Tanúhegyek50 TT

Nem is tudom, honnan jött Zollltánunknak ez az ötlete, hogy menjünk el a Tanúhegyek teljesítménytúra 50 km-es távjára (48,8 km, 2080 m szint, 12 óra szintidő). De felvetette nekem, én pedig - a múltkori G50-en felbuzdulva - igent mondtam. (Kedves Dia: onnan, hogy amikor legutóbb a Téli Tihanyon jártunk, akkor láttuk a BTHE egyik szórólapján, hogy lesz ez a túra, és Te mondtad, milyen jó lenne eljönni :) Na de ekkor még csak sejtettük, amit ma már tudunk, hogy a G50 ehhez képest csak kis délutáni kutyasétáltatós galoppozásnak bizonyult, pontosan egy hónappal ezelőtt. 

útvonalunk

 Így eshetett meg, hogy május 26-án (szombaton) reggel fél 6-kor már stoppra várva ácsingóztunk Tapolca határában. 6-tól lehetett indulni a túrán, s mi is ezt céloztuk meg - azonban a vonat, majd a stoppolás adta körülmények következtében (hajnalban/reggel elképesztően untoleránsak a népek a stopposokkal) Zoli papájának segedelmével - kit odarendeltünk kocsistul s elfuvarozott minket - fél 7-kor sikerült rajtolnunk Badacsonytördemicen. Alig lézengett egy-két ember, s joggal reméltem, hogy szellősebben leszünk, mint a Gerecsében.

Elsőként rögtön a Badacsonyt kellett megmászni. Hamar lekerült rólam a kabát, Zoliról a pulcsi. A Ranolder-kereszttől az általam 3 éve látott pazar panoráma mutatta magát a Balatonra, s szép emlékeken nosztalgiáztam, míg Zoltán életében elsőként tekintett innen szét. Úgy vélem, bejött neki a látvány :-) De be ám :) nem is tudom miért nem láttam még, pedig már vagy 6-7-szer biztos megmásztam a Badacsonyt.

Haladtunk tovább le a Badacsonyról Tomaj irányába; a nap már átsütött a lombokon, cserregtek a madarak, és nem tobzódtak a népek a nyakunkon - igazán idilli volt.

Kellemes EP volt a Tomajon lévő Sörpatikában, ugyanis itt a szervezők kontójára lehetett fogyasztani italt. Na azért teljesen bármit nem (nekem a vágyam egy Somersby Cider volt, na ezt pl. nem lehetett volna, ha lett is volna, de csak drágább és szarabb testvére figyelt rám a hűtőből), de többféle bubis és unbubis léből lehetett választani. Zolltán kólázott, én meg eperléztem egyet, majd kiléptünk. Ezt a frissítő pontot a Diának köszönhetjük, aki volt olyan szorgalmas, és út közben folyamatosan olvasta a szöveges leírást, aminek apróbetűs részében bújt el az infó az ingyenpiáról. Az utánunk jövő bagázs pecsételés után szó nélkül továbbrohant, mivel a pultos hölgyemény sem erőltette az ingyen italozás lehetőségét.

Eztán Badacsonyörsre mentünk át, ahol is van a Varga pincészet impozáns ojjektuma. Itt a pincészet udvarában volt az EP, és Csabagyöngye bort lehetett kóstolni! Szódával úgy felhajtottam, mint a szörpöt, s az iménti eperrel egyesülve jelentősen megülte gyomromat.

A pincészetből kijőve kicsit tévelyegtünk, s ezzel nem voltunk egyedül - de aztán ráleltünk a helyes útra, s feltörekedtünk rajta. A Salföldi kolostorromhoz közeledve szuper elhagyatott és alig-ösvényen kellett menni, melyen régi kopottas piros jelzés figyelt. Egyébként végig szinte kiváló volt a szalagozás a túrán. 

A kolostorrom igen szép volt, pálos ez is. Nekem a Mecsekben a Jakab-hegyen lévő pálos romot juttatta eszembe. Körülkoslattuk, majd mentünk az EP-hez, ahol is almát meg vizet kaptunk. 

Most már ildomos közbeszúrnom, micsoda szuper ellátás volt ezen a túrán. S ennek oka, hogy a szervezők a Börzsöny Természetbarát és Hegymászó Egyesület, kiknek januári tihanyi túráján szintén voltunk, s már ott el voltunk ájulva a kiszolgálástól (lásd korábbi bejegyzés). Hát itt most ez megismétlődött. Aki nagyon bátor, az a BTHE túráira ne is vigyen semmit - én személy szerint túlettem, -ittam magam ahhoz képest, amit 50 km-en fogyasztok.

A kolostorrom után Salföldre értünk, ahol meglepő módon a túra útvonala 100 méternyivel elkerüli a kőtengert, amit pedig felelőtlenség kihagyni, ha már erre vetődik az ember. Én már vagy 20-szor láttam, de akkor is fura, mintha a szervezők direkt nem arra vitték volna a népet, lehet annak védett jellege miatt. A falu nagyon szép és rendezett, hála a fővárosból vidékre települt művészeknek, színészeknek, filmrendezőknek, multimillereknek, stb. A falu szélén lévő természetvédelmi majornál pecsételtünk, a kapott pogit és szörpöt elfogyasztva messziről kémleltük a rackajuhokkal játszadozó gyerekeket. Itt nem sokat időztünk, kis szünet után nekivágtunk a Tóti-hegy felé vezető útnak. A Cseres-hegy, majd a Tóti-erdő remek kis kikapcsolódást nyújtott számunkra. Kilométerhosszan bújócskát játszottunk a szűk kanyargó ösvényen, ami leginkább hullámvasútra hasonlított, különösen jót szórakoztunk az ösvény útvonalvezetésén, mintha valaki részegen vágta volna maga előtt az utat, minden logika nélkül. Itt nagyon jó tempót mentünk, élvezetes szakasz volt. Dia folyt. köv. :)

Hamarosan következett második tanúhegyünk, a Tóti-hegy. Ide fel kellett menni a csúcsára pecsétért, majd vissza le. A lejövők rendszeresen biztatták a felmenőket, hogy már nincs sok [meg hogy felesleges felmenni, úgyis visszaküldenek :-)]. Jó meredek volt, ám a panoráma ettől függetlenül kihagyhatatlan. Itt szusszantunk egy nagyobbat; már kezdett a combom hátulja feszülni, s azt jól megpihentettem, meg tápoltunk némit, én pl. megkíséreltem krumplicukrot fogyasztani - hát csak annak ajánlom, aki kitartó és jó eredeti fogai vannak! Bődület kemény vót, alig tudtam abszolválni a benne rejlő energiákat. 

Egy sziklán ülve panorámáztunk egyébként, csodáltuk a felhők árnyait a tájon, s tátottuk a szájunkat azon, hogy mely helyekre kell ma még elmennünk.

a "nézd okosan a térképet" fotó

A hegyről lefelé már Zoli óvakodott a bajos térdeivel, melyeket egyébként szorítóval igyekezett egészséges belátásra bírni - nem teljes sikerrel. (Itt még az ég világon kívül semmi bajom nem volt, csak a hegy meredeksége miatt voltam óvatos, érezve későbbi vesztemet. Kemény egy szakasz volt) Lendületesen közelítettük a közeli következő EP-t, mely szintén egy pincészetben volt. S mit ad isten: itt meg pálinkával kínáltak minket! No meg szuperul szervírozott zsíros kenyérrel. A páleszt egyikünk sem fogadta el (nem kívánta a gyomrom), s én a kenyérből sem ettem, de Zoli betolt egyet, s az egekig magasztalta. Életemben nem ettem még ennyire finoman elkészített zsíroskenyeret! Mennyei volt maga a kenyér is, friss puha barna, tepertős házi zsír, házi savanyúság, megafriss lilahagyma... :)

Aszfaltúton céloztuk meg következő kíméletlen meredélyünket: a Csobáncot. Úgy tűnt, bazi sokára értünk a szoknyájára, tartottunk egy szusszanót, aztán hamar a felvezető kis ösvényen kaptattunk. Itt már kezdtem elvérezni, Zoli időnként bevárt. Fáradtam rendesen, s tempóm is alig volt. Sikerült azért felérni, és elmerülni a leírhatatlanul szép látványban. (Imádom ezt a vidéket!!!!!!!) A várrom mellett pecsételtünk, és kaptunk vizet. Zolinak már nem nagyon volt saját vize, nekem még azért volt valamennyi. Az oromról ma teljesen hiányoztak a paplenernyősök - talán a túra miatt ma tilos volt repkedni?

Jó sokáig caplattunk, míg leértünk a Csobáncról. Zoli térde már nem szerette ezt, időnként önsimogatással kellett jobb belátásra bírnia. (lefele már tényleg nem volt jó) Szörnyeteg-messze, mintegy 8 km-re volt a következő EP, méghozzá a Szent György-hegyen. Áthaladtunk Gyulakeszin, ahol egy boltban Zoli feltankolt vízzel, majd erdős-rétes vidéken (ami asszem nem volt üde, ahogyan azt többek között itt is szakszerűen megállapítottuk) sokáig menvén s egy kalászos táblát megkerülve, vasúton és patakon, majd aszfaltúton átkelve egyre jobban közelítettük szenvedésünk következő helyszínét. Szó se volt itt szenvedésről :) Itt kell külön kitérőt tennem arra, hogy mennyit jelent nekem ez a vidék, ami szülőföldem is egyben. Minden hegyhez és faluhoz köt valami régi élmény, és soha nem tudok betelni a táj szépségével, bármikor szívesen túrázok erre. A Gyulakeszi melletti rétről páratlan kilátás nyílik az összes tanúhegyre, a Gulács is innen nézve mutatja legtökéletesebb arcát. Fantasztikus látvány, hiába, Tapolcára születni kell. :) Szóba került, hogy pihizzünk a csúcstámadás előtt - nekem mindenképp szükségem volt rá, már jó fáradt voltam. Kezdtem alig vonszolni magam, s örömmel vetődtem le a pihenésre kiszemelt helyünkre. 

döglődve is - de enni kell! :)

Itt elpihegtünk egy darabig, én a fent látható módon, így nem láttam, csak hallottam, hogy több túratárs megelőzött minket. Itt már igen odavoltam, s a csúcstámadás alatt Zollltán nem győzött csodálkozni, mi van velem. Nem tudom, miért oly hihetetlen, hogy gyönge vagyok, kipurcantam. Ez vót, na. Eléggé bezombultál az tény... Én meg pont itt voltam még friss. Életemben nem láttalak még ennyire fáradtnak, pedig voltunk már pár túrán. Úgy néztél ki, mint aki bármelyik percben összeesik. Kellett az a kis pihi.

Szóval a hegyre rendkívül lassú önvonszolást produkáltam, s a kulcsosháznál (ahol az OKT pecsét fityeg a fán-fán, an der autobahn) megpihiztünk. Elfeleztünk egy almát, majd folytattuk a csúcstámadást - ezúttal a bazaltorgánáknál küzdve. Hű, kemény volt, totál kivoltam már. S nem is tudtuk pontosan, hol lesz majd a pecséthely, így aztán kábé minden kanyar után azt vártam, hogy odaérünk. Végül meglett, és szőlőcukor és csemegeubi várt minket. Nem sokat vesztegeltünk, megindultunk le. S itt aztán Zoli térde is megadta magát, győzött sziszegni és óvakodni szegény. Nekem nagy megkönnyebbülés volt ez a lemenet, új energiákra tettem szert, egészen felfrissültem. Viszont fordult a szél, s most Zoli szenvedett. Így túrázunk mi :-) :)

Leértünk azért, de Zoli már mondta: a térde nem kíván több lemenetet. Pedig még várt ránk némi lejtő, mert még Szigligetre kellett menni, ahol is a Kamon-kőhöz is fel kellett jutni egy pecsétért. Most mentünk még egy darabig, majd lecsüccsentünk, s elolvastuk, milyen utat jósol az itiner az elkövetkezendőkre. Bizony azt írták, hogy lesznek jó kis lejtők még, viszont már csak kb. 7 km volt vissza a túrából. Zoli gyötrődött, hogy mi legyen. Az időnk nem úgy állt, hogy sok tipródás belefért volna, úgyhogy végül nekiindultunk, s a végső döntést Szigligetre halasztottuk.

Itt, a döntés helyszínén újra lepihentünk, s átbeszéltük, mi legyen. Nagyjából egy óránk volt vissza s 6 km-ünk. Volt egy kipurcant Dija, akiben kezdett felbuzogni a célegyenes izgalma, s adott volt egy lepusztult térd, mely már egyenes terepen menve is fájt. Végül ez lett: egyedül teszem meg az utcsó pecséthelyre menő karikát, Zoli pedig megvár itt, ahova majd visszaérkezem. 

Eltéptem. Nem tudom, honnan volt erőm még ehhez, mert amúgy marhára nem volt. Felmásztam a Kamon-kőhöz sűrű pihenésekkel, majd lefelé szinte száguldottam. Még beszélgetni is tudtam emberekkel s a pecsétőrökkel. 3/4 órám volt, hogy leérjek a 4 km-re lévő célba. Zúztam.

Zoltán felpattant (jót pihent), s hihetetlenül tempóztunk az aszfalton Tördemic felé. Még egy ilyen hosszú betonutat nem láttam! Iszonyat fáradt voltam, s az előttem pár lépésnyire haladó Zolit már fenyítés árnyékában sem tudtam volna utolérni. Képtelen voltam gyorsítani. 

Végül az lett, hogy a célba mintegy 5 perces csúszással értünk be. Ám ez mit sem számított: gratuláltak, kaptunk kitűzőt vagy hűtőmágnest, s ehettünk gulyást is. Azaz ehettünk volna - nekem két kanál krumpli ment le a torkomon, Zoli viszont jóízűen benyomta az adagomat, és a neki adott mákos tésztát (úgy látom, ez is BTHE-specialitás!). Farkaséhes volt, én viszont egyszerűen nem bírtam enni. Tisztára le voltam pusztulva...

Nem sokat pihenhettünk, mert menni kellett a vonatra. Egyszerre indult a vonatunk, csak ellenkező irányba - így ért véget aktuális közös túránk. Még egy apró incidens történt velem a vonaton: a szervezetem ezt a nagyfokú túlerőltetést 2 db hányással köszönte meg... 

Konklúzió: gyönyörűek a tanúhegyek, túláradó imádattal viseltetek e táj iránt!!! És azt hiszem, legközelebb talán elég lesz 30 km is :-)
Ámen.


Gyönyörű volt. Ennek a túrának egyszerűen nincs olyan szakasza, ami felesleges lenne, vagy ne lenne szép. A szervezés vérprofi, és el nem tudom képzelni, hogy jön ki 800 Ft-ból 2 borkóstoló, pálinka, csoki, nápolyi, alma, cukor, koviubi, kocsmai meghívás, ásványvizek több helyen, zsíroskenyér, pogi, szörp, és a végén egy remek adag kiváló gulyásleves.. plusz kitűző :) Amit én is megkaptam, annak ellenére, hogy mondtam, azt a 3 km-es szakaszt nem tudtam teljesíteni. Minden elismerés Diának, aki viszont az egészet letolta!!!
Erre a túrára jövőre is érdemes lesz eljönni, de lehet beérjük a 30 km-es verzióval is :) 

Téli Tihany TT

Január 4-én, szombaton került megrendezésre a 10 és 20 km-es Téli Tihany TT. Oda húzott a vágy, hogy a szépséges Tihanyban túrázzak, s a csapatból Túrá Zoltánunkat (zöld színekben :) sikerült magammal vonzanom. Így ezen a napon ketten vágtunk neki a 20 km legyűrésének.

A helyszínre jutásunk is megérdemel néhány mondatot. Azt beszéltük meg, Balatonfüreden találkozunk, merthogy onnan indulnak buszok Tihanyba. Az én buszom nagyjából 5 perccel azután ért volna oda, hogy a Tihanyba induló busz elmegy, így Zoltánnal folyamatos kapcsolattartásban voltunk: magára vállalta, hogy megpróbálja feltartóztatni a buszt, hogy várjon meg engem :-) Úgyhogy hősiesen állta a morcos buszsofőrbácsi vasvilla tekintetét és türelmetlenségének különféle megnyilvánulásait, én pedig szerencsére nem csúsztam ki a megszabott 5 perces keretből, így átszállásom után már "száguldhattunk" Tihany felé. Nem túl kedvesek a buszosok arrafele, az tény. Hogy mit kellett nekem kiállnom, míg a Dia megérkezett... senkinek nem kívánom.. Az egész busz engem köpködött, hogy miért nem indulunk már el :( Na de megérte! :)

A busz nem volt dugig túrázókkal, ahogyan azt vártam volna. Az előttünk ülő kedves nőci kihallgatta beszélgetésünket, és tájékoztatott minket, hol szálljunk le Tihanyban, hogy az iskolához a legközelebb legyünk. A busz csinál egy nagy kunkort: lemegy a félsziget déli csücskéig, ott fordul északnak újra.

Szóval meglett az iskola, és hamarosan máris neveztünk befelé: perkálás, itiner, wc, túraindító forralt bor és keksz, majd irány a nyilak után. Maga a nevezés ultra-hiper-modern volt: leadtad a kitöltött nevezési lapod, az egyik laptopos villámgyors bevitte az adataid, és egy kis készüléken kinyomtatott egy matricás vonalkódot indulási idővel, a harmadik ember ragasztotta is az itinerre, és mosolyogva nyújtotta át: Zoltán, jó túrázást kívánok! :D
A túra végén vonalkód leolvas, és már kezedben is a kinyomtatott emléklap :)

Utunk máris a befagyott Belső-tó mellett vitt el, melyen emberkék koriztak. Az első EP elég közel, mindösszesen 1,39 km-re volt, ez volt az Átjáró-barlang. Előtte még szép képződményekre bukkantunk: gejzírkúpokra! Volt kitéve tájékoztató tábla, és ez érvényes volt az egész félszigetre: utunk során számtalan ilyen információs táblával találkozunk, és ez szuperjó! Most idő nem volt szemlélődni, ezért talán itt született meg először a felkiáltás, mely - ahogyan azt Zoltán mondta - a túra jelmondata is lehetne: "ide vissza kell jönni!!!" :-)

Az egyik szikla volt az Aranyház-gejzírkúp, mely kiemelkedett a fák közül. Egy másikról leláttunk a megfagyott Balatonra, és ez nagy lépés volt számomra: életemben először láttam télen a Balatont, befagyva, behavazva! Szuperszép volt!!!

Hamarosan odaértünk az Átjáró-barlanghoz, a néni benyomta a pecsétet, majd - mily megtisztelő! - Dianás cukrot kínált nekünk :-)) Fejenként kettő dukált, Zoltánnak csak egy kellett, így én elvettem a részét is :-) Itt is volt egyébként információs tábla, de ezt sem olvastuk el. (Vissza kell menni!!!) (de vissza ám!)

rálátás egy gejzírkúpról a befagyott Belső-tóra

Igyekeztünk tovább a Kis-Erdő-tetőn lévő 2. EP-hez. Most a Belső-tó másik partja mellett haladtunk el. A tető felé már felfelé kellett menni, de ez egyébként az egész túrára jellemző volt: fel-le, fel-le, fel-le kellett menni, így sikerült összesen 853 m szintemelkedést összehozni a túra során.

A Kis-Erdő-tetőn lévő EP-nél téli fagyit osztogattak :-)) Egy kilátós sziklán állva fagyiztunk meg, s szemléltük a nádassal szinte teljesen benőtt Külső-tavat. Ellőttem egy fotót, de igazából már az első fotózásnál tudtam, hogy nem nagyon fogom elővakargatni a gépemet folyton a zsákomból, úgyhogy nem fogok lőni mindenre, ami mozog (meg ami nem mozog) :-)

Nád által meghódított Külső-tó

Leereszkedtünk a domboldalon, majd még mielőtt a tópartra értünk volna, újabb érdekességgel találtuk szembe magunkat: a szélmarta sziklákkal! Szuperek voltak, pont mint amilyenekről tanultunk anno egyetemen: kivékonyodott lábon áll egy nagyfejű szikla :-) Itt is volt infós tábla, melyen más kontinensek szélmarta szikláiról (avagy gombaszikláiról) voltak fotók. A képekre vetett kurta pillantások és újabb nem-fényképezés után haladtunk tova. Eléggé megritkultak a túrázók: sem hátunk mögött, sem előttünk egy lélek sem járt. Szerintem a nagy hideg, és az indokolatlan módon beharangozott "hóhelyzet" miatt fele annyian sem jöttek el, mint amennyit a szervezők szerettek volna. Egész út alatt egy szem emberke előzgetett bennünket, néha elrohant mellettünk, közben nem tudom hol ragadt le állandóan :)

Újabb kaptató következett, majd megérkeztünk a 3. EP-hez, az Apáti-templomhoz. Az illetékes elvtárs máris egy nagy zacskó pogácsát kínált felénk, majd odaintett a két gőzölgő kondér (disznóvágós :D ) körül ácsorgó emberek felé, hogy az a nőci, aki ott szaunázik a gőzben, ő ad pecsétet. Bezsebeltük, majd a kondérokból szuperfincsi forralt bor is került, mely oly forró volt, hogy Zoltán kitalálta, keverjünk hozzá a nála lévő hidegből. Így aztán nemcsak a hőmérséklete lett optimális, hanem az íze is felülmúlhatatlanná avanzsálódott! Eme kis feltöltődés után kaptattunk tova.

Utunk a part mentén hirtelen emelkedő domboldal tetején, a parttal párhuzamosan vitt. Ilyen volt a behavazott Balaton látványa:

Behavazott Balcsi

Fehér szoknyája fodrokat vetett, s itt-ott szürke, kásás csíkok futottak mindenfelé. Valszeg ott megolvadt a jég. Nagyon szép volt!!!

Hamarosan odaértünk a 4. EP-hez, a Csúcs-hegyhez. Ahogy a két pontőr kérdésemre elmondta, régi őrtorony maradványai láthatók ma itt. Ők pedig egy kis tábortűznél melengették mancsaikat. Tájékoztattak még, hogy mehetünk erre is tovább, ott magasabb kalandértékeket lelünk majd a leereszkedés során, vagy vissza is mehetünk kicsit, és egy alacsonyabban futó egyenes ösvényt választhatunk. Rábólintottunk a meredekebb útra, aztán kisvártatva mindketten meglepődtünk, hogy tényleg mennyire meredek :-) Én még nézelődtem egy szikláról, s ellőttem a fentebbi fotót, Zoltán pedig nekiveselkedett a leereszkedésnek. Hamar rájöttem, hogy a "leereszkedő Zoltán" című videót kár lenne kihagyni, így újra előástam a fotógépet, és két fénykép után videóra állítottam. Íme a kisfilm :-) :

Sajnos cifra káromkodásai nem hallatszanak a videón :-)
He-he-he. Zoltán: seggen csúsZoltán? :D ;)

A Csúcs-hegy után hosszú partmenti szakasz következett. Hosszan csodálhattuk teljes téli pompájában a Balatont. Ráadásul voltak hosszú lankás lejtők, melyen végigszökdeltünk, vagy csak lefutottunk - az út vitt magával!

Voltak mondjuk jó meredek lejtők is, melyeken feltorlódtak némileg a népek. Az egyik ilyen lejtőt megközelítve kiskutya ugatására figyeltünk fel. Felbuzdulva füttyögtem néhányat előre, csak úgy vaktában, mivel látni még nem láttunk semmit. Hamarosan azonban egy háromtagú csapatot értünk utol, akik közül főleg a csajszi fogta vissza magát a leereszkedés tempója tekintetében. Itt végre Zoltánnak is sikerélménye lehetett: a csajt ő is túlszárnyalta leereszkedésben :-D Mellesleg kutyát nem láttunk, és én úgy gondolom, a csaj sikongatásai imitálhatták valami csivava hangját :-))

Nemsokára elértük az erdei iskolát, ami tök tágas és szép építmény volt, kiterjedt kerítéssel. Hamarosan pedig utunk 5. EP-jéhez érkeztünk: a Hálóeresztőhöz. Furdalt igencsak a név eredete, így míg benyomták a pecsétet, meg is kérdeztem a pontőröket. Azt mondták: régen innen jó kilátás volt a Balcsira, amit mára fák nőttek be, de régen innen figyelgették a halakat. Úgy tűnt, ők sem tudják teljesen pontosan a dolgot, én pedig nem nagyon értettem, mi értelme ilyen messzire és magasan a parttól halakat figyelni. Aztán amíg odábbvonultunk egy padhoz némi elemózsiát vételezni, Zoltán kiegészítette az infót, aminek pont a lényegét felejtettem el, hogy milyen halak vonulását nézték innen :-)) De remélem, most aztán Zoltán kiegészíti ezt a kis hiányosságot legalább :-) Egyszer régen, nagyon-nagyon régen, amikor az NDK-s turistán kívül még hal is volt a Balatonban (~100 éve..), a gardák olyan tömegesen vonultak a tóban, hogy azt a magaslatokról jól lehetett látni. Főleg mivel a félsziget miatt jól be is szűkül a Balcsi, a hegy tetején lévő megfigyelőemberkék "füstjelzései" alapján a halászok jól befogdosták szegény kis gardákat. Ma már nem nagyon van garda, ami meg van, azt a tihanyi Gardafesztiválra mind kifogdossák, paprikás lisztben megforgatják, és nyárson sütés után jó pénzért eladják az őket elfalatozó turistáknak.

Mentünk tovább, fel és le, kereszteztük az utat, melyen a busz is végigment, majd a következő EP-nk az Akasztó-domb volt. Itt aztán a pontőrök beszéde belém fagyasztotta még az emlékét is annak, hogy meg akartam kérdezni tőlük is a hely nevének eredetét. Ugyanis azzal nyitottak: "pálinkát vagy életet", én meg rávágtam, hogy pálinkát természetesen. Csakhogy ők nem úgy gondolták, hogy majd ők adnak nekünk, hanem hogy mi adjunk nekik, ugyanis igen fagyoskodtak a kis tábortüzük felett. (Jó poén volt:) Sajnálatunkat fejeztük ki, hogy nincs pálinkánk, sőt talán már a forralt bor is fogyóban volt, vagy el is fogyott, nem tudom. Bepecsételtek, majd felkínáltak nekünk egy rekesz behavazott fagyott mandarint... Hogy ezen a TT-n miket adnak nekünk! Vettünk belőle, és meg is pucoltuk az egyiket ott helyben, de ahogy ráharaptam, sercegett a fogam alatt, s persze jéghideg volt... Fagyi egy téli TT-n, hát nem épp erre vágytunk volna. De a srácok jó fejek voltak (a kabátom és az alig kikandikáló orcám is bezsebelt egy dicséretet), így kedvesen búcsúztunk tőlük.

Caplattunk tovább a következő EP, a Hajóállomás felé. Itt volt egy kis kavarc, amikor is leértünk a félsziget oldalán futó útra, hogy merre is menjünk tovább, s mi nem hallgattunk egy srácra, aki megállapítva, merre van a Hajóállomás, arra kocogott tovább. Mi önfejűen mentünk másfelé, amerre jelzőszalagokat láttunk, azonban hamar elbizonytalanodtunk, s inkább visszafordulva a srácot követtük. Megintcsak egy lelket nem láttunk, akit követni lehetett volna, s bizonytalanul egy diót egymásnak passzolgatva haladtunk tovább. Nemsoká a part mellé értünk, s végre úja olyat tettem, amit eddig még nem: rámentem a befagyott Balcsira! Csúszkáltam rajta egy kicsit, a partról Zoltán aggódó hívása hangzott. Tök szép volt a jég, ha a havat elsöpörtem róla! Szupijó élmény volt :-)

Most már láttunk jelzőszalagot, így haladtunk tovább, és már ott is voltunk a Hajóállomásnál. Itt is nagyon kedvesek és előzékenyek voltak a pontőrök, máris mondták, ki ad pecsétet, s kérdezték, kérünk-e forralt bort. Itt és két nagy gőzölgő kondér volt, mint kiderült, az egyikben tea volt, s előtte szűz hó, ahogy a pontőr kifejezte :-D Erről a sztoriról lemaradtam, biztos azért, mert közben engem pálinkával kínáltak, amit lelkesen el is fogadtam, de mivel utolsó korty volt, Dia meg ebből maradt ki. Nem tobzódtak oda az emberek, ellenkezőleg: a legtöbben inkább a forralt bort részesítették előnyben. Mi is erre buktunk rá, lehajtottam vagy 2-3 kupát belőle. Nagyon jól esett, s még pogi is került.

Itt már igen fáztam, s fáradtam. A kezeim jégcsapok voltak, és Zoltánnak sem volt melege, így téptünk gyorsan tovább a Barátlakások felé, ahol a kövi EP volt. Egy darabig az út melletti járdán haladtunk, majd bevettük magunkat az erdőbe, s egy ösvényen felfelé tekertünk. Ez jótékony hatással volt vérkeringésünkre, s nekem a Barátlakásoknál már remek komfortérzetű ujjaim voltak.

Itt is megkaptuk a szokásos pecséteket, kicsit megnézegettük a barátlakásokat (vissza kell jönni!), majd számba vettük, hogy állunk idővel. Én szerettem volna elérni az 5 óra körül Füredről menő buszt, s Zoli is mondta, hogy eljön azzal Szfvárig. Úgyhogy ha 4-ig végzünk a túrával, akkor jók vagyunk. Úgy véltük, nem vagyunk elkésve, de hosszas nézelődéseket sem iktatunk már be. Így aztán irány tovább a Kálvária, a cél előtti utcsó EP!

A Barátlakásoktól a Kálvária felé vezető zöld csík szerintem szuperszép helyen visz. Már akkor is tetszett ez a rész, amikor egyetemi terepgyakon jártunk itt. Az út felvitt az Óvárra, mely a tábla szerint - amire futólag pillantottam - egy régi földvár maradék. Azazhogy ez van a Óvár nevű dombon. Ezt elhagyva egy némileg kitett helyen visz az ösvény: egyik felől kerítés, másik felől nagy lejtő, szép kilátás. Kicsivel odább már kiszélesedik a placc - és a távolban feltűnik az apátság.

Balra az apátság, jobbra a Belső-tó

Ez egy nagyon szép szakasz, és alig várom, hogy zöldellő növények közt és napsütésben is bejárjam!

Hamarosan megint egy szélesebb útra értünk, majd lépcsőkön kellett felkanyarodni. A tetején lihegve állapítottuk meg, hogy el vagyunk puhulva...

Hamar odaértünk a Kálváriához, ekkorra az EP-k meglehetős sűrűséggel követték egymást. A Kálvárián volt valami nagy szikla, rajta belevésett felirattal, de be volt havazva. A pontőr tájékoztatott minket, hogy ma a túra résztvevői ingyen mehetnek be az apátságba, s Zoltán mondotta, hogy menjünk majd be egy röpkére. Lementünk a Kálvárián, majd innentől már a faluban haladtunk. Közben megtárgyaltuk, hogy lehet majd stoppolunk, hogy biztosan kiérjünk Füredre vagy Aszófőre a buszhoz. (Ezt elfelejtettem az elején említeni, de Zoli készült: csinált egy nagy papírlapot, stoppolás esetére, Bp. és Tihany TT feliratokkal :-D)

Hamar már ott is voltunk az apátságnál, s behatoltunk. Csendben megszemléltük a cifraságokat, majd lementünk a sírkamra részbe, vetettünk egy pillantást I. András sírjára és a falra függesztett tihanyi alapítólevélre, s aztán jöttünk ki. Ha nem felejtem otthon a szemüvegemet, akkor lehet részletgazdagabbak lettek volna a mennyezetet borító remekbe szabott freskók, így viszont csak pacákat láttam a félhomályban, az aranyozott szobrok helyett pedig ijesztő manókat :)

Tekeregtünk a faluban, majd a Belső-tó mellett megérkeztünk az iskolába, a célba. Az aulában már sok ember ült az odatett padokon, és a mai menüt, a mákos tésztát tolták befelé. Leadtuk itinerünket a laptopos emberkéknek, megkaptuk a gratulációt, papírosokat, valamint kitűzőt/hűtőmágnest, aztán kérve egy adag kaját letelepedtünk. Jól esett, fáradt voltam - ám éhes nem, s max. 5 villányi tészta után be is fejeztem a falatozást. Zoltán sem nyomta be az összes kaját. Akkora adagot adtak, hogy két embernek is elég lett volna, és mákból is annyit szórtak rá, amennyit nálunk az egész család szokott, szóval nem fukarkodtak a jóval, nekem nagyon jól esett. Volt még tea is. Kis pihegés után szedtük a motyónkat, s kimentünk megnézni, mikor jön egy busz. Jött is hamar egy, nem kellett sokat várnunk - ám annál intenzívebben bombáztak minket a mínuszok. Fagytunk széjjel, már ugráltam is kissé, és mindennél jobban vágytam egy szuper meleg busz ülésében elsüppedni. Aztán jött a busz, s kívánságunk teljesült vala...

A csatlakozást is simán elértük, s sötétben vitte fáradt testünket hazafelé a busz.

Szuperjó kis túra volt, szuperszép helyen, és mint tudjuk, a konklúzió csak ennyi: IDE VISSZA KELL JÖNNI!!! :-)
Túra közben is már egy tavaszi, vagy nyári 3-4 napos Balatont körbetekerő biciklitúra képe körvonalazódott, amiből legalább egy jó napot Tihanyban tölthetnénk :)