Tanúhegyek nyomában 40 TT

Az ötlet megintcsak Zoltánunk lelkén szárad, miszerint menjünk, és nyomassuk le majdnem ugyanazt a TT-t, mint amit tavasszal tettünk 50 km-en és 2080 m szinten keresztül a Balaton-felvidék tanúhegyein! Csak most 40 km lenne és 1600 m szint, és ellenkező irányba. Én pedig - gyönge jellem lévén - igent mondtam. ;-)

Így indultunk tehát neki november 24-én a túrának Badacsonytomajon, miután feltettem az újonnan beszerzett vacijó csősálamat, hogy részt vegyen léte első bevetésén!

remek csősál Puszedlivel

A tomaji ált.suliban, azaz a rajnál voltunk már reggel 7 előtt, így sikerült is néhányadikként (én a 8-as sorszámot kaptam ha jól emlékszem (Zolltán volnék)) 7:01-kor rajtolnunk. Szinte rögtön kezdetét vette a hegymenet: irány a Badacsony! Ugyan a tavaszi túránk is ezzel a lépéssel nyitott (akkor Tördemicről kellett felnyargalni rögvest a Badacsonyra), de én most megtapasztaltam a kettő között eget és földet. Akkor könnyen repültem fel a "hegyre", ám most hamar kifogyott a szuflám, s azonmód vonszoltam magam. Közben egyre jobban beködösödött minden, s felhőben jártunk. A páratartalom vad értékeket közelíthetett. 

Én pedig hamarosan már szabályosan rosszul voltam. Egyre az forgott a fejemben, hogy túlvállaltam magam, hogy ma nem fog menni valamiért... (Hej, pedig előző este micsoda jó falatokat ehettünk Zoli anyukája jóvoltából! Köszönet neki érte!) Túratársaink sorra előztek, Zoltán pedig előzékenyen megvárt mindig. 

Felvergődtem azért, s az új Kisfaludy-kilátónál megkaptuk első matricánkat. 

Egy érdekesség: a túra tele volt ún. feltételes ellenőrzőpontokkal. Ez azt jelentette, hogy ezek a pontok vagy voltak, vagy nem, s ha voltak is, ember ott nem volt, csak egy fára kiakasztott halom matrica, ami önkiszolgáló módban működött. Ez számomra érdekes volt, még ilyennel nem találkoztam TT-n.

Alighogy sík, majd lejtős terepet éreztem a talpam alatt, elszállt minden fáradtságom, és jó érzésekkel caplattam. Micsoda különbség volt!

Tördemicen keresztül hagytuk el első tanúhegyünket, a Badacsonyt, s indultunk hosszas aszfaltúton Szigliget felé. Kezdtünk éhesek lenni, s ennek erősödésével a várban tervezett étkezésünket előrébb hoztuk, méghozzá az Avasi templomromhoz. Ez elvileg egy feltételes pont is volt egyben, de nem működött, nem találtunk sehol kirakott matricákat. Úgyhogy lecsüccsentünk egy padra, és 10 percet adtunk magunknak, hogy megkajáljunk. De jól is esett!

igazolóm

Szaporáztunk aztán a vár felé, ugyanis a következő "éles" EP ott volt. Mint kiderült: konkrétan a vár majdnem legmagasabb traktusában. A felmászás megintcsak visszavetett sebességemben, ám kárpótolt a fent kapott 3 féle nápolyi. Nem időztünk sokat, indultunk máris tovább.

Azzal számoltunk, hogy világosban biztosan nem fogunk végezni a túrával. Zollltánnak volt fejlámpája szerencsére, én viszont a megint gyengélkedő fejlámpámat sem hoztam magammal. Mindegy, nem aggódtunk ezen, az élet majd megoldja.

Sajnos megint hosszú aszfaltos szakasz következett, melyen megközelítettük a Szent György-hegyet, következő tanúhegyünket. Ahogy kezdetét vette a hegy megmászása, egyenes arányosságban fáradtam. Elhagytuk a Lengyel-kápolnát, a mellette lévő patinás épületet, majd az Oroszlános-kutat is (de csak miután megmerítettük benne tenyerünket néhány nyelet víz érdekében). Hosszas emelkedés következett, amit lassan de biztosan abszolváltam. Így értünk fel e tanúhegy csúcsára, s kaptuk meg a matricánkat egy sátorba behúzódott, hálózsákba csomagolt pontőrtől. Ekkor már látszott, milyen ötletesen oldották meg a matricákat: szétvágott panorámafotót használtak! Tetszett :-)

A lefelé ereszkedés számomra mennyei volt, Zolltánnak már kevésbé - a szokásos térdpanaszok miatt, melyek bár nem voltak erőteljesek, de úgy emlékszem, már érezte őket kicsit. 

"...folytatjuk a túrát a helyenként meglehetősen mocorkás, nehezen járható K háromszög jelzésen" - olvastuk az itinerben. Mi, mocorkás...?? Ezt a szót nem ismertük. Azóta utánanéztünk, és tök érdekes: elvileg túrázós körökben használt kifejezés, mely a némileg benőtt, dzsindzsás utat hivatott leírni. 

A bazaltorgonák mellett (melyeket most gyakorlatilag pillantásra sem méltattunk, mily galádság...) leereszkedtünk a kulcsosházhoz, ahol Zollltán pótolta a hiányzó kékpecsétjét, majd még egy kicsit lejjebb megtaláltuk a túra frissítőpontját. Atyaég, hát ez csodálatos volt!!! Többféle zsíroskenyér, csemege uborka és savanyúság, forralt bor és forró tea kellette magát! Ellenállhatatlan vágy vitt a zsíros kenyerek irányába, és 3 szeletet kivégeztem, valamint több kupa (termoszkupak) forralt bort magamba öntöttem. El nem tudom mondani, mennyire jól esett! Ez a frissítő pont nagyon kellett! Zollltán is örömmel fogyasztott (demég mekkorával!!!! :). 

Kellemesen feltöltekezve folytattuk hát utunkat Gyulakeszi irányába. Találgattunk, melyik volt az a hely, ahol a tavaszi túrán felfelé másztunkban kipurcanva nyúltam el a fűben, majd hamarosan szőlők közül kiérve megint betonutat kereszteztünk, aztán pedig szántó mellett haladtunk. Vidáman átkeltünk (vagy csak én? :-)) egy patak félig leszakadt hidacskáján, bematricáztunk egy feltételes pontot, majd tempóztunk tova. Átszeltük Gyulakeszit, majd feltekintettük az előttünk magasodó Csobáncra, és győztünk káromkodni... Rohadt magasnak tűnt!! Úristen, ezt is meg kell mászni...

Mit volt mit tenni, nekiláttunk. A hegy terebélyes szoknyáján még volt egy feltételes pont, mely némi kitérőt követelt, aztán kezdődött a keményebb emelkedő. Szépen komótosan csúsztam felfelé, Zoltán nem várt be, csak fentebb egy jókilátós kanyarulatban elhelyezett padon. Ott tespedt, miközben én gürcöltem.... ;-)

A Csobánc egy álom egyébként, én imádom bájait. A hegytető felé közelítve illatos füstöt hozott a szél, mely tartósnak bizonyult, és sokat dobott komfortérzetemen. A pontőrök tüzeltek; kaptunk matricát és aszalt sárgabarackot, majd én jeleztem igényemet, hogy nem óhajtok pihenni, menjünk is tovább. Így nekiindultunk a meredek, köves levezető ösvénynek, mely a kékre köti rá a hegyet. A leúton Zolltán maradt hátra (épp fordítva működünk), s én bevártam. 

útvonalunk

 Kékeztünk Káptalantóti felé, hamarosan megint aszfalton. A faluban Zoltán tájékoztatott, hogy a kékpecsét már nem abban a kocsmában lelhető fel, ahol eddig, hanem egy közeli másikban. 

Az itiner utasításának engedve elhagytuk hőn szeretett kékünket, s egy nagy kerülővel kezdtünk a Tóti-hegy megmászásába. A hegyet gyakorlatilag megkerültük, s hátulról támadtuk be. De addig még sokat kellett sunyi emelkedőn kaptatnunk, s már éreztük a fáradtságot jócskán. Zollltán az után áhítozott, hogy lábait lógatva ülhessen valahol...

Ráfordultunk aztán a kis ösvényre, mely meredeken mászik fel a hegyre. Nehezítő tényezőként folyamatosan érkeztek szembe az emberek a szűk ösvényen, mivel a pont teljesítése után ugyanezen az úton lehet csak lejönni a hegyről. Az ösvény ráadásul meredek, és kellőképp saras ahhoz, hogy eső után csússzon, mint egy szánkópálya. Most olyan közepesen volt nehéz az út.

Zolltán itt megint felment a maga tempójában, s én is az enyémben. Kifáradva értem fel, s örömmel láttam, hogy van kilátásunk, elsőként ezen a napon. A felhők oszlottak, a horizont már tiszta volt, bár sokat nem értünk vele, hisz már esteledett. Ennek ellenére láttuk a Balatont!

Most sem akartam tartósan pihenni, hisz tudtam, hogy a lefelé út számomra pihentető. 

Lefelé megint a saját tempónkban érkeztünk, azaz most én vártam be alant Zoltánt. Fáradtsági fokom lassan egyre feljebb kúszott, s ezt csak erősítette a tudat, hogy még egy tanúhegy megmászása visszavan: a Gulács még ránk vár.

Határozottan alkonyult. Tudtuk, hogy onnan már biztosan sötétben jövünk le, de inkább valószínű, hogy felfelé is úgy megyünk. 

Az itiner számomra nagyon vonzóan írta le a Gulácsra vezető utat: "csigavonalban feltekeredünk a Gulács csúcsára". Neki is láttunk a dolognak. Sokan már fejlámpáztak, de én még nem kapcsoltam volna be az enyémet, ha lett volna, mert ebben az átmeneti időszakban inkább szeretek még a saját szememre hagyatkozni lámpa nélkül, úgy még többet látok. Zoltán hamarosan bekapcsolta az övét, s kis konvojunk így haladt. Közben ugyanúgy, mint a Tóti-hegyen, szembe jöttek emberek a szűk ösvényen, s felváltva engedtük el egymást. 

Az út a Gulácsra alig észrevehetően emelkedik, viszont olyan hosszú a csigázás miatt, hogy néha már aszittem, lementünk a térképről. Ezt persze cáfolta a sok szembejövő ember, s élt bennem a vágy, hogy megkérdezzem őket: ugyan milyen messze van még a csúcs. De egy ilyen kérdésre hogyan lehet felelni...? Véleményem szerint semmi értelmezhető módon, így inkább hagytam, és faltuk a távot.

Teljesen sötét lett, s mi alattunk csillogó fényekként láthattuk a településeket. 

Kb. 105 év menetelés után felértünk a csúcsra, ahol megkaptuk utolsó matricánkat, s így összeállt két szép panorámakép az igazolófüzetünkben, jóllehet ebből akkor semmit nem láttunk.

A leúton Zoltán haladt elöl a lámpájával, mögénk pedig hamarosan besorolt egy pasas szintén lámpával, ami nekem külön jó volt, hisz nekem is jutott a fényéből. Így haladtunk egy darabig önkéntelenül, majd egy alkalommal, mikor majdnem elhagyott minket, megkértük, menjünk így le, mivel nekem nincs lámpám. Készségesen beleegyezett, s valóban, csak a "hegy" aljában váltak el útjaink, s ő elgaloppolt. 

Most már igyekeztünk végcélunk, Tomaj felé. Megtárgyaltuk, ki hogy érzi magát. Én általánosságban fáradt voltam, viszont elég jól belejöttem a gyenge kezdésem után. A jobb bokám és lábfejem viszont meglehetősen fájtak. Zoltán pedig majd itt megosztja velünk, hogyan érezte magát, ha lesz kedve hozzá :-) .......
Remek volt!!!! :) Mi mást is mondhatnék :) Részemről szintén nagyon jól éreztem magam. Ahogy Dia is említette, elég nehezen indult a nap, nem értem mi volt vele, lehet elfelejtette a reggeli gyorsítóját beszedni, de azért csak felkínlódtuk magunkat a Badacsonyra, onnan meg már ment minden, mint a karikacsapás. Szerintem a szervezete nem bírta a 100%-os páratartalmat, az elején én is fulladtam kicsit, utána viszont külön jól éreztem magam, miközben átjárta a tüdőmet a hideg párás levegő. Jobb lett volna ha a köd csak a medencében ül meg, és ezáltal gyönyörű kilátásokban lett volna részünk. Engem mindenesetre a Tótiról nyíló lenyugvó napos vérvörös Balaton látványa az egész napért kárpótolt. Szégyellem, de én még életemben nem jártam a Gulácson... Pedig az is milyen gyönyörű! Meg is fogadtuk Diával, h. egyszer majd világosban is kipróbáljuk a felfelé vezető csigavonalat. A felfelé utat tűzijátékkal ünnepeltük :) Valószínűleg Katalin-napi mulatság volt Tomajon, és ennek örömtüzeit láthattuk a felfelé kanyargózás közben. A lábam részemről jól bírta így is. Meredekek ezek a tanúhegyek, na. De az újonnan beszerzett túrabotom remek szolgálatot tett, anélkül innentől kezdve egy tapodtat sem :) Annyi még, h. a Szt.-György hegyen nem hiányzó pecsétemet pótoltam, hanem nekiálltam a tapolcai természetjáró szakosztály által kiírt Tapolca és környéke túrázó mozgalomnak, ennek keretében kell bejárni a környék hegyeit. Nem akartam mindent összeszedni, de 3 helyen beszereztem aznap az igazolásokat.

Kereszteznünk kellett egy négysávos utat, majd egy utolsó feltételes pont utolsó matricáinak felélése után hosszú egyenesen becaplattunk Tomajra. Az iskolában lecsekkoltunk, s átvehettük oklevelünket és kitűzőnket.

kitűző méretaránnyal

Felfedeztem, hogy a zsíroskenyér-parti itt is megtalálható: az ebédlőben ugyanolyan ínycsiklandó kenyereket és teát tettek közzé, mint azon a bizonyos zseniális frissítőponton. Megint benyomtam vagy két kenyeret, és megteáztam. Csodás volt...

Nem sokat vakaróztunk, mert hamarosan ment egy busz Tapolcára. Boldogan omlottunk el a busz puha melegében, s igyekeztünk nem gondolni arra, hogy Tapolcán még x km gyaloglás vár ránk a buszpályaudvartól Zoltánék lakásáig...

Összességében: szuperzsírkirály túra volt, amit elég nehezen kezdtem meg, de belejöttem, s remek edzésnek bizonyult! Ja, és valójában kb. 45 km-t tettünk meg :-)