OKT: Visegrád - Dobogókő

Meglepő módon ez a viszonylag jól megközelíthető, ámde mégis szép szakasz még pecsét nélkül árválkodott Dóri füzetében, és nekem is csak a Sikárosi-erdészház és a Dobogókő volt kipipálva. (Bezzeg Diáéknak már megvolt, írtak is róla.) Egy őszies pénteken (?) ezért a Visegrádi-hegységre helyeztük a célkeresztet: irány Visegrád!

Viszonylag későn, 9 óra tájban szálltunk le a buszról a Nagymarosra induló komp kikötőjében, a pénztárnál rögtön pecsételhettünk. A Duna-parton meglepően hideg fogadott minket, élénk szél is csökkentette a hőérzetünket, így határozott tempóban indultunk el a kék mentén a vár felé. A városban találtunk egy szép házat, amelyet a molnárfecskék is nagyon díjaztak, sorakoztak rajta a fészkek. Ritka látvány ez ma már!

A visegrádi fecskés ház

A lakott részekről kiérve a kálváriát érintettük. Egy kiszáradt fán egy nagy fakopáncs kopogott, mi pedig már nem fáztunk.

Kálvária

Nagy fakopáncs

A Fellegvár felé

A várnál sajnos nem kellett pecsételni, pedig a helyhez igazán illett volna egy check-point. Ehelyett tovább mentünk a Nagy-Villámhoz. Nem volt egyértelmű, hol rejtőzhet a pecsét, talán két büfészerűség is volt ott rögtön, de mindkettő zárva. Aztán kicsit messzebb, a Nagy-Villám nevű hegy északi részén, egy dombtetőn, a szintén zárva tartó Nagyvillám Étteremben érdeklődtünk egy helyi dolgozótól - szerencsére jó helyen jártunk, náluk volt a pecsét. Az étterem amúgy elég imponálóan néz ki, hétköznapiság és egyszerűség legapróbb gyanúját is próbálja elhessegetni a látogatóból. Valójában hangulatos helynek tűnt, a gyógynövényes kertjük pedig kimondottan tetszett.

Ruta

Nagyvillám étterem

A közelben van a Nagyvillám bobpálya, ezt is megcsodáltuk. (Vártuk, hogy jöjjön Bobby Ewing, de nem jött.)

Bobpálya

Innentől jórészt erdőben haladtunk. Nagyon szépek voltak a színeződő lombok, főleg a barkócaberkenyéket figyeltük áhitattal. Néhány km megtétele után kezdtünk megéhezni, ezért amikor felértünk egy nagyobb emelkedőn hegytetőnek tűnő pozícióba (a Borjú-főre), egy barátságos kis tisztáson tízóraihoz láttunk. Kicsit még mindig hűvös volt, és az is maradt egész nap. A köd kezdett picit felszállni, de még mindig messze nem voltak ideálisak a fényviszonyok fotózáshoz, ezért sem készült olyan sok kép ezen a túrán. Érdekes módon a szirti gyöngyvessző, egy szórványos előfordulású, sziklai cserjefaj, éppen virágzott és bimbókat hozott, akár tavasszal.

Szirti gyöngyvessző

Kilátás

Az erdőben amúgy többfelé dolgozott az erdészet, dőltek a fák...

Nem sokára néhány rétet érintettünk, ahol kicsit elbogarásztuk az időt.

Lómenta

Szádor

Dóri a réten :)

A Nagy-Villám után a Pap-réten kellett pecsételnünk, viszont sajnos a ládikóban nem találtunk tintapárnát a pecsét mellett. Elsőre megszeppentünk, hiszen nálunk sem volt párna, de aztán beindult a fantáziánk. Érett szedret kezdtünk keresni, az elég jól fog - gondoltuk. De a szedrek sajnos még kemények és pirosak voltak. De a Természet nem hagyott minket cserben: találtunk egy tintagombát! Leszedtük, és a kalapjából kifacsart, sötét nedvbe mártogattuk a pecsétet, azzal próbáltunk minél esztétikusabban igazolni ittjártunkat. A végére egész jól ment.

Pecsételés a tintagombával 1...

...2

Így sikerült

A Pap-rét után Pilisszentlászlón a kocsmában pecsételtünk, de nem tértünk be hosszabb időre, mert fogytán volt az idő. Innen erdőben haladtunk, egy idő után a Bükkös-patak völgyében. Egy sziklán az előttünk arra járó, jó kedvű túrázók kavicsokat pakoltak egymásra, s mivel mi is a jó kedvű túrázók közé soroltuk magunkat, csatlakoztunk a közös alkotáshoz.

Bükkös-patak

A közös mű

Kő kövön maradt :)

A sikárosi erdészház pecsételőhelye következett, ahol pihenőt tartottunk, utána viszont szaporáznunk kellett lépteinket, mert közelgett az este. Az erdészház után van egy terelés, a régi kék jelzés helyett (a táblák szerint) piroson kell haladni az erdészet tevékenysége miatt. A valóságban azonban a kéket átfestették úgy, hogy kövesse a piros jelzést, így nem kell letérni a kékről, lehet követni a friss, ropogós, kék sávot. Ez a kék meredeken emelkedik Dobogókőig, mi "húzóra" lenyomtuk, bár a végén már éreztük a lábainkat.

Megérkeztünk Dobogókőre, amely végcélunk és aznapi utolsó pecsételőhelyünk volt. Már előző nap este óta a turistaház híres, almás pitéjéről és forralt boráról álmodoztunk, ehhez képest egyik sem állt rendelkezésre, sőt, a megfáradt vándoroknak oly' jól eső vendéglátói meleg fogadtatás is hiánycikk volt aznap. Nagy nehezen azért erőltetett a pincérlány egy kis mosolyt az arcára, amikor rendeltünk teát, de ezt még gyakorolnia kell. Valamit enni is akartunk, Dóri igen gusztusos hagymakrémlevest választott cipóban, én húslevest, ami kellemes meglepetésemre vadhúsból készült. A levesek jók voltak, az áruk is tűrhető, a teát azonban nem javaslom: bár nem emlékszem pontosan, de a tea ára a térfogat arányában kb. annyi lehetett, mint a leves.

Hagymaleves cipóban

Azért jó túra volt, szerencsére olyan napot fogtunk ki, amikor nincs elárasztva Dobogókő környéke a kirándulók tömegével.