Translate

2012. március 26., hétfő

Szarvaskőtől Sirokig

Családias létszámban, hárman vágtunk neki vasárnap a Szarvaskő és Sirok közti kb. 19 km-es kékszakasz teljesítésének: Attila, István és én.
Indulásom vad volt: hajnali fél 4-kor keltem (+ óraátállítás...), a vonatom 4:40-kor ment. 6:15-kor már a Szarvaskő felé tartó közvetlen buszon suhantunk a még sötét Bp. utcáin. A Nap menet közben kelt ránk, s fél 9 felé tettük le a lábunkat a csodás Szarvaskő utcájára.

Ami rögtön szemünkbe ötlött, az a falu fölé magasodó szikla, rajta fakereszt és magyar lobogó, és valami alig kivehető rom. Ez a szarvaskői várrom, melyet a kocsmai bekávézás után jól meg is másztunk. Szuper volt!!! Ilyenkor ujjong a szívem, amikor ilyen helyen lehetek! Körben a Mátra s a Bükk csúcsai (mert a két hgy. között leledzik a falu), még kopaszon, de gyönyörűen, alant pedig a falu lapul a völgyben, melyen átfolyik az Eger-patak. Szemben a túloldalon egy kilátó (oda is átmentünk, naná!). Csend, madárcserregés, néha egy-egy autó. Ezek olyan pillanatok, melyekért érdemes léteznem :-)

alant Szarvaskő
A horizontot pára torzította. 
Miután kigyönyörködtük magunkat, visszamentünk a faluba, és a kék útvonalon haladtunk. Hamarosan újra letértünk, hogy a fenti képen jobb oldalt látható kilátót is megmásszuk. Fújtatva hágtam az élre, s kimerülten értem fel. De megérte, ez mindig megéri, mindent megér!!! Nagy kerek szemekkel ittam a látványt, sosem akarom feledni, nagyon szép volt minden!

Távcsöveztünk, fotóztunk, megtárgyaltuk a tényállást, majd indultunk. Elég sok időt eltöltöttünk a két magaslat meghódításával, úgyhogy most már haladni is kellett. Mivel rendes térképünk nem volt (fura, de ez a szakasz sem a Mátra, sem a Bükk térképén nincs rajta), az Attila által előzetesen több papírra nyomtatott térképet kevertük meg, akár a kártyát, s falni kezdtük a "térképnyi" távokat (ez az általunk kifejlesztett új távolsági mértékegység) :-). Haladtunk mezőn, elhagyatott saras legelőn, széles erdészeti úton, s közben tartalmasakat beszélgettünk.

Legközelebb egy aszfaltos út előtt telepedtünk le, s megebédeltünk. Ott lőttem ezt az időzített fotót, mely az egyetlen, melyen mind3-an rajta vagyunk :-)


Nagyon érdekes dolgot láttunk egyébként: a Mátrában néhány foltocskában még megvan a hó! Van, hogy az erdő mélyén van egy kupac, de olyat is láttunk, hogy egy kis patak volt még befagyva. Pólóban túráztunk el mellettük :-)

Elértünk aztán a Rozsnakpusztai erdészházhoz, ahol egy fán fityegett a kékpecsét. Tök rendben volt a pecsét, újfajta volt, s mivel hoztam tintapárnát, szuper lenyomatot produkáltunk. Itt aztán István és Attila étkezni kívántak, így letelepültek egy gémeskút mellé, én viszont még nem voltam éhes, így addig körülnéztem. Felfedeztem két db ebet az erdészház kerítésén belül, kik közül a szabadon lévőt jól megvakirgáltam. Szegény másiknak csak biztatóan intettem.

Tovább mentünk, s tovább folyt a beszélgetés, melyben elmerültem. Sirokhoz közeledve azért már egyre többször fürkésztem a fák koronáját, hogy mikor tűnnek végre fel a sziklák! Kissé tűkön ültem miattuk, hisz Sirok számomra emlékeket idéz, 3 éve jártam itt, és most alig vártam, hogy újra lássam a Helyet!
Ujjongva fogadtam a felbukkanó sziklákat, s megszaporáztam lépteim. Ott voltak: a Barát- és Apáca-sziklák, s odébb a Törökasztal.

Körbecsodáltuk a sziklákat, majd Attilát otthagyva elrohantunk (azaz én rohantam, István sétált) a Törökasztalhoz. Tudtam, arra ki lehet menni, s persze minden vágyam volt ez! Fel is kapaszkodtam, s egy párt találtam ott, kik egymást fotózták nagy kacagások közepette. Kiléptem egy különálló sziklarészre, s letelepedtem oda. Most voltam elégedett.... Így kerek a világ számomra! Előttem a Világ, alattam egy langyos szikla, s magam vagyok...
a Siroki vár, s a Barát- és Apáca-sziklák
Nagyszerű kilátás nyílt a várra is, s csodálkozva észleltem, hogy ott felújítások folynak. 
Távozásom előtt a pár megkért, hogy csináljak róluk fotót. Nagyon jókedvűek volta, remélem a készített 3 fotóból találnak megfelelőt :-)

Eztán utunkat a vár felé vettük. Hát az elég érdekes állapotban van jelenleg: a legtöbb része szalaggal el van zárva, mondván, hogy építési meg régészeti terület, s apró indiánösvényeken s kisebb mászásokkal lehet közlekedni. (Ami nekünk nyilván nem gond, de a sok városi jellegű turista... hát nem tudom.) Odabent is: az egyértelmű út le volt zárva, s egy sötét oldalodúba mutatott a nyíl, hogy arra :-))) Nagyon vicces volt szerintem! Felértünk azért a felső placcra, ahol örömmel láttam meg a zászlót s az alatta lévő ablakot, melyek nosztalgiát ébresztettek bennem. Nagyon éhes voltam már, így először is odarohantam a várfalhoz, rátelepültem, s falatoztam egy jót nézelődés közben. A többiek is körülnéztek, majd odatelepültek. Evés után portyáztam egy karikát, majd megnéztük az Attila által kigyűjtött buszjáratokat, s rájöttünk, hogy igencsak szednünk kell a lábunkat, ha nem akarunk még 2 órát itt dekkolni (s valamikor késő éjjel hazaérni). Így aztán leszáguldottunk a faluba, mert még egy kékpecsétet be kellett gyűjteni. 

Egy vendéglétó egységbe tértünk be, ahol nem volt kékpecsét, de kínálták a cégest. Attila és István éltek vele, de nekem volt kékpecsétem (3 éve beszereztem), csak halovány volt, és CSAK igazi kékpecséttel erősítettem volna meg, így a cégesből nem kértem. Nem sok idő volt már a buszig, és mivel Attila kikért egy üveg sört, otthagytuk azzal, hogy megkeressük a buszmegállót, és ha kell, feltartóztatjuk a buszt. Volt egy kis kalamajka, de végül meglett a buszmegálló, a később érkező Attila pedig büszkén mutatta a füzetét, hogy ő meglelte a kékpecsétet is egy másik vendéglátóhelyen. Parádfürdőn átszálltunk a Bp-re menő buszra, s onnan már hazafelé tartottunk. Konkrétan fél 10-re értem a házikómba, s mivel előtte már a Bp-T.bánya vonaton kemény küzdelmet folytattam az álommal, bezuhantam az ágyba.

Summa summarum: szuperjó kis túra volt, nagyon élveztem!!!

2012. március 25., vasárnap

Medves és gyöngyszemei

A mostani szép napos hétvégén egy kedves ismerősöm Ágota és én úgy döntöttünk, hogy teszünk egy laza kis kirándulást a Medvesre és környékére. A Hotel Medvesnél letettük az autót és innen gyalog fedeztük fel a környéket, bár a felfedezés helyett sokkal inkább a látogatás a megfelelőbb kifejezés, hiszen a környéket ismerjük viszonylag jól.

A Hotel után egy kis sziklás, lejtőtörmelékes úton vezetett a menetünk, ahonnan rövid idő után kiértünk a fennsík egy részére, ami leginkább egy alföldi pusztára emlékeztetett. A puszta szó az egyik legelterjedtebb kifejezés itt, amit e területre használnak.

A jelenleg száraz, de közel sem élettelen területen a kis földutak kereszteződésénél áll egy kis feszület, amit a felirat tanulsága szerint 1901-ben tettek oda. Itt az ember el tud merengeni sok mindenen, mert nagyszerű nyugalom övezi a környezetét: nem olyan messze vannak települések, de szépen csendesen húzódnak meg a fennsík oldalában vagy rajta, vannak madarak, melyek csicseregnek mellettünk, a feszület mellett van egy nagy fa, mely árnyékot adhat a nagy melegben. Palócföld…

A kis merengés után az utunk a turistajelzéshez vezetett, mely egy régi bitumenutat követett, amelyet még jó száz éve vagy régebben építhettek az itteni bányásztevékenység segítésére.

Az erdőben megtaláltuk a Tehenesi-tavat és a Gortva egyik forrását, melynek különlegessége a vasas kiválás, amely a patakmedret rozsdaszínűre festi.

Vasas kiválás és patak általi kimosódás

A jelzésen elértük Rónabányát, ahol működött kőbánya és szénbánya is viszonylag kis területen. A meredek kaptatón elértük Szilvás-kőt, ami több dologról is nevezetes: van mágneses elhajlást előidéző bazaltszikla, jégbarlang hasadékrendszer, felhagyott kőfejtő, ahol lehet tanulmányozni a bazaltot, mint kiömlési kőzetet, szép kilátás, katonasírok és sípálya.

Jégbarlang

Katonasírok

Egy kis játék

A nap már lemenőben volt, mikor elindultunk Rónafalu-felé, ahol rövid úton eljutottunk a kiinduló pontunkhoz, de előtte még búcsút vettünk a puszta fennsíktól. A természet mikor majd bontja szirmait és teljes erejét mutatja az élet visszatérünk.

2012. március 21., szerda

4 nap a Balaton-felvidéken

Márc. 15-i 4 napos hétvége - Balaton-felvidék - túra - MTSZ szakosztály túrás csapata --> röviden összefoglalva így fest, hogyan is történt a dolog :-)
Gondolkodtam, hogyan is tudnék rövid ám velős és emellett még csinos beszámolót kreálni számotokra, és arra jutottam, hogy most nem írom le minden nap történését, hanem felvázolok egy átfogó helyzetet, majd kiragadok néhány konkrét eseményt, melyek számomra testi vagy lelki értelemben igazi emlékezetes élmények voltak.

A szállásunk Óbudaváron, ebben a csöpp kis egyutcás falucskában volt, a Vilmos-házban. Nagyjából húszan voltunk, köztük néhány kölyök is (kb. 10-15 éves). A környéket jártuk be: Mencshely, Kapolcs, Nagyvázsony, Dörgicse, Balatonhenye vidékét, s az utcsó napon még Hegyestűre is elmentünk. A túrát jellemzően titulálhatnám a "kolostor-, vár- és templomromok, kilátók, lápos tavak" túrájának, mert ezek tök meghatározták utunkat. Az időnk gyönyörű volt, a Nap ezerrel ontotta ránk D-vitamindús jóságát, sőt kissé túl is sikerült adagolni: lesültünk! Jelenleg vedlik az orrom s a homlokom, s igen jó színem van :-) Márciusban! Nem semmi. Talán az első és az utcsó napon fújt a szél, de leginkább az utcsón, az már kellemetlen volt, tépett le minket Hegyestűről.
El kell mondanom, hogy fizikailag abszolút nem voltak megerőltetők a túrák: nagyon lájtos távok jutottak egy-egy napra. Egyedül a 2. napon mentünk kb. 20-at, ez volt a max. Ekkor mondjuk már kezdtem jóleső fáradtságot érezni, de ez a többi napon teljesen hiányzott. Most nem a táv volt a lényeg, tudtuk ezt mind.

Most rátérnék az Élményeimre.
  • a Vilmos-ház: olyan volt, mint egy elvarázsolt hely, teli bűvös kacattal, de annyival, hogy a szem nem tudja felmérni, mi minden van ott. Már az udvar is tele van mindenfélével, mikor pedig felmentünk a tetőtérbe, amit teljes egészében megkaptunk tanyahely gyanánt, új érdekességek tárulhattak szemünk elé. Régi volt minden, régi bútorok, s szobák össze-vissza mindenfelé, itt egy pici szoba, ott egy nagy, változatos és logikátlan rendben. A közösségi helyiségben egy hosszú asztal várta, hogy melléroskadva megvacsizzunk, s egy pultrész választotta le a konyhát. Egy szoba különösen, s furcsamód felemásan elbűvölt: viszonylag szerény (6) ágyszámmal bírt, viszont volt egy terasza, melyre régi, fakeretes üvegajtó nyílt, s két ősi kanapé várta a bátor emberek seggét. Csodaszép volt számomra! Reggel sütött ide a nap; ide kiülni megreggelizni a napfénybe.... Csudajó lehet :-) A felemásság okát nem tudtam megmagyarázni; először ebbe a szobába költöztem be, de ahogy megnéztem a legnagyobb szobát (8 ágy), mégis átköltöztem oda egy hatalmas franciaágy 3. lakójaként :-)
a Vilmos-ház
a teraszos szoba
közösségi kajálda
  •  Óbudavár: számomra az igazi Óbudavár nem az, amit rajta átautózva látsz, hanem az, ami akkor tárult szemeim elé, amikor szállásunk udvarából hátrafelé egy keskeny ösvényen felmentünk a kertbe, s ott ráléptünk egy ösvényre, kisvártatva pedig egy vallásos csoport zarándokútjára. Gyönyörű füves dombok, a lemenő nap fényében vörösen ragyogó barna erdő, s egy rendkívül barátságos kecskekolónia fogadtak minket. Rábukkantunk aztán egy fantörpikus játszóparkra is, melyen működőképes drótkötélpálya is volt, melyet azon nyomban le is teszteltem, baromira lehetett száguldani vele, s a végén akkorát lendültél!!! Voltak hinták is, s én különösen baráti viszonyban vagyok a hintákkal, így aztán őket is jól meghajtottam! Volt még egy füves focipályácska - s mindezek mellett szuper csend. Annyira hihetetlenül békés környék volt, hogy teljesen beleszerettem!

  • István Shinkendo bemutatója:  ő ezt a fajta harcművészetet űzi, s a botjait hozza túrára is, hogy ha este marad egy kis idő, akkor edz. Most is kihozta őket egyik este a játszótérre, s a kérésünkre tartott egy kis bemutatót. Nagyon látványos volt, mindemellett ahogy egyre jobban magával ragadott a látvány, én egyre szomorúbb lettem, s végül már majdnem elsírtam magam, ahogy suhogtak a kemény és fegyelmezett ütések. Nagyon érdekes volt, hogy így hatott rám ez, magyarázatként azt találtam, hogy annyira nem kenyerem az agresszió, a hangoskodás, a verekedés, hogy még ilyen szinten sem tudom elviselni könnyen, hogy látom. Mindemellett ez mély élmény volt.
  • A túra érzelmi, hangulati csúcspontja a vízipipás, sörözős, vodkázós kiscsoportos paplanba/hálózsákba burkolózós este volt, amikor 4-en kiültünk a csillagok alá az udvarra egy vízipipa (avagy - ahogyan megtanultam - sisa) társaságában, ki-ki sörrel, vagy épp vodkával, a hideg ellen paplannal vagy hálózsákkal védekezve, s eszméletlen mélységekig nyúlt a beszélgetés :-) Igazi élvezet volt: a testi élvezetet bőven szolgáltatta a sisa, melyet már jó ideje szerettem volna kipróbálni, és meg kell mondanom: király anyag!!!! :-D Szuper buli! A lelki élvezetet bőségesen szolgáltatta, hogy megismertem társaim véleményét, életét, hozzáállását nagyon komoly kérdésekben - főként egyiküktől voltam lenyűgözve, ilyen hasonló személyiséggel bíró embert nem ismerek még egyet, s kuriózum volt hallgatni ŐT. Ilyenkor feltör bennem az öröm aziránt, hogy milyen sokszínűek vagyunk mi emberek, egyszerűen élvezet maga az érdekessége annak, hogy mennyire változatosak vagyunk! Szeretem ezt :-)
  • kiemelném még a szépségét annak a pillanatnak, amikor ráléptem a Kapolcs fölé emelkedő Királykőre. Létéről nem is tudtam ezidáig (ott Völgyeztem pedig alatta már kétszer), de most feltúráztunk oda, s még akkor is egy ideig csak vonakodva szemeztem vele, hogy megpróbálhatok-e kimenni rá. Nem akartam a többiek felelősségérzetét roncsolni azáltal, ha leesek. De Istvánt is vonzotta a szikla, s így már volt vonóerőm: őutána én is kimásztam. Szuper volt! Ott álltunk ketten a kövön, alattunk Kapolcs, távolabb több falu, síkság, erdők, a horizont rajta egy erdősipkával... Sütött a nap, szélcsend volt... Ez is a béke szigete volt. Felhőtlen lett volna minden, ha nem éreztem volna magam gyengének (ezt a napot kissé legyengülten és betegség által kerülgetve túráztam végig). 
Királykő (erre mentünk ki)

Szikrázó napfény - romok - fakó füves lágy és terjedelmes dombok - kutyanevelés - déli pihenő szunyókálás a napon zsákra hajtott fejjel - hóvirágtenger -  Zádorvár - kilátók - tanúhegyek s a Balaton! - érdekes házak - a Kű-völgyi mászófal, s az itt növő, borostyánnal borított fák... Ilyen dolgokkal tudom summázni a túrát. A többi érzést most benntartom magamban, s még néhány fotóval zárok :-)

Tálodi kolostorrom
Királykő alulról
napfürdő
van új a Nap alatt :-)

Szentbalázs-rom
rom Dörgicsénél
Hegyestű
Amennyiben érdekel valakit, az összes fotómat itt tekintheti meg.

2012. március 17., szombat

Márciusi emléktúra 24km

Az idei március 15-ét szerettem volna méltóképpen megünnepelni és nem valami kétes értékű szónoklatot hallgatni. Mivel a konkrét napra kiírt túrák helyszínére nem tudtam volna időre eljutni így a másnapi Márciusi Emléktúrára esett választásom, amely ismét a Pilisben volt. (Legalábbis a 24 km-es táv teljesen)

Az előző beszámolók egyikében a Normafára kiírt menet nem igazán nyerte el a tetszéseteket. Ez a túra azonban csak dícséretet érdemel. Remek szervezés, lelkes és nagyon csinos pontőrök, kiváló idő és gondos ellátás. Itt is viszonylag sok volt az induló, azonban szinte sehol sem keletkeztek torlódások. Sőt! Volt, hogy elég sokáig egyedül teljesítettem szakaszokat.

A rajt a Csillaghegy HÉV megállónál volt. Ekkor bizony még fújkáltam a kezeimet, de tudtam, hogy mihelyst megindulunk felfelé már melegem lesz. Így is történt. Az idő csodaszép volt.

A menet folyamán kiemelkedően szép pont volt a Róka-hegy, a Kevélyek, a Holdvilág-árok, a Lajos-forrás és a Kő-hegy. Végig jól követhető jelzéseken kellett menni. Ezekről csak néhány szó:

Róka-hegy: a város oldalában szép kilátással rendelkező hegyoldal sokfajta erdővel rendelkezett. Ahhoz hasonlítanám, mint amikor a festő nem terv alapján fest, hanem a vászonra odadobálja a különböző színű pacákat. A kis fenyvesek jól mutattak véleményem szerint.

Kevélyek: véleményem szerint a feljutást a könnyebbik oldalról közelítettük meg, legalábbis a 3 héttel ezelőttiekhez képest. A vége ugyan meredek lett, de a kilátás teljesen feledtette a küzdelmet. Gyakorlatilag egy félköríves panoráma tárult a szemünk elé és mindenki kedélyes állapotban beszélgetett. A kibúvó sziklákon való haladás még párszor fejedelmi látványban részesített minket.

A vén zászlótartó

Holdvilág-árok: ez a szurdokvölgy igen vadregényes táj. Rendkívüli meredekséggel lehet a lépcsőkön felkapaszkodni és egy kicsit becsapós, mert igen nehezen jön a teteje és az ember elkészülhet az erejével.

Lajos-forrás: ez egy nagyon szépen kiépített forrás, ahová szinte beesik az ember a nagy kaptató utáni lejtőnek köszönhetően . A vízkibúvás közel van a talajszinthez és egy kis tavacskát táplál, amely egy viszonylag magasabb kőfallal van körülkerítve. Mivel egy utca végén fekszik (hogy pontosan melyik utca nem tudom) kedvelt kirándulóhely és sokan az ott lakók közül is kannástól viszik a vizet.

Kő-hegy: itt a leírás szerint egy menedékház van, amit úgy képzeltem el, hogy kis egy szintes egy szobás ház, ami egy kicsit fel van díszítve és fő funkciója az időjárás elleni védelem. Eléggé tévedtem: többfunkciós igazi kis üdülőközpont, körülötte piknikező helyek és csodaszép a kilátás. A háztól nem messze van a Petőfi-pihenő, ami természetesen koszorúkkal volt feldíszítve.

A zászlóval a Petőfi-pihenőnél

Pomázon jól laktam csalamádés és hagymás zsíroskenyérrel. A szervezőcsapat nagyon lelkes és ügyes, ha ők szerveznek arra érdemes bárkinek elmenni.

Nagyon kellemes élményekkel és érzésekkel értem haza.

2012. március 14., szerda

Kirándulás Bárnába (Bányászati emlékhelyek nyomában)

Ezen a gyönyörű márciusi napon, mikor még a természet is az 1848/49-es szabadságharc emlékezésére készül úgy határoztam, hogy teszek egy kirándulást és kimegyek abba a faluba, ahol jelenleg óraadó tanárként dolgozok: Bárnába. Reggel kinézve az ablakon nagyon tetszett az időjárás állása és egy kiadós reggeli után kevés dologgal felpakolva, térképet eltéve belefogtam a kirándulásba. Először a városon kellett átmennem némiképp, hogy a kék/piros jelzésre rátaláljak, amiről aztán már nem is kellett letérnem, ami a kék jelzést illeti. Az utolsó házak elhagyása után hétvégi kertes övezetek következtek, melyekből nem egyszer hangos kutyaugatás fogadott. Bizony egy két helyen jól megtermett kuvaszok is üdvözöltek és ennek örültem is, mert az egyik kedvenc fajtám.

Ez a pont a Pécskő nyereg közelében volt már. Itt kell elmondanom, hogy a Pécskő a város központi magaslatának számít ugyanis az eredeti városkiterjedés ekörül a hegy körül volt megtalálható. Ennek a szénkitermelés ad magyarázatot. Az aszfalt út a városból a Pécskőtől északra halad és egy nagyon rövid keleti irány után délkeleti irányt vesz fel. Ezek alapján már értelmezhető a központi magaslat kifejezés is. Bárna a lakhelyemtől erősen keleti irányban fekszik így adta magát a kijelölt útvonal.

Az időjárás ekkor még janusi arcát mutatta: a napsütés miatt a talaj elkezdett engedni, de a levegő még nem kapott elegendő energiamennyiséget, hogy melegnek érezhetné az ember. A kertek között remek kilátás nyílt a városra és érthetővé válik az embernek, hogy miért állandó jelzőnk a völgyváros.

A nyergen való átkelés után egy igen sűrű bozótos rész következett, ahol a sár miatt is nehezebben lehetett haladni. A lefelé menet során nem kellett még félnem a csúszás miatt, mert a sár mélysége talán így volt a legmegfelelőbb. Némi szomorúságra adott okot, hogy ezek az állapotok nem voltak mindig ilyenek: bizony még a hősidőben, mikor volt ipari termelés szépen gondozott utak voltak és élmény volt a tájon kirándulni.

A folyamatos völgybe való ereszkedés során a bozót ritkult és ezért a csodálatos eróziós árkok és csuszamlások is látszani kezdtek. Amennyiben lesz rá lehetőségem egyszer csak ezekért is visszatérek.

Egyre közeledve a völgytalphoz feltűnt, hogy a bokorszint növényei között rengeteg a vadak által kitaposott folyosó és ösvény. A vadak nyomait a maguk után hagyott salakanyag is bizonyította. Legendásan jó vadászterület ez is a megyében és közel esik a lakott területekhez, ami népszerűvé teszi.

Az Inászó-völgy (mert ez a neve) több szempontból is jelentős helyszín. A nagyközönség számára talán kevésbé fontos, de mindenképpen szemmel láthatóbb, hogy van a völgyvégen egy üdülőház, illetve maradtak egyéb lakóépületek is, amelyek egy része sajnos eléggé rossz állapotban van.

Nagyobb jelentőséggel bír, hogy ipartörténeti emlékhely. (Számomra talán inkább ipartörténeti kegyhely) A városban az ipar ugyanis itt kezdődött el. 1848-ban itt nyitották meg a környék szénbányáját melyet sok másik követett. A bányászat és az általánosan vett ipar erejének csökkenésével egyre kevesebb idő, de leginkább pénz jutott a hagyományok ápolására és a környezet megóvására így az egykor virágzó kis völgy mára csak a „hely szellemével” büszkélkedhet. Azért szerencsére akadnak még emlékező emberek, akik igyekeznek méltó emléket állítani a bányászoknak.

Ebben a völgyben futott kisvasút, amely az emberek kollektív emlékezetében mindig is egy romantikus elem marad így valószínűleg erre örökké emlékezni fognak. A fantáziával rendelkező szemlélő a völgybe oda tudja képzelni a kis zakatoló mozdonyt.

Az Inászó-völgy

A kék jelzés étvezetett a már említett délkelet felé forduló aszfaltúton és újra az erdőben találva magam a szigorúan vett Medves bazaltvidéken vezetett utam tovább. Egy viszonylag sűrűn zárt erőben haladtam felfelé, ahol az erdő ritkán szakadt meg. Olyan igazi kis szalonnázó hely volt ez a még mindig sűrű avar miatt sötétbarna színt felvevő erdőben. A csúcsra kiérve lassú süllyedés következett és célt már közel lehetett érezni, mert motoros láncfűrész hangja ütötte meg füleimet. Az erdő elkezdett ritkulni, de ekkor meg meglepetésemre, bár azért számítottam rá fenyveserdő foltok kísérték utamat. Egy rétre kiérve csodálatos panoráma tárult elém: a hegyek, dombok által körülölelt falu.

Bárna maga zsákfalu, de nem teljesen elszigetelt, mert a fontos utaktól azért nem nincs olyan messze. Az utolsó természetes szakasz egy nagy meredekségű írtásos réten vitt le. A turistajelzés egy homokkő alkotta domboldal mellett vezetett el, amibe az emberek pincéket vájtak és kis utcák alkották a környékét. A túraútvonal a templom mellett ért véget, ami a képzeletemben mindig a romantikus falukép szerves része. Egy szerűen imádom hallgatni a harang szavát. Megnyugtat.

A legelső eredeti elképzelés szerint visszafelé is gyalog mentem volna, de a lustaság ezúttal győzött. A hőmérséklet valószínűleg nem sokkal volt a maximuma alatt így nagyon kellemesen csiklandozott a napfény. Ez olyan fél 12 tájban lehetett.

Az iskolalátogatás után a következő busszal hazautaztam és jól megebédeltem.

2012. március 9., péntek

irány a Nagy-Gerecse csúcs!

A múlt szombati Normafa TT után még rendelkezésemre állt egy szabad vasárnap, no meg az igény, hogy emberhordák nélküli magányos túrát tegyek valahol a környéken. Megböngészve a Vértes és a Gerecse térképét is, az utóbbi javára döntöttem, és a már régóta felém kacsingató Nagy-Gerecse csúcs meghódítására törtem (633 m). Ez a Gerecse-hegység legmagasabb csúcsa, és megenne a fene, ha itt élek, és nem mennék el oda! Így született meg az alábbi tekintélyes túra terve:

- Vértesszőlős - Baji vadászház - Tardos - Nagy-Gerecse - egyházi üdülő - Tardos - Baji vadászház - Vértesszőlős -

Meglehetősen későn, 10 órakor sikerült felkerekednem. Autómat Vértesszőlősön hagytam, s indultam fel a hegynek a piros jelzésen. Már fent jártam az erdőben, legalábbis testben. Ha lélekben is jelen lettem volna, azt a szakaszt talán meglehetősen egyhangúnak érezhetem: fahordó autók által kijárt földút, melyet időnként 180 fokos kanyarok törnek meg. Fel, fel. Lélekben azonban messze jártam...

Hamarosan elértem a Baji vadászházhoz, mely közelében elfogyasztottam reggelimet a tegnapi szenyó képében. Eddigre már igen megéheztem. A madárkák is kaptak néhány morzsát. Izzadva eltepert két terepbringás. Én is folytattam utam.

Kisvártatva egy kanyarban avarban kotorászó mókuskát vettem észre. Azonnal lemerevedtem, s kézbe vettem a fotógépet. Először Móki felfutott a fára, de aztán bátran újra lejött, s folytatta molyolását. Jópár képet elsütöttem róla, csak hogy biztosan legyen közte, amelyik sikerül. Lett is szerintem :-) :

Igazából szép idő volt, a nap sütött, de mégis valami számomra ismeretlen okból időnként melegem volt, de legtöbbször fáztam.
Láttam megint Caminos kagylókat ezen az úton, egy döbbenetesen hatalmas példányt is egy sziklán.
Kellemes út volt, többet kellett felfelé menni, mint lefelé, és ez most jól esett, ugyanis épp vad izomlázban szenvedtek a lábaim, s még a lábszáramban is lázadozott az izom, különösen lefelé menetnél. 

Nemsoká' megközelítettem a betonutat, ami nem túl szeretnivaló tény, de muszáj volt ezen leereszkednem Tardosba, mely település a Bikol-patak völgyében lapul. Még a leereszkedés előtt szusszantam egyet az elágazónál lévő pihenőben egy padon, térképeztem, s ittam. Sajnos rájöttem, hogy túl kevés kaját hoztam, így most ahhoz a kevéskéhez nem nyúltam hozzá. 

Eztán lecaplattam a faluba. Igazából helyes kis falu, bár a járdák létesítését nem vitték túlzásba. A falu közepén lévő 90 fokos kanyart csikorgó talppal bevéve szembetaláltam magam a még sok km-re lévő, megmászni kívánt Nagy-Gerecse csúccsal, melyet a fehér-piros tv-torony ágaskodása jelzett. Hűbakker, lehet kicsit túlvállaltam magam mára... Vagy legalábbis későn indultam el. Na, hajrá. 

Keresztezve ezt a bizonyos Bikol-patakot újra felfelé vitt az út. Hamarosan kiértem a faluból, s az erdőben haladtam. Itt ezt a részt Tűzkövesnek hívják, mely eredetét egy földbe tűzött alacsony tábláról le is olvashattam: 1. verzió: az itt vágtázó lovak patája alatt szikrát vetettek a kövek, 2. verzió: az itt található palakővel tüzet csiholtak a népek.

És egy nagy öröm ért hamarosan: egy fűben kotorászó cinkét igyekeztem lefotózni, s utólag nézve a képeket kiderült: kékcinke volt! Nagyon örültem ennek :-) Ő az:

 

És hamarosan megkezdtem a csúcstámadást, egész túrám fő célját. Mielőtt a kék háromszöggel jelzett útra léptem, lélegeztem egy nagyot, gondolván: hajrá! A röpke lelki felkészülést a szintvonalakat direktben merőlegesen metsző út indokolta.  
Kicsivel odább már lihegve erőlködtem csigatempóban. Cefetül éhes is voltam, s elég meredek út volt az, némileg sárral síkosítva. Úgy döntöttem: egy alkalmas helyen célszerű lesz elfogyasztanom maradék élelmecském ama részét, melyből talán meríthetek némi energiát. Így került terítékre a tegnapi túrán kapott Nógrádi Ropi pár darab félbetörött rúdja, valamint a szintén tegnapról maradt müzliszelet, melynek megtalálása mérhetetlenül boldoggá tett. Egy szép mohos fatörzsre telepedtem, és békésen megétkeztem. Nagyon szép volt itt, imádtam a helyet!
Viszont az idő vészesen haladt, s eddigre már tisztáztam magamban, hogy elfelejtettem fejlámpát hozni, s kérdéses, hogy vissza tudok-e érni világosban. Úgyhogy nem pihiztem sokat, nyomultam tovább felfelé.

Nem is olyan sokára egyszer csak felértem egy olyan helyre, ahonnan az út szintvonalon vitt tovább. Ekkor még nem tudtam, de itt volt vége a durva felmenetnek. Innen már lájtosabb volt. Alig-ösvényen haladtam a fák között. Szembejött egy 4 tagú csapat, megérdeklődték, milyen messze van Tardos időben. Nem tudtam mit mondani, nem néztem, hogy mennyi idő alatt értem ide onnan. No meg ez elég sokmindentől függ: tereptől, ember fizikumától stb. Erre rájőve döntöttem úgy, hogy én nem kérdezem viszont tőlük, hogy a csúcs mennyire van még.

Hamarosan egy geológiai mérőtorony tűnt fel. Azonnal elvigyorodtam, s bőszen reméltem, hogy nyitva lesz. És lőn: ajtaja nem volt, ahogy az illik, s emberi hangok szűrődtek ki belőle. Betoppanva abszolváltam, hogy egy srác meg egy csaj épp másznak lefelé. Rögvest felhívták a figyelmem a torony életveszélyes voltára, de ezt simán elengedtem a fülem mellett, elvégre mint tudjuk, az összes ilyen torony életveszélyes és tilos a bemenet stb. Miután ők eltávoztak, szabaddá vált előttem a létra, s robogtam is fel. Odafenn a várt széles panoráma fogadott, pl. ilyenek:



Fotózás után gyors térképezni kezdtem, s örömmel állapítottam meg: ez a torony magán a Nagy-Gerecse csúcson van! Tehát ez az, itt vagyok! Szuper :-)

Tovább nem is időztem, lemásztam, és mentem tova. Elcaplattam a mobiltorony, majd a tv-torony mellett. Az ösvényen egy testesebb beagle nyargalt velem szemben, akinek én persze igen megörültem, de ez nem volt kölcsönös: rám szinte pillantást sem fecsérelve loholt tovább. Hogy kié, honnan jött, én nem tudom, mert nem találkoztam utána emberrel.

Leszámítva a geo-tornyos csajt&srácot, akiket hamarosan lehagytam. Ők ráérősen andalogtak, én viszont téptem ezerrel, tudván, hogy még igen messzire megyek.

Nemsokára odaértem, amit a térkép egyházi üdülőnek (volt hercegprímási kastélynak) titulál. Először romokat láttam, ilyenféléket:

Ez lehetett régen a kastély. Aztán mellette, egy nagy tisztáson ott figyelt az üdülő elég szép épülete:


A területen lovak is legeltek. Embert nem láttam. Innentől egyébként kedvenc kékemen haladtam, és hamarosan meglepetten fedeztem fel az üdülő kerítésére eszkábált kékpecsétet! Én most a kék könyvemet sem hoztam el, meg nem is néztem, hogy hol van itt pecsételőhely - de akkor ezek szerint itt!

Már mindent csak kapkodva néztem meg, annyira siettem. Már azon is gondolkodtam, hogy talán Tardoson buszt kellene fognom, bár nem nagyon akartam ilyet elkövetni.

Innentől a kéknek szerintem egy nagyon szép szakasza van, nekem legalábbis nagyon tetszett. Alig várom, hogy majd itt kékezzek!
Emellett viszont alig vártam most, hogy megint Tardoson legyek. Elhatároztam, hogy addig nem nézem meg, hány óra, amíg oda nem érek.
Nemsokára aztán megláttam csúcstámadásom útvonalát, a kék háromszöget bal kéz felől, s tudtam, hogy már csak egy-két ösvényen kell átkelni, s beérek a faluba. (A Nagy-Gerecsén ugyanis egy kört írtam le.) És lőn. Gyakorlatilag átvágtáztam a falun, le a patakig, onnan meg több km-en át felfelé, intenzív tempóban. Eltéptem néhány bottal totyogó öreg mellett, megsajdítva ezzel talán szívüket. De muszáj volt sietnem. A belem lógott, a gyomrom veszettül korgott, s a Nap ment lefelé.

Az út menti pihenőnél most újra megálltam, felöltöztem rendesen, mert fáztam, ellenőriztem a térképet, s előástam utolsó elemózsiámat, egy almát. Aztán uzsgyi. Az út majdnem megtréfált, de idejébe rájöttem, melyik a helyes. Viszont megint emelkedő jött hosszan, s a félig megrágott almát fagyott ujjaimban szorongattam hosszú szakaszon át, mivel a lihegéstől nem tudtam rágni. Meg nem is kívántam igazán.

Folyamatos sietős tempóm meghozta gyümölcsét: feltűnt a Baji vadászház. A reggel madaraknak dobott morzsáim még mindig ott figyeltek a földön. Siettem tova.
A Vértesszőlősre hosszan ereszkedő erdészeti úton anyukámmal való telefonálással ütöttem el az időt, így azt a szakaszt szinte észrevétlenül tettem meg. Egy kanyarból kibukkanva egy 7 tagú őzkolóniába futottam, akik átgaloppoltak az úton, és nem messze a fák között megállva figyeltek engem. Aranyosak voltak :-)
És sikerült: 6-ra beértem Vértesszőlősre, már erősen alkonyult ekkor. Megcsináltam!

És baromi sokat mentem, baromi intenzíven, baromi éhes voltam, és baromi jó érzés volt az egész :-)

Fotóim.

2012. március 5., hétfő

Normafa 20 TT - minimál beszámoló

Először úgy voltam vele, hogy nem is írok erről a teljesítménytúráról beszámolót, de aztán mégis úgy döntöttem, hogy egy rövid vázlatos összefoglalót alkotok (meghazudtolva ezzel szófosási vágyamat, mely most - bevallom - nem kapott el).
Igazából 3 jelzővel összefoglalhatom a túra lényegét:
  1. társaság - beszélgetés
  2. edzős túramenet (egy darabig)
  3. indokolatlanul horribilis emberhordák!
Szóval Zoltánnal ketten indultunk a túrán. A becsekkolás ritka szarul volt kitalálva, no meg ezer ember ott tolongott, úgyhogy ott kellemesen sok időt el lehetett tölteni. Ami jó volt, hogy kaptunk indulás gyanánt Nógrádi Ropit :-) (Gábor, tessen büszke lenni!)

A túrát jó kis tempóban nyomtuk, sorban téptünk el az emberek mellett. Néha felállt a szőr az idegeimen, mikor szűk ösvényben feltorlódtunk valami óvakodós népek miatt. Ilyenkor vagy szóltunk, hogy legyenek már kedvesek elengedni, vagy néha csak úgy elzúztunk mellettük. Sok volt amúgy a "városi túrázó", pl. egy jellegzetes párbeszéd: 'szitu: egy csaj meg egy srác óvakodnak a sárban, figyelmesen vizslatva, hova lépjenek, majd észreveszik a közeli aszfaltozott utat, s a csaj megszólal: jajj, betonút, de jó, túléltük!'

Egyébként természetesen gigantikus sár volt.
Sok emelkedő volt, és volt egy bazi meredek és hosszú utca, amin úgy lihegtünk fel. Már végül egy szál pólóban nyomtam, annyira széjjelsültem. 
Aztán az egyik etető-itató helyen (ahol mellesleg Zoltán isteni savanyúságos zsíroskenyeret kerített számomra, mely azért volt különösen ízletes, mivel eredetileg magának szánta :-D) végre utolértük ismerőseimet, kikkel örömmel köszöntöttük egymást. Volt egy kis ebük is, roppant édi volt! (Szegénynek majdnem lecsavartam a bőrkinövését, mert kullancsnak néztem...) Innentől velük mentünk, és ezzel vége is volt szélvészes vágtázásunknak, úgyhogy a túra csak félig sikerült edzősre :-)

Mert amúgy baromi jól esett, ahogy intenzíven toltuk, és közben nagyon jót beszélgettünk. Testi-lelki kellemes élmény volt számomra! Azért is nem akartam írni beszámolót, mert nagyon a környezetre sem figyeltem.
De megemlítem pl. a Normafát, ahol én most voltam életemben először. Onnan jó kilátás nyílik, viszont teljesen városias a környezet, a fellelhető emberhordák tekintetében is. A János-hegyen lévő Erzsébet-kilátó is igen szép ojjektum, de nyilván az is tele van néppel, árusokkal.

Szóval megerősítem Dóri előzetes ellenérzését: ezen a túrán rengetegsok ember volt, és nem túl természetes környezetben vitt az útvonal, tehát abszolút nem volt nomád túrának kikiáltható. Na mindegy, belefért! Ettől függetlenül jó volt, bár valszeg nem megyek rá többet :-)

Fotó egy sem készült, de azért egy régebbi fotómmal emelném a bejegyzés színvonalát:

Erzsébet-kilátó terasza