Szárliget - Bakonybél zarándoklat - 3. nap

Olyan lassan születnek a beszámolók a zarándoklatunkról, hogy már arra is gondoltam, megkérem Diát, hátha megírná ezt is. :)

Szóval ott tartottunk, hogy utunk második estéjén az undok vadászok általi fenyegetettség miatt vissza kellett mennünk Mindszentpusztára. Harmadik napunk reggele tehát itt virradt ránk. Gyorsan összeszedtük magunkat, majd emlékeim szerint viszonylag korán indultunk el a már (sajnos túlságosan is) jól ismert kék négyzeten. Nem telt fél órába, mire ismét Szentgyörgyvárhoz érkeztünk. Természetesen majd' megölt minket a kíváncsiság, mi fogad ott minket: nagy zöld terepjárók parkolnak a sátrunk helyén, az előző éjszakai terítéket fektetik oda, vagy egyszerűen csak szétdobált borosüvegek mutatják a beharangozott szlovák vendégvadászok nyomát. Nos, bizony, nem volt ott semmi! Szó sem volt semmiféle vadászokról, egyszerűen a bajuszos hájfejnek böktük a csőrét, ezért azt hazudta, veszélyben vagyunk. Tehetetlen düh lett úrrá rajtunk, és nem éppen jámbor oldalunkat mutatva kívántunk egy-két dolgot az illetőnek. Utólag csak annyit szeretnék még neki mondani az utolsó szó jogán, hogy két napig ott viszkessen neki, ahol nem tudja megvakarni! Ekkor kezdett megfogalmazódni bennem, hogy a vadászokat ki kéne tiltani a szabadon látogatható erdőkből. De erről még később szólok.

Szentgyörgyvár után erdőben vezet végig az út. Előbb hosszas, nem túl meredek emelkedő következett, melynek a teteje közelében leültünk reggelizni. Egy gyümölcsöt, valami édességet és egy-két korty vizet vettünk magunkhoz, majd folytattuk menetelésünk. Nem nagyon fotóztunk ezen a szakaszon, mert szerettünk volna dél körül Csókakőre érni, csupán néhány út közben talált lepkéről, bogárról, és egy nászrepülést gyakorló darázsölyvről született dokumentáció.

övesbagoly-faj

talán valami ganéjtúró?

darázsölyv

Áthaladtunk egy olyan helyen is, ahol a felfestett kék egyik oldalán vadászles, a másikon vadetető van...

Csókakő előtt a földút murvára váltott. Nem túl izgalmas, egyenletes terepen mentünk. Engem a szomjúság, Dórát talán inkább a vízhólyagok és a meleg gyötörték - mindketten a komfortzónánk peremét közelítettük. Aztán árnyas völgybe ereszkedtünk, amiből, na meg a szembejövő kirándulókból, sejteni lehetett, hogy közel a falu és a vár. Ez adott némi optimizmust, amit viszont a várba meredeken felfelé vezető lépcsősor redukált. Azért valahogy csak feljutottunk, s láttuk, hogy a csókakői váron éppen felújító munkálatok zajlanak, sok minden kész is van már. Belépőt szerencsére nem kellett fizetni. Delet ütött az óra, mire a legfelső toronyba értünk, ahol rögtön ledobtuk a táskákat, kicsit körülnéztünk, majd lerogytunk a fal melletti szűk, árnyékos sávba. Itt jó ideig pihegtünk, majd megittuk utolsó korty vizünket. Fotóztunk tájképet, és megkértünk egy turista srácot, hogy csináljon rólunk közös fotót - a lábaink csonkolása árán megtette.

A vár parkolójába úgy értünk be, mint egy oázisba. Először is a kék, nyomós kutat foglaltuk el, bőségesen ittunk és alaposan megmosakodtunk. Azután figyelmünk egy fagyis felé terelődött - fejenként 3 gombóc bánta. Levezetésképpen pedig fogyasztottunk a tartalék élelmünkből, amelyet kenyér, kolbász, vaj, alma és hasonló egyszerű étkek alkottak. Bő egy órát pihentünk itt, de mivel tempósan jöttünk, nem kellett sietnünk tovább. Pedig még hosszú út állt előttünk. Az aznapi célt ugyanis elég diffúzan határoztuk meg: ha bírjuk, megyünk Bodajkig, ha nem, akkor előtte valahol keresünk egy sátornyi helyet.

Utunkat a kék jelzésen folytattuk Bodajk irányába. Ez a parkolótól a falun keresztül vezet egy műúton a 81-es út felé, majd kicsit a főúton kell mennünk, utána tovább egy másik műúton érünk be Bodajkra. Talán a zarándoklatunk legkellemetlenebb szakasza volt ez. Tikkasztó melegben, aszfalton, autók mellett, monoton tájban... ez bizony próbára tette a tűrőképességünket. Bodajk közelében, Csókakő vasútállomásnál kereszteztük a síneket, majd teljesen véletlenszerűen, hirtelen ötletből lerogytunk egy bokor árnyékába. Jó ideig csak szuszogtunk és néztünk magunk elé. Megnéztük Bodajk térképét, amin egy "Tófürdő" felirat igen ígéretesen díszlett, ez adott némi motivációt a folytatáshoz. Ahogy így ücsörögtünk, már az induláshoz készültünk volna, amikor Dóri kiszúrt egy kék pecsétládikát egy villanyoszlopon. Nagy-nagy szerencse volt, hogy éppen itt pihentünk le, mert nem is néztük meg, hol lehet majd pecsételni. Mázlinknak örülve, kék füzetet lobogtatva indultunk át a síneken a pecséthez. Ekkor mögülünk jött egy autó, amiből kiszólt egy hang:

"- Párnátok van?"

Kellett pár másodperc, mire leesett nekem a tantusz, addigra az illető már le is parkolt mellénk. Egy nyugdíjas korú, de láthatóan sportos férfi ült a kocsiban, rajta kéktúrás póló, és mondta, hogy éppen egy teljesítménytúráról jön, amúgy a kéket már 2x (?) végigjárta, és emlékszik, mintha itt nem lenne jó a tintapárna. Kedvesen megkínált hát az övével, mi pedig boldogan regisztráltuk a kék füzetünkbe az ittlétünket. Még néhány szót váltottunk az illetővel, majd búcsút vettünk egymástól. Ezután még egy jó darabig azon álmélkodtunk, hogy vajon mekkora lehet annak a valószínűsége, hogy 1) éppen ott és ne máshol rogyjunk a földre fáradtságunkban; 2) észrevegyük a pecsétet; 3) pont azalatt a 20-30 másodperc alatt jöjjön erre valaki, a történetesen éppen tudja, hogy mi most pecsételni szeretnénk ott, ahol amúgy nem lehet; 4) és még legyen is nála tintapárna, amivel megkínál.

Beértünk Bodajkra, ahol első utunk a Tófürdőhöz vitt. Súlyosan csalódnunk kellett. Egy kör alakú, elég nagy és mély betonmedencét találtunk piszkos vízzel, omladozó faldarabokkal, kopott festéssel, rozsdás, düledező korlátokkal, egy "Fürödni tilos!" táblákkal és pancsoló cigánygyerekekkel.

Bodajk, Tófürdő

Pár perc erejéig megpihentünk egy padon, majd elterveztük, hogy a bodajki hegyek túloldalán, Balinka mellett található kempingekben próbálunk megszállni. Ehhez viszont még hátra volt 4-5 km gyaloglás, így útnak indultunk. A piros jelzést választottuk.

Szemben a Vértes, Csókakő várával

Még a városban mellénk szegődött egy kutya. A fajtája, ha jól emlékszem, beagle volt. Barátságos, talán gazdátlan, vagy csak felfedező kedvű kutya volt, eleinte nem is foglalkoztunk vele, volt elég bajunk nélküle is fájó lábakkal és vállakkal. Vártuk volna, hogy egy-egy utasításra a kutya majd lemarad, elhagy minket, de nem tette, s mivel nekünk útban nem volt, nem erőltettük a dolgot. Amikor a piros jelzés jelentősebben emelkedni kezdett volna, egy kis ösvényen letértünk róla, hogy kijussunk a Balinkát Bodajkkal összekötő műútra. A navigáció jól sikerült, egy vízműhöz értünk, amely közvetlenül a műútra csatlakozott egy kis úttal. A műútnál megálltunk. Egyszer csak észrevettünk egy apró, szürke szőrű cicát. Nem értek a macskákhoz, nem tudom, milyen korú lehetett, de nagyon kicsi volt. A műútról szaladt oda hozzánk, azonnal a lábainkhoz bújt és cérnahangon nyávogott. Nagyon megsajnáltuk, ahogy, mint megmentőkhöz, rohant hozzánk. A kutya azonban egyből nekirontott volna, ha nem védjük meg. Ekkor a mellettünk lévő bokrosból is nyávogás hallatszott. Odamentünk, és elképedtünk a látványtól. Háziállatok tetemei voltak ott, azok közül bújtak elő a kiscicák, és mind jönni akartak oda hozzánk. A kutya sem volt rest: azonnal megtámadta a macskákat. Az egyiket rögtön a szájába vette, majd amikor rászóltunk, elengedte. Majd elkapott egy másikat, a cica egyre hangosabban visított, majd a hangja elnémult... Megrázó volt látni a szerencsétlen kiscicákat, akik valamiért idevetődtek, valahogyan életben maradtak eddig, és amikor azt hitték, megmenekülnek, akkor rájuk hoztuk ezt a kutyát, amelyik valószínűleg végzett velük. De nem tudtunk velük mit tenni. Elindultunk Balinka irányába a műúton - és a kutya már nem követett.

Néhány száz métert tettünk meg és elértünk a kempingekhez. Két nagy kempinget találtunk, ránézésre egyikben sem tűntek késznek a fogadásunkra. Az elsőből annyit láttunk, hogy emberek pakolnak, és amikor beléptünk a kapun, egy kutya rohant felénk ugatva. A másodiknál (ez volt a Tölgyes Turistaközpont) pedig semmi életre utaló jelet nem láttunk. Kisvártatva azonban láttam mozogni két nyaraló vendéget. Kiabálni kezdtünk, hogy észrevegyenek. Az egyik épület mögött vendégek csoportja lapult, és az egyikük, egy korosodó férfi rögtön a segítségünkre sietett és ellátta egy jóravaló portás alapvető feladatait: megmutatta, hol lehet sátorozni, hol a zuhanyzó, hol lesz majd holnap a főnökasszony. Ennyi nekünk elég is volt. A hatalmas területű kempingben alig volt valaki, így kényünk-kedvünk szerint választhattunk sátorhelyet. A hely már első látásra elnyerte tetszésünket. Régen KISZ-tábor lehetett talán, a mai állapotán látszanak még a szocialista építkezés elemei, azonban a legfontosabb dolgok fel vannak újítva, tiszták, pedánsak. 

A kemping banánzöld zuhanyzói :)

Utána nagy örömmel fedeztük fel, hogy a melegvíz nem csak a kint felejtett vizespalack sajátossága lehet, hanem csapból is képes folyni, és a vele való tisztálkodás igen kellemes és hasznos. :) Úgy döntöttünk, másnap sem állunk tovább, hanem megnézzük Bodajk nevezetességeit, csak az azutáni napon folytatjuk zarándoklatunkat. Az éjjel széllel és esővel érkező hidegfront fényében ez kiváló döntésnek bizonyult.

Ezen a napon kb. 22 km-t tettünk meg.

Zarándoklat nagyobb térképen való megjelenítése

Kéktúrázás a Zemplénben (második felvonás) - 1. nap

Tavaly nyáron, szinte napra pontosan egy éve, Hollóházán kezdtünk neki Dórival és Attilával az OKT teljesítésének. Akkor csak az első zempléni szakaszt teljesítettünk, a 26. túra pedig jó ideig váratott magára.  Rövid szervezés után a túra időpontját július utolsó hetére tűztük ki. Szerencsére a Bayer Zsolt féle „másfél millió lépés” láttán senki nem követett el erőszakot maga ellen, valamint nem ment el a kedve egy életre a túrázástól, így Diával kiegészülve négyen vettük az irányt Kelet-Magyarország felé.

Vonatunk reggel 6:00-kor startolt a Keletiből, a korai kelésnek köszönhetően kissé álmosan vágtunk neki a majd' 4 órás vonatozásnak. Az út alatt megbeszélhettük az elmúlt fél év eseményeit, majd miután Attiláék hátizsákjából előkerült a Jägermeisteres üveg, különféle motívumok egymásra rajzolgatásával szórakoztattuk magunkat.

Vonat tetkó

A Füzesabonyi átszállást követően Miskolcon majdnem lekapcsolták a vagonunkat - ami lehet fel sem tűnt volna -, de mi szerencsére pont az utolsó megmaradt kupéban utaztunk.

A vonat késés nélkül megérkezett Encsre, 10 órakor energiával teli álltunk neki az előttünk álló útnak.  A városkában nem sok látnivalóval találkoztunk, a rendezett főutca után romos romatelep látványa fogadott bennünket. A települést elhagyva kerékpárúton haladtunk egészen Gibártig. Az útszéli fák mögül hamarosan előbújtak a Zemplén tekintélyt parancsoló hegyvonulatai. A megfelelő helyet megtalálva itt el is készítettük szokásos túrakezdeti csapatfotónkat, íme:

Indulás!

Könnyű séta után beértünk Gibártra, ahol a falu központjában, a Hernád partján kialakított hangulatos pihenőhelyen kiadós reggelit csapunk (itt még volt miből válogatni). A „gyerekek” a játszótéren kiélhették hajlamaikat, majd jégmadár lesre indultak a Hernád partjára (sajnos nem jártak sikerrel).

A pecsételő hely az 1903-ban üzembe helyezett műemlék jellegű, ám még ma is üzemelő törpe vízerőmű portáján található. Sajnos az erőmű egyszemélyes kiszolgáló személyzete aznap nem volt hangulatánál, szótlanul adta át nekünk a pecsétet. Azt gondoltuk, hogy már messziről észrevett bennünket, és a mi fogadásunkra nyitja a létesítmény kapuját, hogy szívélyes tárlatvezetésben részesítsen bennünket. Azonban mint kiderült, csak a kiürített szemetes konténert jött visszahúzni a helyére, így  ez a látványosság kimaradt.

"Hernád vize de széles, babám csókja de édes"

Gibártot elhagyva a Hernád mentén haladtunk még egy darabig, kukorica és szója mezők mellett lépdelve dagasztottuk a sarat. Az úton egyes helyeken  nagy mennyiségben találtunk opált és jáspist, pár szebb darabot el is hoztam szuvenírként. Az időjárás kegyes volt hozzánk, egyedül itt kapott el bennünket egy kisebb zápor, 5 kilométerrel arrébb viszont már a hőség ellen kellett küzdeni, Hernádcécére eléggé kitikkadt állapotban értünk be. Pecsételés után a katolikus templom kertjénél tartottunk kisebb pihenőt.

Szieszta

Szabadság, szerelem... (Dia próbál úgy tenni, mintha az egészből nem észlelne semmit)

Sziesztázás közben szóba elegyedett velünk két öregúr, akik a templom kertjét jöttek rendbe tenni. Állításuk szerint a falu nagy része kihalt, mindössze 5 állandó lakosa van, a többiek csak hobbiból tartják fent az épületeket. Fura. A település honlapja szerint a képviselőtestület négy tagú, plusz egy fő polgármester, így el is értük a nevezett létszámot :) Ezen kívül 4 fő a cigány önkormányzat, ez azért már kicsit gyanús. A honlap tanulsága szerint valójában 225 fő lakja a települést, az urak lehet Alsócéce lakosságát tippelték ennyinek.

Miután kipihentük magunkat, nagy lendülettel indultunk neki Boldogkőváraljának. A pecsét a vasútállomáson lelhető fel, a mindössze 1,4 km könnyű kis szántóföldi séta után, mely közben egyre jobban közeledett felénk a Boldogkőváraljai várhegy.

Szép.

A napraforgó mező szélén terpeszkedő hatalmas, szabálytalan módon kihelyezett „gané kupac” láttán Dia teljesen felvillanyozódott, és fejében már a bírság összegét számolgatta, pár képet lőtt is a biztonság kedvéért.

A bakterházat elérése után csak úgy röpködtek a pecsétek az igazolófüzetekbe, mindegyikbe kettő, ugyanis a mögöttünk lévő eddig megtett 10 km még a 25. számú túrához tartozott. Itt nem is időztünk sokat, egyből nekiduráltuk magunkat a vár meghódításának, hatalmas barackosok mellett haladva jutottunk be a faluba. Magába a várba nem a kijelölt kéken kacskaringózva, hanem egy kis kápolna melletti alternatív útvonalat választva, célirányosan a meredek emelkedőn haladtunk felfelé az andezittufából kiemelkedő „szfinx” felé.

Vár kereszttel (Ezt még Bayer Zsolti is megirigyelné!)

A kaptató közben Attila észrevette, hogy a mellettünk lévő bokrokon hatalmas mennyiségű csepleszmeggy piroslik. Egyből rá is vetettük magunkat a cigánymeggy felénél is kisebb méretű, ízletes bogyókra, amik egészen a hegy tetejéig kínálták magukat, így apránként felfelé haladva szinte fel sem tűnt a szintemelkedés.

Csepleszmeggy

Mi újság bogyókák?

Titanic

A várba mindenképpen szerettünk volna bejutni, azonban a pénztárnál kiderült, nincs diákjegy. A felnőtt jegy 650 pénz, ami a mi sovány pénztárcánknak nem nagyon tetszett, sörben kifejezve pedig horribilis összeg... Gyors kupaktanács után Dóri hatalmas hőstettet hajtott végre: zseniális meggyőzőképességének köszönhetően rávette a pénztáras kisasszonyt, hogy higgye el nekünk, mi mindannyian 18 év alattiak vagyunk, ráadásul csak ezért másztunk fel idáig ezekkel a baromi nagy hátizsákokkal. A nő szíve hamar meglágyult, így 350 Ft/fős barátibb belépő ellenében tekinthettük meg a várat. Azt hiszem az utolsó fillérig megérte. A kilátás lenyűgöző, a falakon belül pedig rengeteg kiállítás várt bennünket. A „szfinx” tetejére épített palló aljas módon csak a kiváltságosok számára volt elérhető, felfelé menet ugyanis még láttunk embereket nézelődni rajta, azonban mire mi odaértünk, már lakat alatt állt.

Innen nézve csábító

Tiltott hely

Mindenesetre megnéztük a puskapor őrlő malmot, a numizmatikai-, fegyver-, ásvány-, szobor-, ólomkatona-, stb. kiállításokat. A vár egyik bástyájában kialakított ólomkatona kiállítás egyszerűen fantasztikus volt! Ritkán járok vasútmodell kiállításra és hasonlókra, de ez minden eddigit überellt, állítólag ez Európa legnagyobb ilyen jellegű kiállítása. A különféle terepasztalokon több ezer kézzel készített és festett figurából beállított csatajelenetek voltak láthatóak a magyar történelem viharos évszázadaiból. Annyi apró kis finomság volt minden egyes bábúban, hogy nem győztünk csodálkozni rajtuk, le a kalappal az alkotóknak, fogalmam sincs mennyit dolgozhattak vele. A vitrinek feletti ablakokból pedig fantasztikus körpanoráma látható.

Érdeklődő turisták

Közelebbről

A vár pincéjében kialakított tömlöcben majdnem otthagytuk Diát, de valahogy csak sikerült kiszabadulnia.

Itt még nyugodt

Vigyázz, támadni készül!!!

Az idő azonban szorított, a csapatfotó elkészítése után indulnunk kellett megfelelő szálláshelyet találni. 

Csopkép

Géza kék az ég

Éhesek ugyan még nem voltunk, egy jó kis jégkrémre azonban már nagyon ki voltunk éhezve, de ez sem a vár büféjében, sem a falu kocsmáiban nem volt elérhető, ezért sörrel hűtötte magát aki így döntött.  Kis pihenő után Arka felé vettük az irányt a Boldogkőváraljai-patak völgyében (térkép szerint ez a neve, bár az út alatt mintha Arka-patakként szerepelt volna..). Utunk sajnos aszfalton vezetett, de a mellettünk csörgedező patak, sziklafalak és a kis ligetek hangulata miatt remekül éreztük magunkat ezen a szakaszon.

Arka felé

Arka olyan falu, aminél szebbet szinte álmodni sem lehet, tökéletes nyugalom, rendezett porták festői környezetben, öreg napjaimat szívesen tölteném ilyen környezetben.

Arka

 A faluszéli információs tábla több sebből is vérzett, de lényeget így is megértettük.

Falu végén temlom, bemenjek-e, nem lom...

A falun áthaladva nem sokat húztuk az időt a sátorhely keresésével, a temető melletti virágos mező kiváló helynek bizonyult arra, hogy senki ne zavarja álmunkat.

Idilli sátorhely

Kissé ugyan párás volt a levegő

Sátorverés után rövid mosdás következett – kissé morbid módon a temető kútjánál a sírok mellett -, majd kiadós vacsorázás a szabad ég alatt. Az elalvásban még egy kis Jägermeister is besegített. Túránk első napján nagyjából 15 km-t tettünk meg.

Nézd meg nagyban! Zempléni kékezés II.