentünk, majd nekiálltunk kipróbálni a szomszédos hiper-modern-szuper játszóteret. Isteni volt!! Estünk-keltünk, s marha jó játékokat teszteltünk :-D Nem gondoltam volna, hogy még ilyenekre képes leszek a G50 után, de az igazság az, hogy nagyon hamar kipihentem magam. Klau meg... Hát ő el sem volt fáradva. Azt mondta, simán még 5-6 km-t le tudna futni. S amúgy mindez, hogy ilyen terminátor, annak köszönhető, hogy az utóbbi hónapokban bazi intenzíven edz. Lám, ezt teszi a jó kondi. Mindenkinek ajánlom!!!

Hát bocsi, ha megint túl bő lére eresztettem, de ez nekem - az első G50-em lévén - sok újdonságot és élményt nyújtott :-) Szuper, hogy meg tudtam csinálni, és viszonylag elégedett vagyok magammal, bár van mit fejlődnöm, azt is látom.

Szabad-e beleírni? :D
Köszi ;)


Sajnos mi kicsit tényleg lemaradtunk, de nem is baj. Számomra ez a túra tavaly is arról szólt, h. egyik legjobb barátomékkal egy szép napot együtt tölthessek, mert nagyon ritkán járok Győrbe, és sajnos kevés alkalmunk van találkozni, uh. egyáltalán nem érdekelt mikor érek be.
Remek napunk volt, gyönyörű idő. Én annyira durván nem sültem le, mint a Dia, de kicsit cigányosodtam én is.


A túra eleje egyből hegynek felfelé visz, jó kis bemelegítés. Utána a Bánya-hegyet leszámítva nincs is nagy gond a szintemelkedéssel. Én az ottani nehézségeket, egy helyben gyűjtött szerencsekavics segítségével gyűrtem le, egy megálló közbeiktatásával gond nélkül  felértem a csúcsra.
A tavalyi kínkeserves vége-vonaglásból, napokig tartó talpfájásból tanulva, idénre beszereztem magamnak két jó túrazoknit is, így egész tűrhetően bírta a talpam a strapát. 


Mi annyira nem kapkodtunk, hogy Tardoson egy jó korsó hideg sör legurítása is belefért :)
A malackákkal mi is találkoztunk, de - valószínűleg a Dia abajgatásának köszönhetően - kissé hátrébb húzódtak már, a kastély közelébe :) Gyönyörű egyébként az a szakasz, amit én csak Medvehagyma-völgynek hívok :) Még oda se értünk, de a szél már hozta magával a mindent átható illatot. Érdekes sziklaformációk, összefüggő medvehagymapázsit, és egy remekül felújított kastély udvarán legelésző mangalicák :) Ha nyerek a lottón, odaköltözök. 
Szerencsére a kék is erre visz, és annak ellenére, h. Koldusszálláson is már vagy ötször jártam, nincs még erről a szakaszról egy pecsétem sem. Idén pótolandó.


Az ellátással én sem voltam megelégedve, egy csoki még minimum belefért volna, a szóda mellé esetleg szörp, zsíros mellé lekvároskenyér. Igaz, h. rengeteg szervező volt, nem tudom ők önkéntesek-e, vagy kapnak-e ezért pénzt is, mindenesetre ezek igazán nem jelentettek volna sok pluszköltséget, annak tudatában főleg, h. a túra eléggé szponzorált is (Decathlon, FHB).
Dia, az úton található felfestés átvágás!!!! :) Kamu... épp elhinnéd, h. nem messze a vége, és... Majd szaladj föl, és fesd át ;)


Összességében sokkal jobban bírtam a strapát, mint tavaly, alig fáradtam el, lekopogom, de a térdem is remekül bírta. Ha nagyon muszáj lett volna, még egy 10 km belefér :)


T.Z.