Translate

2012. október 15., hétfő

Hazai vizeken, a Cserháti kék!

Édesapám írása :) (mondá Dóri)


Végre vasárnap és lehetőség arra, hogy kiürítsem a tudatomban felgyűlt hétközi salakot, egy sétával a természetben.
Régen terveztem már, hogy a nevezetes kék jelzésen, hazasétálok Hollókőről Magyarnándorba, az én kis választott hazámba. Most meg is tettem!
Egyéb fontos teendőim miatt, vagyis olyanok mint alvás, lustálkodás, reggeli és a többi vasárnappal összefüggésbe hozható dolgom, csak a délelőtti indulás volt elképzelhető.
Dóra lányom szívesen segített és elfuvarozott a rajthelyre, hogy megkezdhessem a magam kis sétáját.

Ófalu 

Szépen keresztül az Ófalun, bár kissé sietősen, hiszen jól ismerem, sokat jártam már erre. Mégis megálldogálok szétnézni, mindig megérint a szépsége ennek a Cserhátban megbújó, aggastyánnak számító településnek. Készítettem is pár fotót a szokás kedvéért, na meg azért is, mert szóban nehéz lenne elmondani mindazt, amit itt lát az ember fia. 
Egy klasszikusnak számító kép az öreg templom.
Fotóim minősége, hagy némi kívánni valót maga után, kérlek, nézd el nekem ezt a hiányosságot.




A kék jel felvisz a várhoz is, én most megkerültem és a vár alatti kéken mentem, onnan néztem vissza a fölém magasodó várra, amit szépen restauráltak és látogathatóvá tették némi belépődíj fejében. Itt megemlíteném, hogy mivel igen sok a látnivaló és az itt élők is igen kedves emberek, igen csak könnyű leragadni. Úgy tudsz itt fél napot is eltölteni, hogy nem veszed észre az idő múlását és mire észbe kapsz, lőttek az aznapi betervezett távnak.


Az utolsó házikó, ő int búcsút nekem, miközben bal kéz felől a vár néz le rám 
Innen nekivágok a rengetegnek és Dobogó-tetőnek veszem az irány. Már egy év is eltelt azóta, hogy erre jártam és akkor is lefelé, most megtaposhatom felfelé az egyik nagy kedvencemet.
Kilépve az erdőből, szép kilátás nyílik a Cserháti-dombságra! 
Kellemes ereszkedés után, nekivágok a szemközti kaptatónak.



Jó tempóban, kimondottan kellemes túrázós időben, nagy lendülettel faltam a kilométereket és fokozatosan kezdtem elfelejteni a hét összes kínját. Elégedetten álltam meg egy nagy csertölgy tönkje mellett és begyűjtöttem, amit kínált az épp arra járónak, most épp nekem.

Laskagomba otthonra 

Miután sikerült megoldani az elhelyezését a hátizsákban, nagyon elégedetten és büszkén lépkedtem tovább az utamon, mígnem elértem Dobogó-tető alá és megkezdtem lefelé vezető utamat.
Nógrádsipek felé haladva, gondolom a csendnek köszönhetően, (mármint nem csaptam zajt az erdőben) megmutatta magát az erdő népe! Őzek, szarvasbika, tehenek, megint őzek, mintha csak egy vadasparkban lennék.

Lassan közeledett a település, először egy meggy vagy cseresznyefa az erdőben, majd még egy és hulladék halmocskák szétmálló zsákokból. Igen, megérkeztünk, gyorsan legyünk túl az aszfaltcsíkon, minél előbb vissza az erdőbe.

Nógrádsipeken a pecsét megszerzéséhez némi kitérőt kellett tennem. A település szép, tiszta, rendezett utcákkal, öreg parasztházakkal kellemes élményt nyújtott. Beérve, templománál jobbra kell fordulnunk, letérve a kék jelzésről és kb. 0,5 km-t aszfaltom megtenni a másik irányban a Korona presszóig. Én először a kéken haladtam, a település másik végén egy fiatalember segített és mondta el a tutit, hogy az ellenkező irányban kell visszamennem felvenni a pecsétet.
A település szép tiszta rendezett utcákkal, öreg parasztházakkal kellemes élményt nyújtott a plusz kitérőhöz, ami majd egy kilométer.





Minek után a helyi focisták is segítettek meglelnem a presszót és meglett a pecsétem, visszavettem az irányt a természetbe.

Cserhátsurány a mai utam végállomása, ami gyorsan közeledik. Ma kimondottan jól megy a séta, fogynak a kilométerek és újabb gombákkal ajándékoz meg az erdő. Ezek inkább szépek számomra, mint ismertek, ezért készítek egy pár fotót, mit is láttam.



Lassan közeledem, balra tőlem párlépésre már itt a Hegyes!

A Hegyes 
Természetesen felkapaszkodtam és megnéztem közelről is ezt a képződményt. Háromszázkilencvenkilenc méterre magasodik és pár lépés a kéktől ez a kis csúcs.
Lassan elhagytam. Kisvártatva már hallani lehetett a falut, ami csak közeledett és mintha a lábamhoz simulna, csak jött felém.
Még sóvárgón visszanéztem!


Cserhátsurány felett 
Hát ez igazán jó volt, feltöltődtem és felvértezve állok a következő hetek elé!
Jó muri volt, férfi munka! :)

Üdvözlettel: Vaskor Gábor

Radnai-havasok - 4. és 5. nap

Az utolsó sátorozós éjszakát is megúsztuk eső nélkül, és most a szél sem zörgette a védőfóliát, így álmunk relatív nyugalomban telt. Előző éjjel az ennivalókat jól elrejtettük, mert arra számítottunk, hogy a közeli nyáj kutyái elkóborolhatnak felénk, de végül ők sem jöttek.








Ez az utolsó napunk a hegyekben, nem is lehet más a tervünk, mint a lejutás, amely ereszkedéssel jár elkerülhetetlenül. A Gargaló-nyergen át a Lóhavasi-vízesés érintésével szerettünk volna Borsafüredre érkezni. A táborhelytől először még emelkedtünk, hogy kimásszunk a katlanból. A Ló-havas oldalában a térkép kis tavacskákat jelöl, de vizet mi nem láttunk, csak kiszáradt medreket. Közben megérkeztek a nyájak, kettő mellett is elhaladtunk. Biztonságos távolból megcsodáltuk a bárányokat és a kutyákat, majd intettünk a pásztoroknak is egyet. Innen nem volt messze az utolsó magaslat, a Gargaló-nyereg, ahol kvázi-csúcsfotót készítettünk. A gerincet keresztezve északi irányban ereszkedtünk keveset a hegyoldalban, majd egy patak partján, (szokás szerint) festői környezetben elköltöttük utolsó reggelinket.  Borsafüred felé ereszkedtünk tovább a kék jelzésen. Előbb törpefenyvesben haladtunk, majd legelők mellett vezetett utunk. A képek magukért beszélnek...



Gargaló-nyereg























Kb. ezen a részen találkoztunk két helyi cigánnyal, az egyik középkorú, a másik kicsit idősebb lehetett. Áfonyát szedni jöttek, ezt a náluk lévő célszerszámból találtuk ki. Megszólítottak, kedélyes csevegésbe elegyedtünk. Először románul köszöntek ide nekünk, majd csehül, talán oroszul, de aztán a magyar is sorra került. Magyar szó hallatára megörültünk, helyeseltünk, bólogattunk, ezt ők is ovációval fogadták. A nyelvi akadályok feletti győzelmet tovább erősítették azzal, hogy elsorolták az általuk (valószínűleg a vasútállomások hangosbemondóitól) ismert magyar városok neveit: "Nyíregyháza, Debrecen, Hajdúszoboszló!!!" Az idősebbik azt is mondta, hogy valaha dolgozott Debrecenben. Ezzel ők megalapozottnak tekintették határok felett átívelő barátságunkat, így el is kezdtek minket letarhálni. Első körben cigit kértek, de ezzel nem szolgálhattunk. Másodikra egy kis kenyeret szerettek volna - adtunk nekik vagy fél kilót, Andrisnak volt elég. De, hogy a kenyeret ne kelljen üresen enni, még egy kis húsféleséget szerettek volna. Az is jutott, nem is kevés. Ekkor már elégedettnek tűntek, és a jó viszony fenntartása végett megint felemlegettek egy-két magyar városnevet, váltottunk is pár szót, már nem tudom, miről. Búcsúzás után már úgy tűnt, elválnak útjaink, de hamarosan utánunk kiabáltak. Ti., hogy a távcsövemet nem adnám-e oda. Emlékszem, eltelt pár másodperc, míg a kérést értelmeztem. Nem kaptak távcsövet. :)
Ahogy ereszkedtünk, egyre több lett a turista, pontosabban a kiránduló: kisebb-nagyobb társaságok, családok jöttek szemben, láthatóan nem  magashegyi túrához igazított öltözékben. Szerencsére az út menti sziklákon érdekes növényeket láttunk, ezek nem engedték eluralkodni az elménken a közelgő civilizáció rémképét.

Zöld fodorka
Fürtös kőtörőfű
Dárdás vesepáfrány
Piros pozdor
Csillagos májmoha
A Stiol nevű tetőt elérve a kék sávról a piros háromszögre váltottunk, ami nagyon meredek, sziklás ösvényen ereszkedett a vízesés felé. Ez már boka- és térdpróbáló szakasz volt, nem csak az egyensúlyozásra kellett figyelni, de az ízületek megterhelését is ajánlatos volt csökkenteni lehetőség szerinti. Hozzáteszem, hogy bár nem volt sokkal könnyebb a táskánk, mint az elején (vagyis ~20 kg), a negyedik napra úgy hozzászoktunk, hogy gyakorlatilag alig jelentett plusz megterhelést a cipekedés vízszintes és emelkedő terepen. Most, amikor vissza kellett fogni a lendületünket lefelé, már kicsit nehezebbnek hatott, de ezt "csak" a térdünk érezte. Az ösvény amúgy csoda szép, egy sziklafal előtt haladtunk el, míg le nem értünk a vízeséshez. Utóbbi már az ujjatlan pólós, halásznadrágos, tangapapucsos, vastag nyakláncos kirándulók felségterülete - s miközben ezt épp a többieknek ecseteltem, megszólított minket a típus egy mintapéldánya. Arra volt kíváncsi, érdemes-e felmenni oda, ahonnan jöttünk. :) Válaszunk határozottan igenlő volt, mire jött a következő kérdés: "Mi van ott?" Ezt is elmondtuk: szép kilátás, erdő, legelő, tengerszem... Kérdezőnket további kételyek nyugtalanították, ezért tovább faggatott: "Nehéz felmenni oda?" Megnyugtattuk őket, hogy ez a pár száz méteres sziklás emelkedő ugyan nehéz egy picit, de nekik menni fog, és mindenképpen megéri a fáradtságot. Azt hiszem, végül nem mentek sokáig. :)




Lóhavasi-vízesés

Lóhavasi-vízesés


Buglyospáfrány
Gyászlepke
A Lóhavasi-vízesésben épp csak csörgedezett a víz, de mi jót ugrándoztunk a sziklákon. Utunkat azonban folytatnunk kellett lefelé. Ez elég fárasztó és fájdalmas volt, és kivételesen a táj is egyre kevésbé kárpótolt a fájdalmakért, hiszen egyre közelebb kerültünk a településhez, nőtt az emberi tevékenység nyoma a tájon. Persze, azért összességében itt sem panaszkodtunk.





Borsafüredre beérve már kerestük az első kocsmát, ahol lerogyhatunk, de nem találtunk megfelelő "egységet", így úgy döntöttünk, valahogy átjutunk Borsára és ott kezdjük el jól megérdemelt pihenőnket. Találtunk egy buszmegállót menetrend nélkül, ahol stoppolni kezdtünk. Csodák csodájára, talán 10 percet se vártunk, és megjött egy üres busz, mintha csak nekünk küldték volna. Bezsúfoltuk magunkat a busz végébe, és  hamarosan már száguldottunk is a szomszéd városba. Borsán bepótoltuk a kocsmázást, irtó keményeknek éreztük magunkat a megtett kilométerek után, és ez az érzés az elfogyasztott sör mennyiségével csak erősödött.




Azért túlzásba nem vittük, hiszen még szállást is kellett keresnünk. A pincércsaj egy motelt ajánlott, talán a Rodna Motel lehetett az, már nem emlékszem pontosan. A legnagyobb előnye az ára volt, de végül is 1 éjszakát ki lehetett benne bírni, pláne sátorozás után. Régóta álmodoztunk már egy friss, meleg vacsoráról, úgyhogy étterem után néztünk. Talán a harmadik próbálkozásra sikerült is találni egy olyat, aminek nem csak a neve "Restaurant", hanem a funkciója is, magyarul "van kaja". A hely az autóút mellett volt, a kórházzal szemben. Kívülről nagyon jól nézett ki, rusztikus stílusú épület, belül tele fa bútorokkal és kitömött állatokkal (még rozsomák is volt!). Az étlap szintén jól fest, de sajnos a lényeg itt sem a külső. Az angolul alig beszélő és minden bizonnyal minimális felszolgálói tapasztalattal rendelkező, illetve érzékkel megáldott pincérlány ugyanis elmondta (nem jó szó, inkább kifejezte), hogy a menü kb. 90%-a nem kérhető, így tulajdonképpen 3-4-féle étek közül válogathattunk, kedvünkre. A tálalás is hagyott maga után kívánnivalót, úgy emlékszem, az árak szintén. Vacsora után még feltöltöttük Lion-raktárainkat a helyi szupermarketből, és nyugovóra tértünk. Éjjel hatalmas vihar jött, zuhogott az eső, dörgött-villámlott, mi pedig áldottuk Andris nevét, aki ennyire pöpecül időzítette a túrát.
Másnap korán reggel, hűvös, esős időben indultunk Borsáról Máramarosszigetre busszal. Bő 2 órás lehetett az út, a vége felé heringként összepréselődve vártuk az érkezést. M.m.szigeten volt elvileg elég sok időnk, talán másfél óránk a Szatmárnémetibe vivő buszig, így beültünk az állomás melletti kávézóba. Jól esett beszélgetni és ülni, alig vettük észre, hogy az idő elrepült. 10 perccel indulás előtt kezdtük csak keresni a buszt, amely azonban ekkorra már "megtelt" (?), és a bunkó, arrogáns buszsofőr nem volt hajlandó minket felvenni. (Amúgy határozottan pozitív tapasztalataink voltak a többi sofőrrel.) Ez már önmagában is elég bosszantó és megalázó volt, de a slusszpoén még csak most jött: aznap nem ment több busz Szatmárnémetibe! Meg vonat se. Egy darabig próbáltunk segítséget kérni, elmentünk egy buszpályaudvarra, hátha ők tudnak valamit, menetrendeket böngésztünk, de semmi jel nem utalt arra, hogy úgy el tudnánk jönni M.m.szigetről, hogy még a mai nap folyamán átlépjük a határt. Eszünkbe jutott a pályaudvar mellett az egyik boltban magyar(ul jól beszélő) eladó, akinél érkezésünkkor vásároltunk. Megkérdeztük, hátha tud segíteni, szerencsére tudott - 10 percen belül hívott egy ismerős taxist, aki vállalható áron átvitt minket Szatmárnémetibe. Ott a pályaudvar büféjébe már törzstagokat megszégyenítő magabiztossággal léptünk be, hogy 1-1 üdítő mellett még kihúzzunk 1-2 órát a vonatig.


Ide illene valami zárszó, de képtelen vagyok szentimentálisan ecsetelni, hogy mennyire jó túra volt ez számunkra. Búcsúzáskor szentül fogadkoztunk, hogy itt nem állhatunk meg, jövő nyáron folytatás. :)