Óda a medvehagymához

Húsvét alkalmából terveztem megírni ezt a két nyúlfarknyi történetet, melyek az idei medvehagymázós túráimat örökítik meg, azonban egy kicsit csúszott a dolog. Viszont a téma továbbra is aktuális, hiszen még mindig macihagyma brummogástól hangosak erdeink.

A tavaszi meleg napsütés nem csak a medvehagymákat csalogatja elő téli álmukból, hanem annak vágyát is, hogy friss zöld leveleikkel ízesítsük ételeinket. Megszerzésük érdekében pedig nem kell mást tenni, mint felkutatni a legközelebbi lelőhelyet, és egy jót kirándulni a környéken.

Az Allium unsinum azaz a medvehagyma nevét arról kapta, hogy a barna medvék előszeretettel fogyasztják terméseit, és még a föld alól is gyakran kiássák, de hasonlóképp kedvelik a vaddisznók is – tudtam meg a Wikipédiáról.

A tudományos ismeretterjesztő sorok után most már tényleg jöjjenek a történetek.

A Gerecse erdeiben (2015. március 21.)

Az utóbbi időben Dorog az állandó kiindulópontja túráimnak, hiába hangsúlyozom minden alkalommal, mennyire nem nyerte meg tetszésemet a városka és közvetlen környezete. (A dorogiaktól ezúton is elnézést kérek.) Viszont a tágabb környezete nagyon is kedvemre való, pláne akkor, amikor a Gerecse egyes részeit smaragdszínű levélszőnyegek lepik el medvehagyma formájában.

Az idővel és a tömegközlekedési eszközökkel folytatott harcom is megszokott program, ez most sem volt másként. Ezúttal vonat helyett busszal közelítettem Budapestről Dorog felé, hogy aztán 20 perc várakozást követően átszálljak a Bajót felé tartó buszra. Ez elméletben mind szép és jó, de persze amilyen szerencsém van, az első busz összeszedett egy jó 15 perces késést, így egy ponton már azért izgultam, hogy egyáltalán eljutok-e a túrám kezdőpontjára. A szerencse most is mellém szegődött, és pont elértem a csatlakozást. A kis eldugott falvak irányába valahogy mindig nagyon vidám hangulatú buszjáratokat fogok ki, beszédes és érdeklődő sofőrökkel/utasokkal, akik általában csodálkoznak, hogy mit is keresek én arrafelé egymagamban. Ezúttal medvehagymát.

Az utam tehát Bajótról indult a Bajna felé tartó autóúton, ahol néhány km után becsatlakoztam a kékbe, és onnantól kellemesebb környezetben baktattam Pusztamarót irányába. Útközben örömmel nyugtáztam, hogy ugyan alig láthatóan, de már bontogatják új leveleiket a fák, érzik, hogy tavaszodik.

Medvehagymázásra két lehetőség állt rendelkezésre:

1.) Elmegyek egészen a Gerecse üdülőig (és közben beszerzek 2 kéktúra pecsétet).

2.) Pusztamarót előtt rákanyarodok a pirosra, és Pisznice-nyereg közelében medvehagymázom.

Sajnos a Gerecse üdülő túl messze volt, és a kéken tovább haladva sehol nem tudtam volna buszra szállni, ezért a második lehetőséget választottam, annyival kiegészítve, hogy azért Pusztamaróton megszemléltem a történelmi emlékhelyet (ha már rajta van a kék igazoló füzet hátulján), és szereztem egy pecsétet.

Az emlékhely szomszédságában elköltött ebédet követően, picit visszafelé haladtam azon az úton, ahonnan jöttem, majd rákanyarodtam a pirosra Lábaltan felé. Elkerültem egy kiránduló családot, és alig vártam, hogy megpillantsam a medvehagymás területet. Ez még kicsit váratott marára, előtte át kellett haladjak egy olyan erdőrészen, melyet alaposan helybenhagyott egy korábbi vihar. A kicsavart, félbetört, kidőlt fák látványa elég lehangoló volt.

Derékba tört fák

Haladtam tovább rendületlenül, és egyszer csak ott volt jobb kéz felől, a fák tövében, kb. 50 m-re  az úttól a nap fénypontja: a medvehagyma mező. Örömmel gyönyörködtem a látványban, majd szedegetni kezdtem a friss levélkéket. Rövidesen csatlakozott hozzám a korábban látott család is, és kellemeset beszélgettünk gyűjtögetés közben. Mikor megszedtem a tervezett mennyiséget, elköszöntem tőlük, majd sietősen Lábatlan felé vettem az irányt, ahol el kellett érjem a buszomat. Nagyjából 4 km állt előttem, azonban nem tudtam pontosan, hogy Lábatlan mely részére fogok érkezni, és azt se tudtam pontosan, hogy a kiszemelt busz hol fog megállni (ez a rész már pont nem volt rajta a térképemen). Ezért erőltetett menetben siettem a cél felé, ahova viszonylag gyorsan megérkeztem, a fellelt buszmegállóban volt megállója a buszomnak, és még arra is maradt időm, hogy egy kellemes medvehagymás-szendvicses uzsonnát elköltsek a Duna parton.

A túrát követő napokban következett a zsákmány egy részének elajándékozása, illetve feldolgozása. Készült belőle pogácsa, leves, pesto és néhány zacskónyit le is fagyasztottam későbbi felhasználásra. Íme egy kis ízelítő az eredményből:

Ezért a nagyszerűen fotózott és szerkesztet képért
ezer köszönet Zolinak :)

Húsvéti medvehagymázás (2015. április 5.)

Húsvét vasárnapjának délelőttjén meglepetésszerű telefonhívás érkezett Diától, aki anyukájával medvehagyma túrát tervezett be délutánra, és ezen alkalomból meginvitáltak engem és anyukámat, hogy tartsunk velük. Az ötlet nagyszerű volt, ezért örömmel velük tartottunk. A helyszín szigorúan titkos, ezért a későbbiekben kerülni fogom a pontos helymegjelöléseket és elnevezéseket. Ha valaki mégis felismerné a helyet, kérem, hogy ne árulja el a kommentekben!

DiaAnyu és AnettAnyu: a két Magdi :)

Parkolást követően, néhány km betonúton sétálás után egy nagy tisztásra értünk, ahol el kellett döntenünk, hogy melyik irányba haladjunk a kéken. Rövid tanácskozást követően arra az elhatározásra jutottunk, hogy jobbra indulunk, mert arra nagyobb valószínűséggel tudtuk elképzelni a medvehagyma lelőhelyét. Szép erdős részen haladtunk keresztül, ahol tényleg minden fa tövében viríthatott volna egy csokor medvehagyma, annyira beleillett volna a tájba. Ehelyett be kellett érnünk néhány csenevész szállal, melyeken ha megosztoztunk volna, akkor egy fél levélke jutott volna egy emberre. Minden kanyar után reménykedve néztünk szét, hátha megpillantjuk az áhított hagymamezőt, de csak nem akartak előbukkanni. Egy erdei edzőgéphez értünk (ahol egy ideig azon morfondíroztunk, hogy vajon hogyan is működhet a szerkezet, mert a használati útmutatót lespórolták), majd az ég felé tekintve aggódni kezdtünk, mert sötét fellegek gyülekeztek és a szél is feltámadt. Nem hagytuk magunkat elriasztani, haladtunk tovább. És milyen jól tettük! Az út mellett bal oldalon, a fák között egyre nagyobb foltokban találtunk medvehagymát.

A kékről áttértünk a kék háromszögre, amely mentén hamarosan hatalmas mezőre bukkantunk az áhított zöld levelekből. Mind a négyen szorgalmas gyűjtögetésbe kezdtünk, ügyelve arra, hogy egy tőről lehetőleg csak egy levelet tépjünk le. Igazán nagyon kellemes kis lelőhelyre bukkantunk, amely nem lehet túlságosan ismert, mivel nem nagyon látszott rajta korábbi szedés nyoma. Titkosságát szeretném a továbbiakban is megőrizni, ezért nem jelölöm meg pontosan a helyét.

Medvehagyma akciócsoport :)

Szedegetés után csoportképet készítettünk egy esőbeállónál, majd picit eltévedtünk, és egy viszonylag ismert forrásnál bukkantunk ki. Azt meg kell jegyezzem, hogy az otthon fellelt térkép nem éppen mai darab, 1988-ból való, viszont a környék turistaútjai meglepően változatlanok maradtak az azóta elmúlt, közel 30 évben.

A helyes út meglelését követően egy meglehetősen meredek kaptató állt előttünk, melynek látványától DiaAnyu nemtetszését fejezte ki idősebbik leánygyermeke felé, és felemlegette egy korábbi családi kirándulásukat, ahol hasonló terepviszonyokkal kellett megküzdeniük. Dia kedves és biztató szavai megtették hatásukat, és anyukája leküzdötte az emelkedőt. AnettAnyu rendszeres túrázó lévén, jól vette az akadályt,és négyünk közül elsőként érkezett meg a környék legmagasabb pontjára.

Innen már lefelé vitt az utunk, lassan kezdett esteledni, és a szél is feltámadt néha. Újra a kéken haladtunk, bár ez nem látszott, mivel éppen felújítás alatt álltak a szakasz jelzései, és egyelőre még csak a fehér téglalapok voltak felfestve a fákra. Ez a tény egy útkereszteződésben adott némi okot találgatásra, ahonnan 3 irányban haladtak tovább a fehér téglalapok. Végül kiokoskodtuk, hogy melyik lehet a kék, döntésünk helyesnek bizonyult. Rövidesen elértük a tisztást, ahol a túra kezdetén a jobbra haladás mellett döntöttünk, azonban ezúttal balról érkeztünk, tehát egy kis körtúrát tettünk.

Titkos utakon

Húsvét vasárnap alkalmából, a finom ebéd után rendkívül jól esett a mozgás. Hazafelé menet Diáékat meginvitáltuk magunkhoz egy kis sütizésre és üdítőzésre, melyet elfogadtak, és jó hangulatban fogyasztottuk Anya szuper sütijeit és házi baracklevét.

Dorog túl messze van – legalábbis Mogyorósbányától a kéken haladva

Ha egyszer elkap a lendület, nincs megállás… se a túrázásban, se a blog írásban. A múlt heti csodás havas mecseki túrát követően újra mehetnékem támadt, viszont ezúttal Budapest a kiindulási pont és az OKT valamely szakasza a cél.

Úgy alakult, hogy hétvégére egyedül maradtam Budapesten, és egyéb elfoglaltság hiányában újra a túrázás mellett döntöttem. Egyértelmű volt, hogy ismét pecsétszerzés lesz a cél, már csak azt kellett eldönteni, hogy az OKT mely szakaszát válasszam. Mivel a fővárosból kiindulva keleti (bár inkább északi) irányban Visegrádig, nyugati irányban pedig Dorogig minden pecsétet begyűjtöttem már, választanom kellett, hogy merre haladjak tovább. Aztán eszembe jutott, hogy a börzsönyi szakaszra már elígérkeztem, így kizárásos alapon Dorog felé vettem az irányt.

Indulás!

A Mogyorósbánya-Dorog közötti kb. 15 km-es szakaszt néztem ki magamnak, praktikusan Mogyorósbánya felől Dorog felé haladva, mivel utóbbi helyről gyakrabban indulnak járatok a főváros felé.  

No de nem is olyan egyszerű ám eljutni Mogyorósbányára… Indulás 7:35-kor az Árpád-hídtól vonatpótló busszal, Piliscsabán átszállás vonatra, majd Dorogon felkutatva a buszmegállót, 50 perc várakozást követően lehet eldöcögni Mogyorósbányára, hogy pontban 10 órakor megkezdhessem aznapi túrámat.

Szelfi a kékkel

Dorogon előrelátóan kihasználtam a rendelkezésre álló időt, és begyűjtöttem a célállomás pecsétet a vasúti pénztárban. Érdekes módon, most egy harmadik féle pecsétet kaptam. Már volt egy szokásos dátumos-körbélyegzős MÁV-os és egy „Dorog 2511” feliratú pecsétem tavaly májusból, ezek mellé most begyűjtöttem egy szögletes MÁV-os lenyomatot is. Érdeklődtem a pénztáros hölgytől, hogy hogyan jutok el a buszmegállóba, mert nem igazán vagyok ismerős a városban, ő pedig kedvesen útbaigazított. A vasútállomásról aluljárón át lehet kijutni, melynek két kijárata van ellentétes irányba. Az alagút közepén a kék jelzés mindkét irányba mutat, és első ránézésre eléggé zavarba ejtő, hogy merre is induljon az ember. Mivel nekem a pénztáros hölgy mondta, hogy jobbra forduljak, így könnyedén vettem az akadályt. Viszont pont, amikor elfordultam, észrevettem valamit, ami megállásra késztetett. Alaposabban, és egész közelről szemügyre véve a kék jelzéseket, felfedeztem, hogy halványan a jobb oldalra mutató nyíl fölé oda van írva, hogy „Gerecse”, a bal oldali nyíl fölé pedig, hogy „Pilis”. Örömmel nyugtáztam, hogy azért mégsem hagyják kétségek között a túrázókat.

Nem túl profi, de azért megteszi

A buszmegálló nagyjából 5 perces séta után meglett, és további fél óra várakozást követően begördült a várva-várt járat: egy ócska Ikarus, melyen csak ennyi felirat díszelgett: „Mogyorós”. Miután meggyőződtem róla, hogy ez az én buszom, helyet foglaltam a barna műbőr ülések egyikén, közvetlenül egy 4 fős nyugdíjas csoport mögött. Öltözetükből és szavaikból arra következtettem, hogy ők is túrázni fognak. Miközben diszkréten megcsodáltam az egyik bácsi gyönyörű faragott végű túrabotját, akaratlanul is meghallottam, hogy péntek este álarcos farsangi bálban voltak, és mindannyian beöltöztek. Azt sajnos nem tudtam meg, hogy ki milyen maskarát öltött, viszont jót mosolyogtam a véletlen egybeesésen, mivel én is hasonló (nem nyugdíjas, hanem jelmezes) buliban vettem részt pénteken, ami annyira jól sikeredett, hogy a szombati nap pihenéssel telt, így a túrám vasárnapra tolódott. Az álmodozásomból egy hirtelen fékezés és enyhe koccanás riasztott fel: kanyarodás közben lekoccoltunk egy közlekedési táblát. Ez persze az Ikarusnak meg se kottyant, és a tábla is állva maradt, így gond nélkül folytattuk utunkat Mogyorósbányára. Az érkezés pontban 10-kor történt, majd egyből kiszúrtam egy táblát, mely a Kakukk söröző felé irányított, és melyre a biztonság kedvéért az is oda volt írva, hogy kéktúra pecséthely.

A söröző ajtaja mellett egy kis dobozban ott volt a pecsét, mely sajnos nem adott túl szép lenyomatot, de azért sejthető a felirata. Az adminisztratív dolgok letudását követően pedig meg is kezdhettem utamat, mely visszavezetett a buszmegállóhoz, majd mellette egy kis utcán haladva, a temetőt érintve, egy löszös talajba bevágódott útszakaszon hagyja el a falut. Bevallom, nem számítottam hóra, így meglepetésként ért, amikor először csak foltokban előforduló, majd rövidesen összefüggő havas útszakaszon haladhattam szikrázó napsütésben.

Rövidesen elértem a nap első látványosságát, a Kő-hegy (Kőszikla) platóját, mely a maga 297 m-es magasságával a Gerecse északkeleti tagját alkotja, alapkőzete pleisztocén édesvízi mészkő. A hegy anyaga egy korábban működött karsztforrás vizéből vált ki, majd emelkedett jelenlegi szintjére. A Kő-hegy északkeleti szélén álló várfalszerű sziklaszirteket az eróziós erők szabdalták fel, és alakították ki mai formájukat. A hegytetőről csodás kilátás nyílik a környékre: odalenn bal oldalon, a távolban a Duna szalagja kanyarog; mögötte még távolabb, a párás levegőben alig kivehetően látszik Esztergom és a Bazilika; közvetlenül velem szemben a völgyben a Tokodi-pincevölgy húzódik, távolabb maga Tokod; jobb oldalon pedig a Hegyes-kő sziklacsúcsa igyekszik eltakarni a Nagy-Getét.

Ezzel a csodás látvánnyal alig lehetett betelni, ezért úgy döntöttem, hogy a sziklán álló kereszt tövében megpihenve, némi elemózsiát veszek magamhoz, és lábamat a szédítő mélységbe lógatva, tovább gyönyörködöm a kilátásban.

Közben felfedeztem a telefonom egy új csodás funkcióját, a panorámakép készítő módot, így innentől kezdve a nap további része vad panorámázással telt.

Kilátás a Kő-hegyről

A Hegyes-kő és mögötte a Nagy-Gete lekerekített orma

Láblógatás

Szemlélődés közben odalenn felfedeztem a buszról ismerős 4 fős nyugdíjas társaságot, és feltételeztem, hogy hamarosan ők is felmásznak a Kő-hegyre, viszont én ezt már nem vártam meg, lassan szedelőzködtem, és folytattam utamat. Mielőtt végérvényesen elhagytam volna a platót, felfedeztem egy „Szeretem Magyarországot” felirattal ellátott kőhalmot, mely arra buzdítja az arra járókat, hogy újabb kődarabok hozzáadásával növeljék a kis kupacot. A felszólításnak egy aprócska kő hozzáadásával eleget tettem.

Kődomb gyarapítás

A hegyről gyorsan leereszkedve, máris a Tokodi-pincevölgy takaros szőlői és pincéi között találtam magamat. Egyúttal hódolhattam a szakmámnak is: megszemlélhettem egy szép kis kerekes kutat, és megállapítottam, hogy a kútlezárás megfelelő módon történt.

Közvetlenül a kút szomszédságában felfedeztem a következő pecsét pontomat, a Kavics-Lakot. El sem lehetett volna téveszteni, ugyanis egy valóságos kis műalkotás mutatta az irányt. Íme:

 A Kavics-Lak kerítésén egy postaládában felfedeztem az egészen egyedi pecsétet: egy kavicsra felragasztott szokásos MTSZ bélyegzőgumit, mely a „Tokodi-pincék” feliratot nyomta az igazoló füzetembe.

A pincék között haladva azon ábrándoztam, hogy milyen csodás is lenne kellemesen langyos tavaszi vagy őszi időszakban valamelyik házikó teraszán megpihenve elkortyolgatni egy pohár finom helyi bort.

A pincevölgy irányát jelző táblát elhagyva, végleg kiérek a pincék közül, és az országúton átkelve, a Hegyes-kő irányába haladok tovább.

Először a Kis-kő 264 m magas füves fennsíkjára mászok fel, ahonnan visszanézve jól látszik a Kő-hegy, előttem pedig a Hegyes-kő, távolabb a Nagy-Gete emelkedik, melyeket a mai napon még meg kell másznom. A lában alatt a Kis-kő oldalában hatalmas seb tátong: egy felhagyott kőbánya lecsupaszított falai meredeken szakadnak le a mélybe. Egy ilyen tájseb egyrészről az emberi pusztító erő legszembetűnőbb megnyilvánulása, ugyanakkor értéket is hordoz, hiszen ennek köszönhetően belepillanthatunk a „hegy gyomrába”, megismerhetjük az azt felépítő kőzeteket, és nyomokat találhatunk a múltban lejátszódott folyamatokra.

Kőbánya panoráma

A kőbánya annyira elvonta a figyelmemet, hogy a fennsíkon már nem találtam vissza az amúgy is nehezen követhető jelzett útra, mivel a jelzéseket a talajból előbukkanó kődarabokra festették, kőből pedig nem volt hiány a környéken. Keresgélés helyett inkább megcéloztam a Hegyes-kő fehér csúcsát, és ahogy sejtettem, hamarosan a kékkel is újra egymásra találtunk. Picit vacilláltam, hogy felmásszak-e a csúcsra, mivel a kék azt nem érinti, csupán elhalad a lábánál, és odafenn amúgy is egy pár, valamint három kutyájuk élvezte a napsütést, nem akartam megzavarni őket. Mire a közvetlen közelükbe értem, ők már lefelé tartottak, és a három eb egyszerre rohamozott meg simogatást kérve. A kutyafül vakargatást követően végül mégis a mászás mellett döntöttem, és nem bántam meg, mert gyönyörűséges körpanoráma tárult elém. Mivel igen erős szél fújt, nem időztem sokáig, csak felmértem, hogy merre is kell továbbmennem. Tokod irányába a kék a Hegyes-kő déli oldala mentén halad, ahonnan jól látszik annak vastagpados kifejlődésű, oldalirányba kibillent kőzetanyaga, mely a triász korszakban a Tethys-óceánban képződött, ún. dachsteini mészkő névre hallgat. A szomszédságában álló Nagy-Gete kialakulása és felépítése egészen hasonlatos a Hegyes-kőéhez.

A Hegyes-kő déli oldala

Tokodot gyorsan elértem, és ugyanilyen gyorsan el is hagytam, és megkezdhettem aznapi túrám legerőtpróbálóbb részét, a Nagy-Gete megmászását. Bevallom, egyáltalán nem esett jól ott és akkor. Kezdtem fáradni, és valahogy a közérzetem se volt a legjobb, ugyanis egyre nehezebben tudtam levegőt venni. Valahol itt kezdődhetett az a megbetegedés, ami később több napra ágyhoz kötött. Már legalább 30 perce haladtam felfelé, amikor végre úgy tűnt, hogy elértem a csúcsot. Örömöm azonban hamar szertefoszlott, amikor tudatosult bennem, hogy még csak az Öreg-kőre értem fel, a Nagy-Gete csúcsa további 148 m-rel magasabban van (ezt leolvastam térképről).

Az Öreg-kő felé haladván

Nem volt mit tenni, tovább kellett menni, és itt kezdődött a szörnyűség. A Nagy-Gete nyugati gerincén rendkívül meredek, kövekkel tarkított, néhol szinte már nyaktörően kanyargós út visz a csúcs felé. Minden egyes méterért keményen meg kellett küzdenem a csúszós sárral, olvadó hóval és a saját fáradtságommal. Szinte fától-fáig tudtam haladni, mindig csak egy rövidke célt tűzve ki magam elé. Néha percekig csak pihegtem egy-egy fát ölelve. Egy alkalommal a felettem vijjogó ragadozó madár helyére keselyűket képzeltem, akik csak arra várnak, hogy lakmározhassanak üde tetememből.  De egyszer minden szörnyűség véget ér – ha csak ideiglenesen is –, ugyanis további 30 percnyi megpróbáltatást követően végre felértem. Itt megengedtem magamnak egy 20 perces pihenőt, melyet többedmagammal töltöttem a hegy legszebb kilátást nyújtó részéről. Titokban méregettem is az ott tartózkodó, nem kifejezetten túrázónak kinéző embereket, hogy miért nem tűnnek fáradtnak? Én pedig hogyhogy ennyire megszenvedtem a feljutást? Lefelé aztán megkaptam a választ: a keleti oldal rendkívül lankás, melyet egy könnyed vasárnapi séta alkalmával is fáradtság nélkül megmászhat az ember.

A Nagy-Gete csúcsa

A Nagy-Getéről lefelé gyorsan haladtam, szinte nem is érzékeltem a külvilágot, így történhetett, hogy egy helyen elvétettem a kék jelzést, és csakhamar házak között, lakott területen találtam magam. Nagyjából ilyen távolságra tippeltem Dorogot, így örömmel haladtam visszafelé az erdőbe, hogy újra ráleljek a kékre, és azt követve a megfelelő helyen lépjek be újra a lakott területre. Ekkor úgy tippeltem, hogy fél órán belül a vasútállomáson lehetek, és pont elérem a 16:13-kor induló vonatot. Közben ráleltem a kékre, és meggyorsítottam a lépteimet, azonban csak nem jutottam lakott terület közelébe, sőt úgy tűnt, hogy egyre inkább befelé haladok az erdőbe. Kezdett gyanússá válni a dolog, így elővettem a térképemet, és szomorúan vettem tudomásul, hogy az imént még csak Csolnok szélső házait láttam, Dorog még legalább egy órányira van. 

Dorog szélének vélt Csolnok

Itt elkezdődött a szörnyűség második szakasza. Óriási sár, melybe szinte lépésenként bokáig merültem, csúszkálás, szerencsétlenkedés. Az amúgy egy órás utamat ez a körülmény majdnem másfél órányira duzzasztotta. Aztán jöttek a versenymotorosok, akik alaposan felmérgesítettek, mert nem érzem őket az erdőbe valónak. Végül pedig elértem Dorog szélét, ami szintén nem nyújtott túlságosan üdítő látványt az elhagyatott, romos egykori üzemépületekkel.

Nem kéknek való vidék...

Viszont innen már 20 perc alatt a vasútállomáson voltam, ahol megállapítottam, hogy bizony nagyon jól tettem, hogy reggel kértem pecsétet, mivel a pénztár mostanra zárva volt. 10 perc várakozást követően érkezett a vonat, és a reggeli útvonalon, piliscsabai buszos átszállással visszajutottam Budapestre. Útközben egyre erősebben éreztem magamon a megbetegedés jeleit, mire hazaértem, szabályosan vacogtam. Másnap reggelre láz is párosult mellé, így történhetett az, hogy ezt a beszámolót ágyban írom, amihez immár harmadik napja kötve vagyok.

Mit is írhatnék zárszóként?  A túra nagyszerűen indult, de aztán félrecsúszott valami, vélhetően bennem... A későbbiekben szeretnék még egyszer visszajönni erre a szakaszra, és felülírni a most szerzett rossz tapasztalatokat.

Végezetül jöjjön egy vidám, kicsit őszies hangulatú kép, amely az Öreg-kő megmászása közben készült, hogy mégiscsak pozitív hangnemben zárhassam soraimat.

Megint egy kör a Gerecsében

Dia (mint felbujtó), Zoli, Peti (Zoli haverja, nem azonos a múltkor velünk túrázó Petivel, Dia párjával) és jómagam szombaton a Gerecsébe indultunk, hogy egy nap frissítő pihenőt tartsunk a vizsgák előtt/között/után/helyett. A túrabeszámoló megírását ma én (Attila) vállaltam magamra, melegen remélve, hogy a hiányosságaimat majd a társak pótolják. :)
Idezöldítek :-) D.

Mi, a csapat férfi tagjai, Budapestről indultunk, majd a híresen lepukkant tatabányai vasútállomáson találkoztunk az egyszemélyes női különítménnyel. Különösebb tanakodás nélkül indultunk a piros turistaúton a messziről látható turulmadár szoborról híres Kő-hegy irányába. A csúcsra hosszú, beton lépcsősor vezet a város kertes övezetéből, de ezt szerencsére nem egyben kellett megtennünk, mert még a hegy lábánál Dia és Petije épülő hajlékukba invitáltak minket. Rövid nézelődés, beszélgetés, laposüvegek és sütis dobozok tartalmának mintavételezése következett. Rendelkezésünkre állt egy laposüveg Zoli-papa féle jóság, egy laposüveg Tokaji Aszú, meg Zoli-anyuka féle sütikék: hatlapos és száraz kaki formájú, ám távolról sem olyan ízű sütemény :-D Engem kimondottan lenyűgöztek az építkezésre hozott, a keselői kőbányából származó, kalcittal és fosszíliákkal díszített márványrögök. Mutatok is néhány fotót róluk:

Hát igen, látszott, hogy a tudomány emberivel van dolgunk: a ház nemigen kötötte le őket, annál inkább a kősziklák geológiája, botanikája :-) Péter mondta, imád kalapáccsal kőzeteket kopogtatni, s van is gyűjteménye. Eszembe jutott, hogy a legszebb példányokból én is összeszedtem egy szatyorral, így most felajánlottam túratársaim számára.

Hosszú út állt még előttünk, nekivágtunk hát. Gyorsan átfésültük a Kő-hegy sziklafalát a sétányról, hátha sikerül kiszúrni egy havasi szürkebegyet vagy egy hajnalmadarat, de nem volt szerencsénk. Lépcsőztünk felfelé, egészen a Szelim-barlanghoz vezető ösvényig. Benéztünk a barlangba, fotóztuk a kilátást, madár itt sem volt, ezért mentünk tovább oda, ahol biztosan lesz madár, az pedig a turul szobra.

A barlang mennyezetéről csudajó jégcsapok lógtak. Megpróbáltam közeli művészit fotózni róluk, de nem sikerül elkapnom a lényegét. Ezen viszont megörökítettem, Attila esetében felnyársalódás esete forgott fenn :-)) Najó, nemám, de a kép alapján lehetne :-)

Tatabánya a Szelim-barlangtól

Szelim-barlang belülről

Igaz, a szoborral nem nagyon foglalkoztunk, mert egyből a Szédítő-sziklát vettük célba, ahol egy geoládát kerestünk. A szikla "szoknyájára" leereszkedve meg is lett hamar. No, azért ennek van némi előzménye részemről. Már kétszer jártam itt a láda után koslatva, először gps nélkül, viszont alapos kutatást végezve, másodszor masinával, viszont a sötétedés miatt röpke matatással. Nem lett meg, így most reméltem, ha ennyien keressük, valaki csak rábukkan. Aztán önmagammal szembeni elvárásokat túlszárnyalva szemtelenül hamar megtaláltam :-)) Ez után a madár melletti parkban ettünk-ittunk egy kicsit. Az evésre felfigyelt egy fekete macska, akit Dia már ismerőseként Turulcica néven üdvözölt. Meg is vendégelte egy kis kolbásszal.

Ó igen, Turulcicával már találkoztam itt, egy napsütötte hűvös téli napon magamutogató módon mosdatta intim testrészeit a turul mellett, ügyet sem vetve a turistákra. Most is kéjesen hunyorogva közelített, elhanyagolt bundáját kócolta a szél. Ám éhenkolbász módon csak a cserkészkolbász érdekelte, simogatásomból nem kért. Brühü.

Ládakeresés

Turulcica

Itt még Attila beavatott minket a "fázás" rejtelmeibe, legalábbis ami az elméletet illeti. Megtudtuk, hogy a hozzávalók: ember, öreg fa, vadászszenvedély. És kész a fázás, melyet nem sok választ el a kesseléstől pl. :-)

Vagyis a "fázás" az öreg fák megkeresését, megcsodálását jelenti.

A túra java ekkor kezdődött. A piroson indultunk a Kis-réti vadászházhoz. Magát a vadászházat itt már hiába keressük, ugyanis az épületet néhány éve lerombolták, az épület alapjain kívül csupán egy pincelejáró maradt meg. A kertben szép, idős tölgyfákat látni. Faölelős módszerrel kettőnek megbecsültük a törzskerületét is, az egyik 400 centi körüli volt, a másik 540 körüli. A korukról elfelejtettünk vitát nyitni, utólag a fiatalabbra 150 évet, az idősebbre 200-250 évet tippelek. Hát én ehhez nem mernék hozzászólni, annyira semmi tapasztalatom ilyesmiben. De ha igazad van, belegondolván duuurva... Miket láthattak ezek a fák...

A nagyobbik tölgy

Pad az öreg tölgy alatt - megszívlelendő üzenettel

Itt járt egy kis Jeti 

Leltem a földön egy henger alakú fatörzset, és kipróbáltam, tudok-e rajta tipegve és azt görgetve haladni, mint a mesékben :-) Eredményem meglepett: bár a lábaimmal haladtunk, én és a guruló törzs, ám a felsőtestem folyton a kiindulási pont környékén maradt. Így hosszú távú sikert nem arattam :-) Attila videót készített az eseményről. 

Innen a Koldusszálláshoz vezetett utunk, ott is volt az út mellett egy öreg fa, de nehezebbnek tűnt a megközelítése, az idővel sem álltunk jól, így elhaladtunk mellette. A Koldusszállásnál szálló koldusok helyett lovak fogadtak minket. Rövid üdvözlés után a kékre tértünk rá Vértestolna irányába. Ezen a szakaszon meglepően sok kirándulóval találkoztunk, úgy látszik, nem csak minket csalogatott ki a városból a tiszta, hideg idő. Hamarosan kereszteztük a Tarjáni-malompatakot, Dia itt látott múltkor élő vaddisznót, továbbhaladva pedig azt a területet érintettük, ahol az örök túrómezőkre távozott disznók földi maradványaival találkozott. Az erdészet igazán serénykedett az elmúlt időben, sokfelé láthattuk friss cserjeirtás nyomait, farakásokat. Egy ilyen farakáson elköltöttük ebédünket. Szendvicsek, csokik, gyümölcsök, tea, bor, pálinka, víz, került tehát elő, és itt készült tudtommal a túra egyetlen csoportképe, remélem, Dia beteszi. Máris, Admirális úr :-)

táplálkozás

Ez a kép meglepően spontánra sikerült, már-már azt hinné az ember, volt velünk egy láthatatlan emberfotós.

Tarjáni-malompatak

Farakás - általában lehangol a kivágott fák látványa, de ennek most tetszik a geometriája :)

Itt csírázott ki egy ötlet magja: kéne csinálni még egy blogot :-) Méghozzá olyat, amelybe fotókat tennék, melyek "mi van a képen?" feladványként funkcionálnának. Attilának az volt a véleménye, hogy kellene valamilyen motiváció, valamilyen jutalom a játékosoknak, s míg ezen töprengtünk, tovább is haladtunk.

Itt megállapítottuk, hogy tempónk nem az igazi, nagyobb sebességre kapcsoltunk hát. Talán nem is volt annyi látnivaló ezen a részen, mivel fiatal, "művelt" erdőkön keresztül vezet a kék jelzés, igaz, bal kéz felől a Pes-kő impozáns sziklái is látszottak a lombtalan fákon át.

Túl tiszta ez a gyertyános-tölgyes

Jégsakk

Mielőtt elértük volna a Vértestolnára vezető műutat, találtunk egy érdekes jégfigurát, olyan volt teljesen, mint egy sakkbábu. A keletkezésére különböző magyarázatok születtek, de valószínűleg egy jégcsapról az ingadozó hőmérséklet miatt különböző sebességgel csepegő, majd ráfagyó víz alakította így.

Jobbnál jobb jeges formátumokat leltem egyébként, s fotóztam:

jégperspektíva

H2O

Szilánkok, avagy Robbanás után

Így készültek

A betonon besétáltunk a faluba, és innentől már nem erdős, középhegységi tájban jártunk, hanem a Vértestolnai-medence síkján, mezőgazdasági területek és legelők közt, a kék körön. Közben Attila hintette nekünk, hogy micsoda zseniális fiatal feltörekvő nagyreményű botanász találta meg a Gerecse egyetlen valamilyennövény-állományát a Vértestolnán lévő nem üde!, hanem mocsaras réten. :-) S énnekem újfent eszembe jutott, hogy otthon felejtettem a vörös szőnyeget, melyet lábai elé illene már teríteni :-) (Naa, de nem is...) Innen nagyon szép volt a panoráma, nyugati irányban az Öreg-Kovács különösen tetszett.

Vértestolna, Házi-rétek

Öreg-Kovács először

Öreg-Kovács másodszor

Öreg-Kovács harmadszor (Vértestolnával)

Találtunk egy hatalmas szénabála-komplexumot, ezt Dia megpróbálta megmászni, de próbálkozásai kudarcot vallottak. Egy fotósorozatot azért megér. :)

Hát igen csalódott voltam, mert több oldalról is bepróbálkoztam, de nem leltem meg a nyitját, hogyan lehetne erre feljutni... Pedig oly jó lett volna fentről széttekinteni!

 

napsugár-fésülte angyalhaj

Hamarosan elértünk a Bunchu-kúthoz (így írják a térképen, de a helyszínen Bundschut olvashatunk), ahol váratlanul takaros tűzrakóhely és forrás várt minket a Tarjáni-malompatak partján, patak felett híddal, nyáron árnyékot adó fákkal. Tetszett a hely, viszont a kút vizében nem tudtunk megbízni, mivel a kút alacsonyabban fekszik a szomszédos szántóföldeknél, láthatóan abból az irányból jön a víz, így műtrágya-beszivárgás gyanúja merült fel.

A Tarjáni-malompatak ismét

Tűzrakóhely a Bundchu-kútnál

Bundschu-kút

átkelés

Üdítő látvány

A közeli halastó

Innen a sárga körön indultunk tovább, a halastó elhagyása után ismét erdőbe értünk. A látvány azonban igen lehangoló volt, ugyanis szinte egymást érték a földbe ásott illegális szemétlerakók. Talán nem az erdő egyéb részein oly' tevékeny erdészet feladata lenne ezeket tisztán tartani? Ráadásul az erdőnek ez a része el van kerítve a falu irányából, így a szemét eredetén is érdemes elgondolkodni... Döbbenet volt, vagy 6-7 ilyen nagy gödröt találtunk. Nem is értem, mi célból ásták itt az erdőben? Hogy szemetet temessenek bele? Dehát ezek nem voltak betemetve, tátott szájukból ocsmányul lógott ki az építési hulladék és egyéb szemét...

Erdőbe hantolt szemét

A sárgára visszaérve ugyanazon az úton mentünk tovább, amin érkeztünk, viszont a Kő-hegy előtt a Ranziger Vince kilátó felé kanyarodtunk, mivel már az elején úgy döntöttünk, nézünk egy naplementét majd, ha lehet, no meg persze vissza volt még egy láda felderítése, ezért is a kilátóhoz kellett mennünk. Meg is másztuk, majd fentről gyönyörködtünk a ködben ereszkedő Napban.

Ködös város

Ranziger Vince kilátó

Ranziger Vince kilátó

Naplemente Tatabányán

szaktársak között elmegy... Avagy: Attila nem lesz rajta ilyen képen, mert ez buzis :-D

Még volt a naplementéig kis időnk, így ismét a Szelim-barlang felé vettük az irányt, hogy megkeressünk egy geoládát. Próbálkozásunkat siker koronázta, hamar meglett, kb. 15 méterről is könnyedén észrevehető volt a fa "papucsába" rejtett műanyagdoboz. Logolás után azért egy kicsivel jobban álcáztuk. :)

"Alig" feltűnő rejtés

Lefelé megint lépcsőztünk, majd a városban egy forró csokival zártuk a túrát, kb. 24.5 km megtétele után.

Közben kielemeztük T.bánya kulturális hiányosságait, melyet az is remekül mutatott, hogy a 3. helyre tudtunk beülni, mert a többi nem volt nyitva... szombat délután!

Azért a forró csoki jól esett, függetlenül is attól, hogy lehetett volna sűrűbb és nagyobb adag :-)

Gerecse nagyobb térképen való megjelenítése