Aggteleki KÉK - 2. rész

Mivel Túrá Zoltán és Cukimókus bejegyzéseire való várakozásunk gyümölcsözőnek bizonyult, elérkezett az idő, hogy publikáljam aggteleki kalandjaink folytatását. Íme tehát!

3. nap

Ma felvirradott az én barlangászós napom is! Azt elfelejtettem említeni, hogy előző este még megkezdődött a mai nap szervezése. Mára ugyanis egy Baradla-barlangi hosszú túra, és egy Kossuth-barlangászat kínálkozott, valamint természetesen felszíni túra. A Baradla-hosszú „öltönyös barlangászat”, ahogyan Zoli szemléletesen kifejezte. Szóval ezt a nagymama is végig tudja járni száraz ruházatban kiskosztümben rózsaszín esernyővel. Viszont a Kossuth! Vizes barlang a javából!

Szóval előző este gondosan felmértem a lehetőségeket: a felszíni túrások Jósvafőtől Zádorfalváig kékeznek, a barlangosok pedig áttúráznak Aggtelekre, ott pedig a föld alatt vissza Jósvafőre, majd d.u. a jósvafőn lévő Kossuth-barlang bejárása (bemászása, -kúszása, -úszása) következik. Gondos mérlegelés után úgy döntöttem tehát, hogy a kaland kedvéért (Hubertus!) ma a föld alá megyek. A Baradlával nem volt gond, oda nem kellett váltóruha, viszont a Kossuth-ba legalábbis két cipő kellett volna. Szerencsére Zoli pártolta barlangász életpályám fellendülését, így rámáldozta a kábé 46-os túrabakiját; ő gumucsimmában ment, én pedig a bakiban.

Így tehát ezen a napon Petivel az utunk elvált, mert ő most túrázni akart, nem barlangászni. Egyébiránt a felszíni túrázók száma ma csupán 4 fő volt.

A Baradlába jó sokan jöttünk. Az első terv az volt – máig sem értem, miért -, hogy busszal megyünk át Aggtelekre. Néhányan így is tettek, viszont szerencsére valaki felvetette, hogy át is túrázhatunk, és a többséget – köztük nyilván engem is – át is vonzotta erre a tervezetre. Így aztán elindultunk, és ezen a szakaszon, Jósvafő és Aggtelek között éltem át igazán az őszi erdő szépségét. Egy darabon magam mentem, és gyönyörű öröm járt át, hogy itt lehetek, hogy a nap színeiben pompázó elhullott leveleken lépek ebben a csodás erdőben. Azt szerettem volna, hogy a kezeim nyúljanak meg a földig, hogy menet közben is tudjam söpörni velük az avart. Gyönyörű volt az egész!

Egyébként sokat beszélgettünk, nevettünk, és olyan jó idő volt, hogy kimelegedtünk. Láttunk sok mikrokarsztformás (karros) sziklát, borókát, és Sanyi szokása szerint lázasan gyűjtögetett, hol egy követ, hol egy formás gyökeret, vagy épp ágat. Aggtelekhez közeledvén füves fennsíkon keltünk át, majd egyszer csak ott voltunk a Baradla-barlang bejárata fölött a magasban, egy kilátós sziklán. Innen már lépcsők vezettek le a barlang bejáratához, ami – nyilván tudjátok – idegenforgalom számára kiépített, evős-ivós, szuveníros placc. Időre kellett érkeznünk, és megint nagyon ügyesek voltunk. Benyomtuk a kék pecsétet, Zoli – a mai főnök – megvette nekünk a belépőt, majd egy nagy csoport nagyobb hányadát kitéve kezdetét vette a barlangi vezetővel a hosszú túra.

Ez nagyjából 7 km-t jelentett, és a végén Jósvafőnél bukkantunk a felszínre. Kaptunk az elején naaaagy fényű lámpákat, melyek – ahogyan azt Zoli bebizonyította volt – bizony lézerkardként is nagyszerűen funkcionáltak. Hullottak a kövek, a cseppkövek, és folyt a vééér! :-) Szóval a túravezetőnk (nem a hivatalos barlangi vezetőre gondolok!) a barlangban teljesen elvesztette vezetői méltóságát, és a benne élő gyermek kiélte magát :-)

Egyébiránt sok-sok szépséges cseppkövet láttunk, de mellőzöm a reklámszöveget, olvashattok erről bővebben itt: Baradla hosszú túra . Volt egy pihenő közben, ahol padok és asztalok voltak (pont mint az erdei pihenőhelyeken), ott lehetett elemózsiát vételezni. Sajnos én elfelejtettem magammal elhozni az élelmet, és az Aggtelekre való áttúrázásunk során a szervezetem feldolgozta a reggelire elfogyasztott szenyót, így Zolihoz fordultam csoki-utánpótlásért, mivel már tegnap is adott. Kaptam most is két Balcsi szeletet, a pihenőnél meg megint körbejártak jó dolgok, és még kolbászka is került, így tudtam élelmet bejuttatni a bendőmbe.

Szóval szép volt nagyon a Baradla, bár kalandosnak abszolút nem mondanám. Már d.u. volt, amikor Jósvafőn napfényre bukkantunk. Ott aztán volt, aki ebédelt a Tengerszem szállodánál lévő étteremben, mi pedig egy maroknyi emberrel elindultunk vissza a szállásra. Ott kajáltam, és felkészültünk a Kossuth-barlangra.

Az aztán kaland volt a javából! Talán 10-en lehettünk, akik vállalkoztunk rá. Mindenki beöltözött, ahogy tudott: a profibbaknak volt overalljuk gumicsimmával, a kevésbé profiknak kék papírszkafander jutott (ez ilyen gyógyszergyári vegyvédelmi holmi volt, és Nagyszájú Éva a melóhelyéről hozta magának), és az abszolút felkészületlenek csak valami rissz-rossz holmit próbáltak magukra húzni. Én ez utóbbi csoportba tartoztam; felhúztam tehát Zoli bakancsát, és a saját gatyómban mentem, mivel volt váltógatyóm. A rissz-rossz ruhákról csak annyit még, hogy a Lafuma polárpulcsimban mentem, amit sajnáltam, de ez megfért jól azzal, hogy mindenképp menni akartam. (Mellesleg utólag mindenből nyomtalanul kimosta a mosógép a vörös lét.)

Megjött tehát a barlangi vezetőnk is, beöltözött ő is, aztán felöltöttük a sisakot, lámpát, és elkészítettük a kezdő csapatfotót. Már erősen sötétedett, mikor elindultunk a közeli barlanghoz, sőt teljesen sötét volt, mire behatoltunk. A hozzáértők megtárgyalták a sorrendet, a vezető bá’ mondott néhány dolgot a barlangról, aztán megkezdtük kalandos utunkat.

Itt nézhettek térképet a barlangról: Kossuth-barlang térképe

Volt ott szűk résen való átpréselődés, piros iszapban négykézláb mászás, éles köveken egyensúlyozás, a falba vert kapcsokon szűk, patak vájta járat falán való átkelés. Nagyon élveztem az egészet! Ment a poénkodás, és István volt olyan elvetemült, hogy elhozta a fényképezőjét, ezért készültek képek is. Eleinte még kerülni próbáltuk a vizeket, de mikor elkerülhetetlen volt a belemenés, és átázott a bakancs, és megtelt a gumicsimma, nem volt többé értelme a kerülgetésnek, és élvezettel gázoltunk benne. Ment az iszapcsata is, nagyon jól éreztük magunkat :-) Aztán elértünk a Tóhoz. Itt a víz alatt kevéssel kifeszített drótok vannak, amik arra hivatottak, hogy menjünk rajtuk, és a barlang falához szintén ilyen drót van rögzítve kapaszkodó gyanánt. Kicsit olyan, mint a klettersteig, csak föld alatt :-) Ahogy ráléptem a drótra, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy rugózva behintáztassam az egészet, és persze meg is tettem :-) Roppant élvezetes volt! A Tó után az iszapos hegy jött, hát ezen nem volt egyszerű felmászni, úgy csúszott. Ekkor már nyakig iszaposak voltunk, sőt kiderült, hogy az amúgy is halovány lámpám fénye miért még haloványabb :-) Igazgatás közben sikerült lekennem iszappal.

Szóval az iszaphegy úgy keletkezett, hogy a barlang tágítása során kotorták ki, és oda borogatták. Deszkalapok voltak lefektetve, hogy visszafelé majd egyszerűen le lehessen csúszdázni rajtuk.

Ami még nagyon emlékezetes volt, az a Stég. Ez egy fémrács odaerősítve, alóla indulnak a búvárok a sötét mélységben a Reménytelen-szifon zugaiba. Jó kis borzongató sztorit adott elő a vezető bá’: itt már 5-6 búvár halálát lelte, amikor a Reménytelen-szifont derítették fel. Az egyik konkrétan beszorult egy résbe, amiről ő úgy vélte, hogy átfér rajta. Elfogyott a levegője, és megfulladt. Mikor megtalálták, már puffadt is volt. Megkérdezték a szüleit: mi legyen, hozzák-e ki, de akkor darabokban, vagy hagyják ott. És kihozták…

Ez, hogy ott ültem a Stégen, és néztem, ahogy a drótkötél eltűnik a víz sötét mélységében a Reménytelen-szifon irányában, elgondolkodtatott. Eddig amiket kipróbáltam, jól sikerültek, nem féltem tőlük, sőt élveztem. De vajon a barlangi búvárkodást bírnám…? Igazán elvetemült emberek lehetnek a barlangi búvárok! Be az ismeretlen sötétbe, egymásra hagyatkozva, hangok nélkül, egy puha közegben… Hogy szólsz a másiknak, hogy hívod fel magadra a figyelmet, ha valamit közölni akarsz…? Igazán kemény lehet.

No, de mentünk tovább, felmásztunk az agyaghegyen, és ami még emlékezetes volt, az a Kád/Medence. Egy szűk járatban haladtunk, és egy helyen csak úgy tudták a járatot tovább tágítani, hogy egy medencét avagy kádat mélyítettek. De ez is olyan szűk, hogy leülve lábbal előre kell belecsúszni, benne úgy derékig vagy még feljebb ér a víz, és két lépés után úgy kell kimászni, hogy a fej legyen előre. Ez befelé még ment is, de kifelé már akárhogy küzdöttem, csak nem bírtam kikecmeregni, Zoli megsegített hát valahogy hátulról :-)

A barlangnak számomra olyan hirtelen lett vége. Egyszer csak utolértem a többieket, akik ott gubbasztottak különböző helyeken, és mondták, hogy másszak be egy kis lyukba, mert csak úgy tudunk majd megfordulni. Bebújtam, majd még Zoli is bebújt, aztán fordult a csapat, és elindultunk kifelé. Vissza ugyanazon az úton haladtunk, mint befelé. Remek volt a lecsúszdázás az agyaghegy deszkáin, jött a küzdelmem a Kádban, és aztán a Tónál a legjobb rész: mi a végén haladó emberek egy nagy csobbanást hallottunk, és ahogy közelebb nyomultunk, hogy megtudjuk, mi történt, kiderült, hogy úszhatunk is akár ahelyett, hogy a drótokon mennénk! (A túravezető csobbanva beleugrott a Tóba.) Ezt négyen vállaltuk be, és nagy örömmel vetettük bele magunkat a Tóba! Isteni volt!!! Nevettünk, prüszköltünk, vigyorogva óbégattam: „de kurva hideg!”. Nyilván már teljesen eláztunk, rajtam a két polár jó súlyú volt, de mit számított már! Úsztunk, nevettünk, nagyon jól éreztük magunkat! Mikor kikászálódtunk a túlparton, István azt mondja: menjünk vissza, most fotóz majd! Így visszacsobbantunk, ráültünk a drótra, akár a fecskék, fotózkodtunk, majd hátrarántottam a társaságot egy ilyen fotó kedvéért :-) Fantörpikusan kalandos volt, nagyon fel voltam villanyozódva! Már a kivezető út többi részére nem is emlékszem, valószínűleg nem volt túl izgis az átéltekhez képest.

Kiérve dideregve vetettük rá magunkat az előzőleg gondosan odakészített páleszre és jägerre. Miután a butykosok néhányszor körbejártak, elindultunk hazafelé. Az előzetes tervekre rácáfolva mégsem rohanva tettük meg az utat a forró víz vonzásának engedve, hanem sétálva.

Előzőleg megmondta a tulaj bácsi, hogy barlangászat után nem lehet bemenni a házba olyan ramaty állapotba. Mivel a fürdők egy különálló épületben voltak, rögvest berontottunk. A fiúk okosan kitalálták, hogy ne trutyizzunk mindent össze, hanem csak 1 zuhanyzót, így aztán én – mint egyetlen lány, aki úszott a tóban, és így a legratyibb állapotban vala – mentem fürdeni a fiúkhoz. Beálltunk bakancsban, ruhában a forró víz alá, sűrű váltásokkal. Issssteni volt… Az a vörös szenny is megérdemelt volna egypár fényképet, amit hagytunk magunk után :-) István szerencsére időnként felmosta, így nem öntötte el a világot a piros lé. A piszkolásra ítélt zuhanyzó alatt lecsutakoltuk a ruháinkról a nagyja iszapot, aztán fittyet hányva a fiúk marasztaló szavainak, otthagytam őket édes magányukban, hogy tisztuljanak :-) Megfürödtem én is, majd Peti által kihozott tiszta ruhákat magamra öltve megpróbáltam a mosdóban nagyjából kimosni a holmijaimat. Közben vadul raktuk a fákat a kis kályhára, ami a zuhanyzók előtti előteret fűtötte. Minden fellelhető helyet körbeteregettünk, és jutott az udvarra is bőven. Nyilván azoknál nem volt cél a száradás, csak hogy legalább a fűre csöpögjék magukat.

Ez után jöhetett a jóóól megérdemelt vacsora. Aznap csak leves volt; úgy emlékszem, Sanyinak nem volt ideje főzni, és Ági, meg még valaki vállalta át a főzést. Ritkán érzem azt, hogy milyen igazán jó érzés enni, de ez egy ilyen alkalom volt. Remek kalandok után tisztán, melegben, szárazan, remek társaságban éhesen enni egy jó meleg levest… Nem is kell ennél több :-)

Közben nagyjából megtudtuk, hogy alakult a 4 fős felszíni túrás csapat napja. A kitűzött távot már dél körül teljesítették – volna. Kettészakadtak, és Peti és Pali átruccantak Aggtelekről egy közeli szlovák településre, Kecovo (Kecső)-re. Cél persze egy kocsma volt, ami meg is lett, ott pedig cimborális kapcsolatot létesítettek a helyi polgármesterre, aki több körre és későbbi további látogatásokra is meginvitálta őket. Peti egészségtelenül intenzív kapcsolatot kötött a Borovickával, azaz borókapálesszel. Úgyhogy ha hányingert akarunk nála gerjeszteni, ezzel lehet piszkálni :-)

Az az este a társasággal észrevétlenül kellemesen elhúzódott, éjfél körül feküdtem le.

Ekkorra a korábban kezdődött megfázásom már erőteljesebben elővette magát: estére hangom már alig volt, nehezen ment a kommunikáció. Nem mondom, hogy kíméltem magam az egész hétvégén, nemcsak a barlangi úszás miatt, hanem mert a szobában Petivel az ablaknál lett helyünk, és ha nem volt nyitva az ablak, megpusztultunk a melegtől. Így jött rám a hideg éjjel. Az utcsó éjjelre végül megfordultam, hogy ne a fejemre jöjjön.

Szóval ezek valszeg ráerősítettek, hogy egy évek óta nem látott megfázás jöjjön rám, ami még a hangomat is elvitte, és csak vicces kis hangocskák maradtak belőle :-)

4. nap

Na, ez egy különösen bonyolult nap volt. Ekkorra már voltak, akik elmentek haza, de jöttek menet közben újak is (ezt nem említettem). A szervezés itt már olyan bonyolult volt, hogy legtöbben át sem láttuk, és nekem még d.u. sem volt világos, meddig is túrázunk el. De kedvem sem volt rajta rágódni, mert mindenki azt mondta, amit ő gondolt, Pali pedig már idegesebb volt, így nem nagyon faggattuk.

A lényeg, hogy végül így lett: elhagytuk d.e. a Bakancsos Turistaházat, átkocsiztunk Zádorfalvára, ott egy „fehér negyedben” otthagytuk a kocsikat, kivéve kettőt, melyekkel én és Zoli átmentünk Kelemérre, és a kék útvonalán lévő Pálma-forrásnál hagytuk az egyiket. Az enyémmel visszaautóztunk Zádorfalvára, majd a többieket beérve a kocsmában a kék útra lépve megindultunk a mai túrára. Ez tehát Zádorfalvától Putnokig szólt.

Szép réteken mentünk, melyek már fakó aranyszínben pompáztak, és a piros árnyalataiban tarkálló facsoportokkal voltak telehintve. Zsoltit a Gödöllői-dombságra emlékeztették. Volt kis keverc megint, hogy elhagytuk a kéket, de aztán rátaláltunk újra. Hasznos értekezést folytattam Orsival pszichológiai témájú könyvekről, majd hamarosan Gömörszőlősre értünk. Ez egy bűbájos kis falucska, ami népi faragásokkal díszített házakból áll, van nyilvános kiállítása, és „zöld”, már amennyire egy festett térkép alapján megállapíthattuk (biokertészetet mutatott, meg napelemet, meg hasonlókat). Itt ettünk egyet, megetettünk egy végtelenül girnyó vizslát is, majd csapatfotózkodtunk, melybe a csíkos Tigriskutya fotogén módon beállt. Ő valami csíkos harcikutya volt, aki érdeklődve közénk vegyült egy időre.

Gömörszőlősről már közel volt Kelemér, ahol Sanyi várt minket. Ő ugyanis szeret külön utakon járni, mivel időnként szélsőséges gyűjtögetési szenvedélye van, és ma is valamerre másfelé járt, és Keleméren csatlakozott hozzánk. Itt a kékpecsét a Tompa Mihály emlékmúzeum előtt van, és pecsételésünk közben István kitalált egy zseniális kompozíciót, mint fotótémát: elkért sok kékfüzetet, kócosan elrendezte őket egy körben, mellé csapta Zsolti két bakancsát, én pedig, hogy a szimmetriát enyhítsem, odatettem az egyik enyémet is, és kész volt a Kék Kompozíció. Lefotózta tisztán is, majd készült Kék Kompozíció Zsoltival is, majd Dijával is, majd Zolival is.

Kelemér után sokat kell aszfalton menni Putnok felé, melyet csak néha hagy el a kék, részben hogy levágja a kanyarokat, részben pedig a Mohos tavak érintése végett. Itt még azért kalandoztunk egyet mi gyerekek. Először mind felmentünk a Mohos várhoz, melyet akár ki is hagyhattunk volna, ugyanis egy földvár-maradék, melyből csak a képzelet tud kihozni bármit is. Eztán leereszkedtünk a Kis-Mohos-tóhoz, melyet Zoli igen kedvel. Úgy néz ki a tó, hogy belül tőzegmoha, de kívül körben zöld víz van. Zoli persze úgy tervezte, hogy be kell menni a közepébe, és hárman vele tartottunk. Keskeny ágból eszkábáltunk hidat, melyen átegyensúlyozva bent is voltunk a tőzegmohán. Tökállat volt, ahogy süppedezett lépteink alatt! Néhol a víz is feljött valamennyire, és cuppogott. Fokozottan védett területen jártunk, úgyhogy tán le sem szabadna írnom egy nyilvános blogban. De hozzátartozik, hogy Zoli mondta nekünk a mohák fajtáit, és óvatosan mozogtunk, nem tapicskoltunk vandál módon! Mi felelősségteljes kalandorok vagyunk :-) Ezt ki kellett próbálni, na.

Ez után hamarosan kiértünk a Pálma-forráshoz, ahol ott várt Zoli autója. Öten kocsiba ültünk, hogy visszamenjünk Zádorfalvára az otthagyott autókért, a többiek pedig túráztak tovább az aszfalton Putnok felé [most látom, hogy Szörnyű-völgy annak a résznek a neve :-)]. Mire mi autókkal jöttünk vissza, már Putnokon értük be a csapatot. Addigra már sötét volt. Felszedtük őket, és lekocsiztunk a vasútállomásra beszerezni a 4 napos túránk utolsó pecsétjét. Itt még gazdát cserélt néhány emilcím és telefonszám, betértünk a Gesztenyés sörözőbe enni-inni, aztán búcsút vettünk egymástól. Nem volt kellemes, én annyira jól éreztem magam ezzel a társasággal, hogy fájdalmas volt kissé az elszakadás. Viszont tény, hogy haza is szerettem volna már érni, és még rettenet sok km hátra volt addig.

Összegezve: ez a 4 nap csodás volt számomra, igazán kikapcsolt agyilag, felfrissített testileg (a testem már sírt a túrázás, a mozgás után!), csodaszép helyeket láttam, remek kalandokban volt részem, és isteni túratársakkal voltam! Peti szintén kikapcsolt a 4 nap alatt, amire nagyon nagy szüksége volt. Ő is remekül érezte magát, úgyhogy csodajó élményekkel gazdagodva tértünk vissza a hétköznapokba.