Városi kalandok I. - a kontrasztos Népsziget

Most egy kis rendhagyó írás következik, ugyanis Petivel elmentünk egy körülnéző bóklászásra az újpesti Népszigetre. A "szigetet" és környékét annyira érdekesnek találtuk, és Peti annyira remek fotókat készített ott, hogy úgy gondoltuk, egy beszámoló formájában rögzítjük meglátásainkat és a megtapasztaltakat.

(fotó: K. Peti)

Már előre készültünk a neten fellelhető infókból. A Wiki befogadható terjedelemben jellemzi a Népszigetet, így én csak pár dologra térnék ki. Először is, hogy bár a nevében sziget szerepel, de valójában egy félsziget, ugyanis a Duna hordalékából képződött zátonyt egy mesterséges földnyelvvel hozzácsapták a szárazföldhöz az 1830-as években. Másodsorban megemlíteném, hogy egészen sokféle elnevezéssel illették az idők folyamán: legelőször volt Saban-sziget (sajnos nem tudom, ez honnan jött és mit jelent), majd Pesti- vagy Újpesti-sziget, és aztán Szúnyog-sziget és Csigás-sziget. Szerintem maradjunk most a Népszigetnél :-)

Harmadsorban felsorolásszinten említeném, mi minden működik a "szigeten": kutyaiskola, lovarda, kiülős helyek, hajógyár, hajléktalanok éjjeli menedékhelye, csináld magad motorszervíz, vízisport telep, kempingek, gyermek- és ifjúsági tábor, állatpark, emberi lakóházak, és ott foszlik és mállik az egykori "Ganz Sziget Hajó-, Daru- és Acélszerkezetgyártó Kft." valaha lényegesen szebb napokat látott telephelye, melyről bővebben majd Peti "tollából" olvashattok alább.

Noszóval, a hideg ellenére kaptuk magunkat, és északi irányból megközelítettük a célhelyet: besétáltunk a Zsilip utcán, melyen a "sziget" autóval is megközelíthető. A környék egy amolyan gyárkörnyék, szóval senki ne szép természeti környezetre számítson. Rögtön jobbra kutyások és kutyáik okultak: a közeli kutyaiskola foglalkozása zajlott. Bal oldalt betonkerítés, csarnok, szóval egyenlőre semmi izgi. Aztán megjelent egy kis járat, ahol át tudtunk haladni a szigetet keletről határoló Duna öblözethez. Ebben a szürke hideg időben ez az öböl nem tűnt különösebben szépnek, főként hogy a közeli hajógyár dekkol-dokkol itt, régi és újabb vízi járművekkel. Elsétáltunk a hajógyár használaton kívüli, benőtt hátsó kapujához, majd visszabaktattunk a "fő útra".

"falfirka" (fotó: K. Peti)

Továbbsétálva aztán megláttuk azt az épületet, ami engem rettentően megfogott és némileg azóta is izgalomban tart (jóllehet már nagyjából kellőképp kinyomoztam magam): az ún. Bagolyvárat. Az ember lenyűgözve nézegeti a szemlátomást igen régi, de előkelő benyomást keltő, tornyos épületet: lakóház? Szolgálati ház? Vagy vajon mi a funkciója...? Itt foszlik, ott mállik, de ruha van kiteregetve és Audi áll a ház előtt. Ha lakóház is, inkább amolyan társasház lehet több lakással. No de ennek biztosan történelme van, azt ide érzem!
Szerencsére Jakobetz László megírta az Újpesti Helytörténeti Értesítő XXIV. évfolyam 1. és 2. számában a "Bagolyvár a Népszigeten" c. írását, így abból én is megtudhattam az épület múltját. Durva, de ez a ház ma már elmúlt száz éves, ugyanis 1912-re épült fel. A házat az 1900-as évek elején alakult vízszolgáltató vállalat építtette saját dolgozói számára lakóháznak. Az egyik felét igazgatósági épületnek, a másikat lakóháznak nevezték. Igen tágas belső terekkel bírt: 120-150 m²-es helyiségek voltak mintegy 3 méteres belmagassággal. Volt pince óvóhelyül, és voltak műhely helyiségek. Állítólag kovácsoltvas korlátos, vörös kőből rakott lépcsőház volt/van odabenn. Szóval jöttek a vízműnél dolgozók, beköltöztek és laktak. 1949-ben történtek felújítások és új kisebb építmények (pl. portásfülke) létesítése, de aztán úgy alakult a történelem, hogy megszűnt ez a vízszolgáltató vállalat. '56-ban a katonák telepedtek be a házba, és egyébként pedig az új tulajdonos miatt (egy flottilla) matrózcsaládok laktak benne. A '70-es években a MAHART-é lett a ház, majd pedig saját tulajdonú társasházzá alakult. Elvileg ma 14 lakásból áll, és nincs csatornázva.
Ez hát a ház története röviden... Nagyon érdekes! Néhány kép róla:

a Bagolyvár egy 1920 előtti fotón (forrás: www.ujpest.hu)

(forrás: www.ujpest.hu)

Miután kibámészkodtuk magunkat a házon, tovább haladtunk. A ház előtt egyébként az út kettéválik, a jobb oldali ág földesút, a bal oldali az aszfaltos. Mi ezen, a Zsilip utcán haladtunk tovább. Bal oldalra a hajógyár terült el, amiből a gyárépületek belátást kizáró falán kívül mást nem láttunk. Ha úgy lett volna, szívesen bementünk volna ott is körülnézni (a Duna pesti oldala felől lehet látni a hajógyár sok izgalmas részét: régi, ósdi, szárazra tett hajókat, darut, vízen lévő hajókat, egyszóval egy érdekesnek tűnő indusztriális képet), de a kapun épp egy furgon hajtott be, a sofőr az ablakon kalácsot nyújtott ki a portás bá'-nak, és egy öreg és rozoga kutyus baktatott ki körülnézni az utcára. Visszafogtam magam, hogy ne csalogassam magunkhoz, inkább továbbmentünk. Jobb oldalt egy garázssor (talán amolyan gumis vagy sufnituning műhelyek?), majd egy lovarda. Amolyan kis lekoszlott, egyszerű lovardának tűnt, kicsi lassú lovakkal (na jó, sétáló pónik voltak, csak már biztosan elkapott a környék hangulata!). Egy gyerkőc épp lepottyant az egyik ló hátáról, őt kanalazta össze a szülője.

A Zsilip utca dob egy 90 fokos jobbra kanyart, és Peti ott állt neki fotózni az első képen látható színes faliratot. Addig én bekukkantottam egy kőfalon lévő kerek nyíláson. Odabent valami kiülős hely raklap-ülőkéinek tárolása látszott megvalósulni, de a későbbi netes nyomozásunk alapján úgy vélem, ott működik az Öntöde nevű műintézmény, mely egy közösségi "csináld magad" motorszerelő hely és kávézó. Ez is egy érdekes és vállalkozó szellemű kezdeményezés!

Hamarosan odaértünk a Dunapartra, az Újpesti vasúti híd alá. Itt tavasztől őszig a Kabin nevű kiülős hely működik, melynek most csak a bezárt konténerépületeit láthattuk. Ittunk néhány kupa forró teát a hozott termoszból, felmelegedve általa, közben szemléltük a szürke víz és szürke táj sajátos parti látképét. A parti sziklákra helyezve több helyen mécsesek és virágcsokrok látszottak, melyek Peti szerint a korábbi halottak napjából maradtak itt, és az itt önmagukat megölők emlékét idézik. Itt még látszik egy kis fákkal borított szigetféle, mely valójában szintén félsziget, és a gugli térkép Népszigeti Ártéri Parkerdőnek és kutyabarát partnak nevezi.

Gondoltunk egyet, és mielőtt folytattuk volna a sétánkat a Népsziget déli része felé, átsétáltunk a vasúti hídon a Duna budai oldalára, hogy kicsit megnézzünk az Óbudai Gázgyár egykori telephelyét, és az itt kibontakozott modern Graphisoft Parkot. Minderről azonban most nem írok, majd talán egy következő írás fog erről szólni, ha sikerül ott is részletesebben körülnézni.

Árpád-híd, egy pici Margit-sziget és egy kicsit több Óbudai-sziget (fotó: K. Peti)

Visszatérve a vasúti hídon újra megszemléltük a viharvert emléktáblát, mely e híd történelmét említi (lebombázás, majd felújítás, és kik életüket vesztették a munkák közben), majd lebaktattunk körülnézni a kis helyi állatparknál. Ez egy elég érdekes kis hely, már magában az is szokatlan, hogy itt vannak szárnyasok (tyúk, kakas, liba és kacsa) és kecskék, és amikor az ember átbiciklizik a vasúti hídon (amit már oly sokszor tettünk meg mi is), kakaskukorékolás üti meg a fejét. Budapesten.
Az állatpark története a netes források szerint a '80-as években kezdődött, amikor elvégeztek itt egy totális gyomirtást a gazak és pollenek ellen. Az eredménye még a városi ember számára is durva lett, így aztán a MÁV (akihez a hídon áthaladó vasút miatt ez a híd melletti terület is tartozott) valami más megoldás felé tekintgetett a gazak elleni harcban. A terület gondnokának ötlete volt, hogy kecskéket hozzanak ide, merthogy azok úgyis minden növényt lerágnak. A kecskékkel jöttek a baromfik is, sőt úgy olvastam, még teknősök is laknak itt ma. Van egy nagy legelő rész, és egy tavacska is, ahol a vízi szárnyasok boldogan élnek. A kecskék rágnak, a kakasok kukorékolnak, a kacsák-libák vígan fürdőznek a tavacskában, az emberek pedig etetik őket és örömködnek miattuk. Így működik most ez a kis hely. Állítólag még gyerekcsoportokat is visznek oda célirányosan, hogy lássanak állatot.

Most már izgatottan tekingettünk következő úti célunk felé, mely az állatparkkal átellenes oldalon van, és melyre különösen készültünk lélekben: az egykori "Ganz Sziget Hajó-, Daru- és Acélszerkezetgyártó Kft." egykori telephelyére. Itt most Petinek adom át a klaviatúrát, az itt átélt élményeinket ő fogalmazza meg. Íme! :-)

A továbbiakat nézzük egy kicsit férfiszemmel!
A békésen legelésző kecskék, zavaros tavacskában úszó libák és kacsák után érünk a Népsziget legizgalmasabb és egyben legimpozánsabb épületeihez, amik magukon hordozzák a virágzó magyar ipar történetét és hangulatát. Ez pedig maga a Ganz Hajó és Darugyár. A monumentális épületek az ég felé törnek és még most, jelen állapotukban is hirdetik, hogy itt bizony valamikor világraszóló termékek készültek. Alapításkor főként gázkazánokat építettek itt, de 1949-es államosítása után beolvadt a Ganz Hajógyárba. A második világháború után egészen a 90-es évekig a Ganz építette a világ legtöbb úszódaruját, és emellett hajókat is. Ekkor kezdődött a gyár új időszámítása, ami a mostani állapotukhoz vezetett. Fémtolvajok, randalírozó fiatalok, hajléktalanok és alkalmi kalandorok területe lett a környék. Az elején még őrizték az üresen maradt csarnokokat, de egy ideje már csak tábla figyelmezteti az erre járókat, hogy ez itt bizony nem egy épített díszlet múzeumlátogatóknak.

(fotó: K. Peti)

(fotó: K. Peti)

A tiltás ellenére pillanatok alatt a területen belül találtuk magunkat. Persze ezt senkinek sem javasoljuk! :) Az egész terület a magyar hajógyártás enyészeté lett útvesztője. Üresen kongó csarnokok, beton monstrum épületek, graffitikkel dekorált falak és üvegcserepek minden mennyiségben, amik lépésről lépésre ropognak az ember talpa alatt, miközben csendben próbálná felfedezni az épületeket. A csarnokokról hiányoznak az ajtók, az ablakok helyén a decemberi napfény szűrődik be, és lágy sziluettként csillan meg a több tonnás acél tartóoszlopokon.

(fotó: K. Peti)

A belmagasság szédítő méreteket ölt, még egy berepülő varjú is csak apró pontnak tűnik valahol a fejünk felett.
A gépek régi elektromos vezetékei csüngenek le a magasból, mint valamiféle bitófa kötelek. Valahogy egyszerre nyomasztó és káprázatos az egész. Döbbenet látni ezt a fajta pusztulást, elhagyatottságot és környezetszennyezést egyben ekkora méretben.

De ahogy az ember ott áll középen a jéghideg, elhagyatott gyárépületben, valahogy mégis beindul a képzelőereje. És már hallja is a présgépek hangját, amint a friss acéllemezeket alakítják a megfelelő méretre, érzi a gépek olajos szagát, ami minden műszaki végére beleivódik a ruhájába, látja a több ezer szorgos kezet, ami fáradhatatlanul végzi munkáját az adott műszakban, és megelevenedik szeme előtt a hajógyártás egy-egy páratlan példánya. Pl. a Korsakov, a Rybnovsk, vagy az Okha, amik páratlan szerepet töltöttek be a tengeri hajózásban és szállítmányozásban. Pompás példányok, amik várják a vízre bocsátásukat, és most itt vannak a szemünk előtt a gyümölcsöző ipar egy kiemelkedő helyszínén. A műszak után vidám és megfáradt dolgozók töltik meg élettel a szigetet, indulnak hazafelé családjukhoz a jól megérdemelt pihenésük reményében. Május 1-jén pedig a közelgő nemzeti ünnepen több ezer munkás és családja, gyermekei özönlik el a környéket, mutatkoznak, lakomáznak, felszabadultan kikapcsolódnak azon a helyen, ami a megélhetést biztosítja számukra. 

De nem. Most csend van. Síri csend. Talán olyan, mintha itt sose lett volna egy virágzó üzem? Illúzió lett volna csupán? Esetleg csak egy filmes díszlet lenne az egész? Mindenesetre az elmúlás szimbolizálására tökéletes helyszín.

(fotó: K. Peti)

De ahogy jobban nézem, az egyik sarokban fák hajtanak ki a málló betonelemek közül. Akkor ez mégsem lehet az elmúlás teljes jele. A természet újra utat tör itt magának. Pár évtizedig hagyta, hogy az emberek átvegyék az irányítást, de most jogosan visszaveszi a saját felségterületét. Szépen lassan, napról napra. De vajon menni fog neki? Vajon valahol már most meg van írva a gyár és gigantikus méretű területének a jövője?

(fotó: K. Peti)

Ezekkel a gondolatokkal hagyjuk el az ódon falakat, és mászunk ki a kerítésen, hogy folytassuk utunkat újabb érdekes létesítmények felé.

És itt visszaveszem a szót Petitől :-)
Bandukolunk tovább a Népsziget fő útján. Itt megintcsak egy roppant érdekes rész következik: mint egy Zimmer Feri-féle korabeli balatoni üdülőövezet. Telkek egymás mellett, egyik régebbi kinézetű, mint a másik. Szocializmus korabeli látkép. Növényekkel benőtt udvarok, egykori kempingféle, ahol itt-ott áll egy-egy kis házikó, amúgy meg susnya. Régi szoci játszótér hiányzó hintákkal. Egyszer csak zenét hallunk, és egy újabb kuriózumot fedezünk fel: egy telken egy leállított lakóautó áll, mely körbe van építve cölöpökre erősített fóliával. Ruhák kiteregetve. És ott jön egy bá', minden valószínűség szerint a lakó. Hangosan megy a rádió. Itt aztán tényleg megállt az élet!
Azért vannak itt működő dolgok is, mint pl. a gyermek- és ifjúsági kemping, vagy a Hawaii kemping. Elvileg a Sziget büfé is működik főműsoridőben, de elég retrónak nézett ki az is. Legalább beleillett a képbe. Hát, komolyan... Én tátott szájjal forgattam körbe a nyakam. Itt egy szelet működő múlt!

(fotó: K. Peti)

A Sziget büf' mellett volt egy kis ösvény a víz felé, kitekintettünk hát. A vízre kinyúló stégekre építve csinos házikók sorakoznak. Az egyik tetején még napelemek is vannak, és a nagy ablakos napfényes ház ízlésesen berendezett belsejében emberek mozognak. A másikból kis testű eb ugat. Pecások, ahogyan a túlparton is számtalan pecás. Micsoda eltökéltség ilyen időben órákon át dekkolni a víz mellett! Mindenesetre a házacskák jobban szituált emberekhez tartoznak. Ez erősen kontrasztos az imént látott szoci képpel. De hát elvégre is ez a Népsziget!
 

Azt találgattuk, mikor érünk oda a kíváncsiságunk újabb tárgyához: az Isola éjjeli menedékhelyhez. Azt olvastuk róla előzőleg, hogy ez az egyetlen hely, ahová ittas embereket is beengednek. Nem nagyon tudtam, hogyan képzeljem el ezt az objektumot. Egy kis ösvényt találtunk jobb kéz felé, és kibandukoltunk megnézni, hová visz. A Dunapartra vitt, ahol kikötve láttunk egy szeméttárolásra használt uszályfélét. Némi nézelődés után visszatértünk a fő útra, és már rá is jöttünk, hogy az Isola mellett vagyunk. Szegény hely eléggé lepattant... Ha jól láttam, 2 épületből áll, és az egyik mellett egy kisebb tákolmányban is emberek élnek-vannak-léteznek... Az épületek közti udvar is roppant retró képet mutat, de a zöld műanyag kukák egyértelművé teszik, hogy működő, használt helyről van itt szó. Alighogy elbaktattunk mellette (azért olyan borzasztóan nem bámésztuk meg), egy hontalan kinézetű bácsi jött ki belőle, és kezdett irányunkba ballagni.
Közben bal oldalt élő, működő és középmodern vízisport telep található. Az itt székelő evezős egyesületben akár nagyjaink is edzhetnek, úgymint egy plakát szerint bizonyos Pétervári-Molnár Bendegúz. Modern a placc, minden korrekt. Egy vizslás biciklis pali távozik épp, úgyhogy így, négyesben (ő, mi és a hontalan bácsi) ballagunk lazán szétszórva a sziget déli vége felé, mely már igen közel van.

A sziget vége elkeskenyedve összecsücsörödik. Egy gyalogos híd veszi itt kezdetét, mely összeköttetést biztosít a szárazfölddel. Nemcsak híd, de valami cső (szennyvízcső?) is itt halad. A hídra felvívő lépcsők alatt szemét és hajléktalantanya. A vízparton pecások. A hídon nézelődő normál emberek. A híd másik végén, a szárazföld Dunapartján pedig a Marina Part nevű pucc lakópark. Most mondja valaki, hogy nem tiszta kontraszt ez a környék!

Marina Part kontra régi kicsi házikó (fotó: K. Peti)

A nemtomhánymilliós lakások mellett szerényen meghúzódik egy szemlátomást ottfelejtett régi házikó, melyben valaki lakik. A hídon pedig valószínűleg az Isolából érkező hontalanok ballagnak át a szárazföldre, hogy aztán a Marina és a Prestige Towers lakóparkok, valamint hiperdrága autók (pl. egy Lexus LC kupé) mellett sétáljanak el jobb dolguk felé. Kontraszt a köbön.

Itt még bámészkodunk, hogy hogyan épül és fejlődik a Népszigettől néhány méterre lévő környék. Épp újabb lakóparkot húznak fel, a munkások pedig konténerlakásokban kaptak helyet, életüket jól látjuk az ablakokon keresztül.

Ez itt a Népsziget és környéke. Fény és árnyék, modernitás és avíttasság, szegénység és gazdagság. Kontraszt bőséggel.

korai tél az őszi Magas-Tátrában

Judit szervezettségének köszönhetően 14 lelkes résztvevő sorakozott fel, hogy egy remek 3 napos bandázásos túrát megejtsen a szépséges Magas-Tátrában. A résztvevők névsorban valának: Anikó, Anna, Balázs, Benedek, Csaba, Dia, Dóri, Évi, Gyuri, Judit, Kati, Papi, Péter és Vili. Eme embertömeg 3 autóba szállt péntek d.e., majd a szokásos késéssel útnak indult a Tátra irányába. 

D.u. 3 után értünk Ótátrafüredre. Némi parkolóvadászat, majd parkolóőrvadászat után felmálháztuk magunkat, és nekiindultunk a hegynek. "Hát ez bizony" [:-)] népszerű egy hely, irtó sok ember jött-ment fel-alá. Nézegettük serényen a feltűnő nagy hegyek koronáját, s a Lomnic is ott kellette magát "csupán" egy karnyújtásnyira. Egész jó idő volt, még izzadni is képes volt, aki kedveli ezt a tevékenységet. Hrebienok-ig (Tarajkáig) a tátrai sikló mentén haladtunk, mely épp jött-ment is. Érdekes szerkezet.

jobbra a Kis-, balra a Nagy-Tarpataki-völgy

Tarajka után lebaktattunk alábukó gyorsfolyású hegyi patakot nézni, mely igen jól sikerült. Évi segítségével próbálgattam fátyolos vízesésfotókat nyomatni, s a végeredménnyel végeredményben elégedett voltam.

fátyolos zuhatag

Továbbhaladtunk a Kis-Tarpataki-völgy felé, melynek eleje első éji szállásunkat rejtette. Felnézve láttuk, hogy a magas csúcsok körül felhők kavarognak, a fák pedig éppcsak nekikezdtek őszi színekbe robbanni. Most már elfért egy pulcsi - már akin -, de végeredményben még mindig kiváló időt éreztünk.
Egy kis erdőben megbújó törpházhoz érkeztünk, ez volt a Rainerová chata. Most nem néztünk be, de korábban megfordultam a belsejében, és úgy emlékszem, teli van hegymászó ereklyével, és bájosan apró az egész.
Nagy kövekből álló utunkon haladtunk a Zamkovskeho chata (Zamkovszky ház) felé. Itt-ott áfonyászni is tudtunk, ugyanis egész sok eme cserje kísérte lépteinket, és bizony még bogyó is volt rajta. Úgyhogy mint a maci, csemegéztünk. Közben szépséges látképek jelentek meg szemeink előtt, úgymint a sötét előtér mögött a napfényben szikrázó sík Popráddal (akárha reflektorfényben szerepelne), vagy egy újabb varázsos vízesés, mely mellett újfent átszeltük a patakot, s a kövekből álló ösvény a sárguló nyírfák között. (Nyírfák s fenyők. Érdekes.)

úton-útfélen

Épphogy halványan érezhető volt az alkonyulat, mikor felértünk a Zamkovszky házhoz. A házikó csupán 1475 m-re épült, így még javában a fenyvesben állott. Foglalt helyünk volt, s a gondos házigazdák már korábban telefonon érdeklődtek: odaérünk-e 6-ig, ugyanis ha nem, simán elkél az ágyunk, oly népes a hely. Ezt hamar tapasztalhattuk is, mikor benyomultunk a házba. Eddigre Dóri, Kati és Péter már idefent voltak, ők ugyanis külön úton jártak, s immáron a vacsijukat fogyasztották, vagy épp várták. Tök jó, hogy épp volt egy különálló helyiség, amolyan gyerekjátszó szoba szerintem, na azt mi befoglaltuk, s az esténket itt töltöttük jókedvben.

A házban a szállás 21 €-t kóstál éjenként. Mi három négyágyas és egy kétágyas lakot kaptunk. A padláson, amely egy létrán volt megközelíthető, matracláger terült el, s mint olyat, remek csapatszállásnak találtam. (Mi nem ott lakoztunk, csak felkukkantottam.) Emeletes ágyakon laktunk, s mi a szobánkba befogadtuk Annát egy kinyithatós szivacsra, melyet az ágyak alatt leltünk.
A közösségi gyerekjátszónkba ételt s italt rendeltünk (forralt bor, sör, tea... a kajákra nem emlékszem), majd előkerült Évi mancsos kártyajátéka (Doble). Hej, az egy jó játék bizony :-) Voltak új paciensek, kiknek először a szemük guvadt ki a játék tempóján. Egymás szavába kiabáltunk és csapkodtuk a lapokat, Csaba pedig jó szokása szerint folyton csalt, amit aztán a végletekig tagadott :-)))  Később Judit rövid Ivan Bajo történeteket olvasott fel nekünk. A házban, ha jól emlékszem, este 10-kor volt villanyoltás, úgyhogy mi is szálláshelyünkre húzódtunk.
Majdnem elfelejtettem szót ejteni a wc-ről és a zuhanyozóról. Merthogy ilyenek is voltak a házban, ráadásul normál kivitelben. Egészen meg voltam döbbenve ettől a luxustól.

Reggel arra keltünk, hogy miniatűr hószemcséket sodor a szél. Hát így, itt a hó. Útitervünk a Vöröstorony-hágó irányába csábított volna minket, ám a behavazott csúcsok látványa, s az itt is szállingózó hó komoly megfontolásra késztetett. A hágó 2352 m-en lakik, a Téry-ház és az Öt-tó fölött. Csudaszép lehet, ám minálunk most nem volt téli magashegyi felszerelés, úgymint hágóvas például. Az előrejelzések alapján számítottunk az itt megforduló korai téli viszonyokra, így mindnyájunk lelkében már ott lakott az elképzelés arról, hogy nem biztos, hogy a megtervezett szép karikát fogjuk most bejárni. Most B terv kellett, s ez egyenlőre annyiból állott, hogy elbandukolunk következő éji szálláshelyünkre a Nagy-Tarpataki-völgybe, s majd ott kódorgunk még egyet. Így aztán meglehetősen ráérősen szedelőzködtünk össze. Aki reggelit kért, az lent fogyasztotta, aki a magáét ette, az fent a szobában.

Elállott aztán a hószállingózás, de ma már nem volt oly jó idő hőmérséklet-ügyileg, ezt kibújva már éreztük is. Amíg egymásra vártunk, ki-ki vett némi napfürdőt.

napfürdő I.

napfürdő II. (Anikó) :-)

látvány

Az ég ma igen felhős volt, a Napocska hol kibukkant, hol meg holvoltholnemvolt. A felhők jöttek-mentek, gomolyogtak a csúcsok s magas részek körül. Lebaktattunk vissza az elágazásig, s a patakátkelésnél - ahol épp új hidat ácsoltak - eltértünk jobb felé, a Nagy-Tarpataki-völgybe.
Egészen gyönyörű ez a völgy. Először is, egy szép formás gleccservölgy, ez már magában igen bájos. A báját csak tovább emelte most a napfény, a néhol még meglévő színes virágok, a fel-felbukkanó kék égdarabkák, a patak s a törpefenyves, no meg a szuperszép hegyek oldalvást. Szeretem :-)

a Nagy-Tar-patak

Az egyik kanyar után megláttunk egy sherpát, ahogy egy kövön pihenget. Háta mögött igen magasra felnyúlt a rakomány. Durva volt! Később még többet láttunk ebből a hegyi lényből, "puttonyukban" gázpalack, több karton ásványvíz, s dobozokban ki tudja mi. Kemény!
Ahogy egyre feljebb hágtunk, egyre inkább a felhők és a hó birodalmába értünk. Én már sapkát és kesztyűt viseltem, és nem igazán volt melegem. Jóérzésű menet volt egyébként, kellőképp meg is éheztem benne. Eléggé szétszakadt a csapat. A szél az arcunkba csapdosta az apró éles hószemcséket.

(fotó: T. Judit)

Egyhelyütt beértem Annát, aki épp egy babát a testén hordozó srác lábára fűzte fel az egyik hómacskáját. Az apuka ugyanis kicsit nehézkesen tudott haladni a bébivel a havas-csúszós felületen. Egy pici bébi itt - ez megosztotta a csapatot. Mindenesetre Annától nagyon gondos volt, hogy ráadta apukára a hómacskát, így növelve az állékonyságát.
Egy részben fagyott tetejű tavacskához értünk - s már szóltak is a többiek, hogy zerge van a túloldalon! Ott álldogált-eszegetett a cuki hegyi jószág. Ezek bizony nem túlzottan zavartatják magukat az embernéptől.

Egyeske :-)

keresd a zergét a képen! :-)

Bandukoltunk tovább, aztán már nemsokára fel is tűnt a Zbojnicha chata, avagy Hosszú-tavi menedékház. Laposságával odatapadt a talajra, ami nem hátrány 2000 m-en. Fáztam, éhes voltam, felhős szürkeség volt... Az embersorok a házba vonultak, s ezt tettük mi is. Odabent a kellemes meleg mellett meglehetőségen tömény emberség fogadott. Az étkező részben üres hely nem is volt, úgyhogy amíg vágyakozva pásztáztuk a mozgolódó embereket (hátha egy asztalt elhagy egy társaság), lemálháztunk a cserépkályha köré. Hamarosan észleltük, hogy a sarokból mintha távozni készülnének. Néhányan szorosan körülálltuk az asztalt, hogy gyorsan stoppolhassuk is, bár így is le kellett tárgyalni 3 másik emberrel, hogy mi akarunk oda ülni. Közben én elkezdtem felolvadozni, amit aztán elősegített az elfogyasztott tányér lencseleves és bögre tea is. Befoglaltuk sikerrel ezt az asztalt, és nekem most itt jó volt.
Többen mentek volna még ma, hisz igen korán voltunk (tán dél lehetett?). Úgyhogy azt beszéltük meg, hogy cuccok nélkül eltúrázunk a Lengyel-nyereg irányába, hogy megnézzük, milyen arra az időjárási helyzet, és hogy vajon holnap tudunk-e arra menni. Őszintén megmondom, nem sok kedvem volt nekiindulni újra a hidegbe és szélbe, de visszatekintve roppant nagy kár lett volna kihagyni.

Befoglaltuk a földszinti 16 személyes szobát a cuccainkkal (8 db emeletes ágy; mellesleg a házikóban a szállás 23 €/fő/éj), aztán elindultunk a Lengyel-nyereg felé. A szél veszettül fújt, úgyhogy rögvest kapucnimba húzódtam.
Nagyon szép innentől az útvonal, igazi magashegyi túra! Patak mellett haladtunk, melyből tömlő vezetett a ház felé. A felhők jöttek-mentek kavarogtak, kilátásra kilátásunk sem volt. De minden gyönyörű téli hegyi volt, havon tapostunk, és völgyünk két oldalán csodahegyek húzódtak.

a Zbojnicka chata

Keltünk át vízen, jártunk jégcsapok közt, s volt egy kis hógolyózás is. Azonban egyszer csak elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahol meghúztuk a vonalat: eddig, és ne tovább. Innentől mászósabb rész következett, s egyben csúszósabb is. Éjjelre fagyot mondtak, s ez a hó holnapra még jól oda is fagy. Hágóvasunk nincs, csak néhány hómacska/csapat. Úgyhogy innen visszafordultunk. Visszafelé is igen élvezetes volt az út, igazán tetszett ez a rész, és kicsit sóvárogtam, hogy a kieszelt kört (a Lengyel-nyergen át) ezúttal nem tudjuk megtenni.

"arra ott a nyereg!" - Anna

csodahegyek

Visszaérve a házba immár rendesen beköltöztünk a szobánkba, vacsiztunk (ki rendeltet, ki sajátot), majd pedig nekikezdtünk egy-két kör parasztactivitynek. Zseniális játszmák voltak, irtó jókat kacagtunk, fasza feladványokat eszeltünk ki, remek csapatok jöttek össze, és az újak is nagyon élvezték! Néhány feladványt muszáj rögzítenem a nosztalgia végett: Magellán, apropó, kloáka, Anonymus, szelvény, fülőke, armatúra... :-))) Egy idő után, amikor is úgy láttuk, a 2 hozzánk berakott idegen ember aludni próbál (amit mi hangos kiáltozásokkal, különféle hanghatásokkal és hahotázásunkkal látványosan hátráltattunk), kiköltöztünk a folyosóra, és ott játszottunk még tovább. Marha jó partik voltak :-)) De aztán abbahagytuk, mert nyugovóra volt érdemes térnünk lassan, ráadásul azt is kitaláltuk, hogy holnap reggel felkelünk megnézni a napfelkeltét. Úgy okoskodtunk, hogy 6 táján kel a Nap. Bevackoltunk hát, de előtte még muszáj volt kilátogatnom a budiba... No azért a budiról írok kicsit, mert van mit. A ház mellett áll egy különálló építményben. 4 db kabin van benne, fából ácsolt ülőkékkel, pottyantós kivitelben. Higiéniai állapota ramaty, mélysége jelentős. Hideg. Javasolt tartózkodási idő: minél rövidebb. Úgyhogy gyorsan megjártam :-)

Aludtunk. Az éjjeli események másnap jutottak a köz tudomására: Papi alvási hanghatásaitól a mellette fekvő idegen kisfiú szemére nem jött álom, így kikuncsorogta az apukájától, aki fölötte aludt, hogy cseréljenek helyet. (Gondolom, ezzel nem sokra ment egyébként...) A leköltözött apuka szenvedte egy darabig a mellette hortyogó Papit, majd állítólag a túrabotjával kezdte böködni :-D Papi odadörmögött félálomból egy "most akarsz ismerkedni, baz'meg..."-et, és szerintem húzta tovább a lóbőrt :-))) Szegény apa-fia szerintem nem pihent a legjobban minálunk...

Arra ébredtem, hogy sötét van, de a szobában sokan motoszkálnak. Fokozatosan eszembe jutott, hogy fel akartunk kelni napfelkeltét nézni, úgyhogy kiragadtam magam az ágyikóból, és magam is felöltöztem. Odaki' felettébb hideg volt, azt mondták, hogy a -5 fok tartja magát. Papi mezitláb papucsban jött ki... Én sapka, sál, kesztyű és vac-vac. Kódorogtunk erre-arra, lestük a piruló ég alját, valamint a sötét hegyek fölött lógó Holdat. 6 elmúlt - Napocska még sehol. Végül fél 7 előtt kicsivel dugta ki magát a horizont tetejére, varázsos látványt előidézve... A fénye elomlott a körben húzódó hegyeken, maga a Napkorong pedig pazar nyalábokkal tört elő... Igazán megérte felkelni emiatt!! Hegyi napfelkelte: az egyik legcsodásabb dolog az életben :-)

Napkitörtés (fotó: L. Balázs)

(fotó: T. Judit)

hegyek hajnali fénypokrócban

Elbambultuk, amíg a szemünk bírta, aztán kotródtunk befelé a melegbe. Mivel mára is elvetettük az eredeti tervünkben szereplő útvonalat (átkelés a Lengyel-nyereg felé), így ma sem siettünk. Reggelizés és összepakolás után még lövettünk magunkról egy csapatfotót a nagy hegyek árnyékában, mielőtt elindultunk volna:

mink a hegyen

Többféle útvonal közül ma végül azt választottuk, hogy vissza lemegyünk a Nagy-Tarpataki-völgyön az elágazásig, aztán pedig a kék jelzésen lecsorgunk Tátralomnicra, ahonnan majd visszaelektricskázunk Ótátrafüredre. Úgyhogy tegnapi utunkat követtük, csak ellenkező irányba. Ma gyönyörű ragyogó napos idő volt, a csapat kényelmesen szétszakadt, megint tudtunk kicsit áfonyázni, és ami szintén remek, hogy mára is jutott egy zerge :-) Íme, ő az személyesen:

Ketteske :-)

Egy kis hídnál a hegyoldal teli volt szétszórt hatalmas kövekkel. Elugráltam rajtuk pisilni. Imádok köveken ugrálni! :-)
Lefelé tartva egyre melegebb lett, egyre kevesebb lett a hó, és egyre több a zöld (törpefenyves).

óceán a hegyen? :-) (fotó: L. Balázs)

Ráleltünk szép hegyi patakra, mely változatos vízesésekkel zúdult alá. Ezen a napon valahogy sem én, sem Évi nem sikerült úgy beállítsa a fényképezőt, hogy fátyolos vízesésfotók szülessenek. Túl fényes volt a kép...

Papi vízeséssel

Közben körben egy csomó csupasz fenyőtörzs meredezett lombok nélkül... Lehangoló tátrai jellegzetesség... Azt olvastam, hogy 2004-ben volt egy hatalmas vihar, ami irdatlan mennyiségű fenyőt fordított ki és gyilkolt le a hegyoldalakon... Ezt követően a halott fenyőkből kikelt egy rakat szú, és ezek rágni kezdtél a túlélő fákat is, pusztuló fenyveserdő képét produkálva... Vajon most már javul a helyzet...?

hegyi patak kőágyon tálalva (fotó: L. Balázs)

A kékkel jelzett turistaút kellemes fenyőerdei részen vitt lefelé minket. Egyhelyütt megálltunk piknikezni egyet, s közben elhatároztuk, hogy ha leérünk a hegyről, valahol eszünk egy jó sztrapacskát. Utunk aztán elvitt a Lomnic felé tartozó felvonó alatt, és odaértünk egy hatalmas, fóliával bélelt vízgyűjtő medencéhez. Én most láttam ilyet először. Úgy véltük, sípályák hóágyúzásához szükséges víz tárolására létesült.
Tátralomnicra leérve visszatekintettünk a hegyre. A Lomnic csúcs a maga 2634 m-es magasságával pazar napfényben, tökéletes látási viszonyok közt uralta a látképet. Még sosem voltam ott! Elvileg turistaút nem is vezet fel, hanem csak felvonó, és talán mászóútvonalak.
Tátralomnicon megkerestük az elektricska végállomását. Ez gyakorlatilag egy elektromos meghajtással működő, keskeny nyomtávú vasút, amely Tátralomnic, Poprád és a Csorba-tó között jár, tehát végülis a Tátraalján. Úgy egy fél óra múlva indult is, a jegyünk pedig pusztán 1 €-ba került erre az öt megállóra. Izgatottan vártam a 'tricskázást, mert még ilyennel nem utaztam :-) Persze nem volt semmi extra, de élveztem a Tátra alján menni és közben lesni a nagy hegyet. Ótátrafürden lepattantunk, majd mentünk Anna után, aki elvezetett minket egy igen közeli étterembe, ahol ettünk káposztás meg káposztátlan sztrapacskát is... Nem értek ezekhez, de fincsi volt!
Hazaindultunk... Hosszú út volt, odafelé nem tűnt ilyen hosszúnak... 11-re értem haza konkrétan...

Imádtam ezt a túrát is!!! :-)

KÉK Zemplén

Egy testébresztő és hiánypótló túrázásnak lehettek tanúi testközelből, akik velem tartottak egy kis Zemplénben megejtett kékezésre. A lelkes résztvevők valának Kata, Zsolti és Zoli, így velem együtt négyen vettünk rajtot a Keletiből hajnalok hajnalán, hogy négyésfél óra vonatolás után Sárospatakon fogjon talajt a lábunk. Egy gyors boltolás (ahol azért lecsúszott egy túrakezdő süti is) és kapucsínózás után átbaktattunk egy vadregényesen csinos parkon, majd egyenlőre a piros jelzésre tértünk, hogy a Megyer-hegyi tengerszem felé vegyük az irányt. Ilyen formán a kék utunkat megspékeltük egy kis egyébbel, ami alapvetően azért merült fel, mert a vonatok most épp nem közlekednek Sátoraljaújhelyig, csak Sárospatakig. 

Némi csalingázás után odaértünk a szép természeti környezetben fekvő, ám bandázódó fiatalok nyomait magán viselő Bot-kőn elhelyezkedő gejzírkúphoz. Volt itt padasztal, információs tábla, és klasszik retró játszótér is, és gejziritből álló kövek a fák között, amik megnézését összekötöttem egy pisiléssel. Nem volt rossz, de némi szusszanat után tovább is álltunk.

És hamarost felfutó szőlősorok folytatásaként elénk tárult a malomkőbányát rejtő Megyer-hegy. Távolabb a Sátoros-hegyek kellették magukat, a másik irányból pedig Tokaj hegye kacsingatott felénk. Szép zöldellő, lankás táj ez.

Kata és Zoli a Megyer-hegy felé, Tehéntáncon :-) (fotó: K. Zsolti)

Izzasztó menet következett, pedig ezek igazán csak szelíd dombok, de hideg az nem volt, ámde meleg igen, velünk pedig jókora hátizsákok. Vissza-visszatekintve szép látvány fogadott.

A Tengerszemhez érve ledobtuk a zsákokat. Zsolti a fényképezővel elindult fotókörútra, Kata lehuppant a fűbe, Zoli és én pedig szolid körülnézésbe kezdtünk. 

Ez egy roppant érdekes hely. Malomkőnek bányásztak itt követ, így kialakult egy mély és változatos lyuk, melyet kitöltött a rétegvíz. Szerintem tisztára mintha nem is Magyarországon lenne. Csuda-izgalmas hely, a környezete pedig morfológiailag igen változatos: gerincecskék, völgyecskék, füves platócskák, és mindezeken fák.

(fotó: K. Zsolti)

Kata és Zsolti az egykori vízleeresztő vájatban

Némi felderítőzés után a hasam korgása engem is a placcra űzött. Piknikeztünk egyet, majd pedig felkerekedtünk a folytatás érdekében. Mentünk még egy karikát a Tengerszem körül, hogy biztosan minden oldalról megtekintsük, majd rálelve a piros jelzésre eltávolodtunk tőle. 

Elhaladtunk Károlyfalva mellett, nem érintve azt, viszont rálátva arra, ahogy a templomtornya a "földből nő ki" :-)

Károlyfalva a kis domb mögött, a nagy domb alatt (fotó: K. Zsolti)

A fák közt egy átsuhanó jókora madarat láttunk, gondoltuk is, hogy valami szépséges ragadozómadárka. Kisvártatva aztán Zoli kiszúrta, hogy ott ül bizony a madár egy ágon, és minket sasol. Egy uráli bagoly volt!! Izgatottan kapkodtam elő a fényképezőt, hogy megörökítsem. Sietni nem kellett: a bagolyka meghitt nyugalommal szemlélt minket, majd az odébb hangoskodó Zsolti felé fordította figyelmét. Miután kellőképp "agyonlőttem", szerencsénken örömködve odábbálltunk. 

uráli bagoly (a meghatározásért köszi Attilának!)

Átporoszkáltunk egy rövidítő úton, és a Rákóczi-fa közelében toppantunk rá a kékre. Itt egy farakás mellett megálltunk szusszanni egyet. Már igen húzta a vállaimat a zsák, úgyhogy jól esett ledobni, ahogy a bakancsomat is kavicstalanítani. Megvizsgáltunk egy magában pattogó hangokat hallató erdészeti gépszörnyet, majd a Rákóczi-fát is megnéztem. Szép és látványos öreg fa.

a Rákóczi-fa

Alighogy tovább indultunk, feltűnt, hogy nincs a kezemben a térkép. Hamar rájöttünk, hogy valszeg ott maradt a farakáson, s Kata visszafutott érte. 

Eztán most már tényleg kékeztünk. Jöttünk-mentünk rajta, majd odaértünk a Bányi-nyereghez. Kezdtük érezni első kékpecsétünk tintájának illatát... Azonban a pecsét nemrég áthelyeződött, valamint a kék útvonala is, és most nekünk (mint nyugati irányból kéken haladóknak) - ha úgy tetszik - egy kis kitérőt kellett tennünk Sátoraljaújhely felé. Zsolti - aki első hosszú túráját töltötte február eleji gerincműtéte óta - úgy érezte, jó lesz neki pihenni egy kicsit, Katát pedig nem érdekelte a kékpecsételés, így aztán Zoli és én megszabadultunk terhünktől, és légies könnyedséggel indultunk a kb. 3 km-es kitérőre a pecsét ügyében. Odacsapattunk, és benyomtuk az első bélyegzőt - mmm, újra megcsapott a bélyegzőgyűjtés szele :-) Nagyjából 100 éve lehet, hogy utoljára pecsételtem... (Annak pedig már 6 éve, hogy a Zemplén elejét csináltuk, jesszum...) 

Visszacsapattuk Zsoltihoz és Katához, majd újra felmálházva indultunk tova. Most már foglalkoztatott bennünket éjszakai szálláshelyünk, valamint a vízvételezés gondolata, fordított sorrendben. Az aszfalt mentén elvileg voltak források, gyakorlatilag egyet sem láttunk. Aztán odaértünk, ahol a kék jelzés elhagyja az aszfaltot, itt pedig fellelhető volt a Vöröskő Vendégház. Ez egy hangulatosnak tűnő házikó az erdőben naaaaagy füves placcal és egy kis tavacskával, valamint ma épp labdajátékozó fiatalokkal. Megkérdeztük tőlük, tudunk-e náluk vizet vételezni. Készségesen beinvitáltak és megmutatták az udvari csapot a ház mögött - soha jobbat! Örömmel töltöttük meg ivózsákjainkat, így mára és holnap reggelre megvolt a vizünk. Nagyon megköszöntük, majd továbbálltunk.

Eddigre már igen fáradt voltam. Most már úgy mentünk, hogy amint alkalmatos helyre lelünk, letanyázunk. Nekiindultunk az emelkedő útnak, miközben a böglyök nekiálltak gyötörgetni minket. Sűrűn csapdostam magam a térképpel, mely remek módszert Kata eltanulta és másnap már sikerrel alkalmazta szintén. Igen fáradtan vonszoltam magam és terhemet, és már alig vártam a nap végét. Felértünk aztán egy síkabb részre, és a fák közt kiszemeltünk egy helyet. Odatanyáztunk. 

Egy darabig nem tudtam segédkezni a "házépítésben", mert olyan szinten voltam ki, hogy még a hányinger is kerülgetett... Csak lecsüccsentem, és boldogan vettem le a bakimat... Szuszogtam kicsit. Aztán lassan egyre jobban lettem fizikailag, de lelkileg meg ijedeztem picit, hogy ha első nap így kipusztulok, mi lesz itt még 3 napig?? Zsoltinak viszont nem volt mit aggódnia: a teste a hosszú elvonás után igen remekül bírta ezt a menetet, nem látszott gond a továbbiakban sem.

esti életkép a táborban

remek kis függőágyam első bevetésén! (fotó: K. Zsolti)

Vacsiztunk egyet, majd megittuk mindkét üveg borunkat :-) Meg sem éreztük. Szeretem ezt a tábori feeling-et, hogy odaülünk egy kupacba a sátrak mellé, eszünk, iszunk, dumcsizunk... Zsolti viszonylag hamar elvonult regenerálódni, de mi sem húztuk túl soká. Már előre dörzsöltem a markom: milyen állati minőségűt fogok én aludni, megszakítás nélkül!! Hát nem így lett: a pisilhetnék felébresztett, és muszáj volt éjjel kivonulnom, amivel meg Katát vertem fel (aki egyébként saját elmondása szerint nem aludt), aki szintén kivonult. Szóval ennyit a folyamatos eszméletvesztős alvásról...

2. nap

Egész emberien ébredtem. Kata mára eldöntötte, hogy ő hazamegy, mert a munka nem vár. Megreggelizgettünk, közben nézegettük a térképet, hogy mi vár ma ránk. Zsolti, a művész úr készített egy kis turista csendéletet:

(fotó: K. Zsolti)

Összecsomagolt táborhelyünket a hátunkra emeltük, majd nekiindultunk a mai etapnak. Hál' Istennek megfelelően éreztem magam, a tegnap esti kimúlásnak nyoma sem volt. Csinos kis árkocskákban haladtunk, általában libasorban, kivéve mikor hárman háromfelé :-)

"indulj el egy úton, én is egy másikon..." (fotó: G. Kata)

Nem is oly soká odaértünk egy pihenőhelyhez, mely utak kereszteződésében helyezkedik el. Itt megálltunk kissé és ledobtuk a zsákokat. Eszegettünk némi édességet (pl. szottyasztott mangót, vagy mit), elolvastuk az infót táblán, hogy milyen sokféle, állatkáról elnevezett tanösvény van errefelé (pl. borz, fekete gólya, vadmacska, vaddisznó), majd vesztünkre Zoltán nekiállt lazítani. A lábait nyújtogatta, azaz nyújtott lábakkal hajlongott, mikor is szemei megakadtak a porban 3 db emberi eredetű műfogon... Ez aztán olyan gyomorforgatóan hatott ránk, hogy Kata és Zsolti meg sem voltak hajlandóak nézni... Én ugyan megnéztem, de bevallom, ez a perverzitásnak valamiféle viszolyogtató fokozata volt... :-) Inkább szemléltem volna tovább a fűben heverő kitépett szőröket, az legalább természetes...
Patakvölgy mentén becsorogtunk Vágáshutára. Oly igen apró zsákfalu ez, hogy még kocsma sem üzemel benne. Szerencsére közkút az van és működik is, így a fogmosást és lábmosást - ki-ki igény szerint - is meg tudtuk ejteni a vízvételezés mellett. Itt benyomtuk a második kékpecsétünket, ami felettébb jól esett megintcsak :-) Cseppet itt is letanyáztunk padokra egy népies kinézetű vendégházzal szemközt.

Ezekben a falvakban sok szlovák él, és a településnevek, illetve egyéb feliratok sokszor szlovákul is ki vannak írva.
Következő állomásunk Nagyhuta volt, ahol megintcsak vártak ránk a bélyegzés örömei (már akire). Potom ötésfél km-re volt. Egy jó darabig a faluból kivezető aszfaltúton kellett baktatnunk, majd vettünk egy balkanyart, és a Hollós-patak völgyében futó ösvényre ágaztunk le. Itt néhol tarvágásos részek között haladtunk át, és ahol nem a fák árnyéka borult ránk, ott bizony meglehetősen meleg volt. Irtó dús szederbokrok közt haladtunk, úgyhogy a sebességünk kellőképp vissza is esett, győztünk legelni. Csudálatos volt!

"zöld erdőben jártam..."

Felkaptattunk, majd legurultunk Nagyhutára. Itt is meglett a kék bélyegző, amit el is helyeztünk füzetkénkben. Innentől aszfaltos csapatás következett Kishutáig, amit meglehetősen gyorsan el is értünk. Itt kocsmakeresés zajlott, Kata és Zsolti kettőt is gyanított, az első nem volt eredményes, így maradta a merőben valószínűleg működő egység a kisvasút állomásánál. Merthogy itt, Kishután van egy megállója a hírös zempléni kisvasútnak, mely Pálháza és Rostalló közötti 7 km-es távolságon közlekedik. Kata most ezt a közlekedési lehetőséget tervezett elcsípni, mely kiválóan sikerült is, még egy kis kocsmázásra és üldögélésre is maradt idő, mielőtt bedöcögött a vonatka. Addig is Zsolti szlovák sporttársra lelt egy asztalához telepedő kedves bá' személyében, és egyik magyarul, másik szlovákul, de kommunikáltak egymással, többek közt a kerékpársport jelen állásáról.
Katát, bárhogy is ríttam, nem lehetett megingatni hazamenetelében, így aztán bele kellett törődnünk távozásába. Jött is aztán a kisvonat, s elvitte Katát Pálháza irányába. Hárman maradtunk.

kisvonat érkezik (fotó: K. Zsolti)

A délután közepe lévén most már tervezgetni kezdtünk, nagyjából meddig menjünk el ma, meg hogy hol vételezünk utoljára vizet, és Zoli felvetette, hogy elbírna a bendője egy főtt ételt ma már. Ismervén a következő településen, Bózsván lévő Kőbérc vendéglőt (és kempinget), azt céloztuk be. Közben a helyismerettel bíró túratársaim meséltek a Bózsván lévő nagy szikláról, melyet már vártam megtekinteni.
Kishutáról Bózsvára a Szuha-völgyben visz a kék, ami eléggé szépséges mélyút-szerű völgyecske, ahogy azt a következő fotó is mutatja:

álmélkodás a Szuha-völgyben (fotó: K. Zsolti)

Bózsvára beérve egészen hamarosan odaértünk ahhoz a bizonyos sziklához. Meglehetőst meglepő, ahogy ott emelkedik a házak mellett eléggé monumentálisan. Zsolti hamar felfedezte, hogy vezet fel rá ösvény, úgyhogy Zolival gyorsan fel is hágtak - én lassabban dolgoztam fel málhámat oda. Odafent volt 2 srác, akikkel Zsolti gyorsan megegyezett abban, hogy a már innen látható Füzéri-vár vakító fehérsége mégiscsak túlzás. De azért Zsoltiban is felbuzgott az öröm, hogy ím az első pozíció, ahonnan megpillantható az ikonikus vár. Közben találgatták Zolival, melyik magaslat lehet a Nagy-Milic. Szemlélődtünk és fotóztunk kicsit itt, a szikla tetején, ami amúgy elég király hely volt.

első pillantás a Füzéri-várra a Bózsvai-szikláról

Csapattunk a Kőbérc felé. A hely szerencsére nyitva volt, és eddigre már én is úgy döntöttem, hogy eszek egy jót. Vendég rajunk kívül nem volt, a kiszolgáló lány furcsa stílusától pedig el tudtunk tekinteni. Rendeltünk is: Zsolti gombaleveskét, Zoli és én pedig tarjás túróscsuszát, vagy micsodát. Mindenesetre ezt a gusztusos remeket hozták ki, melynek az íze is igen rendben volt:

málnával díszített eledel a Kőbércben

Étkeztünk egy jót, aztán kaptuk magunkat, mert még akartunk egy kicsit haladni ma. Kicsapattunk Bózsváról, és egy magaslatról újra a Füzéri-várat szemléltük, valamint a látványos színekben pompázó égboltot, mely a távolban esőt ígért.

égszínkék

Rátértünk arra a fák közt haladó földútfélére, amit a 2013-as keltezésű térképem tervezett kerékpárútnak nevez, valamint régi Füzérkomlós-Sárospatak vasút nyomvonalának is. Hogy bringautat akarnának belőle csinálni, annak semmi nyomát nem láttuk, viszont hogy vasút volt egykor, annak annál inkább. Töltésen haladtunk, időnként pedig egyéb objektumok mellett is elhaladtunk (áteresz, kőlapokból rakott árokdarab). Ez a vasútnyomvonal egészen Füzérkomlósig tart, ahol - ahogyan Zsolti és Zoli mesélték - ki van állítva egy régi mozdony.
Nézelődtünk valami sátrazóhely után. Volt egy ígéretes: a Sóska-rét elég csodásnak tűnt, de még bírtunk haladni, úgyhogy tovább mentünk. Átszeltünk egy közutat, majd egy újabb szépséges rétre értünk. Itt az utunk végig a Nyíri-patak mellett ment, egyébként pedig egy kaszáló szélében, ahol szépen összegöngyölt bálák várakoztak a beszállításra.

jövünk-megyünk (fotó: K. Zsolti)

Egyszer csak valamelyikünk kiszúrt egy nyuszit előttünk, ahogy ott kotorgatott-matatott valamit elmélyülten. Zsolti és az én kezemben is máris emelkedett a fényképező, és mivel én voltam hátrább, kíválóan meg tudtam örökíteni a Nyúlcserkész Zsoltit :-) A kis tepsifüles nem volt túl félénk, nyugodt óvatossággal szemlélte meg időnként, mennyire vagyunk már közel hozzá.

a nyúlcserkész :-)

tepsifül

Mentünk-mentünk ott a rét szélében, mellettünk a patakot szegélyező fasávval, amikor egyszer egy igen jelentős ösvénybejárat mellett haladtunk el. Bekukkantottam, és megláttam, hogy ott megy a kék jelzés. Úgyhogy bebújtunk. Itt már gyanús volt, hogy a kék korábban sem a rét szélében ment volna hivatalosan, hanem valahol a fák között, Zoli is így emlékezett a néhány évvel ezelőtti bejárásáról. Mindenesetre most rátértünk újra, és kisvártatva egy nagyon durva állapotban lévő egykori vasúti hídon haladtunk át a patak fölött. Döbbenet állapotban volt, hiányoztak belőle darabok, korlátja sem volt, és egyáltalán teljesen lestrapáltnak tűnt. Ott döbbentgetődtünk figyelemfelkeltő látványos állapotán, illetve azon, hogy a kéket ezen vezetik át.
No aztán most már úgy voltunk vele, hogy tábort verünk mára. Úgyhogy letértünk a nagy rétre, és néhány összekészített szalmabála tőszomszédságában felvertük a sátrakat szépen. Az ég alja remek színekben pompázott, Zsolti csodásan meg is örökítette a témát:

tábori színek (fotó: K. Zsolti)

erdőtűz? szerencsére nem :-) (fotó: K. Zsolti)

Saját házi Lordunk pedig kényelmetesnek tűnő módon elhelyezkedett a szalmabálákon, és élvezte a feeling-et.

A vacsizást szinte kihagytuk a főtt étel okán, csak Zsolti jött rá, hogy kevés volt az a gombaleveske, és pótolta a dolgokat. Némi dumcsi, kicsi borozás, s eltelt az este, nyugovóra tértünk.


3. nap
Ma aztán én mentem haza, de azért még egy darabig a társakkal tartottam, konkrétan Füzérig. Megreggelizgettünk, s közben a sátrak külső rétegét feldobtuk a bálákra, hogy száradjanak szépen a napon. Aztán pedig nekiindultunk, búcsút véve kedves táborhelyünktől. Most már egész közel volt Füzérkomlós, ahol a legfeltűnőbb, amit megpillantottunk, a kiállított régi mozdony volt. Megtudtuk róla, hogy Romániában gyártották 1972-ben.

mozdony Füzéri-várral Füzérkomlóson

Elhaladtunk a Fehér Szikla vadászház irtózatosan puccos kerítése előtt, és nem bírtuk megállni, hogy szót ne ejtsünk a mai Magyarország vadászati helyzetéről.
Füzérkomlósról kb. 3 km hosszú aszfaltos kerékpárútnak kinevezett út vezet át Füzérre. A kék jelzés ezen indul, majd elvileg letér róla a vadvirágos rétre, hogy aztán egyszer keresztezze, majd talán hivatalosan újra, legalábbis a térképem szerint. Ennek a valóságban nyomán nem találtuk, sőt: a kék jelzések valójában az aszfaltút vége táján már magán az úton vezetnek végig, be Füzérre.
Szóval az elején ahol lehetett, ott máris letértünk az aszfaltról egy irtóra vadvirágos rétre. Elbájoló volt az a színkavalkád, amit a sokféle virág kiadott! Zsolti bőséggel fotózta a szépséges növénykéket a velünk szemközt közeledő váron kívül.

Zsoltit a kéktúra füzet elejére!! :-)

közelítés (fotó: K. Zsolti)

(fotó: K. Zsolti)

Szóval ebből a déli irányból közelíteni a várat igazán ideális, csodásan láttatja magát pazar előtér mögött. S ha az ember hátratekint, hasonlóan szépséges lankás zöld dombokat lát...
Épp párhuzamosan baktattunk az aszfalttal, mikor láttuk, hogy érkezik rajta egy kék otthonkába bújtatott nénike, aki két talált bottal segítette önnön haladását. Mikor mellénk ért, megszólított minket, s érdeklődött, jobb-e nekünk ott menni a réten, mint az aszfalton. Szerintem kicsit mind elgondolkodtunk rajta, mit is válaszoljunk erre illőn, végül Zsolti mondta neki, hogy ez itt puhább s így jobb :-) A nénike erre aztán ránk zúdította bánatát, melyet az élete okoz neki... Röviden: elmondta, hogy a házassága mily rossz, és hogy most épp megy át Füzérkomlósra a fiához. Megtörölgette a szemét. A jelenet minket lesújtott, s jó utat kívántunk neki.

nénike távozóban

Miután kikászálódtunk egy susnyán át az aszfaltra, és nem láttuk, hogy a térképen jelzettek szerint a kék hol mehet tovább, maradtunk a betonon, és azon caplattunk be a faluba. (A valóságban ez a jelzett kék út.) Füzér központjában megtaláltuk az egyik pecsétet egy vendéglőféle hely kerítésén, és be is nyomtuk hamar. Én most az utolsót. Itt tartottunk egy pihenőt - Zsolti beragasztotta a vízhólyagos lábujját, Zoli vizet vételezett, én pedig megnéztem, mikor jön busz. Mivel addig még volt néhány óra, elmajszoltunk egy Pilóta kekszet, majd Zoli kívánsága szerint elmentünk megkeresni a Tájházat, amit meg szeretett volna látogatni. A ház meg is lett, állt egy roppant újszerűből, meg egy láthatóan igen régiből. Én azt mondtam, hogy megvárom a fiúkat kint s őrzöm a cuccokat, de egy idő után az idegenvezető néni invitált, így csatlakoztam hozzájuk, és a régi házat már én is megnéztem és -hallgattam. Mily más is volt akkor az élet... Az, amit mi most csináltunk (hátunkon a házunk módon járni az országot) fel sem merült még tán senkiben...

Ezek után elbúcsúztam a fiúktól, akik felszívva magukat mentek tovább a Nagy-Milic felé, én pedig le a buszmegállóba, ahonnan elbuszoztam Pálházára, onnan egy másik busszal Sátoraljaújhelyre, onnan vonatpótló busszal Sárospatakra, onnan pedig a Keletibe vonatoltam. Mindez igénybe vett kb. 6 órát.

A Zemplén csodaszép. És hátha Zolinak lesz kedve megírni kalandjaikat, amiket már ketten vittek végzet Zsoltival, mint a kemény mag képviselői! :-)