Őszi kékezés a Pilisben

Az őszi szünet első hétvégéje kiváló időpontnak ígérkezett egy kis őszi kékezésre. Nem akartunk nagyon messzire menni, így választásunk a Pilisre esett, annak is egyik látnivalókban legbővelkedőbb részére, a 15. sz. túrára. Ágival és egyik szaktársammal, Péterrel vágtunk neki a 22 kilométeres kis túrának. A reggel kicsit hűvösen indult, a levegő nagyon nyirkos volt, és nehéz volt eldönteni, hogy lóg az eső lába, vagy idővel feloszlatják a napsugarak az egész környékre telepedő ködöt.

A csapat az Árpád hídnál gyülekezett, lett volna még egy jelentkező Túratársról is, de végül nem jelent meg az 56 éves úr, amit őszintén szólva nem is bántunk (legyünk őszinték, lehet ebben közrejátszott az is, hogy a tervezettnél fél órával később indultunk el). Ügyesen kibékávéztünk a Bécsi útig, és alig fél km megtétele után azonnal be is gyűjtöttük aznapi első pecsétünket a Rozália téglagyár kapujában. Kutya kivételesen nem szegődött mellénk, lehet épp egy másik turistacsoporthoz csatlakozott addigra már, múltkori túránkon jó darabon elkísért és akadályozott bennünket a folyamatos haladásban az elvileg a gyárat őrző jószág. Az Aranyhegyi-patak partját elhagyva egyből jó kis kaptató következett egészen Pilisborosjenőig. Itt kell megjegyeznem, hogy a túra útvonalát horribilis indokolatlan mennyiségű, precízen felfestett kékjelzés követte, Pilisborosjenőn szinte már viccbehajlóan minden egyes villanyoszlopra fel volt pingálva a jelzés, hogy még az se tévedjen el, aki igazán nagyon akar. Itt kicsit szusszantunk, megtekintettük a falu határában szépen felújított kis kálváriát.

Innen már messziről látható volt a Teve-szikla dolomit alkotta impozáns formációja. Az Egri-várhoz sajnos nem tettünk kitérőt, a jelzést követve az erdőbe benyúló igen izzasztó nyílegyenes, de meredek szögben emelkedő hegyoldal következett, ami lényegében fel is vitt a Kevély nyergére. Kis-Kevély, Nagy-Kevély, és már zsebben is a második pecsét :) A pecsételő hely közelében megpillantottuk a világ talán legnagyobb, fára festett kékjelzését, ami kb. az én fejem kétszeres méretű volt, ez az útvonal tényleg a festékpazarlás netovábbja.

Gyors sztárfotó, majd utunkat folytatva hamarosan elértük Csobánkát. A jelzés a falut elkerüli, és sajnos a település fölé tornyosuló függőleges sziklafalakat is, amikről bizonyára csodás kilátás tárult volna elénk. Sőt, Csobánka inkább lehangoló képét mutatta nekünk: sajnos sok helyen találkoztunk már pusztuló turistaházakkal, de ami itt, az egykor szebb napokat élt Ózon Kempingnél fogadott bennünket, az minden eddiginél vérlázítóbb volt.. A helyi vandálok mindent elpusztítottak amit csak elértek, de még jól látszott, hogy bizonyos dolgok még szinte újak, mennyire kulturált volt még pár évvel ezelőtt is a hely. Valószínűleg érdeklődés hiányában csődbe ment, de akkor is fel lehetett volna használni valami másra az éttermet és a körülötte levő néhány házat. Azon is elmélkedtünk, hogy esetleg valamelyik egyetem miért nem vesz meg egy ilyen létesítményt a Pilis szívében, Pesttől nem is messze, milyen kiváló hely lett volna pl. a TTK-s terepgyakorlatoknak, stb. A földön talált szakadt prospektusban még remekül nézett ki a kemping.

Hosszú bosszankodás után folytattuk utunkat a Szent-kút felé. A precízen felfestett turistajelzés ellenére ezen az 1 km-es szakaszon többször is homokszem került a gépezetbe, és két ízben is letértünk az útról, hibánkat azonban mindig gyorsan orvosoltuk. A Pilis ezoterikus nézetek szerint kiemelkedő hely, erről már biztos sokat hallottatok, sok legenda övezi a környék természeti kincseit. Ezek közül az egyik ilyen a Szent-kút, amely vizének gyógyító erőt tulajdonítanak. Én sajnos nem vagyok se vallásos, se babonás, de az tény, hogy ide érkezve egy egészen fura érzés kerítette hatalmába az embert. A helynek valahogy tényleg olyan misztikus, spirituális hangulata van, aki saját lelki békéjét keresi, az itt biztosan megtalálja.

Az erdőből kiérve a Kovács-patak völgyében haladtunk tovább egy végeláthatatlan mezőn keresztül, ami valami olyan növénnyel volt bevetve, amivel korábban nem találkozott egyikünk se. Leginkább cirokra hasonlított, de valahogy mégsem teljesen az, Péter lefényképezte, majd megmutatjuk Attilának és megmondja mi volt az :). Jó kis völgy-séta után megérkeztünk a leginkább várt szakaszhoz, a Szurdok bejáratához. Nem is olyan régen, még júliusban jártunk itt először, a Szurdok 30 teljesítménytúrán egy nagyon jó kis csapattal.

Már akkor konstatáltuk, hogy mivel a kéken haladunk, ide még vissza kell térnünk egyszer. Akkor itt a parkolóban volt felállítva a lekvároskenyér/szörp/gyümölcs-pont :). Remélem jövőre is indulunk, mert egy nagyon szép útvonalú, kiválóan megszervezett túra volt. Most is rengeteg emberrel találkoztunk, fiatalok, családok, nyugdíjascsoportok lepték el az egész völgyet, a parkoló tömve volt autókkal. Nem is csoda, hisz ezen az alig 1 km-es szakasz párját ritkító látványosság kis hazánkban. Szép lassan haladtunk, hogy minél jobban megcsodálhassuk ezt a vidéket, amúgy is még jócskán sötétedés előtt jártunk, már csak alig 5 km várt ránk Dobogókőig. Pilisszentkeresztre érve kis keresgélés következett, nem leltük a kékpecsétet, de aztán az egyik italbolt előtt sörözgető helyi kocsmatöltelékek átirányítottak bennünket a megfelelő helyre, a falu központjában lévő másik vendéglátóipari egységbe :) Korábban már Péter pálinkájából kortyolgattunk, de azért egy kis Hubertus csak lecsúszott a torkunkon, hogy erőt adjon a Dobogókő meghódításához.

Jó kis kaptató következett, meg is kellett közben állnunk, mert nem bírtuk már szusszal. A Zsivány sziklákon kicsit még kiszórakoztuk magunkat, majd az üdülő telepen keresztül már el is értük végcélunkat. Az Eötvös Loránd turistaháznál egész pecsétáradat (4-5 féle), valamint szabadtűzön kondérban rotyogó épp elkészült marhapörkölt, illetve halászlé illata fogadott bennünket. De mi nem engedtünk a csábításnak (már csak pénztárcánk miatt is). Sajnos mivel estére eléggé ködössé vált az idő, nem tudtuk teljesen kiélvezni a csúcsról nyíló amúgy páratlan kilátást. Mivel jócskán hűvösödött is már, a parkolóban vételeztünk egy kis forralt bort, hogy átmelegedjünk a pomázi busz érkezéséig. Nagyon kellemes kis túra volt, Péter állítása szerint még életében nem gyalogolt ennyit egy nap alatt, épp most kezd ráérezni a túrázás ízére, remélem ezentúl több túrán is társul hozzánk. Fényképezőgép sajnos egyikünknél sem volt, így mobillal készült képekkel tudom csak gazdagítani a beszámolót, ami viszont nem adja vissza a gyönyörű őszi táj látványát.