Élményeink a Grossglockner környékén - 1. rész

A Hétkaland Egyesület szervezésében jutottam el az idei augusztus folyamán a Grossglockner környékére, és általuk ismertem meg érdekes embereket és csodaszép alpesi helyeket is! Erről mesélek most egy kicsit :-)

Kalandjaink augusztus 13-tól 16-ig zajlottak, csapatunk pediglen 9 tagból tevődött össze, kik valának: Miki, Dávid, Judit, Tamás, Sanyi, Soma, Zoli, Tibor, valamint én. Szállításunkról a "Horpadt Maflának" becézett kisbusz gondoskodott, igen gondosan :-) Utunk fő célja a Grossglockner, azaz Ausztria legmagasabb csúcsának (3798 m) elérése volt. Az esős időjárás miatt azonban elsőként nem ide utaztunk, hanem a Malta folyó völgyébe, ahol Karintia legmagasabbról alázúduló vízesése található: a Fallbach.

Utazásunk bőven szolgáltatott időt némi ismerkedésre a csapattagok között, kik közül sokan újak voltak egymás számára. Előkerült Zoli cuccai közül egy remek kiadvány is, mely páratlan népszerűségre tett szert a 4 nap alatt, és már-már közös kincsként keringett közkézen: Klettersteigführer Österreich (ausztriai kletterkalauz), egy vadiúj, 2013-as kiadvány. Élvezettel lapozgattuk, nézegettük nagyjából folyamatosan.

Délután érkeztünk meg a Fallbach alatt lévő parkolóhoz, és habozás nélkül szétpakoltunk a kocsi melletti füvön, akár egy bazárban. Viccelődtünk is: "megjöttek a magyarok, és láthatóan hátizsákokat árulnak!" :-)

magyar bazár a Fallbach alatt :-)

Össze kellett szednünk egy adag cuccot, ugyanis azért jöttünk ide, hogy bejárjuk a vízesés melletti falon vezető klettersteig útvonalat, fel odáig, ahol a víz alázúdul a mélybe. Ez pediglen a Fallbach klettersteig volt, melyre most készülődtünk.

a Fallbach kletter falrajza

Miután mind sikeresen összekaptuk magunkat, felballagtunk a pénztárhoz, és leperkáltuk a fejenként 4 € belépőt. Ez most furcsán hangozhat, és számomra eléggé furcsa is volt, hogy egy fizetős klettersteig akadt utunkba (no meg ingyenességre törekvő személyem viszolygott is tőle), de a többiek mondták, hogy biza van ilyen is. Hát, mindegy, végülis drága nem volt, és hozzátartozik a teljességhez, hogy egy ún. vízi játékpark is volt a vízesés alatt gyerekeknek, emiatt is volt pénztár és kerítés.

Először a vízesés alá mentünk, és jól megcsodáltuk. Volt is mit, mert a 200 m-es magasságból 3 fő ágra szakadva aláhulló vízfüggöny lenyűgöző látvány!

ahol a vízesés földet ér

Ez után nekiálltunk keresgélni, hol is van a steig beszállása, ugyanis elsőre nem láttuk sehol. A falon láttuk a drótot, de nem sikerült visszakövetni, honnan indul. Valahogy aztán sikerült rábukkannunk, bár jól el volt dugva az ösvény, mely oda vezetett.
Megkezdtük hát utunkat. Közben az ég borongós volt, felhők lepték el, és egy idő után az eső is csöpögni kezdett.

utunkon várakozva

rálátás a völgyre

odafent

Én utolsó előttiként haladtam, mögöttem Miki, előttem Judit ment. Egy ideje várakoztunk, amikor hírt kaptunk, hogy elöl zavar támadt az Erőben: valaki elakadt. Úgy tűnt, nem tud tovább haladni, így aztán kiáltásokkal megkommunikálták, hogy kellene a Sománál lévő kötél, valamint hogy Miki most menten átmászik mindenkin, és a tetthelyre siet, hogy köteles biztosítással segítsék át társunkat a kritikus ponton. Azt végül nem tudom, használták-e a kötelet, de a megsegítés sikerrel járt, s tovább tudtunk haladni.

Közben az eső egyre komolyabban rákezdett. Nem szakadt, viszont kitartóan csöpögött. Így a sziklák is egyre vizesebbekké váltak. A 2. ún. menekülő útvonal (kiszállási pont) nagyjából a steig felénél volt található, egy fából ácsolt kilátószerűségből lehetett indulni le az ösvényen. Itt mind összevártuk egymást, mert felvetődött, és meg kellett beszélni, hogy itt talán abba kellene most hagynunk. Ennek oka részben az eső volt, részben pedig az, hogy ránéztünk a folytatásra, mely ránézésre és a falrajz szerint is munkás részeket tartogatott. Néhányunk könnyebben, néhányunk kicsit nehezebben törődött bele, hogy hagyjuk félbe utunkat...

(fotó: Sanyi)

Így aztán, miután kicsit kimókáztuk magunkat egy drótkötélhídon, elindultunk le az ösvényen, s átvizesedve értünk vissza az autóhoz. Eljött a szálláskeresés ideje. Miki körültekintően megnyilatkoztatott mindannyiunkat arról, hogy hogyan viszonyulunk a vadkempinghez. Mivel csupa "simán", "persze", "rendszeresen űzöm" stb. válaszok sorjáztak, valami kellőképp eldugott hely keresésére indultunk. Így bukkantunk rá egy bevezető út mellett folyó patakra, mely szélesen, laposan és hidegen hömpölygött. Egy fából ácsolt, alátámasztás nélküli híd vezetett át rajta, ívesen meghajolva. Nosza, több sem kellett: rárepültünk, s főleg Miki és én élveztük ki a híd kilengéseit. Ugráltunk rajta, oldalirányba hajtottuk - a többiek pedig menekültek le róla, vagy épp rálépni sem mertek :-))) Nagyon móka volt! Ezt elég sokszor eljátszottuk, hisz ez után a hídon fel-alá jártunk az autó és a sátraink között - ugyanis a patak túloldalán idilli sátorhelyre leltünk, melyet teljes egyetértésben nyilvánítottunk ma esti szálláshelyünkké.

a lengő híd :-) (fotó: Judit)

Folyamatosan áztunk, így gyors mozdulatokkal hordtuk át a hídon cuccainkat, s vertük fel a sátrakat a puha, részben mohás tisztáson. Lakhelyünk igazi, több szobás apartman volt, ahogyan azt Judit találóan elnevezett fotói mutatják:

a hálószoba (fotó: Judit)

az étkező (fotó: Judit)

a mosdó (fotó: Judit)

Ahogy a fotón is látszik, érkezőhelynek egy fedett fatárolót választottunk. Előkerültek a gázfőzők, főtt a tea, a leves, vagy épp melegedett valami konzervétek, fogyott a kenyér, paradicsom, paprika, uborka, kolbász stb. Közben Miki felkötötte a függőágyát, melybe többek között Tibor is belefészkelte magát. Judit fotózott - és amikor megnéztük az elkészült fényképet, harsány kacajban törtünk ki. A kép valahogy nagyon vicces optikai hatást közöl aránytalanságaival :-)

(fotó: Judit)

Remélem, nem bántó, hogy felhasználtam a képet - nem bírtam megállni, hisz annyira jót nevettünk rajta ott :-) Tibor egyébként tanárember, s Judit a képet így nevezte el: "gyerekek, Tibor lesz az új matektanárotok, jó?" :-D

Időnként felvetődött ötletszinten a félbehagyott Fallbach kletter esetleges reggeli folytatása, a dolog ugyanis néhányunkban űrt képzett. Engem evett a vágy és a kíváncsiság, hogy megtapasztaljam az útvonal folytatását, s hogy miket tartogat még. Az ötletelésből végül kész terv lett: ha reggel 5-kor már nem esik, akkor a nyughatatlanok visszamennek, és befejezik az utat.

Lassan ideje volt nyugovóra térnünk. Én Juditnál laktam, a már ismert és igen szeretett sátorban. Éjjel is esett.

Reggel Miki halkan beszólt, hogy ébren vagyok-e. Az eső már nem esett, viszont 5 helyett már 6 óra volt. Gyorsan összekaptam magam, és Judit is, mivel a terv úgy szólt: Judit elfuvaroz minket a vízeséshez, majd ő visszajön a táborba, mi pedig befejezzük a klettert, majd lerohanunk, ők pedig immáron táborbontás után teljes létszámban felszednek minket, s irány a Grossglockner!

Judit kitett minket a parkolóban, majd elhajtott. A fal és a vízesés felhőbe burkolózott, semmi nem látszott belőle. Lőttem egy tájfotót, aztán elindultunk felfelé a tegnap lefelé használt "menekülő úton", hogy most onnan folytassuk a steiget, ahol tegnap félbehagytuk: azaz a fából ácsolt kilátófélétől, rögtön át a drótkötélhídon.

reggeli színek

Felfelé Miki valósággal száguldott (az én szemszögemből). Nem tudtam követni a tempóját, és a gyomrom is hanghatásokkal jelezte, hogy csak a nagy semmi van benne. Néha meg is kellett állnom egy kicsit. Felérve a faácsolmányban megétkeztünk: Miki babapiskótával kínált (évek óta nem ettem!), én pedig müzliszelet-félét adtam neki.

Lemásztam a kötélhídhoz, Miki pedig kötélen ereszkedett le. A híd túloldalán - már tegnap észleltük, és meg is voltunk ütközve rajta - műfogások voltak a sziklára erősítve. Hm... érdekes megoldás.
Tudtuk, hogy utunkon vár majd ránk egy E-s rész, melytől én tartottam is. De addig is voltak nem könnyű D-s részek is. Miki haladt elöl, időnként megvárt. Több helyen szenvedtem egy ideig, míg rájöttem, hogy tudok áthaladni, s többször kérdeztem meg őt, hogy ő hogyan ment át. De mindig átjutottam, és ezek a közjátékok igazából pozitívak voltak, mert jólesően volt munkás ez az útvonal számomra. Így visszagondolva nagyon élvezetes steig volt ez - ott viszont folyton bizonytalanság gyötört, hogy sikerül-e átjutnom egy-egy nehéz szakaszon.
Hát, sikerült. Az E-sen is! Nagy öröm volt ez :-)
És aztán eljutottunk a vízesés eredéséig, a pontig, ahol a víz a gravitációnak engedve alázúdul. Az egész völgy felhőben csücsült, kilátásunk nem volt. Láttuk viszont a fenti placcot, ahol steigünk ugyan véget ért, de voltak a mohos fenyőerdőben turistaösvények, valamint egy roppant keskeny, fenyőből ácsolt híd. Megmerítkeztem a patak tiszta, hideg vizében, fotóztunk, gyönyörködtünk.

Szép volt nagyon ez a rész - legutóbb a Retyezátban jártam ilyen mohás fenyvesben, melyet imádok.

Nem volt több időnk, rohannunk kellett lefelé, hogy a megbeszélt időpontra a parkolóban legyünk. Így aztán leszáguldottunk az ösvényen: elöl Miki, én pedig kissé lemaradva követtem. 

A parkolóban már ott vártak a többiek - mint kiderült, még csak pár perce, úgyhogy tökéletesen sikerült a tervet végrehajtani. Örömmel meséltünk nekik élményeinkről, miközben némi napszempa-keresgélés és átpakolás történt, majd az autó orrát a Grossglockner felé irányoztuk, és már mentünk is. Szép zöld vidéken haladtunk, kis falvak között, érdekes házak mellett.

(fotó: Judit)

Kals település felől közelítettük a Glocknert. A szerpentinező út egy darabtól fizetőssé vált, majd hamarost ott voltunk az 1920 m magasságban lévő Lucknerhaus melletti parkolóban, ahol is az autót terveztük hagyni, amíg mi a hegyre megyünk. Itt megint előadtuk a "Magyar Bazár" c. mutatványt, amit még étkezéssel is megspékeltünk. Miki igyekezett az Időt a markában tartani, így kitűzött egy időpontot, hogy addigra legyen mindenki kész. Így az étkezést és az összemálházást ehhez kellett igazítani.

a Lucknerhaus melletti parkoló

felmálházva (fotó: Judit)

Oda kellett figyelni, hogy mindent vigyünk (beülő, sisak, csákány, hágóvas, kötél, hálózsák, sátor és polifoam 2 főnek, étel, összes meleg cucc, naptej, napszempa stb.), mivel a terv mára az volt, hogy felmegyünk a Stüdlhüttéig (2800 m), és ott szállunk meg (heten benne, ketten a környékén sátorban), s holnap (15-én) onnan indítjuk a csúcstámadást, hogy estére majd újra oda érjünk vissza, s az azt követő reggel (16-án) jöjjünk újra le a kocsihoz.

Ma még tartott a felhős idő, de eső már nem volt. A Glockner elvileg látszott volna a távoli horizonton, de most inkább felhőt húzott magára. Ne is lássuk, mire vállalkoztunk :-))

Indulásunk előtt egy ott tanyázó hippipárt kértünk meg, hogy készítsen rólunk Judit gépével startfotót. Lőttek is kettőt, de az egyiken távoliak vagyunk, a másik pedig sajnos homályos lett. Előbbit azért beszúrom:

indulás! (fotó: ismeretlen hippi)

Majdnem 1000 m szintemelkedés várt ránk. Eleinte zöldellő füvek, s ott legelésző tehenek közt haladtunk, majd megpihentünk egy menháznál (Lucknerhütte, 2240 m), ahol legnagyobb örömömre és csodálkozásomra volt hinta! Hintáztam egyet, s így életemben először hintáztam egy hegyen, a völgyre nézve :-)) Remek volt!

úton

Eleinte csinos padok voltak elhelyezve az út mentén bizonyos távolságokban, rajtuk kedves feliratokkal: "ülj ide", "adjon neked erőt". Majd a padok elmaradtak, s a fű-kő arány is az utóbbi javára kezdett változni. Ám a fű teljes eltűnéséig még vadvirágos rét és füttyögő mormoták mellett haladtunk el.

vadvirágos

mormotaállatka

Kígyózó sorunk elnyúlt, szétszakadoztunk. Én maradtam hátra. Komótosan haladtam, s sűrűn meg kellett állnom pici időkre, hogy a légzésemet kissé lassítsam. Soma önként úgy döntött: hátramarad velem, s így ketten ballagtunk felfelé. Sokmindent mesélt közben, s eltekintett attól, hogy sokszor nem tudtam válaszolni, mert az energiát inkább légzésre fordítottam :-) Többször felajánlotta, hogy átvesz valamit a málhámból, hogy nekem könnyebb legyen a cipekedés, de ezt mindig elhárítottam. Nem éreztem kirívóan nagynak a málhámat, s úgy voltam vele, hogy a saját cuccomat fel kell tudnom vinni a hegyre. Soma, ezúton is köszönöm kedvességedet :-)

fű-kő

Közben hevesen alázúduló patakok mellett is elhaladtunk, melyek minden bizonnyal gleccserből táplálkoztak. Majd egy kanyar után egyre jobban előkukkantott a hütte egy sziklatömb mögül, és igen, végül csak felértünk! Mint kiderült: kb. fél óra különbséggel az elsők után...

a Stüdlhütte (2801 m)

Jujj, de jó érzés volt tudni, hogy nem kell tovább cipelni a zsákomat! Bizony be kell vallanom, hogy eléggé elfáradtam...
Akik a hüttében szálltak meg (azaz mindenki, Mikit és engem kivéve), azok becsekkoltak, s mi is bementünk. Kellemes meleg és meglehetős komfort fogadott (pl. a vízöblítéses angolwc-n jót csodálkoztam). Kívül-belül eléggé modern menház képét nyújtotta az épület.

Mivel ketten sátrazni terveztünk, helyet kellett néznünk. Nyilván nem verhettük volna fel a ház mellé a sátrat, illemtelen lett volna. Mikinek volt egy kedvenc helye: feljebb, egy gleccser melletti horpadásban, a Teknőskő mellett (az elnevezés tőle származik). Ám most az is felmerült, hogy a házhoz közelebb is sátrazhatnánk. A közeli táj kellemesen hullámos volt, így megszemléztünk, s azt találtuk, hogy a dombocskák takarásában már mások is sátraztak előttünk (a kövek elhelyezkedése sátorhely-formákat jelölt ki). Úgyhogy mi is úgy döntöttünk, hogy az egyik hullám takarásába fogunk sátrat verni, ahová a háztól nem lehet látni.

A hütte mellett elhelyezett padokhoz-asztalokhoz telepedtünk, és vacsit főztünk magunknak. Aztán bevonultunk az étkezőbe, mely jól tele volt emberrel. Néhányan vettek ételt (pl. Zoli valami istenien kinéző salátát evett, amiben volt tészta és spárgára csavart bacon is), vagy épp sört. Kiderült az is, hogy a hüttében dolgozik egy magyar lány. Én pedig beleolvastam Miki könyvébe (Benedek István: Csavargás az Alpokban), és igen élvezetesnek találtam. [Azóta a sors úgy akarta, hogy egész máshonnan hozzám kerüljön egy kölcsönpéldány, úgyhogy hamarosan el is tudom olvasni :-)]

vacsizunk (fotó: Sanyi)

az étkezőben (fotó: Judit)

magas színvonal a szobában, gusztusosan tálalt párnákkal (fotó: Sanyi)

Hogy, hogy nem: egyszer csak este 10 körül járt az idő. A hüttések elvonultak szállásukra, Miki és én pedig kimentünk a hidegbe, hogy a lehető leggyorsabban felhúzzuk a sátrat. Teljes téli szerelésben voltam (kabát, sapka, csősál, tán még kesztyű is), és igyekeztem is rendesen. Mivel a talaj jó köves volt, cöveket nemigen lehetett betolni, úgyhogy a ponyvatartó zsinórokat a számtalan ott heverő kővel fogattuk le. Boldogságos érzés volt kész lenni, és bekúszni a lakba. Elvackoltunk, s az ébresztőt emlékeim szerint 3/4 4-re állítottam be (ohh, be korai is az...).

S kezdetét vette az az éjszakai, amelyen legjobb tudomásom szerint egyetlen percet sem sikerült aludnom. Minden emlékem arról szól, hogy hol az egyik oldalamon fekszem, hol a másikon, hol próbálok hason feküdni, aztán próbálom a legjobban összehúzni a hálózsákot az arcomon, de úgy meg nem kapok levegőt, aztán ennek ellenére is embriópózba húzódom a hálózsák mélyére... Közben agyaltam ezerrel a másnapon, hogyan fogom én ezt fizikailag bírni, talán el sem kellene indulnom... Igen, végül eljutottam arra a konklúzióra, hogy nekem meg sem kellene kísérelnem a csúcstámadást.

S egyszer csak megszólalt az ébresztő...

/Folytatás következik./