Translate

2012. február 25., szombat

Vértessomló-Várgesztes-Majk-Vértessomló kör

Petivel kettesben tettünk meg egy karikát a Vértesben ma: Vértessomlóról indultunk, és Várgesztes, majd Majk érintésével ugyanide értünk vissza. Rajzolnék szívesen térképet, és betenném, ahogyan azt Attila szokta, csak nem vagyok annyira ügyes, így most térkép nélkül maradtok :-)

Vértessomlót a piros csíkon hagytuk el. Alighogy leléptünk az aszfaltozott útról, rájöttünk, hogy a dagonya a mai túrát markánsan meg fogja határozni. És úgy is lett, csúszkálni, feneketlen tavakat kerülgetni kellett egészen végig. Sebaj!
Amúgy szép idő volt, a nap folyton-folyvást előbukkant a száguldozó felhők közül, és megjutalmazott volna minket melegével, azonban a permanens süvöltő szél a meleget ellopta, és hozzánk így csak kevesebb jutott el belőle. Ennek ellenére már szétcipzárazott kabátban simán lehetett menni. Ez volt az idei első túrám, amin valóban indokolatlan lett volna sapkában és kesztyűben megjelenni! Tagadhatatlanul tavasz jön vééégre :-)

Szóval folyamatosan emelkedő útvonalon tocsogtunk felfelé, mígnem a piros és a Mária-út találkozásához értünk. Innen megszűnt a felmenet, és hamarosan az ellenkezőjébe csapott át. Ám még előbb érdekes képződményekre lettünk figyelmesek, minek hatására előástam a fényképezőmet, és nem is tettem többet el: nagy tócsákban a tetején már elolvadt a jég, ám az alján még szép hullámokban megvolt. Ilyenek voltak:

Szerintem érdekes volt. Ja, és itt néhány őzet is láttunk, amint előrébb az úton csámborogtak, majd tovasétáltak.
Itt lemaradtam fotózni, Peti pedig továbbhaladt. Késve követtem, de már nem láttam őt, úgy előrehaladt - gondoltam, s mentem a kijelölt úton. Egyszer aztán gyanús lett, hogy nem látom a nyomait, ezért meg is álltam, majd visszafordultam. És valóban: ott érkezett a fák között, és mondta, hogy az imént látott őzeket követte egy darabon, és hogy ott mentek tőle néhány méterre. Mondtam, keressük meg őket, hátha sikerül őzet fotózni! Úgyhogy elindultunk, amerre utoljára látta őket Peti, de most már nem találtuk meg őket. Hát mindegy. Mentünk tovább. 
Hamarosan aztán újra feltűntek az őzek: átfutottak előrébb az ösvényen. Rafináltak (Peti úgy vélte, az ellenkező irányba távoztak az előbb). Fotót persze nem sikerült róluk csinálni.

Hamarosan ahhoz a nagy elágazáshoz értünk, ahol mi ráléptünk a kékre. Itt még tartottunk egy kis bámész szünetet, ugyanis egy kóbor kis denevér ott körözött a fejünk felett. Minduntalan egy nagy tócsát közelített meg, majd mindenfelé elröpködött, és jött vissza. Mintha röptében próbált volna meg inni, és nagyon közel volt hozzánk. Megpróbáltam lefotózni, de ez persze képtelenség volt, így videóztam, bár az eredményben kételkedtem erősen. Sajnos már sosem derül ki, hogy sikerült, mert letöröltem véletlenül a fényképezőről :-s Na mindegy. Otthagytuk a kis denevért, és felkapaszkodtunk a kéken egy domboldalra.

Voltak számomra ismerős helyek e szakaszon (egyszer régebben Zolival hármasban csináltuk ezt a Szárliget-Várgesztes kékszakaszt), de alapvetően nem sokra emlékeztem. A Mátyás-kútra viszont igen, ahova hamarosan odaértünk. Itt házikó is áll, meg kiépített pihenőség van, de mi most kihagytuk, nem kanyarodtunk oda. Itt 3 turisztent láttunk.
Hamarosan egy elágazás következett, ahol a kék kockán a Robinson-kunyhó romjai felé lehetett volna menni. Ezt is kihagytuk, viszont ez már eléggé piszkálja a fantáziámat. Főleg, hogy a neten semmiféle infót nem leltem róla, pedig ott még geokess rejtés is van, de a rejtő sem tudott a helyről semmi adatot. Hmmm, rejtélyes.... :-) Egyszer meg kéne nézni!

Szóval eztán a kéken haladtunk, kanyarogtunk és dagasztottunk szorgosan. Szuper rész az, ahol már Várgeszteshez közel egy apró alagútszerű ösvényre kell rákanyarodni. Ez egy vájatba visz, ahonnan fakultatíve fel lehet menni a Várgesztes fölé magasodó Zsigmond-kőre. Én nyilván felmentem, Peti viszont kihagyta. Sajnos sok örömöm nem telt benne: persze a kilátás pazar volt, de nem élveztem sokáig, mert a szél majd' letépett onnan. Művészi képeket próbálgatni sem volt sok kedvem ilyen körülmények között, ezért csak néhány hagyományos fotót sütöttem el, pl. ezt:

a Zsigmond-kövön
Aztán már mentem is lefelé. Peti egy kövön ücsörgött, majd mondta, hogy az imént embereket látott masírozni a fák között egy sziklafal felé. Elkukkantottunk mi is arra, és meg is találtuk a népeket: 4 ember már beszerelkezve falmászós cuccba, épp indultak egy mászófalon. Kicsit néztük őket, de mivel engem a helyükben zavart volna a közönség, elindultam le, majd Peti is követett. 

Leereszkedtünk a faluba, majd onnan még ellőttem visszafelé fotót a Zsigmond-kőre, melyen az imént még ott álltam:

a Zsigmond-kő lentről
Mellesleg ez a Zsiga-kő a mászók kedvelt helye, bár mi most a mászókat nem ezen a falon láttuk. De Várgesztes a falmászók között egy ismert és preferált hely. 

Várgesztesen természetesen meglátogattuk a kocsmát. A korához képest kihívóan öltözött kocsmáros néni - akinek nem épp karcsú és fiatal testén leopárdmintás cicanaci, magas szárú csizma és szintén leopárdmintás feszes felső figyelt - készségesen kiszolgált minket a kért pohár sörrel, két Jägerrel és forró csokival, amiket az egyik asztalnál térképet böngésztünkben el is szopogattunk. Nem vesztegeltünk olyan túl sokat, ez zömében az én ösztökélésemnek köszönhető [bár ennek megköszönésével Peti nem biztos, hogy egyetért :-)]. 

Mentünk tovább a kéken a vár felé. A célunk most az volt, hogy megtaláljuk az ún. Kisvárat. Peti ugyanis csinálja a Várak a Vértesben túramozgalmat, vagyis mondjuk úgy: van egy megkezdett papírja, amire egy ideje nem került új kód vagy pecsét :-) Most azonban, ha már úgyis itt járunk, meg kéne keresni ezt a várat. Nos, tudvalevő, hogy a Gesztesi vár a település domináns vára, viszont erről a Kisvárról szerintem az ide járó emberek 90%-a nem hallott. Utánanéztünk a neten a dolognak, és nem is csoda, ha nem túl ismert ez a "vár", ugyanis nincs ott semmilyen vár. Van egy fákkal benőtt domb, és ez a "vár". Emlékezetünkbe idéztük a leírást, hogy merre keressük, és felcaplattunk egy dombra. És voilá: ott figyelt egy fán a tábla, rajta a keresett kódszámmal. Na, ez is megvan.
Mellesleg a Kisvár dombjára felmásztamban sikerült megpillantanom idei első hóvirágomat, amit természetesen meg is örökítettem, íme:


Mentünk még egy kicsit a kéken, majd búcsút intve neki a sárga csíkra tértünk át. Ez vitt el minket Majkra, úgyhogy néhány km-en át a társunk volt.

Ezen a szakaszon végre sikerült őzet lencsevégre kapnom: jóval előttünk sétálgatott néhány az ösvényen, és még idejében megálltunk ahhoz, hogy ne vegyenek észre. A kis drágák annyira terepszínűek, hogy alig látszanak, s a fotót sem teszem most be ide, akinek kedve van, megnézheti a picasa webalbumomban. 
A hatalmas pocsolyákat kerülgetve még egy érdekes dolgot láttunk: egy gerinc hevert az avarban. Persze rögtön őzgerincnek kereszteltük el, és le is fotóztam:


Beszélgettünk, almáztunk, narancsoztunk, és hamarosan kereszteztük azt az utat, amin munkába menet nap mint nap elhaladok. Itt már Majk közelében jártunk, de még előtte útba ejtettük a bányászmúzeumot, melynek a létezését csak egy útjelző tábláról tudtuk. Kíváncsian vártam, miféle lesz: valami szabadtéri? Vagy fizetős kiépített? 
Az első látvány meglepő volt: lerobbant épületek, teljes elhagyatottság, ám továbbra is ott a felirat, hogy "Bányászmúzeum", és nyíl. Behatoltunk a kapun, de még mindig elhagyatottság, 70-es évekbeli szerelvények, halott levelek mindenfelé. Mentünk tovább, amerre a nyíl utasított, és észrevettünk egy modern autót és egy modern hapsit. Olyan volt, mintha a hapsi kiáltana valamit, s gondoltuk: a biztonsági őrrel hozott össze a jószerencsénk, nem packázunk hát, s megyünk tovább felé. Valóban ő volt, közölte, hogy nincs nyitva a múzeum, ő nem is tudja, hogyan s mikor van az nyitva, neki csak itt őriznie kell mindent. Majd bemutatta nekünk az autóját, aki szegény csűdig volt süllyedve a sárba, az ajtajai nyitva, és egy hosszú madzag lógott a fenekéből. Bizony, a biztonsági őr portyázás közben óvatlanul ráment egy alaposan felpuhult részre, s úgy elásta magát, hogy nem tudott kijönni az autó. Ezen már kézi erővel segíteni nem lehetett, így mi sem próbáltuk meg, de biztosított is minket a srác, hogy már jön a főnöke, és kihúzza. Így aztán a kerítésen keresztül megtekintettük a fúrógépeket, meg hogy mikor van nyitva a létesítmény, majd búcsút intve a bizt. őrnek a közeli Majk felé vettük az irányt. 

Majknak megintcsak története van, és ráadásul ez egy olyan hely, ahova én már jó ideje el akartam jutni. Most végre összejött!
Szóval Majk. A neten találtok több oldalt is, ami erről ír, én most csak nagyon röviden: ez igazából egy "puszta", ahol vannak hétvégi (?) házak, horgásztavak, de a fő látványosság az egykori kamalduli remeteség. Szerzetesek, némasági fogadalom és a többi, én most nem regélek többet, itt van néhány fotó:


Szóval hát eléggé hagyták lepukkanni a hely egy részét, viszont belépő ellenében körül lehet bent is nézni. Mi most nem akartunk bemenni, meg amúgy is csak március végétől látogatható az ojjektum, így jelenleg csak kívülről tekintettük meg. Érdekesség, hogy a torony bizonyos időnként dallamokat játszik.

Leballagtunk a tavakhoz, melyeket még, de már olvadó jég borított, távolról megszemléltük, ahogy egy autó elássa magát a puha sárban, majd indultunk tovább immár a végcélunk, Vértessomló felé. Ez már nem volt messze, dagasztottuk a sarat sarjerdőben, majd a falu előtt egy mezőn haladtunk át. Itt láttunk egy madarat, ami folyton leszállt a fűbe. Egy nem túl erős fotó sikeredett róla, amin talán látszik, hogy világos színű a madár, a szárnyai végei viszont feketék. De én nem tudom, milyen lehet, talán Attila kisegít:

a titokzatos madárka
Itt aztán már újra a faluban voltunk, a Mária-út és a piros csík közös irányításában. Megtekintettünk egy irtózatosan giccses házat, azaz az egyik oldalról eléggé rendben lett volna, amolyan füttyentésre méltó ház, de a másik oldalán elszörnyedtünk: márványszerű lépcsők, lampionok, és egy hatalmas fehér függöny felkötve, az alja odacsomózva, viszont a tetejét lengette a szél... Nem is tudom rendesen leírni, de olyan volt, mintha mondjuk egy görög ház nagy nyitott pavilonjában fehér függönyöket lengetne a szél egy forró nyári napon... Ez egy rengeteg méter magas függöny volt! 
Na, ezt a látványt is túléltük, és innen már csak az autóhoz caplattunk, és irány haza.

Hát ennyi. Remélem most sikerült viszonylag röviden összefoglalnom :-)
Ja, a fotóim: fotóim

2012. február 17., péntek

mátrai hózás a KÉKen

Az MTSZ általunk kedvelt és preferált szakosztálya, a BRTSZ szervezésében február 11-én a kéktúra Galyatetőtől Mátraverebélyig tartó szakaszának teljesítése került megszervezésre. Pénteken kitaláltuk Petivel, hogy mi is csatlakozunk hozzájuk, úgyhogy irány a Mátra!

Sajnos mára az a szomorú helyzet állt elő, hogy hiába a magas üzemanyagárak, két felnőtt embernek olcsóbb autóval eljutni valahova, mint tömegközlekedve... Rájöttünk erre mi is, amikor kiszámoltuk az utat vonattal és kocsival, s a verseny az utóbbi javára dőlt el kb. 4000 Ft különbséggel. Így aztán Hatvanig autóztunk el, otthagytuk Gyíkomat, s felcsüccsentünk a vonatra, mellyel a többiek Bp-ről érkeztek. Vidám elvegyülés, kölcsönös információcsere a szilveszteri túrákról s az azóta szervezett, de általunk kihagyott túrákról, s a Pali által hozott tatranský čaj kóstolása következett (remek anyag!), aztán hamarosan átszálltunk Vámosgyörkön a Gyöngyösre induló vonatkára. Gyöngyösön volt még idő a Galyatetőre induló buszig, így természetesen egy alkoholos italokat is kínáló helyet kerestünk. Kisebb pánik kerekedett, mikor egy néhányak által ismert ilyen helyet kerestünk, ám csak hűlt helyét találtuk, de hamarosan rábukkantunk a buszpályaudvar egy apró sörözőjére, melybe épphogycsak befértünk mind a kb.15-en. Nem volt Becherovka, ami mélységesen felháborító volt, úgyhogy jägert kaptam én, majd még egy bögre forralt bort, és szégyen vagy sem, ezektől sikerült totál becsiccsentenem. De nem csak én voltam így ezzel! Szóval nagy jókedvvel és permanens széles vigyorral a fejemen  szálltam fel a buszra, ahol tovább folytak a kellemes csevelyek.

Aztán hamarosan Galyatetőn találtuk magunkat. Addigra sajnos kiszállt az alkohol a fejemből :-)
Itt a kékpecsét több helyen is fellelhető.
  1. Egy út menti villanyoszlopon: ez már használhatatlan, teljesen hiányzik az alja, ami pecsételne.
  2. A szomszédos vendéglőben, ez tökéletes (mi is ezt vettük igénybe).
  3. Állítólag a puccos szállodában is van, Zsolti túratárs legalábbis régebben oda ment be közmegbotránkoztató túrás külsejével pecsétet kérni :-)) Kissé sajnáltam, hogy nem ezt tettük most mi is, vicces a sznobokat megbotránkoztatni :-)
Szóval pecsételés, Sanyi túratárs csinált egy csoportfotót rólunk (sajnos nem sikerült még megszerezni), majd még egy fotó kedvéért felültem egy kis játékmotorra (tudjátok, amibe pénzt kell beledobni, és akkor gondolom elkezd mozogni alattad), aztán vettük az irányt fel a Kék Úton.

Mindjárt ott is volt a kilátó, 4-en mentünk fel reája. Terebélyes kilátás nyílt a csupaszon meredező fákkal és hóval borított Mátrára. Sőt, a távolban akárha hófödte hegycsúcsok látszottak, rögtön rájuk lett sütve, hogy az a Tátra! De bevallom, nem vagyok tisztában az igazsággal...

Kilátó Galyatetőn (fotó by K. Zs.)

Mellesleg melegen ajánlom nektek Zsolti túratárs fotóit, melyeket eme címen nézhettek meg: Zsoltifotók Én - téli szokásom szerint - alig lőttem néhány képet. Az itt betett képek zömét is tőle kölcsönöztem, meg nem sértve ezzel a szerzői jogokat :-)

Egyébként ezen a tájon már jártunk Petivel, amikor is a Muzsla tt-t gyűrtük tavaly Ágival egyetemben :-) Hát mára csak kb. 17 km volt betervezve, és rá kellett jönnöm, hogy hóban az is elég tud lenni.

Mentünk tehát tovább a szépséges nagy hóban. Itt a közelben sípályák találhatók, ahonnan hangos zene ömlött felénk. Engem ez meglepett, lévén életemben nem síeltem.
Kisvártatva egy hosszan lejtő úthoz értünk, amin emberek szánkóztak gyerekekkel. De hogy siklottak, mint a nyíl! Vágyódva néztük őket, aztán Sanyi előkotort két szatyrot, hogy próbáljunk meg azokon lecsúszni. Az eredmény szánalmas volt :-)) Hiába próbáltam őt tolni, alig csúszott egy kicsit. Utána ő húzott engem a lábamnál fogva, de én is megálltam volna, ha nem húz... Úgyhogy a szánkósok szerintem boldogok voltak, mert minket látva rájöhettek, milyen szuper dolguk van nekik :-))

Szokás szerint szétszakadozott a csapat, és kellemes beszélgetésekbe merültünk. Hamarosan Mónit és Zsoltit utolérve két, általuk alkotott téli produktumot láthattunk, íme:

túratárs :-)) (fotó by K. Zs., emberke by M.)
angyalka vagy hóelefánt :-) (fotó & alkotás by K. Zs.)
Elhaladtunk még a Piszkés-tető csillagvizsgáló kerítése előtt (oda én egyszer annyira bejutnék!!!), majd innen jön az, hogy a memóriám megtréfál: szóval nekem ezek a Mátraszentvalamik olyan zavarosak, hogy soha nem tudom, melyik településen jártunk, melyik hol van, stb. Tehát beértünk valamelyikre (itt volt anno a Muzsla tt-n EP), és betértünk egy kiskocsmába, amit nekünk nyitott ki a bácsi. Iszogatás-eszegetés-beszélgetés, majd továbbálltunk.

Hamarosan Mátraszentistvánon találtuk magunkat (ezt csak a térkép segítsége miatt tudom), és én rájöttem, hogy a tavalyi egyik terepgyakon itt szálltunk meg! Most elhaladtunk az egykori szállás előtt, és hamarosan a sípályákra nyíló tökéletes panorámát szemlélhettük. Én újra nosztalgiáztam, hiszen a terepgyakon este hárman kimentünk a sípályákra, ott bóklásztunk (természetesen ez nem télen volt), s akkor pillantottam meg a lezuhant űrhajó roncsait is... (Ez valójában több fa összefüggő, sötét árnya volt, melyekről lógó liánok mint szakadozott csövek csüngtek, egy kibelezett űrhajó látványát nyújtva.) S volt egy szerelem is anno...

mátraszentistváni sípályák (fotó by K. Zs.)
Ezt követően szép szakaszon haladtunk: havas erdei ösvényen. Előttünk magaslott Ágasvár csúcsa, amire a Muzsla tt-n szintén fel kellett menni (nagyon helyes módon!). Hamarosan jobbra leágazott a csúcsra felfutó kék háromszög, s itt Zsolti jól megkérdezte tőlem: nem megyünk-e fel Ágasvárra! Dede! - mondom én. Még Sanyi túratárs csatlakozott hozzánk, így mi hárman leváltunk a többiekről, s felfelé vettük az irányt. Sanyi hamarosan kitalálta, hogy most ideje hasznosítani a nála lévő hágóvasakat, így megállt felszerelni őket, ami egy rettentő hosszadalmas folyamat (későbbi elmondása alapján kb. 10 perc), így mi addig továbbmentünk. Sanyit nem kell félteni, legény a talpán :-)

Hát gyönyörű volt minden... El sem tudom szinte mondani. Mentünk egyre feljebb és feljebb, egyre jobban kinyílt a panoráma a gyönyörű havas Mátrára. Ágasvár csodálatos hely, imádom!!! Ezt a fotót szintén Zsolti készítette:


Ágasvár a "Várak a Mátrában" mozgalom egyik pontja. Két kitett táblát is láttunk, az egyiken bronzkori földvárat írtak, a másikon már valami más korabeli földvár szerepelt (talán kettő volt...?). Mivel ezt a mozgalmat most nem csinálja közülünk senki, nem annyira foglalkoztunk a feliratokkal.

Kilátás Ágasvár csúcsáról (fotó by K. Zs.)
Zsolti elhagyott, mert lendületesebben tud menni nálam, de a csúcson bevárt. Megcsodáltuk a panorámát, de indult is, nehogy a többiek sokat várjanak ránk. A leereszkedés lassacskán ment, s közben számtalan imádnivaló-ölelnivaló fával találtuk szembe (szó szerint) magunkat :-) Hála nekik, nem ültünk seggre egyszer sem :-)

Ágasvár aljában áll az Ágasvári Turistaház. Szuper kis hely! A többiek már itt ültek s melegedtek bent. Kicsivel később Sanyi is megérkezett, lepakolta a ház előtt álló padra a zsákját, és becsattogott a hágóvasain :-))) Persze próbált óvatosan menni, ne legyen olyan feltűnő, de leszerelni nem volt kedve őket :-)
Hamarosan vicces jelenetre figyeltünk fel: a kint hagyott zsákot 4 macska kezdte kerülgetni. Egyre-egyre szimatolták, majd nyílást találva rajta nyomakodtak befelé :-D Nagyon vicces volt, rögtön fogtuk is a fényképezőket, hogy megörökítsük :-) Megintcsak Zsolti fotóját teszem be (az enyémek most nincsenek nálam):

fekete cicófej a zsákban :-) (fotó by K. Zs.)
Közben bent a pultnál álló kis csoport kezdett egyre hangosabb lenni. Közülük is Petinek kezdtek a mozdulatai szélesebbek lenni :-) Már jópár sört legurítottak, meg valami rövidet is, és igen jól érezték magukat :-)
Ja, azt még hozzátenném: a turistaházban csinálnak marha jó csokikat, ilyen tök különlegeseket, mint levendulás csoki, meg .... A többire nem emlékszem, de legszívesebben mindet megettem volna! És árulják is, a csomagolása is egyedi, úgyhogy ajándéknak kitűnő :-) Anyagi szempontból hálistennek, de senki nem jutott eszembe, akinek vinnék ajándékba, így csak a mi kóstoltatásunkra bontott levendulásból ettem egy kockát. Igen jó volt!

Pali túravezető mondá: most vagy elkezdünk sietni, és elérjük Mátraverebélyből az x órakor menő vonatot, vagy jó ráérősre vesszük a figurát, és a kb. 7 órásit érjük el. Egyvalaki döntött úgy, hogy elsiet, egy idősebb bácsi, többiek maradtunk.
Ezután újra egy kellemes terülj-asztal-élményben volt részem. Került itt pörc, lókolbász, magvas kenyér, kenhető juhsajt, aszalt gyümölcs, töpörtyű, szendvics... Micsoda jóság volt! A szendvics felénél azonban megteltem, így a maradékot Peti gyomra nyelte el.

Na, de el kellett indulni, s ettől a ponttól szakadtunk el a Muzsla TT útvonalától, és számomra új utakon jártunk. Megcsodáltuk, ahogy a napfény csodaszép módon átszűrődik a felhőkön, megcsodáltuk az Ágasvár, a Muzsla és még egy csúcs immár távoli tömbjeit...

Peti pedig bekattant :-D Nekiállt mindenkit beleölni a hóba! Bár ha jól belegondolok, ezt már talán a túra korábbi szakaszán is megtette. Na, de itt igazán belelendült :-)) Kaptunk a nyakunka, derekunkba havat,  de viszonoztuk is: Peti is kellőképp Hófehérkévé avanzsálódott :-)) Íme néhány pillanatkép hancúrozásunkról (by K. Zs.):


Vidám bagázs voltunk :-)
Mindemellett el kell mondanom: Peti elég rendesen becsiccsentett ekkorra már :-) Bizony, botladozott a nyelve éppúgy, mint a lábai! Sajnos az állapota egyre romlott, s egyre nagyobb terhet rótt rám, hogy vezetgessem. Már kezdte magát elhagyni, s olyan volt, akár egy gyerek.
Közben ránk is sötétedett, s Peti már szürkületben nem lát túl jól. Előkerültek a fejlámpák (bár ő nem kért belőle), s libasorban tipegtünk Mátraverebély felé. Végül mi maradtunk a végére, Petit a kezénél fogva vezettem, néha már húztam, mert nem akart jönni. Szerintem ott lefeküdt volna aludni egyet legszívesebben. Egyre morcibb lettem, hogy így elhagyja magát...
S úgy tűnt, sosem érünk Mátraverebélyre. De azért meglett, és Pali mondta: vagy várunk kint a vonatmegállóban (ami úgy nézett ki, mintha egy hosszú sín futna a pusztában, és a megállót csak a sín két oldalán megjelenő betonplacc szimbolizálja), vagy bemegyünk a "cigánykocsmába". Nem is értem, miért volt ez kérdés, hisz a pecsétünk is a kocsmában volt. Úgyhogy mentünk.

Inni, pihi, melegedés, pecsét, Peti józanodása, majd kimentünk a vonatra, elvonatoztunk Hatvanig. Ott mind leszálltunk, mert a bp-ieknek is át kellett szállni másik vonatra. Mi elköszöntünk tőlük, és mentünk haza kicsi Gyíkkal, aki hűségesen várt minket a parkolóban.

Így esett tehát a szép téli mátrai kéktúránk! Egészségünkre vált :-)

2012. február 10., péntek

Havas Pilis

Némi késéssel adom közre a múlt hétvégi túrasorozatunk utolsó, harmadik beszámolóját. Hiába, annyit megyünk, hogy nem tudom tartani a lépést magunkkal... :)
Dóri sárgít

Az elmúlt napon, amikor a Bükkben jártunk, jó adag hó esett országszerte. A hóvihart követő napon viszont szikrázó napsütésre ébredtünk, így a fáradtságunkat leküzdve szálltunk reggel buszra Pilisszántó irányába. 2 durván fagyos nap után azért a fáradtság leküzdése némi erőfeszítésbe került, de ami következett, azért ez kétségtelenül megérte. A háromnegyed óra álmatag buszozás után nagy örömmel léptünk kis a frissítő hidegbe. A tájat mindenfelé hó fedte, kellemesen sütött a nap, a szél sem fújt - igazi téli kiránduló idő várt, ami minden jóérzésű embert jó kedvre derít. Mindenhonnan csillámhó kis hópelyhek vakítottak minket, mintha csillámmal szórták volna be a földet. Kicsit fogdostam a szikrázó havat, majd nekiindultunk. Először a pilisszántói kőbánya, sziklaszínház és a Boldogasszony-kápolna felé indultunk. Itt is, mint a túra során sokfelé szűz havat találtunk, ami a meghódítatlanság érzetét kelti a kalandvágyó túrázóban. Egy dimbes-dombos részen csúszva-kapaszkodva átvergődtük magunkat, és már ott is voltunk a bánya közelében. Nekem ez nagyon tetszett, igazából kis "kutyaösvény"-szerűségként kell ezt elképzelni. Jópofa volt ágakba kapaszkodva kúszni-mászni felfelé a szűkös kis csapáson.

Pilisszántóról a Pilis-hegy felé
Volt kőbánya, mai sziklaszínház és kápolna
Boldogasszony kápolna
Innen már egész jó volt a kilátás. A látvány csak azért nem volt 100%-osan tiszta, mert valami fura, porhószerű csapadék hullt, mintha csillogó port szórnának ránk, de hogy kik, azt nem tudtuk, mert csak valami egész vékony felhőréteg borította az eget. A bánya előterébe mászva díszesen faragott kapu fogadott minket, rajta hazaszeretetre buzdító szavakkal. A kapun belépve már-már önkéntelenül is a sziklafalra ragadt tekintetünk, ahol a tegnap is keresett Hajnit reméltük, ismét sikertelenül, pedig a védett, délies kitettségű katlant még a legfinnyásabb hajnalmadarak igényeit is kielégíthette volna. De hiába figyeltük árgus szemekkel a világító sziklákat, semmi nem moccant. Amikor meguntuk a várakozást, a bánya magasabb szintjére épített kápolnához mentünk, megcsodáltuk szokatlan, engem továbbra is csigára emlékeztető külsejét, majd a sziklafalnak búcsút intve haladtunk tovább a piroson. Közben, persze, madarászgattunk tovább: tengelic, kenderike, egerészölyv és meggyvágó került a távcső elé. Egy kanyart bevettünk az autóúton, majd erdőbe értünk, ahol izzasztó emelkedő kezdődött, szabaddá tettük tehát ruházatunk "gázcsere nyílásait". A bükki napot megúsztuk a bakancsaink beázása nélkül, mivel annyira hideg volt, hogy nem olvadt meg a hó, most azonban erre esély sem volt. Az enyhén olvadozó hó már néhány lépés után elkezdte átitatni lábbelinket, bár egyelőre ezt jól tűrtük. A piros a Magas-hegyen találkozik a zölddel, amelyen folytattuk utunkat Csobánka irányába. Itt jókedvű futókkal is találkoztunk, pedig korábban azon is morfondíroztunk, vajon mi vagyunk-e az egyetlenek, akiket nem riasztott vissza az időjárás előrejelzés. Ekkor még mindig folyamatosan hullott ez a porhó, gyönyörű volt, ahogy csillogott a napsütésben, készült is róla egy fotó.


A Hosszú-hegy tetején visz keresztül a zöld turistaút. Ez a szakasz nem különösebben látványos, mert fenyőültetvények, erdészetileg intenzíven kezelt erdők kísérik. A sziklásabb részek talán kicsit vadregényesebbek, illetve egy helyen ki is tekinthetünk a Piliscsabai-árokra, ezt a turistatérkép is "Szép kilátás!"-sal jelzi. Távcsöveinket itt sem hagytuk porosodni, nagy és középfakopáncsot, fekete harkályt, rövidkarmú fakuszt, őszapót láttunk.


Kilátás a Hosszú-hegyről
Közép fakopáncs
A zöldről aztán kedvencünkre, a kékre váltottunk, amely levitt a hegyről és azonnal Csobánka határában találtuk magunkat. Csobánkáról készítettem is néhány panorámafotót, háttérben az Oszoly-heggyel.

Csobánka
A falu szélén, viszonylag elhagyatott helyen mentünk, amikor - mit ad Isten? - egy mögöttünk osonó terepjáróra lettünk figyelmesek. Nem volt nagy, sokkal inkább kicsi, terepszínű (vagyis fehér jelen esetben). Két férfi ült benne, és meglepően nagy sebességgel száguldott felénk, annyira, hogy éppen csak le tudtunk mászni a csúszós úton az gazosba. Ha nem tesszük, megállni aligha tudtak volna... De szerencsére megúsztuk ezt a veszedelmet és ép bőrrel jutottunk el Kis-Kevély északnyugati oldalában lévő homok- vagy nem tudommilyen bányába. Itt is szinte érintetlen volt a hó, és nagyon szépen festett messziről, Dóri tejszínhez hasonlította.


Itt láttunk egy szép, terebélyes tölgyet is. Fotó alább:


Azért csak "szinte" volt érintetlen a hó, mert a könnyebben megközelíthető részeken fiatal szülők sok gyereküket szánkóztatták. Kb. innentől kezdve egyébként elég sok emberrel találkozni: kutyasétáltatókkal, gyerekszánkóztatókkal, túrázó családokkal. A Kis-Kevély alá érve megint erdőben haladtunk és a kékről áttértünk a sárga útra, amely felvisz a Mackó-barlanghoz. Ez egy elég meredek szakasz, és helyenként havas-jeges úton kell haladni. Az, hogy meredek elég enyhe kifejezés, mert nekem sokszor olyan érzésem volt, mintha épp a Kékestető előtti Gabi-halálán caflatnék felfelé, ami, ahogyan azt a neve is mutatja, egyszer valamilyen rosszabb kondícióban lévő, Gábor nevű túratársunk halálát is okozhatta :D Szóval...havas, lefagyott, égbefutó ösvény...de a barlang egész nagy és jót lehet benne enni-inni :)
Nem mellesleg a Mackó-barlang igazi érdekességeket rejtett egykoron, ahogy azt a közeli tábla hirdette. Lelkes régészeink számos állat lábnyomaira, maradványaira bukkantak itt, úgyhogy megérte kitérni.

Mackó-barlang
A barlang előtti szakasznál már csak a barlang utáni nehezebb, itt ugyanis nem (csak) felfelé kellett kapaszkodni, hanem oldalvást is lejtett az út, végül pedig csak lefelé kellett ereszkedni a helyenként szánkópályának használt úton, így többször is fenyegetett a legurulás veszélye. Azért csak megérkeztünk a Kevély-nyeregbe, ahol a kék, a sárga és a piros turistaút is találkozik, kéktúra pecsételőhely is van itt. Innen indult a napi utolsó, de legnagyobb "csúcstámadásunk", fel a Nagy-Kevélyre (534 m) a piroson. Nagy lendülettel neki is vágtunk, másztunk, másztunk felfelé a sziklás és egyre meredekebb úton. Itt azért már kezdtek lefagyni a végtagjaink, ezért kisebb szenvedést jelentett 15 perc alatt megtenni a csúcsra vezető kb. 1 km-t kb. 100 m szintkülönbséggel. Egyik kedvenc kirándulóhelyem egyébként a Nagy-Kevély, sziklás növényzete, a csúcsról kitáruló csodás panoráma és nem utolsó sorban a fővároshoz való közelsége miatt. A kilátást megint megörökítettem, az egyik fotóba "véletlenül" Dóri is beletévedt. :)

Kilátás a Nagy-Kevélyről
Kilátás Dórival
A Nagy-Kevély csúcsa felé nagy sziklatömbök díszlenek, sajnos hajnalmadarat ezekről sem sikerült levarázsolni. Itt döntenünk kellett, hogy lemegyünk Pilisborosjenőre vagy megyünk tovább a piroson, és akkor megnézzük az Ezüst-hegy kőfejtőjét, hátha ott lesz Hajni.



Az utóbbit választottuk, mert még volt időnk naplementéig. Több turistával is találkoztunk. Jó volt látni, hogy a hideg idő ellenére sokan járnak az erdőben és így kapcsolódnak ki. Szembetalálkoztunk egy kutyás családdal is, akiktől némi eligazítást kértünk "Melyik út megyen itt Budára?" formában, aztán jót kacarásztunk és elváltunk. Csípem az túrás ismeretlenekkel bratyizást :D Nálam ez is a természetjárás része..A túrások általában nyitott, belevaló emberek, én legalábbis ezt tapasztaltam eddig.
Kis ereszkedés után könnyű úton, nagyjából szintben kellett mennünk fél órát a bányáig.  Bejártuk, de madárritkaságra itt sem bukkantunk. Egy tanösvényen ereszkedtünk le a Üröm falu felé. Meredek, kicsit sziklás úton értünk a faluszéli szőlőkbe, ahol két helyi bácsi és kutyájuk fogadott minket. Nagyon kedvesen fogadtak minket, kicsit beszélgettünk, és megtudtuk tőlük, hogy a következő buszt már nem fogjuk elérni, az azutáni pedig másfél óra múlva jön. Tovább beavatást nyertünk a két szomszédvár, Pilisborosjenő és Üröm intergalaktikus ellentétébe. :) A kutyájuk egyébként nagyon jó fej volt, Dórival hamar levették egymást egymás lábairól, igaz, a kutyának könnyebb dolga volt, mert Dórinak csak kettő van. :)
Rövid beszélgetés után lesétáltunk Ürömbe, de itt már teljesen meg voltunk fagyva. A nap ugyanis lement és a hőmérséklet gyorsan zuhant, ezt pedig főleg a végtagjainkon éreztük, pl. nekem a korábban átázott bakancsom eldeformálódott a fagyástól, benne az ujjaimat pedig már nem is éreztem. A faluban a buszmegállót kerestük, és ekkor jött: a Megmentőnk. Egy hölgy jött arra, mit sem sejtve. Ekkor maradék életösztönömet összeszedve megkérdeztem tőle roppant udvariasan, hogy hol van az a bizonyos buszmegálló. Erre Ő azt válaszolta, hogy nem igazán tudja, deeee..., ha mi is úgy gondoljuk, akkor most indul Pestre kocsival... Hát persze, hogy szerettük volna, hogy elvigyen, Ő pedig ezzel megmentette életünket.
Végül kb. 18 km-t tettünk meg és az alábbi útvonalon haladtunk:
Konklúzió: Üröm jó hely, kedvesek az öreg bácsik és a középkorú, fiatal nők :D 
Menjetek hát ti is, mert Ürömben tényleg van öröm.
(Tudom, hogy szánalmasan gyenge vicc, de kihagyhatatlan :D) (Köszi, a poén "eredeti" szerzője én volnék...)
Blöööööö, még jó, hogy nekem eszembe is jutott :D

Pilis nagyobb térképen való megjelenítése

2012. február 6., hétfő

Bükki fagyoskodás

A budaörsi ráhangolódás után a fő-fő madarászásnak a bükki kiruccanást terveztük Dórival. Remélem, ki fogja egészíteni az én szerény beszámolómat. Naná, méghozzá sárgával :)
Előző nap meglett a havasi szürkebegy, így legfontosabb célfajjá a hajnalmadarat emeltük, amit nem olyan rég még láttak a Bél-kőn. A Bükkben azért akad még látnivaló, ábrándoztunk egy sort, hiszen a ritkaságok közül uhuval, uráli bagollyal, kormosfejű cinegével, vízirigóval (tavaly márciusban már megvolt a Szalajka-völgyben), fehérhátú fakopánccsal örömmel találkoztunk volna, a gyakoribb, de szívünknek kedves fajok közül pedig a fenyves cinegére és a keresztcsőrűre fájt a fogunk. Persze, tudtuk, ha ezeknek csak a fele is távcső elé kerül aznap, akkor már igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat. 
Bélapátfalván léptünk ki a távolsági busz álmosító melegéből, majdnem 3 órás út után Bélapátfalva hideg valóságába, a kb. -5 fokba. (Aki hétvégén a Bükkbe tervez kirándulást, ne gondolja, hogy  a buszon csak úgy sorakoznak a helyek. Ha kicsit később érkezünk, talán nem is találunk már kettes helyet. Szóval érdemes időben beállni a sorba :)) Ez ugyan egész enyhe ahhoz képest, amivel a meteorológusok már egy hete ijesztgetik a népet. A tájat pár centi hó fedte, és szállingózott a ráadás. A Bél-kő felé indultunk a kéken. A faluban egy csapat fenyőrigóba botlottunk, egy fa alatt csipegettek valamit. Ökörszem, zöldike, meggyvágó, széncinege és fekete rigó került a napi listára, amíg elértük a ciszterci apátság romjait. Furcsa lenne azt mondani, hogy "megörökítettük fotón" a romokat, hiszen valószínűleg "örökebbek" azok az mi technikánknál, de lényeg, hogy meg tudom őket mutatni:

ciszteri monostor
ciszteri monostor
Innen a tanösvényen mentünk tovább, egyre meredekebben felfelé. Az ösvényt a hideg ellenére is használták, jegesre volt taposva, vigyázni kellett. A széles, autók által is használt út szintén jeges volt, ami miatt néha többet csúsztunk hátra, mint amennyit léptünk előre. Jó edzésnek is fel lehet fogni. Az a gyerek, akit ezen a tanösvényen végighajtanak szed magára egy kis izmot :D Itt már kezdett fokozódni a hóesés, néha a szél is erősödött. Egy elágazáshoz értünk, ahol a tanösvényről lekanyarodva a régi kőfejtőbe értünk. A kőfejtők látványa nagyon lehangoló egyfelől, hiszen hatalmas, helyreállíthatatlan tájsebek ezek, amelyeket az ember okozott, nem ritkán természeti értékek brutális megsemmisítésével. Másfelől viszont ha már így történt, sok érdekességet meg lehet rajtuk figyelni. Például a hegy alapkőzetébe kapunk bepillantást, de több eredetileg ritka, sziklai állatfajt vonz a nagy csupasz sziklafelszín. Az én szívemet megdobogtatta a sziklarengeteg...annyira vágytam a hajnalmadarat.

Bél-kő, régi kőfejtő
Bél-kő, régi kőfejtő


Itt kerestük tehát Hajnit (és Matyit), hol süvítő hóviharban, hol mérsékeltebb hóesésben. Sajnos, a hegy méreteit, pláne később a további, átnézetlen sziklafelszínek mennyiségét látva bőven volt lehetősége a madárnak elbújni előlünk - és ezt meg is tette. Kb. egy óra leforgása alatt kétszer jártuk végig oda-vissza a kőfejtőt, de csak min. 3 havasi szürkebegyet, egy sziklán táplálékot kereső hamvas küllőt, néhány hollót, cinegéket, rigókat, tengelicet láttunk. Hajni és Matyi tehát nem lett meg, de bevallom, a helyében ilyen időben én sem a sziklafalon pózoltam volna a madarászoknak, hanem egy repedésben húztam volna meg magam egy pohár meleg teával. Csalódott voltam. Ennyi agyonfagyás után, úgy éreztem, megérdemeltük volna, hogy  legalább kidugja az orrát. No de itt nem mi diktálunk, szerencsére...
Visszatértünk a tanösvényre, és innentől annyit sem fotóztam, mint eddig, a gépem épségét biztosítandó. Jobbára műúton kellett mennünk, és többnyire szűz havat tiportak lépteink. Az érintetlennek tűnő utak, a hótakaró és a helyenként hézagosan felfestett turistajelzés eléggé megzavarta a tájékozódási képességünket, ezért helyenként töprengenünk kellett, merre is van előre, de szerencsére nem hibáztunk - egyelőre.
Attila remek navigátor. Megvallom, én sokszor hajlamos lennék elkeveredni, még szerencse, hogy nem hagyja :D
Északnyugati irányban láttuk a Bél-kő természetesebbnek tűnő sziklás, "ördögszántásos" oldalát, míg jobbra a Bükk erdeire láttunk ki. Madarak nem nagyon mozogtak, mi is inkább csak azért, hogy ne fagyjunk meg. De persze nagyon jól esett a mozgás a téli bentlét, számítógép és könyvek előtti tunyulás után.
Egy kevésbé viharos pillanatban valamilyen vajvirágfaj (valszleg magas vajvirág) kóróit találtuk az út szélén, erről készült a nap egyetlen növényfotója.

Vajvirág kóró

Innen ismét kisebb navigációs bravúr után feljutottunk a Bél-kő 815 méteres csúcsára. Fentről beláttuk a bányaterület nagy részét, és konstatáltuk, hogy a hajnalmadár lehetséges búvóhelyeinek kis százalékát néztük át. Itt egy kis evés-ivás következett, majd indultunk tovább Szilvásvárad irányába. A tanösvénynek vége, innen a sárgára kellett volna rátalálnunk. Valahol a Bél-kő-nyak és a Messzelátó nevű hegy környékén meg is találtunk, viszont egy elágazásban rossz irányban követtük a P kerékpárutat, ami szerencsére nem egy totálisan ismeretlen helyre, hanem a vissza a Bél-kő-nyakhoz vitt minket. Így próbálkozhattunk újra, s akkor már helyes irányban követtük a sárgát. Mondom, hogy jó navigátor :)
Jobbra-balra bükkösök következtek, majd hamarosan egy lucfenyő ültetvénybe értünk. Itt rövid időre megálltunk, mert egy kisebb madárcsapatba futottunk bele. Inkább magasan a lombkoronában mozogtak, nem is olyan közel. Egy hegyi fakusz és egy csuszka közelebb is merészkedett. A csúcs közelében fenyves cinegék mozogtak, a hangjuk árulkodott. Hamarosan kiértünk a fenyvesből, be ismét egy bükkösbe, amikor elérkezett a nap fénypontja. Egy út menti fa alsó ágán egy jókora madár szegezte ránk a tekintetét: egy uráli bagoly. Egy uráli bagoly! :)
Kb. 15 méterre lehettünk tőle, és amint megláttuk, már emelte is a szárnyait, biztonságos távolba menekült. De ez sem volt nagyon messze, kb. 40 méterre. Először ebből a távolságból figyeltük, majd a bizonyítófotó után ismét kezdődött az "akciózás". Kb. 20 méterre sikerült megközelíteni. Jó 10 percig figyeltük, szájtátva, suttogva. Lenyűgöző élmény volt. Csak ült az ágon, a baglyokra jellemző bölcs, nyugodt tekintettel, fejét forgatva. Úgy tűnt, mint aki pontosan felmérte a helyzetét, és nagyon jól tudja, hogy semmi veszélyt nem jelentünk rá, hiszen az érzékszerveink és az erdei életben hasznavehető fizikai képességeink sehol nincsenek az övéihez képest. Csak ült egy ágon, és tűrte, ahogy mi tátott szájjal bámuljuk, minden bizonnyal élvezte a helyzetét. Felsőbbrendűsége akkor vált már-már "megalázóvá", amikor megunta a társaságunkat, és az irányunkban levetette magát az ágról, a fejünk felett kb. 5 méterrel siklott át, megmutatva a teljes tollazatát, majd eltűnt a fenyvesben. Fantasztikus élmény volt. Én nem sok bagolyt láttam életemben és ez maradandó élmény volt. A méltóságteljes és bölcs tényleg a legjobb jelzők. Csak csodáltam...gyönyörű volt. Íme néhány fotó Őméltóságáról (sajnos a minőség megint gyenge, itt éppen hevesebben esett a hó):








A felkavaró élmény után hóesésben meneteltünk tovább a sárgán. Beértünk a Horotna-völgybe, ahol szén-, kék és barátcinegét, hamvas küllőt és sárgafejű királykát láttunk. Egy 10-15 egyedből verbuválódott széncinkecsapat rövid ideig követett is minket, talán némi elemózsiát remélve tőlünk, de azt most undok módon megtartottuk magunknak. A zöld kerékpárúton a Szalajka-forráshoz értünk. A forrás környékén volt még szabad vízfelszín, de amúgy a patakot jégpáncél fedte. Nem titkolt vágyunk volt, hogy a tavaly ugyanitt látott vízirigót megint megtaláljuk. Siettünk is a tavalyi megfigyelés helyére, a Szikla-forráshoz. Kicsit vártunk, de semmi nem mozdult, így mentünk tovább, már csak azért is, hogy elérjük a budapesti buszt. A patak menti út egyébként szinte teljesen le volt fagyva, csodával határos módon úsztuk meg esés nélkül. Búcsúzóul két fotó a Szalajka-patakról:




A faluba érve siettünk annyira, hogy ne csábuljunk be egyik vendéglátóipari egységbe sem, pedig a forró csokitól kezdve a forralt boron át a citrommal megbolondított rántott pisztrángig több vágyunk is megfogalmazódott. Beszédbe elegyedtünk egy Balatonról (Attila felvilágosított, ez egy közeli falu) származó bácsival, aki juhászként dolgozik a környéken. Mesélt nekünk a közelben fellelhető rétekről, meg egy egyéb látványosságokról, igazán kedves volt. Vele együtt szálltunk fel a buszra. Végül 20 km megtétele után, havasan, fagyottan szálltunk fel a budapesti buszra.
Lehet, hogy a hajnalmadarat nem találtuk meg, de azt hiszem együnknek sem jutott eszébe panaszkodni. Egy teljes nap kint, a levegőn. Ilyen szombatok kellenek nekünk, korán kelés, sok élmény...egy aktív nap :)

Sziklai madarászás Budaörsön

A vizsgaidőszak legmélyebb bugyrait megjárva Dóri (sárgával kiegészít) fejéből pattant ki az ötlet, hogy utolsó vizsgája után csapjunk egy hatalmas madarászós túrázást, valahol messze, a város zajától távol. Hogy mennyire vártam én ezt...ez éltetett, mint éhezőt a kenyérmorzsa :D Nekiláttunk az ötletelésnek a célpontot illetően, és a bőség zavarában oda jutottunk, hogy két és fél napba tudtuk belegyömöszölni a programot. Becsületünkre szóljon, hogy meg is valósítottuk, annak ellenére, hogy ezekre a napokra a hazai időjárás előrejelzések farkasordító hideget, hóvihart, kaotikus közlekedést, balesetveszélyt jeleztek - mi azonban élvezettel dacoltunk a valójában nem is olyan szörnyű viszontagságokkal.
A viszontagságokat semmire sem cserélném, néha kell a szenvedés.

A budaörsi Odvas-hegy és a Kő-hegy volt az első célpontunk, a keresett fajok pedig a hajnalmadár és a havasi szürkebegy. Ez csak egy gyors, délutáni séta volt tulajdonképpen. Budapestről érkeztünk a BKV buszjárattal, és az Odvas-hegyet "támadtuk" meg először a nyugati szomszédságában lévő dombokon keresztül, a P+ jelzés felől. Meredek sziklás hegyoldalon kapaszkodunk fel, hogy a gerincen haladjunk végig, s közben vártuk, hogy valahol a keresett madárkák kilibbenjenek a karrmező sziklái közül, vagy egy nagy sziklatömb repedéséből. Közben, még a fagyos február ellenére is érdekes dolgokba botlottunk.  Rengeteg zebracsiga háza bújt meg a meszes sziklák között, kövi rózsák húzódtak meg egy-egy tömb oldalában. A beharangozott hidegfrontból a hó ekkor még nem érkezett meg, a hideg annál inkább, mínusz 7-10 fok körüli lehetett a hőmérséklet. A két magashegységi vendégmadarat csak nem leltük, helyettük egy szikla takarásában levedlett kígyóbőrre (talán épp a haragos siklóéra?) bukkantunk.


Nem sokkal arrébb, egy másik zugban ennél is jobban meglepődtünk, amikor friss, zöldellő növényeket láttunk. Egy délies kitettségű, ezért napsütötte, de széltől védett sziklaüreg volt, ahol valószínűleg az elmúlt hetek enyhülése után szokatlanul korán növekedésnek indult néhány növény.


Az Odvas-hegy 314 méteres csúcsáról szétnéztünk, majd keleti irányban ereszkedtünk le az ösvényen, némiképp csalódottan, mert nem találtuk a remélt madarakat. Sok-sok fekete fenyőt láttunk, eléggé rontotta a táj képét, de távcsővel megbizonyosodtunk róla, hogy egy lelkes helyi gondoskodik a kezelésről. Vagy csak nagyon fázott...Mivel még volt időnk naplementéig, felmásztunk a szomszédos Kő-hegyre is. Az Odvas-hegy fehér dolomitja mellett az alacsonyabb Kő-hegyet vörös színű, valami más kőzet is alkotja (Dóri, kéretik kiegészíteni!!!) Az Odvas-hegy, Kő-hegy, legjobb tudásom szerint sasbérc, azaz több környező törésvonal mentén létrejött, környezetétől magasabb kiemelkedés...kissé pongyola megfogalmazásban. Ezek a törésvonalak lehetővé tették a mélyben található meleg vizek feláramlását. Ezek később töményedésük után ilyen vöröses színű kiválásokat hagytak hátra. Ez logikus, ha belegondolunk, hogy Budapesten, a Gellért-hegy tövében is mennyi meleg vizes forrás van és hogy milyen barlangrendszerek húzódnak meg alatta. Ilyen vizek által formált barlangok itt, az Odvas-hegyen és Kő-hegyen is találhatóak. Az Odvas-hegy épp innen kapta a nevét. Ezek mind a Budai-hegység részét képezik. A hegy nevezetességei a remetebarlang, a kápolna és a kereszt, melyekről bővebb leírást itt találtok. Egy elkerített telken keresztül tudtunk csak bemászni a területre, mert lassan teljesen körbeépül.
Nyugat felől haladtunk, igazából az Odvas-hegyihez hasonló terepen, madár nélkül. Elértünk a kereszthez, ahol az információs táblát kezdtük olvasni. Ez Dórit jobban lekötötte, én inkább a közeli sziklatömbök megmászására vállalkoztam. De alig kezdtem hozzá, a két madarat riasztottam fel, melyek az egyik sziklatömb tetejére menekültek, félig szárnnyal, félig szaporán lábbal kapaszkodva. A havasi szürkebegyek voltak. :) :) Az egyik madár a mellettem lévő sziklatömb tetejére ült ki, kb. 10 méterre tőlem, a másik a kereszthez, valamivel távolabb. Eddig bizalmasnak ismertem ezt a fajt, s ebben most sem csalódtam. Jó 10 percig engedte figyelni és fotózni magát. A bizonyító fotók elkészítése után már olyan extrák is belefértek, hogy megpróbáljam a két madarat, sőt Dórit is egy fotóra ügyeskedni. Mivel a gépem teljesítménye madárfotózásra (finoman szólva) nem ideális, meg amúgy is sötétedett, a fotók nem túl színvonalasak, de azért megmutatom őket:









Itt kell megjegyeznem, hogy nekem ez  a bizalmasság igen meglepő volt. Csekély madaras múltammal nem is gondoltam, hogy lehetséges ilyen közel kerülni egy nem túl gyakori madárhoz...persze a kettő miért zárná ki egymást? Na de akkor is...Attila első jelzésére azt sem tudtam, hogyan lopózzak ki észrevétlenül a tábla mögül, nehogy elriasszam a várva várt szárnyast...de aztán végül óvatosan kikecmeregtem és boldogan vettem szemügyre én is :)
Egy alkalommal aztán túl közel merészkedtem és megriasztottam a madarakat, de nem mentek messzire, csak a barlang elé. Ott folytattuk a fotózkodást, én is próbáltam egy képkockára férkőzni a szürkebegyekkel. A madarak láthatóan nem voltak szívbajosak, 5-6 méterre közel engedtek magukhoz. (Jó pár éve egy magas-tátrai túrán láttam, hogy egy hegy csúcson a pihenő túrázók közt szedegették a havasi szürkebegyek az uzsonna morzsáit.)




A naplemente azonban véget vetett szórakozásunknak. Meglett tehát az egyik célfaj, a hajnalmadarat pedig főleg a következő napon, a Bél-kőn reméltük.
:)