Barangolás tanúhegyeink vidékin - I. fejezet

Az elmúlt szép hétvégét drága Lordunknak és az ő kedves Édesanyjának köszönhetjük, kik meghívással és teljes ellátással kedveskedtek számunkra. Így történhetett meg, hogy pénteken Dóra, Attila, Lord Zollltán és jómagam kényelmes vasúti szolgáltatás igénybevételével Tapolcára utaztunk, s szombaton és vasárnap napos, szép túraidős, kora őszi túrázásokba bonyolódtunk elbűvölő tanúhegyeink vidékin.

Péntek este esélyünk sem volt üres gyomorral nyugovóra térni, ugyanis Zoltánunk anyukája négyféle étket és többféle sütit szervírozott elénk. (Gyümölcsleves, zöldbableves, töltött káposzta, pörkölt rizzsel vagy tésztával.) Egyre tökéletesedett a szombati terv, minek eredményeképp szombat reggel fél 7-kor (?) jelzett Dóra lágy ébresztője.

A reggelek általában sosem úgy alakulnak, ahogy tervezzük - így aztán a buszra loholást sem lehetett kihagyni. Mint kiderült, felesleges volt, mert a busz késett - de mikor jött, hibátlanul elszállított minket Zalahalápra. Innen indultunk neki a látványosan elbányászott Halápnak.

a Haláp (forrás: orszagalbum.hu)

Részben találomra, részben Zoltán emlékei után kanyarodtunk fel egyik dűlőről a másikra, míg végül meg is leltük a sorompóval lezárt bányaudvari bejáratot. Természetesen haladéktalanul behatoltunk, és rácsodálkozva szemléltük, mi maradt itt a bányászat befejezése után.

Hát először is: látszottak bazaltoszlopok. Látszott egy épület maradványa, mely Zoltán szerint kőosztályozó volt. Aztán egy magaslatról - a fenséges környékbeli panorámán kívül - látszott egy hatalmas kibányászott mélyedés, a hegy bele, mely medenceszerűen mélyebben feküdt pereménél. Baromi látványos volt...

"medence" a Halápon

halápi maradványok

Mindjárt el is terveztük, hogy ha már így esett ezzel a hellyel, akkor milyen kiváló placc volna hippiparti megtartására, és szervezést ötleteltünk a Halápi Hippi Feszt megrendezéséről :-)

A magaslatról, melyre felhágtunk, körbeláttuk a környékbeli tanúhegyeket, a Haláp testvéreit. Dóra teljesen és látványosan odáig volt a boldogságtól, most járt életében először ezen a vidéken, és eddig minden elbűvölte :-) Engem szintén mélyen érintett az esztétikumnak eme csodája, melyet a Káli-medence, Tapolcai-medence, és az összes tanúhegy nevével illethetünk.

jobbról: Szt.György-hegy, Badacsony, Gulács, Tóti-hegy, Csobánc

füves pusztás dimbes-dombos egykori katonai terület, balra a háttérben a Somló lapul

Táj, virágok, madarak - miután kellőképp kifotóztuk magunkat, elsőként Sáska település irányába indultunk le a hegyről, azonban vissza kellett fordulnunk, mivel a hegy nem kínált leereszkedésre alkalmas oldalt. Végül ugyanarra mentünk le, amerre feljöttünk, s aztán iránymenetben válogatva a dűlők és utak között, törtettünk következő tanúhegyünk, a Hegyesd felé.

Hegyesd, a pici édes tanúhegy :-)

Épp egy erősen leromlott minőségű aszfaltozott úton baktattunk, mikor Attila megtorpant, szeméhez emelte a távcsövét, és szólt, hogy álljunk meg. Mind a tanyafélét kezdtük vizslatni, melyhez egy nagy körülkerített rész is tartozott, melynek a tetejét ugyanúgy drótkerítés fedte. Hát ez bizony egy fácántelep volt! Bent pedig nyüzsögtek a fácánok... Közelebb érve mind megnéztük távcsövön őket, s Attila vette észre, hogy van olyan példány, amelyik a tetején lévő kerítésen próbál kívülről bejutni a többiekhez... A kis balga...

Csokizás, térképtanulmányozás, s erős vágy, hogy elhagyjuk már ezt a hosszú egyenes aszfaltos utat. Így aztán örömmel vettük be a jobbkanyart egy elágban, s földúton közelítettük a Hegyesdet. Összességében nagyjából S betűben vitt fel rá az ösvény, melynek egy része tanösvény vala. A tanösvénynek csak egy kis részét érintettük (szerintem érdemes lehet azt is végigjárni). Mielőtt a direktbe feltörekvő ösvényre tértünk volna, megcsodáltuk a Hegyesd melletti hatalmas füves réteket, melyeken lovak legeltek, s a köztük elszórt "tanyákat", azaz vastagtárcájú egyének által rittyentett birtokokat. Az egyik udvarában legelő állatkákat jól megkukkoltuk távcsővel és fényképezővel, minek eredményeképp a legelő rackák és kecskék között egy lámát azonosítottunk. Rejtélyes...

Eztán felmasíroztunk a Hegyesdre, erre a legapróbb kis tanúhegyre, melyen várrom is található. Aprócska kis vár lehetett, s nem is fért el teljes egészében a hegy tetején, hanem lenyúlt oldalaira is. Története itt olvasható. 

A hegy legtetejére gyenge sziklamászással lehet feljutni, s máris egy csudaszép helyen találtuk magunkat: harsányzöld, puha füvű kis placc, körben némi várfalmaradvány, s az elmaradhatatlan tanúhegyes panoráma. Haladéktalanul tanyát vertünk, nekivetkőztünk kissé (a hegymenetben kimelegedtünk, de ennek gyors múlásáról a szél gondoskodott), majd szemlélődés és fényképezés közepette étkezésnek láttunk. Zoltán közben idegenvezetősködött nekünk.

alant Hegyesd falu

"arra látjátok a Szt.György-hegyet..." (fotó: Dóra)

piknik (fotó: Lord Zollltán)

mink

Ahh, mily jó érzés is fogott el itt engem! Ez volt az egyik hely, ahol az "így kerek a világ!" életérzés teljesen eluralkodott rajtam :-) Most az egész élettel felettébb elégedett voltam :-)

Kinéztük, merre kellene majd tartanunk az irányt, hogy Szentbékkállára jussunk. A falu nem látszott a domborzat miatt, de Zoltán vágta az irányt, s ki is néztük az útvonalakat onnan fentről: az erdőből kiérvén majd valami átkelési helyet kell keresni egy patakon, aztán egy nem túl mély füves völgyön áthaladni, keresztezni az autóutat, s földutakon tovább haladni. Aztán a továbbiakban majd a térkép alapján.

Haladásunkat biztosítandó, indultunk. Lejjebb ereszkedve rábukkantunk egy tájékoztató táblára, mely a vár történetét mesélte el. Aztán lécekkel megerősített lépcsőkön kellett lefelé lépdelni, majd egy elágazásnál Lordunk csalhatatlan megérzésére hagyatkozva jobbra tértünk. Itt egy igen szép rész következett, mely Dóra és Attila szerint egykori fás legelő lehetett. Most füves aljú, tölgyfákkal hintett, kellemdús terület volt itt.

S megintcsak Attila volt a szemfüles: hirtelen lehajolt, majd odahívott minket. A földön egy kis rézsikló feküdt, Attila szerint a hidegtől meggémberedve, s alig mozogva. Először Attila fotózta alaposan körül, majd én következtem. Aztán jött az ötlet, hogy tegyük el az útról, nehogy eltapossa egy autó. Attila profi módon elkapta a fejét a kis siklónak, mire az a teste többi részével haladéktalanul Attila ujjára csavarodott. Győztünk ámulni :-))

rézsikló (fotó: Attila)

siklótekercs

Dórával kinéztünk egy szép napos helyet, s Dóra gyorsan levelekből puha fekhelyet készített a siklókának. No de most jött a gond, hogy hogyan szedje le Attila a kezéről? Mert az bizony tartott feszesen. Úgyhogy Attila letekerte egy darabon, utána én azt megfogtam, majd még némi tekerés, s máris a levélágyra huppant a sikló. Erejéből annyi telt, hogy nagyjából elrendezte magát, aztán megint mozdulatlanságba temetkezett. Még itt is körbefotóztuk, főleg hogy egy kis sáska is odaugrott a levélágyra, még jobb beállítást kreálva. Zsepit keresve a zsebembe nyúltam - s hirtelen megéreztem újdonsült utazótársamat, a zöld plüsskígyót, akit egy ideje a zsebemben hordok. Azonnal adta magát a dolog: kígyókámat máris odahelyeztem a rézsikló mellé, s engedtem őket barátkozni :-))) Jót kacagtunk a kompozíción, s ezt is jól megörökítettük :-)

az urbánus és a vad sikló barátkoznak :-D (fotó: Attila)

Áthaladtunk egy legelőn, majd egy fából ácsolt híd irányába tartottunk, mely az itt folyó patak felett ívelt. Szép volt ez a rész! A hídon túl bácsika dolgozott a tökföldjén.

Máris ott voltunk a még fentről kiszemelt kis völgyben, mely valóban éppoly tetszetős volt, mint ahogy az távolról látszott. Ebben haladva visszanéztem, s lekaptam még egyszer a Hegyesdet.

 

Kiértünk az aszfaltra, majd rajta egy falatnyit balfelé haladva jobbra letértünk újra egy földútra. Ezen jó darabon haladtunk, s érdekességként egy heverésző marhacsorda kínálta magát. Rendkívül okosan néztek, kíváncsian vizslattak minket. Nagyon szépnek és aranyosnak találtuk őkelméket!

(fotó: Attila)

Az elöl heverő fehér kéjenc módon letette a fejét a fűre, és az állát dörzsölgetve ide-oda tekerte a nyakát :-) Búcsút véve tőlük, továbbhaladtunk.

Nemsoká megtorpantunk, hogy ugyan vajon merre is kell haladnunk. A térkép nem volt a legjobb (a turistautak.hu-ról származott), úgyhogy a falut irányba belőve próbáltunk utat keresni. Szőlő mellett sétáltunk egy darabon, majd bevettük magunkat az út nélküli erdőbe. Az előrehaladásunkat susnya és víz vájta árkok nehezítették, időlegesen állatösvények könnyítették. Lordunk céltudatosan csörtetett elő [bizonyára a vadászatok alkalmával szerezte eme képességet ;-))], hogy alig értük utol. Egy susnyás részen áttörve gyümölcsös kerítése mellé értünk, ahol megintcsak nem volt út. Ötlet: haladjunk a gyümölcsös kerítése mellett. Ez rendben is volt egy darabig, de aztán makacs növényzet állta utunkat. Úgyhogy újra a fák közé vettük be magunkat. Felvetődött, hogy Attila lője-e be a telefonjában a GPS-t, melyet 2:1:0 szavazat eredményeként el is kezdett. Ám közben továbbhaladtunk, s még a GPS beüzemelése előtt kivergődtünk egy földútra. 

Zoltán itt már tudni vélte, mi a helyzet, s mikor hamarosan rábukkantunk a Kékkő Tanösvény egy útjelzőjére és tájékoztató táblájára is, helye nem volt már bizonytalankodásnak. Dinamikus léptekkel haladtunk a közeli Szentbékkálla irányába, főleg hogy kezdtünk megéhezni, s a kapuccino vagy efféle is egyre gyakrabban szóba került, mint szükségleteink egyre magasabbra kúszó vágya (legalábbis Dórának és nekem). 

találkoztunk őszi kikericcsel is

Hamar rátaláltunk a kőtengerre, mely Szentbékkálla egyik (ha nem a leg-) fő(bb) nevezetessége. Sok-sok-sok kő hever itt mindenfelé, néhol széles sima kőfelületek nőnek ki a talajból, máshol viszont magas ingókő figyel. Változatosan szépséges egy tájék! 

Érdekes, amit olvasok a kialakulásáról. Azt írják, a Pannon-tenger homokpadjai voltak itt, amit a vulkanizmus idején feltörő hévízes források összecementáltak kemény kőzetté, melyet a későbbiekben főként a szélerózió formált. 

a nagy ingókő [tényleg ing :-)]

tenger köves (fotó: Attila)

Megintcsak Attila bukkant leletre: gyönyörű fekete kökörcsint lelt itt fel (Attilában egyértelműen kökörcsin-detektor működik, ahogy majd a későbbiek is mutatják).

fekete kökörcsin

Egyre gyötrőbb módon jelent meg az igény bennünk valamiféle vendéglátó egység iránt. Társaim egyre fantáziáltak levesekről, esetleg némi komolyabb étekről is, én vágyaimban megmaradtam a kapuccinonál, vagy valami efféle kakaós-csokis meleg sűrű italnál. Mindenesetre úgy döntöttünk: most elbaktatunk a faluba, keresünk valami helyet, s mihelyst kielégültek fentebbi vágyaink, visszatérünk, s jobban körülnézünk a kőtengernél.

Úgyhogy elporoztunk a faluba, ahol először az Eszter Panziót és vendéglőt leltük fel. Az előtte parkoló Audik, BMW-k s az általunk látott népféleségek arra engedtek következtetni, hogy ez talán nem nekünk való hely, s inkább a kocsma felé tértünk, ahol amúgy is a kékpecsét lakott. Jahh, azt nem mondtam, de ez az egész kéktúrának indult, egyéb helyekkel megspékelve, és Dóra és Attila hozták is a füzetjüket pecsételési célzattal (Zolltánnak és nekem már kész ez a rész). 

Ám a kiskocsma legnagyobb bánatunkra nem volt nyitva. Konkrétan nem sokkal érkezésünk előtt zárt be (d.u. 13 órakor), s csak 17-kor nyitott ki legközelebb. Az asztalokhoz telepedtünk, Dóráék pecsételtek, eszegettük kis elemózsiánk maradványait, s törtük a fejünket, mi legyen most velünk. Dóra elindult, hogy keressen egy embert, akitől megkérdezheti: van-e még kocsma a faluban. Nehezen akadt helyi erő, de végül egy kistraktorral érkező bácsi azt mondta, nincs más vendéglátó hely, csak ez a kocsma és az Eszter. Úgyhogy a nagy szükségben betértünk az Eszterbe.

Épp kocaturisták lebzseltek, így leültünk egy kinti asztalhoz. Mellettünk borsólevest ettek üvegtálikákból - hát nekem ez a látvány meghozta a kedvemet egy fincsi borsóleveshez. Eme vágyamat gyorsan eloszlatta a pincér csaj, mikor meghozta számunkra az étlapot, és közölte, hogy nem sokmindenük van, s konkrétan a levesük mind elfogyott...

Aztán meg mivel Zoltánnak és nekem is van SZÉP kártyánk, ajánlottam, meghívunk mindenkit valamire a kártyáról (mivel kint ki volt írva, hogy ez egy SZÉPkártya elfogadóhely). Mind 1-1 kapuccino rendelése mellett döntöttünk - míg aztán közölte a csaj, hogy ilyen kis tételt nem lehet SZÉP-kártyával fizetni... Kérdem tőle: egyben sem? Mire ő: 5000 Ft alatt nem lehet... S ment a dolgára.

S így a hely egyöntetűen és hiánytalanul elnyerte unszimpátiánkat. (Ezt csak tetézte, hogy a rendelésünket is ezer év múlva hozták csak ki...) Meg is egyeztünk: borravaló itt nem lesz. 

A kapuccino azért jól esett, bár én kétszer ilyen mennyiséggel még elégedettebb lettem volna. Véleményt cseréltünk a déja vu kérdésében, s szóba került az eme létezésen kívüli más létezés is, valamint a tudományos kutatások fontossága. Színes vélemények voltak :-) 

Távoztunk, s irányt vettünk a kéken a Velétei-palotarom felé. Az utcában egy szép ebet vettem észre egy kerítés kőrészén napozni, s mikor hozzászóltam, s csóválni kezdte a farkát, eldőlt: muszáj megsimogatnom! Így is lett, mindkettőnk megelégedésére :-)

szentbékkállai aranyos kutyaeb :-) (fotó: Attila)

Helyes kis utakon haladva értünk el a Velétei-palotaromhoz. Történelmét illetve elég titokzatos egy valami ez, ahogy olvasom, nem sokmindent tudnak róla. Ma pedig így fest:

a Velétei-palotarom

Utunk visszavitt a faluba, majd annak egy részén átkígyózva megint a kőtenger felé tartottunk. Az út menti kálváriát lefotóztam kedves ismerősömnek kálváriás blogja számára.

Most, hogy egy kapuccinoval átvertük pocakunkat, jobban körülnéztünk a kőtengernél. Attila kökörcsin-detektora megint talált egy szép példányt, és olyan príma fotót lőtt róla, hogy csodájára járhat mindenki!

fekete kökörcsin (fotó: Attila)

vízi élőlények detektálása

Megtekintettük a madáritatókat is, melyekben Dóra és Attila apró vízi élőlényeket fedezett fel, s vizsgált meg. Fotóztunk virágokat s légyölő galócát. Eztán utunkat az ingókő felé vettük, s mind megmásztuk. Lejöttöm után bevackoltam magam a kő aljában lévő bivaküregbe, melyet Zoltán dokumentált, majd vezényelt, majd konstatált :-))) Csak a legviccesebb képet mutatom, melyen szétnevettük magunkat:

"nézz meglepetten!" (fotó: Lord Zollltán) :-))

Miután kellőképp kivirgonckodtuk-kibohóckodtuk-kitudóskodtuk magunkat, indultunk következő célpontunk, az én nagy kedvencem, a Csobánc felé. Ám nem sokkal hogy elhagytuk a kőtengert, az út egy kanyarulatában kutyák tűntek fel. Elébb egy nagyobb fehér és egy kisebb barna, majdpedig egy nagy barna. Zoltán tuszakolta volna vissza a kezembe a pillanatnyilag nála lévő fényképezőt, hogy jobban tudjon menekülni, ha kell :-))) Tény, hogy megtorpantunk, mivel nem tudtuk, milyenek lesznek a kutyák. Ahogy a fehér és a kisebb barna megközelítettek, ez utóbbi már kölyöknek tűnt, és szavainkra a fehér is barátságosan lesunyta füleit és csóválta farkát. A kicsi pedig bohóc ügetésbe csapott át, s rohant hozzánk. No, kész, ezek barátságosak szerencsére :-) Dórával jól körülrajongtuk őket, vakargattuk, paskoltuk, simogattuk, ők pedig felettébb élvezték. Közben a nagy barna el-eltűnt a kanyarban, s én szaporázni kezdtem, hogy őt is elérjem. Valami tanya volt jobb kéz felé, onnan jöttek ki az ebek. A nagy barna ott állt. Hatalmas busa fejű állat volt, széles mellkassal - egyszóval elég komoly felépítésű kutya volt. Egyelőre nem lehetett tudni, milyen, csak figyelt, és állt ott. Amikor látta, hogy a kicsit simogatom, elindult felém. Háttal álltam, s Dóra szólt: ne ijedjek meg, mert ott van mögöttem. Hátrasandítottam, ő pedig megszimatolt. Barátság született: ő is barátságos volt :-) Miután megismerkedtünk, őt is megvakargattam. Tiszta boldog voltam :-) Aztán mind rámnyomultak, összegubancolódtunk, s úgy nézünk ki Attila fotóján, mint egy nagy boldog család :-))

Busával és családjával :-)

Busa a többiekhez nem ment oda, de a kicsi és a fehér Dóráéknak is hízelgett.

Rendkívül cukkok voltak, s bizony ilyenkor nem könnyű az elszakadás számomra... A kicsi és a fehér jöttek még egy darabig, de inkább csak kikísértek, nem akartak eljönni velünk.

Kicsivel odébb lovak legeltek, kik érdeklődve jöttek oda hozzánk a villanypásztorhoz. Ők is nagyon aranyos és kíváncsi állatkák :-)

Átkeltünk virágos réteken, megismerkedtünk egy szongáliai cselőpókkal (köszönet a guglinak, magamtól nem bírtam a nevét pontosan megjegyezni :-D), majd aztán hamarosan szembetaláltuk magunkat a Csobánccal. Zolltánnal felidéztük, milyen monumentálisan tud az ember fölé magasodni ez a hegy, amikor egy 50 km-es TT-n Gyulakeszi irányából a tikkadt túrázó közelíti... Ebből az irányból most nem volt sem olyan alakú, sem olyan mord gigantusz. 

előttünk a Csobánc

Ismervén az utat, mely felvisz rá, már az aljában előirányoztam, hogy majd fent találkozunk (sejtvén, hogy majd utolsóként érek fel). Ám Dóra és Attila tettek egy kis kitérőt dolguk végett, így aztán kétrét szakadva értünk fel. Mihelyst ráálltam kedvenc kilátós sziklácskámra, s rajongva ittam be az imádott látványt, már sejtettem, hogy Dóra ettől totál odáig lesz :-) Mindeközben egy siklóernyős fazon húzott fel-alá fölöttünk, őt nézve is oda voltam gyönyörűségemben: átérezni véltem, milyen lenne, ha én repkednék odafent... Egyszer szeretném kipróbálni :-)

a világ egyik legfönségesebb panorámája

Hát így voltunk... Újra, a Csobáncon! Ide időnként el kell jönnöm :-)

Hamar megint öltözködtünk, mert nagy és hűvös szél fújt. Letelepedtünk, s most ettük fel végképp az étkeink maradványait (Zoltán valahonnan előkerült 2 db HT kekszét is). Közben szürkülni is kezdett az ég, úgyhogy Attila megnézte, mikor megy valami busz, amit valahol elkaphatunk. Szerencsénk volt: nagyjából 1 óra múlva ment egy busz Gyulakesziből, ez pont elég arra, hogy még megtekintsük Csobánc várát, s lezúzzunk a faluba. (-Roppant sok vár van e vidéken! Nem tudnék betelni velük!-)

Végigbaktattunk tehát a Csobánc szélén, s a várromokhoz mentünk. Dóra fürgén felkúszott egy falmaradványra, s onnan fotózott. Körülnézelődtünk, főként a kilátást csodáltuk. 

Dóra, a diadalmas várhódító :-)

Dóra fotója a magyar zászlóról, háttérben a Badacsony, a Gulács és a Tóti-hegy

mink a várnál (fotó: Dóra)

Az idő sürgetésének engedve utunkat lefelé vettük, s mai túránk zárásaként lesiettünk Gyulakeszire. Pont be is sötétedett, mire leértünk, s mi pont elég fáradtak is voltunk, így örömmel nyúltunk el a busz ülésein, hogy azt a röpke negyed órás utat végigélvezzük Tapolcáig.

Ám a napunknak még nem volt vége, mivelhogy eme hétvégén került megrendezésre Tapolcán a III. Tapolcai Pisztráng és Bor Fesztivál. Így aztán ahogy leszálltunk a buszról, a Malom-tó felé vettük az irányt. Zolltán profi idegenvezető arcot vett magára, s főként a most először itt járó Dórát és Attilát tájékoztatta mindenféle útbaeső dologról. No persze én is figyeltem rendesen.

Azt hittem, ezer ember lesz majd a tónál, de szerencsére olyan irdatlan tömeg nem volt. Először végigtekintettük az evős-ivós bódék kínálatát, s konstatáltuk, hogy a pisztrángot mindenhol 1900 Ft-ért adják (darabját). Voltak aztán hozzá többféle extrák is + 400-ért, úgymint mandula, vagy vargányamártás stb. Lehetett mindenféle bort is kóstolgatni, pl. rajongva fedeztem fel az eperbort, bár úgyis tudtam, hogy az ára miatt nem fogok inni (meg sem néztem, mennyi). Végigmentünk a malom melletti új fajáraton, melyet még én sem láttam. Aztán úgy döntöttünk: eszünk pisztrángot, majd utána megnézzük a kézműves vásár kínálatát is. Ketten-ketten fogyasztottunk egy-egy pisztrángot, s most jöttünk rá, hogy bár a fejlámpa a túrázásnál ma nem kellett, de most igencsak kapóra jött! Dóránál és nálam volt fejlámpa, úgyhogy mindkét páros tudott fénynél eszegetni. Ugyanis csontsötét volt, s mi halat ettünk... Ez így nekem szokatlan párosítás :-) 

Én nem figyeltem a többi emberre, de Dóra szerint többen megbámésztak minket, hogy mily ötletesek vagyunk a fejlámpánkkal :-)

Utána végigsétáltunk a kézműves portékások standjai előtt, kik közül többen már pakoltak összefelé. Én kissé csüggedten vonszoltam magam, ugyanis nem mertem semmire költeni... Pedig micsoda jó dolgok voltak! Zoltán és Dóráék is vettek 1-1 szappant, mást nem.

Eztán kezdett nagyjából a Cimbaliband, úgyhogy kicsit lecsüccsentünk hallgatni őket. Aztán pedig hazaindultunk. Otthon Zolltán anyukája a már megszokott terülj asztalkámat kínálta volna fel, de most nem nagyon voltunk éhesek, mindössze Zoltán és én ettünk némi gyümölcslevest, valamint a sütikből és gyümölcsökből mind csipegettünk. Megnéztük aztán mindkét fotógép fényképeit, jókat mulattunk időnként a képeken, aztán ki kellett találni a másnapi haditervet, mely folyton változott, akár egy amőba :-))

Mivel az 1. napunk leírása elég hosszúra sikeredett [szerintem elég sok élmény esett meg velünk :-)], úgy döntöttem, két részletben publikálom kalandjainkat. Úgyhogy ennyit mára, folytatás hamarosan a 2. napunkról :-)