Élmények a Fogarasi-havasok gerincén - II. rész

Augusztus 2. szombat

Második napunk reggelén 6-kor megtörtént az ébresztő. Eltérő sebességgel tértünk magunkhoz és pakoltuk össze a motyónkat. Az volt a többségi vélekedés, hogy ne tartsunk hosszadalmas reggelit, hanem induljunk, és majd egy darab menet után egy alkalmas helyen letelepedünk egy kiadósabb étkezésre. Mivel nekem muszáj valamit a gyomromba tennem annak érdekében, hogy néhány 100 m után ne kezdjen el folyamatos korgást produkálni, így elővettem egy Giant Bar-t. Ez egy fincsi zabos-magvas, jó tömény szelet, energiával telepumpálva. Épp csak megzörrent a zacskója, mikor is Attila felkapta a fejét, s örömteli kiáltást hallatott: "Úúú, a Dija hozott Giant Bart!!" Kisült, hogy Dórával együtt igen imádják, s majdnem ők is hoztak. A szelet körbekínálást követően eltűnt, s mi 7 és fél 8 között sikerrel vállunkra emeltük zsákunkat, s indultunk a ház fölé magasodó domb irányába. 

A ház mögött jókora szemétkupac emelkedett főként üvegekből... K. Andris saját 3 üvegünk ráhelyezése okán megközelítette a csodás kupacot, mire mögülünk felhangzott a házinéni zsémbes óbégatása... Úgy tűnt, nem tetszik neki, hogy a szennyükre odahelyezzük mi is a magunk apró adagját. Igyekeztünk elkotródni.

Hegymenet kezdődött máris, fel egy fenyvesben, majd áfonyás-törpecserjés vidéken. Hamarosan már a Napsugarak szabad prédájaként haladtunk, s ráláttunk lent a messzeségben a reggel otthagyott tisztásra. Már jóval odébb volt!

Egy rendes pali még lent a háznál elmondta K.Andrisnak, hogy van egy sárga +-tel jelzett letérés, melyen lerövidíthetjük a piros + által elkövetett kunkort, s így előbb lehetünk fent a gerincen. Úgyhogy erre az elágazásra koncentráltunk a későbbiekben.

Felértünk aztán egy megintcsak álomszép fennsíkra, melyet, úgy véltem, az Isten is reggelizésre teremtett. Úgyhogy a fennsík ezennel betöltötte rendeltetését: letelepedtünk, előkerült az Ágiék által hurcolt lábos, melyben teát főztünk, és eszegettük az elemózsiánkat. Közben szemléltük a közelebbi-távolabbi vonulatokat és csúcsokat, vajon melyikeken megyünk majd.

reggelizünk

Egyszer csak Dóra riadtan kiáltott fel: "hol a kolbász??" Kereste ő is, kereste Attila is, majd kerestük mi is, hátha eltettük véletlen, de a kolbász nem volt sehol... Fokozatosan ráeszméltünk, hogy kapcsolat lehet a kolbász eltűnése és aközött, hogy lent a háznál az önjelölt helyi erő többször is figyelmeztetett minket, hogy ne etessük a kutyákat... Ójaj, valszeg az egyik eb lenyúlta a kolbit, mikor a cuccaink szétszórva hevertek... Szegény Dórát teljesen letaglózta ez a felismerés, és több napszakba telt, mire már végül sikerült nevetnie is az eseten.

Továbbhaladva megleltük a sárga + leágazást. Nyájak mellett és között haladtunk el, s én kommunikációba elegyedtem velük :-) Kristálytiszta vizű patakon keltünk át. 

11 óra tájban elértük a Skála-nyerget (Saua Scarii 2125 m), ahol is végre a piros sávval jelzett gerinc útvonalra léptünk. Itt ledepóztunk, hogy vizet keressünk. A térkép Refugiot (bivakkunyhót, menedékkunyhót) jelölt, s valóban, kettő is állt ott. Az egyik egészen korrekt volt, a másik viszont felhagyottnak és szeméttel dúsan megrakottnak látszott...

Refugiok a Skála-nyeregben (fotó: Attila)

A vízlelőhelyet megtaláltuk a kunyhók alatt jóval, s feltöltöttük készletünket. Dóra pedig dalolt... Itt írta az alábbi dalt a "Ha én rózsa volték" c. ének dallamára:

"Ha mormota volték,

kőről-kőre másznék.

Az egyik nagyobbon

egész nap füttyögnék.

És hogyha megunnám,

onnan továbbállnék,

és egy újabb sziklán

élelmet találnék."

Örömmel tölt el, hogy lejegyezhettem, s az utókor számára megörökíthettem e nagybecsű alkotást :-))) Dóra egyébként elképesztő rögtönzőkészséggel rendelkezik, s hozzá még remek hangja is van!

És most szükséges megjegyeznem, hogy ez a túra sok egyéb mellett a dalolásról is szólt. A fő dalnok Dóra volt, de alighogy belekezdett valamibe, K.Andris máris csatlakozott hozzá. Máskor pedig K. Andris vidított fel minket mindenféle általunk nem ismert furcsa együttes dalával. Én a harmadik leglelkesebb énekes voltam, sokszor csatlakoztam a kórushoz, de azt hiszem, 1-2 nappal előbb meguntam, minthogy a túrának vége lett volna :-) Volt továbbá egy dal, mely napról napra visszatért, ráadásul naponként többízben is, végül Attila már alig bírta hallgatni szegény :-))) Ez tehát a túra fő sztárdala, melynek youtube linkjét emelem ide: Szupernem: Tudományos-fantasztikus pop :-D 

Tovább-baktattunk, s felkapaszkodtunk a 2277 m magas Musceaua-csúcsra (Varful Musceaua), ahol már 3 srác heverészve pihent. Bennem dúlt a lelkesedéssel kevert mozgásvágy, pezsgett az energiám, amit itt kézenállással, néhol pedig cigánykerekezéssel vezettem le. Ági ezt le is kapta:

bohémia a Musceaua-csúcson (fotó: Ági)

(fotó: K. Andris)

csipetcsapat (fotó: Cs. Andris)

Leereszkedtünk a közeli Serbotei-nyereghez (Saua Serbotei 2123 m), ahol is két pásztor bácsi üldögélt, távolról figyelve a nyájat. Ahogy közelükbe értünk, a pásztorkutyák is odasompolyogtak körénk. Dórával megint rögtön barátságosan léptünk fel velük szemben, s egy ezt viszonozta is (a többiek közönyössége mellett): odajött simogattatni magát, s közben folyamatosan rágóztak az állkapcsai, csattogtak a fogai.... Ági el is keresztelte emiatt az ebet, sajnos azt elfelejtettem, pontosan minek is (talán Szájrángósnak). Mindenesetre vicces volt, hogy hízeleg, s közben a fogai rágják a nagy semmit :-) Közben Cs. Andris eldiskurált a pásztorokkal, s gyufát adott nekik.

hegyi pásztor (fotó: K. Andris)

Indultunk tovább a Serbota-csúcs felé, amikor is esőfelhők telepedtek a tájra, majd már a csúcson (Varful Serbota 2331 m) voltunk, amikor az ég is elbődült... A vélekedés az volt, hogy csúcson lenni nem biztonságos égzengéses viharban, sem pedig a most következő durva gerincútvonalnak nekivágni vizes köveken, így aztán a sárga +-tel jelzett kerülő úton kezdtünk ereszkedni abból a meggondolásból, hogy lejjebb megyünk, majd várunk kicsit, hogy mi lesz az időjárással. Itt elég sok embert láttunk ereszkedni különböző mélységekben - sok színes folt a nagy szürke hegy testén...
Egy kemény törmelékfolyáson vitt lefelé az út, ahol igencsak óvakodtunk. Majd az ösvény fölötti meredek füves domboldalban várakozó üléspontra helyezkedtünk, s eszegettünk, nézelődtünk. Merthogy nem volt egyértelmű, hogy nekikezd-e komolyan esni az eső, vagy csupán riogat minket a dörgésekkel. Sorsunkban többen is osztoztak, de voltak, akik haladtak tovább útjukon.

esik vagy nem esik? ereszkedés a Serbota-csúcsról a sárga +-en

Elkezdtünk szemlélni egy jóval lejjebb, a törmeléklejtőn féloldalvást heverő srácot. Töprengtünk, mit csinálhat. Többféle vélekedést osztottunk meg egymással: részeg; alszik; művész, aki épp rajzolja a tájat. Majd már távcsővel figyeltük. Közben láttuk, hogy ketten tartanak felé, majd az egyik ottmarad vele, a másik pedig továbbmegy. Ez így már felettébb gyanús volt, hogy valami nincs rendben a sráccal. Láttuk később, hogy feltápászkodik, és indul a másik emberrel lefelé, de alig valamit haladt, s máris visszarogyott. No, itt valami komolyság lehet. Azonban mivel volt segítsége, s mivel az eső sem kezdett rá, mi tovább haladtunk utunkon.

Itt a térképnek nem megfelelő módon s valami fortély révén a sárga + visszatalált a piros sávra, azaz a gerincre, s itt éltük át először a Fogarasi-havasok gerincének vadságát. Össze-vissza egymásra hányt köveken vezetett minket a jelzést, hátunkon a nagy zsák billegett, s néhol merényletet kívánt elkövetni ellenünk. Itt-ott láncok voltak hivatottak kapaszkodási lehetőséget biztosítani, de engem eme láncok megléte sokszor inkább elriasztott használatuktól, lévén sokkal praktikusabb és biztosabb fogásokat leltem a köveken. Csodaszép és jó munkás volt ez a szakasz!

a Serbota-csúcstól a Negoj felé

Közben mindvégig ráláttunk a szerencsétlen srácra, aki még mindig odalent a törmeléken szenvedett. Egy nagyobb csapat haladt felfelé a srác irányába, majd oda is értek hozzá. Jó messze voltak tőlünk, de a hangok viszonylag jól terjedtek, s nekünk magyar szavak ütötték meg a fülünket. A fiúk erre odakiabáltak a lentieknek, hogy megtudakolják, mi a helyzet. Ők azt kiabálták vissza nekünk, hogy ha van térerőnk, akkor hívjuk a hegyimentőket, merthogy a srác valami gyomorrontást szenvedett, s le van gyengülve. Erre mi nekiálltunk a nagy Hegyimentő Hívó Hadműveletnek: előszedtük a telefonjainkat, s megkíséreltünk valamiféle hálózatra rácsatlakozni. Ezen kívül a gerinctúrás könyvet is fellapoztuk, amely legalább hatféle hegyimentő telefonszámot adott meg. Attilának sikerült hálózatra lelnie, így aztán ő próbálta hívni az általunk bediktált telefonszámokat. Az eredmény vegyes volt: hol ki sem csörgött, hol kicsörgött, de nem vették fel, hol fel is vették, de pár szó után megszakadt. Olyan is volt, hogy közölte a hang Attilával, hogy tartsa, ő pedig számtalan percig csak tartotta, míg aztán megunta, s inkább próbált másik számot hívni.
Aztán egyszer csak azt hallottuk, hogy viszonylag folyamatosan beszél. Sikerült olyan valakit elérnie, akinek el tudta mondani az egész helyzetet. Ezt követően lekiabáltuk a lenti magyaroknak, hogy sikerült, beszéltünk a hegyimentőkkel, és hogy jönnek majd. Közben az ő csapatuk egy része is tovább haladt felfelé a törmelékfolyáson, hogy magasabb helyről próbáljanak meg ők is telefonálni.
Miután mi megtettük, amit meg tudtunk tenni, tovább indultunk. Attila később elmondta, hogy fizikai szenvedésein nagyon sokat segített az a lelki plusz, amire azáltal tett szert, hogy segíteni tudott egy rászorulónak (azaz hogy telefonon hívott segítséget).

Nem sokat tudtunk azonban haladni, mert az ég megint nekiállt fenyegetőzni. Szürke esőfellegek lógtak a horizonton, s távoli morajokat hozott a szél. Attila tanácsára megtorpantunk, ledobtuk zsákjainkat, s az volt a terv, hogy most itt várakozunk egy kicsit. Tovább ne menjünk, mert arra már csak magasabb régiók jönnek, vissza pedig néhányan nem különösebben szerettünk volna menni. Úgyhogy dekkoltunk a szanaszétszórt sziklák között. Közben én képviseltem az abszolút optimista oldalt, aki még akkor is váltig állítja, hogy nem fog esni az eső, amikor már látványos esőfüggöny jön egyre közelebb és közelebb, elnyelve sorban a tavat, távolabbi csúcsot, közelebbi csúcsot.... :-) Ment az agyalás, hogy mennyire biztonságos nekünk itt lennünk most, ha majd jól villámlik. Ezen a helyen 1 db sátor felverésére kínálkozott csak hely, egy kis füves placc, de az is elég kitett helyen. Ezt arra az eshetőségre gondolva néztük meg, hogy hátha nem fogunk már tudni továbbmenni ma.

Felmentem egy magasabban lévő, lapos nagy kőre, s onnan tekintettem szét, mikor is szemben a messzi távolban levágott egy hatalmas villám. Rögvest kiabálni kezdtem, hogy érzem az elektromosságot a testemben! Örömmel ugráltam s kacagtam :-))) Addig, míg a többiek fel nem hívták a figyelmemet rá, hogy feláll a hajam... Akkor lesomfordáltam a kőről :-))

Most már nekem is, mint fő-optimistának el kellett ismernem, hogy bizony mindjárt nyakunkon az eső. Nézelődtünk, hol látunk jó búvóhelyeket a kövek közt, ahol meghúzhatnánk magunkat. Egy nagyobb, bedőlt szikla alá betettük a zsákok egy részét, a másik részét egy üregbe helyeztük. Ági és Cs. Andris szintén kerestek maguknak egy üreget, ahová bekucorodtak, K. Andris pedig egy olyan lyukra lelt, mely horizontálisan is elnyúlt, s ő bemászott a legbelső csücskébe. Maradtunk kint hárman. Attila vacillált, hogy vajon mekkora valószínűséggel vág a villám vizes kőbe. Arra jutott, hogy viszonylag nagy valószínűséggel, így aztán nem kellene kövek alá-közé bújni. Dóra és én nem jutottunk saját egyértelmű véleményre a témában, így Attila elgondolását követtük: azaz egy kicsapott polifoamra guggoltunk, magunkra húztuk az esőkabátokat, és vártunk...

Ágiék bivakkuckója (fotó: valamelyikünk)

Így áztok ti! (fotó: Ági)

S meg is jött, amire vártunk. Kaptunk a nyakunkba olyan istenes esőt, hogy győztünk minél kisebbre összekucorodni, felületcsökkentési célokkal. Aztán megjött a jég is, csak úgy kopogott rajtunk, nekem jókat sóztak a fülem tövére a golyóbisok... Dóra rövidnadrágban volt, neki külön fincsi élmény lehetett... Attila földig érő poncsóval takarta be magát, mely viszonylag jól tartott. Rajtam a sokéves esőkabim volt, ami 2 perc után nekiállt átázni, majd ezt a műveletet hamar sikerrel véghez is vitte. Nem is oly sokára már tökéletesen átvizesedett minden ruházatom, és 100%-os alvázmosást is kaptam... Kapucninkba húzódva figyeltük a kövek közt összegyűlő jéggömböcöket. Hamar fázni is kezdtünk, s az eső csak nem akart elállni... Röpke záporban reménykedtem, de ezt a természet megcáfolta. A jég aztán elmúlt, majd az eső is csökkent. Már elő mertünk kukucskálni az ég felé, hogy mit ígér nekünk. Közben vacogtunk igencsak. Abban reménykedtem bőszen, hogy a zsákok nem áztak be, s van száraz holmim.

Úgy tűnt, eláll az eső. Felálltunk szép lassan, ahogyan elzsibbadt lábaink engedték. Bekukkantottam K. Andris üregébe, s megállapítottam, hogy ez bizony olvas a száraz lyukban.... :-D Ágiék is elég jól megúszták... Némileg elgondolkodtunk, hogy valóban megérte-e itt maradna a fedetlenségben, s jól megázni a villámoktól való félelem miatt, s még Attila is arra jutott, hogy hát talán mégsem volt ez olyan jó ötlet... :-))
Dórával nagyokat kacagtunk magunkon, hogy hogy jártunk. Olyan jól esett ez a nevetés! Utána meg is állapítottuk, hogy mennyire jó, hogy nevetni tudunk egy ilyen helyzeten, nem pedig vad hisztibe kezdünk :-)
Nem mondom, hogy melegem lett volna... Meglehetősen rázott a hideg, s nem is nagyon akartam mozdulni, hogy a csupavíz holmi minél kevésbé érjen hozzám. Elég volt csak Dóra csupasz lábaira pillantanom, hogy még jobban fázzak. Dóra azonban nem panaszkodott.

Miután mind előmásztunk, az eső megint rákezdett... Fene megette. K. Andris most egy fedett sziklaperemre terítette polifoamját, és oldalvást ráfeküdt könyvével. Irigykedve néztük egy darabig, majd odasomfordáltunk mellé, szintén a perem alá. Most megint rendesen esett, így aztán itt dekkoltunk. Eddigre a nevetés abbamaradt, és szótlanul várakoztunk, hogy mikor óhajtja abbahagyni az eső. Én már nagyon fáztam.

kellemetlenségében is látványos volt

Aztán csak elállt ez is, és a horizontra tekintve még szivárványt is láttunk! Emellett Napsugarak melengették az imént megáztatott tetőket, s a felhők a völgyekbe szivárogtak.

Némileg vitáztunk arról, hogy mi legyen most, menjünk-e tovább még feljebb. Attila meglehetősen aggódott, hogy még fog jönni valami villámlással vegyített égi előadás. S nem tudtuk, milyen szakasz van előttünk, lesz-e még olyan hely, mely alkalmas sátor felverésére. Én azt mondtam, hogy mivel nagyon fázom, hegymenettel tudnám felmelegíteni magam, s menjünk. (Meg amúgy is menjünk! Ebben Dórával egyetértettünk.) K. Andris felmászott a kövek közt egy darabon, hogy némileg felderítse, mi vár még ránk, majd visszatért, s aztán nagy nehezen megegyeztünk abban, hogy továbbmegyünk.

Úgyhogy vettük a motyónkat, s indultunk. Alig vártam, hogy felmelegedjek. Gyorsan száradós gatyó volt rajtam, ez mondjuk bevált, tényleg hamar száradt.

Közben már az idő is eléggé előrehaladott. Dórával mi meglehetős lendületbe jöttünk, s beszélgetve elcsapattunk. Hamarosan a Cleopatra-nyereghez értünk (Saua Cleopatrei), s már láttuk, amire már közben rájöttünk: a sárga +, melyre a Serbota-csúcsról tértünk át, eredetileg itt csatlakozik vissza a piros sávra. Ezen terveztünk jönni, csak aztán valahogy mégis hamarabb visszatértünk a gerincre. Sebaj.

A Negoj-csúcs már itt volt közel, viszont megmászását elnapoltuk. A nyeregtől jól ráláttunk a déli törmeléklejtőn álló piros sátorra, amit már iszonyat régóta nézegettünk, hogy vajon kik laknak ott. Most úgy döntöttünk, hogy a mai hátralévő feladat sátorhely keresésére és letáborozásra korlátozódik. Megfelelő sátorhelyet az idegen piros lak közelében azonosítottunk, így megkezdtük leereszkedésünket a törmeléken abba az irányba. Dórával mi értünk le elsőként, s sátorhely után koslattunk. Sok füves placc volt itt, így inkább csak a kínálatból kellett válogatni. Meg is lett a hely, s így fél 9 felé táborverésre adtuk a fejünket. Majd kerestem egy főzőkövet, felvertem rajta a gázfőzőt, s étket készítettünk. Közben volt zergenézés, szerencsétlen beteg srácnézés (aki még mindig ugyanott volt a vele lévő emberekkel együtt, de hegyimentők még sehol...), később pedig Attila és K. Andris megismerkedtek a piros sátor lakóival, egy sráccal és csajszival, akik elég későn érkeztek haza.

főzőkőnél bagolysapkában baglyot mímelve :-) (fotó: Attila)

A reggeli ébresztőt hajnali 5-ben szabtuk meg.
Egy eseménydús és fizikailag nem könnyű nappal a hátunk mögött adtuk át magunkat a pihenés gyönyöreinek.

/III. rész következik nem is oly sokára! :-)/